Csodazeruza gyermekirodalmi folyóirat
Balázs Ágnessel beszélgettünk
- A Móra Kiadónál 2005-ben és 2006-ban is megjelent egy könyved, korábban pedig a Holnap Kiadó gondozásában olvashattuk Andersen életét bemutató regényes életrajzodat. Hogyan kezdődött az írói pályád?
- Éppen a napokban vallotta be a húgom, aki hat évvel fiatalabb nálam, hogy gyerekkorunkban titokban elolvasta a történeteket, amelyeket akkoriban papírra vetettem. Legnagyobb bánatára azonban a "regényeim" néhány oldal után abbamaradtak, mert a téma kidolgozásához már nem volt türelmem. Persze nem kell komolyan venni ezeket a próbálkozásokat. Történeteim főszereplői többnyire szomorú sorsú árva leányok voltak, de emlékszem egy gólyára is, amelyet Fekete István tagadhatatlan hatására Kelepnek neveztem el. Mindez általános iskolás koromban történt. A regényírás azután hosszú évekre abbamaradt. Miután az irodalom mindig is érdekelt, a gimnázium után az ELTE magyar-francia szakán folytattam a tanulmányaimat. Ám akkor - amatőr színjátszóként - már rabul ejtett a színház világa. Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan kétszer is jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, s miután másodszor sikeres felvételit tettem, búcsút intettem az egyetemi tanulmányoknak. Akkor, és még néhány esztendeig úgy éreztem, ez a pálya mindent megad nekem, amitől boldognak, sikeresnek érezhetem magam. Aztán valami mégis csak elkezdett hiányozni. Most már tudom, az alkotómunka hiányzott.
A színészet, a bemutatót követően, leginkább reproduktív munka. Megtanulod a szerepedet, majd estéről estére megismétled, ám a bemutatóhoz képest sokkal többet már nem tudsz hozzáadni a szerephez. Én pedig alkotni vágytam! Megváltam hát a Nemzeti Színháztól, és szabadúszóként - ez akkoriban még nagy merészségnek számított! - saját magam által kigondolt, megírt, s színpadra álmodott produkciókba fogtam. Keserves, nehéz évek következtek. Úgy gondolom, ezekben az években tanultam meg igazán, mit jelent "színházat csinálni". A "Psyche" című előadás, amely Weöres Sándor verseit dolgozta fel, volt az én valódi diplomamunkám.
Mindezt azért meséltem el, mert írói pályám első állomása egy színdarab volt, pontosabban egy zenés játék, "Andersen, avagy a mesék meséje" címmel, amelynek a zenéjét is én magam szereztem. Hogy miért színdarabot írtam elsőként, s miért nem egy regényt, gondolom, ezek után már nem kell magyaráznom. A színdarabot a Szegedi Nemzeti Színház után rövidesen bemutatta a Pesti Magyar Színház is, Iglódi István rendezésében, majd Békéscsaba volt a következő állomás, azután Erdély és Németország következett, ahol egy varázslatos balett született a történetből. Idén ősszel Székesfehérváron kerül színpadra, s tévéjátékot is forgatnak belőle. A színdarab sikerén felbuzdulva elkészült a történet regényváltozata is, és akkor már biztosan tudtam, hogy az életem sorsfordulóhoz érkezett. A színház után eljött az új szerelem: az írás.
- Elsősorban gyermekeknek írsz, ezért könnyen beskatulyázhatnak a gyermekíró kategóriába, amivel egyébként nem is lenne semmi baj, ha nem lenne ennek a hivatásnak Magyarországon olyan alacsony a presztízse. Van erről valamilyen tapasztalatod?
- Kodály Zoltán egyszer azt mondta: "Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon. Sőt, igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá." Nem foglalkozom azzal, hogy beskatulyáznak-e, sőt, az sem érdekel különösebben, hogy mások hogyan ítélik meg a gyermekirodalmat. Aki lenézi a gyerekeket, s lenézi a gyermekeknek szóló színvonalas írásokat, saját magáról állít ki bizonyítványt. Engem meghat a gyermekek világa, őszintén csodálom őket, mert mernek szabadon, bátran gondolkodni és érezni, hisznek a saját lehetőségeikben, és ha a környezetükben nem lelik, hát megteremtik maguk számára a csodát.
Ugyanakkor abban is hiszek, hogy nevelni, irányítani is kell őket, méghozzá finoman, szinte észrevétlenül. Gyakorló anyaként tisztában vagyok vele, hogy nem szabad durván beleavatkozni az életükbe, a "szülői prédikáció" rendszerint eredménytelen. Ám mégis meg kell találni a módját, hogy még akkor, amikor nyitottak, fogékonyak a világra, elgondolkodjanak olyan - sajnos, ma már egyre üresebbnek tetsző - fogalmakon, mint például barátság, tolerancia és felelősség. Megjegyzem, az anderseni történet, akárcsak Andersen meséi, nem csupán gyerekeknek szólnak, akad felnőtt is, aki megérti őket.
