Petőfi-játék
BÁTORSÁG NÉLKÜL NEM MEGY…
2019. augusztus 26.
…sem akkor, sem azóta, sem pedig sohasem. Igaz ez Petőfire, a szabadságharcra vagy bármilyen kiállásra önmagunkért, egy ügyért, bármiért és mindenért. Egy jó százötven évvel ezelőtti, nemzeti legendaszámba magasztosult magyar költőről, Petőfiről rendezett előadást Gáspár András ezen előadáshoz verbuvált fiatal, pályakezdő színészekkel és egy street workout edzővel közösen a Szentendrei Teátrumban Petőfi-játék címmel. Egy unásig ismertnek vélt, lassan legendává szublimálódó, politikai széljárások szerint alakuló nemzeti “mítosz” elevenedik meg élő és ható módon, szemet-lelket magára vonó szuggesztivitással, a tehetség nagy formátumú, biztos kezű alázatával. Oly “Petőfi-leckét” kapunk, amely velünk, bennünk “fejeződik be”, mert a színház elemi ereje tüzeli: neked, veled, érted van a színház, és azért az “igazságért”, amit mindezekből ki tudsz hámozni magadnak –, amelyet aztán sem politikai, sem egyéb hatalom többé már elvenni nem lesz képes.
A street workout pályának berendezett színpadra (díszlet-jelmez: Herman Anett és Pajor Patrícia) kis csoportokban szállingóznak be a színészek. Utcai edzőpálya avagy szabadtéri konditerem, olyan, ahol mindent lehet, de semmi sem kötelező – csellenghetsz, erősíthetsz, vagy csak épp nézheted, cseveghetsz azzal, aki testgyakorlatokat végez. És mit keres itt Petőfi (Hunyadi Máté)? Csak azt és annyit, amennyit a már jó százötven éve minden otthonban kötelezően fellelhető Petőfi-kötet: egészen hétköznapi természetességgel, evidens magától érthetődőséggel képes bennünket megszólítani. Mert Petőfi nem ábrándködbe vesző, ideológia rétegekbe gondosan becsomagolt nemzeti hérosz, hanem mindig jelenidejűségével hatni képes valaki – vallja Gáspár András Petőfi-játékának Petőfi olvasata. Nem a Segesvárnál eltűnt (?) Petőfit emeli talapzatra, hanem a mindig “itt és most”-ot teremtő, szívét-lelkét a homlokán hordó, hús-vér ifjút.
Mert Hunyadi Máté Petőfije egyszerre észrevehetetlen és szembeötlő, a többi játszó közül egy, és mégis totálisan más. Nem attól, azért, mert más akar lenni, hanem mert nem tud nem önmaga, ha tetszik, nem tud nem “lánglelkű” lenni. Nem tépi fel pólóját, hogy “ide lőjetek”, ám tekintetének, gesztusainak, hirtelen hevüléseinek minden rezdülése az áttetsző őszinteség maga – valódi színészet allűrös technicizmus nélkül, ahol ez a színészet maximuma, ahol minden pont az, ami.
Szerelmes rajongása a cigánylányba (Horváth Csenge) és Szendrey Júliába (Staub Viktória) nem belemenekülés valamibe, valakibe, hanem az ideáknak az élőkből való “kifaragása”- az persze más kérdés, hogy a szerelmet nem lehet előre magunknak megfesteni, pont ezért ki is siklik mindkét lélek a “kezei közül”. Egy darabból formált, szenvedélyes izzásának lánglelkűsége nem a fűzfapoéták ma enyém a világ, holnap úgyis meghalok tiszavirág élete, hanem a kérlelhetetlen, semmivel el nem törölhető bizonyosság maga: töretlen meg nem alkuvás, amelyben a “praktikus” élve vagy holtan dilemmája nem választható létező, hanem szükségszerű normalitás.
Staub Viktória és Horváth Csenge szerelmet adó és elfogadni akaró, vágyó nőalakjai a szerelmi vágyódás, rajongani akarás szép, leheletfinom rezdülései. Mint ahogy a lírai jelenetek duettjei is oly finoman súrolják a kommersz “szentimenti” határát, a Titanic-hajóorr érzelgősségét, hogy aztán bátran egy hirtelen, ám annál merészebb, a tehetség biztos jelét mutató magabiztossággal emeljék feljebb, messzebb, és ezáltal hozzánk közelebb hozva ezt a se veled, se nélküled, szabadság-szerelem dilemmáját megjáró, és e dilemmán felülemelkedni képes érzelemlavinát.
Mert itt, e rendezésben megérteni félreérthetetlenül: nem szerelem és a szabadság között feszül a választás eldönthetetlensége. Nem, hisz a szabadság táplálja a szerelmet, és a szerelem hevülete, Hunyadi Máté Petőfijének őszinte nyíltszívűsége táplálja a szabadságot. Szent szimbiózis ez, mely a Balázs Ágnes által szerzett zene és annak szövege által lesz egy időben fogyasztható és lélekfinom.
