A törvények alá tartozó nemesfém tárgyak finomságát ellenőrző vizsgálat alapján kell a fémjelző hivatalnak (Nemesfémvizsgáló és Hitelesítő Hivatal) megállapítania, és belföldi vagy külföldi eredetét, valamint törvényes finomsági fokát kifejező fémjellel ellátnia. A finomsági fokot rendszerint karcvizsgálattal állapítják meg. Ha a vizsgálat nem kielégítő, a vizsgálat tűzi úton vagy egyéb elemzési módszerekkel is végrehajtható. Az ötvöstárgyak kötelező bélyegzését egyes országokban már a céhek megalakulása után rendeletekkel szabályozták. 1275-ben Franciaországban Merész Fülöp elrendelte , hogy az ötvösműveket annak a városnak a bélyegzőjével kell ellátni, ahol készültek. 1313-ban a rendeletet Szép Fülöp kiegészítette, a város próbabélyege mellé a készítő mester saját jegyét, a mesterjegyet is kötelezően használni kellett. Magyarországon az ötvösjegyek használatának legkorábbi nyoma 1370-ből, Nagy Lajos uralkodása idejéből származik. A szepesi szászok céheinek kiadott jogkönyvek előírták, hogy egy márka ezüsthöz több rezet, mint egy latot nem keverhettek, és hogy a tárgyakra minden ötvös üsse rá mesterjegyét. Hazánkban a céhek által végzett próbabélyegzés a XVI. századig nem volt általános, mivel országos törvény nem rendelkezett erről, és azt csak egyes céhek gyakorolták. A céhek egységesen csak a mesterjegyek használatát és a céhmesterek próbálási, azaz nemesfémvizsgálati kötelezettségét írták elő. 1867. január 1-től kezdve a nemesfémtárgyak finomság vizsgálata állami hivatalok kezébe került, így Magyarországon az osztrákhoz hasonló fémjelzési törvény lépett életbe.

Magyar fémjelek	Cseh- és Szlovák fémjelek	ciprusi fémjelek
Holland fémjelek	Lengyel fémjelek