- Gyermekeknek írni nehéz feladat. A szerző könnyen abba a hibába eshet, hogy lekezeli, leértékeli elképzelt olvasói képességeit, ezért könnyen lapossá, üressé, felszínessé válhat az írása. Mit kell tudnia az írónak ahhoz, hogy elkerülje ezt a kudarcot?
- Nem szabad elfelejtenie, hogy milyen volt gyereknek lenni.
- A Feladó: Fekete szivárvány című könyved az Édes anyanyelvünk pályázaton díjnyertes lett. Megszületett volna a könyv pályázat nélkül is?
- Persze, hiszen meg is született. Már elkészültem a regénnyel, amikor a családom felhívta a figyelmemet a pályázatra. Kíváncsi voltam, hogy a könyvem kiállja-e a próbát. Név nélkül, jeligével kellett leadni a kéziratot, és mondhatom, roppant boldog voltam, amikor megtudtam az eredményt. Újabb megerősítést kaptam, hogy jó úton járok.
- A Feladó: Fekete szivárvány az úgynevezett problémaregény műfajába sorolható, egy kislányról szól, aki édesanyja balesete után önálló lesz, és olyan kérdésekkel kell szembenéznie, amelyek korábban nem foglalkoztatták. Miért gondoltad, hogy fontos lehet Zsófi története a hasonló korú magyar gyerekek számára?
- Zsófi roma kislány. Ezt ő maga sem tudja, és az olvasó sem sejti, csupán a regény közepén szembesülünk a kislány származásával. Amikor Zsófi szerelmének édesanyja a lány arcába vágja, hogy "Te koszos cigány!", az olvasó már "Zsófi bőrébe bújt". Ugyanazt a tehetetlen dühöt, értetlenséget érzi, mint a főhős. Zsófival együtt ő is felteszi a kérdést: "Én miben vagyok más, mint a többiek? Egyáltalán mi az, hogy cigány?" Hiszem, hogy mindenki, aki elolvasta a regényt, toleránsabbá válik a mássággal szemben. Hiszem, hogy felelősebben gondolkodik majd. Szerencsére, a film világában is akad, aki hasonlóképpen szívén viseli az ifjúság sorsát, és vállalkozott arra, hogy filmet készít a történetből. Szamosi Anna producer egy olyan műfajt szeretne újjáéleszteni, amely húsz éve Csipkerózsika-álmát alussza: a mai, modern ifjúsági filmet. Milyen fontos, hogy sikerrel járjon, ugye?
- A Lufi és Szamóca kisebb korosztályt céloz, az alsó tagozatos lányok lehetnek elsősorban az olvasói. Lufinak nincs testvére, a felnőttek figyelmére ritkán számíthat. Ilyen helyzetben egy gyermek ritkán boldogul. A könyv közepéig azt érezzük, hogy a szereplők, a papa, a mama, a szomszédok, a rokonok elbeszélnek egymás mellett, nincs köztük igazi párbeszéd. Aztán a történet végére minden az ellenkezőjére fordul. Mindennek ellenére végig humoros, vidám a könyv. Mi volt a fejedben, mikor el kezdted írni a történetet?
- A kislányomnak szántam a könyvet, s amikor elkészültem vele, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen a saját gyerekkori emlékeimet írtam meg. Persze, ez nem azt jelenti, hogy velem ezek a történetek éppen így estek meg, erről szó sincs. De az értetlenség, ahogyan a felnőttek világát szemléltem, az igyekezet, ahogyan szerettem volna megfelelni nekik, de valahogy mindig elszúrtam. Ez sajnos, nagyon is jellemző volt rám. Lufi tehát én vagyok, ám az én történetem itt véget is ér. A könyv végére az emberek figyelmesebbek lesznek egymással, felfedezik egymás rejtett értékeit. Ebben Lufinak fontos szerepe van, lényegében az ő hatására változnak meg a dolgok. Lufi ekkor már nem én vagyok, hanem a lányom. Benne megvan az az erő, amiről én csak álmodoztam, benne megvan a képesség, hogy úgy alakítsa maga körül a világot, hogy az jobbá, élhetőbbé váljon. Én azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatunk a gyerekektől.
- Úgy tudom, újabb történeten dolgozol. Mit várhatunk tőled legközelebb?
- Ugye nem haragszol, ha nem árulom el? A terveimről nem szoktam beszélni, inkább megvalósítom őket. Annyit azért elmondok, hogy regényen és forgatókönyvön is dolgozom, s a terveim között szerepel olyan történet is, amelyet felnőtteknek szánok. Bár, elárulom, a könyveimnek már eddig is akadtak felnőtt olvasói.
Sándor Csilla
(Csodazeruza, 2006)
|