Fontos ez, hisz a darab szintén Balázs Ágnes által írt szövege úgy modern, hogy modernkedésnek, kényszeredetten görcsös korhoz igazítottságnak nyoma sincs. A veleszületett, alázatos tehetség jele ez, amely aztán úgy képes a maga megírt világával megmutatni egy Petőfi képet, hogy közben indirekten, minden didakszisra törekvő szándéktól mentesen ízlést formál. Mert a jó színház művészet. Szent, igaz, őszinte, így aztán mindenkit, vagy legalábbis azt, aki fogékony erre, magához emeli, alakítja, formálja.
Pont úgy, mint a Koczka Gábor sreet workout edző edzette társulat: mindenki mozog, csüng, forog, nyújt minden túlhajtottság és kényszeredettség nélkül. A színészi játék és az erőkifejtés a lélegzés természetességével következik itt egymásból – ismét csak: szükségszerű normalitás. Mint ahogy az is, hogy Petőfi környezetét, pályatársait – Aranyt (Budai Márton), Jókait (Habóczki Máté), Egressyt (Bankó Bence), Kuthyt (Nádas Gábor) megformáló fiatalok mindent beleadnak könnyed elszántsággal, a játszás komolyságával. Nézzük őket, nézzük magunkat, mert tükörbe nézünk a hevességüket, Petőfit kétkedve fogadó fenntartásaikat látva. Gáspár András olvasatában Petőfi kora és a 2010-es évek azonossága természetesség: mert nem áthallás van itt, hanem sors- és történelmi azonosság – mindig, kérlelhetetlenül. A pályatársak szkepszisében leginkább bátortalanság van, nem irigység. Bátortalanság önmagukhoz, a saját XIX. századukhoz. Mindig ahhoz, amiben és amivel élni kéne.
Elemi erővel korunkhoz kötötten, mégis kortalanul, a trap zenei műfajában írt ütemek között zajlik Petőfi szabadszállási “lincselése” – nem lehet nem érteni, hogy leginkább nem a bosszúszomj, az elvakult düh, harag vezérelte lincselés ez, hanem a népnemzeti időtlen bátortalanságunk verné el az akkori és a mai kor Petőfi Sándorain a port. Bátortalanság, amely aztán a nemzeti sorscsapás-teóriákhoz a mellőzött, megvetett, meghurcolt nemzet gondolatát “sikeresen” kicsíráztatta, felnevelte, egészen a turulból születettség fals víziójáig vezetve önmagát és az erre fogékony, bátortalanságban szintén élenjáró polgártársainkat.
Mégis, mintha a bátortalanság bevallásának, önreflexiójának lenne egyetlen fáklyavivő példája: Pásztor Ádám ellenszenves Majláth Jánosa. A Petőfi sarkába állított titkosrendőr az őszinteségben, a bátortalanság megvallásában főhajtást és csodálatot kiváltó – maga a “szolgalelkű” áttetszőség. Játékában az őszinteség szenvedélye és az elaljasodás, a bérencség küzd egymással – e küzdelem felvillantása egyenrangúan tiszta, magas színészi játék a Petőfi lelkében egymásnak feszülő erőket bemutatóéval.
És ki lesz a csata, a szabadságharc győztese? E Petőfi-játékban az győz, aki ha nem is bátorrá lesz, de legalábbis megérti a bátorság mindent megelőző, elemi erejét. Azt, hogy nem a lánglelkű forrófejűség teremt forradalmat, fáklyavivő lelkületet, hanem a bátorság önmagunk előtt vállalt szükségszerűsége.
A Gáspár András rendezte Petőfi-játék eleven színház, mert szándékos szándéktalanságával – amely a tudatos rendezés szükségszerű velejárója – valódi színházpedagógiát folytat, még a Petőfi életrajzi adalékait a csevegés természetességével velünk megosztó, a jeleneteket összekötő szereplői dialógusokkal is. Holott, vagy tán pont emiatt, Petőfiből nem héroszt, nemzeti félistent kreál, hanem a végsőkig következetes, önmagát is folyamatosan, fáradhatatlanul bátorságra kényszerítő, életnek-halálnak egyként elköteleződő, őszinte embert. Embert, olyat, aki minden “Petőfisége” ellenére egy velünk, pont olyan, mint te meg én. Bátorságot, saját bátorságát vállalni akaró Petőfit. Mert bátorság nélkül sem a XIX. századi, sem a XXI. századi szabadságharcainkat- egyénieket és össznemzetieket – megvívni, megnyerni, átélni és belőlük továbbélni nem lehet.
(2019. augusztus 9., Szentendrei Teátrum)
Csatádi Gábor (Pótszékfoglaló)
|