Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Kortárs írók művei


Batta Eszter: Cím nélkül

Balogh István: Fehér apokrif

Dabóczy Gergely: Csillag

Egerszegi Sándor: Hegyek fogságában
Flóra Ágnes: Hazatérés
Fülöp Kata: a vízköpő álma
Kardos András: A nagy kísértés
Kerekes Tamás: BourbonDouglas és a felesleges agy
Koczeth László Tövis: A menyország zárva
Márton Attila: Az élet egy csoda
Móritz Mátyás: Jégmosoly
Papp Erzsébet: A felnőtté válás borzongása
Petrozsényi Nagy Pál: A 24. órában
Placskó Lajos: Rozsdafarkú Rózsi
Schandl Veronika: Ha...
Tamás István: Nagyapám és a Molnár
T. Fiser Ildikó: A Takaró
Vargha Ágnes: Korlátok
Verzár Éva: Házi kenyér, dúcos kenyér…


és további írások a szerzők oldalain...

Kattints ránk!:)


Prózában mondjuk

Móritz Mátyás:
A szörnyű gyönyör, vérfagyasztó története

Nyugtalanul ébredtem. Pár perccel negyed tizenegy után.

Idővel legyőzve ijedségemet, megpróbáltam előhalászni az Álmoskönyvet, (amit még anyámtól örököltem) hogy megfejtsem furcsa látomásomat. A könyv azt írta: a denevér mindig titkos szerelmi vágyat jegyez. Elmosolyodtam, és próbáltam cinikus maradni, -komolyan még véletlenül sem venni a leírtakat. Mert ugyan kiben lennék, vagy lehetnék szerelmes itt, az Isten háta mögött, a Borzalmak-hegyének lábánál, ahol is egy rozoga, de barátságos házat örököltem, -ahol jóformán csak pletykás csorosznyák laknak jószágaikkal, és lusta uraikkal, akik idejük nagy részét ivással, és a feleségük verésével töltik.

A falu csupán gazos és romos, festésre szoruló épületek zűrzavara. Az egyetlen hang ami megtöri a néha már-már nyomasztóvá váló csendet, az a novemberi halálukat váró, dagonyázó kocák röfögése. Azt mondják, hogy aki az erdő mellett lakik, az vagy elmebeteg, vagy megkockáztatja, hogy azzá válik. Állítják hogy a sűrűben olyan lények vannak, akik sosem halnak meg. Ők a Köztes Világ homályos árnyai között élnek, és szolgálják a Legfőbb Gonoszt. Ők azok a Haláltalanok, akik a csillagfényes éjszakában csoszognak.

Az itt élők többsége egyébként is hord magánál valamit, -feszületet, Szent Kristóf-medált, rózsafüzért meg hasonlókat. Mert évtizedekkel ezelőtt a falu megromlott. Néha, késő esténként, amikor a törzsvendégek gyűlnek össze a Háromkirály vendéglő kandallója körül, újra és újra szóba kerül az ügy. De az igazsághoz sokkal közelebb áll, ha azt mondjuk, kerülgetik a témát. (Ahogy a „tisztátalan” igaz, vagy legalábbis a közszájon forgó nevét.) Az történt, hogy kezdet eltűnni az emberek. Először csaj néhány, aztán egy kicsit több, majd egészen sok. Az iskolák bezártak. A falu egy évig üresen állt. Néhányan azért ideköltöztek, -legtöbbjük olyan messziről jött futóbolond volt, akinek valószínűleg az alacsony ingatlanárak vonzottak. De nem maradtak sokáig. Többségük egy-két hónap után el is költözött. A többiek… hát, eltűntek. Aztán egy hosszú, száraz őszt követően a falu porig égett. Azt beszélik, a tűz egy, a dombtetőn álló házban ütött ki, de hogy hogyan, azt máig sem tudja senki. Három teljes napon át nem tudták megfékezni a tűzet. Ezután egy időre jobbra fordultak a dolgok. Majd minden kezdődött elölről.

De szerintem (ha kíváncsiak a véleményemre) nincs itt egyéb csak egy falka kóbor kutya, ez a helyzet. És persze a pletykás vénasszonyok, akik imádják a kísértethistóriákat. Nyugdíjasok, akik miután reggel felkapják az újságot, azonnal a gyászjelentésekhez lapoznak, hogy megnézzék, kit éltek túl.

Imádják a szaftos kísértettörténeteket. Mesélni, mikor odakint a sötétben a novemberi eső csöpög, vagy a téli hó hull. Olyan apró pelyhekben, mint a homok, és a hangja is olyan, amikor a kocsi vagy a teherautó oldalához verődik. Az ember nem használja a reflektort, mert a hó úgyis visszaveri a fényt, és akkor aztán még három méterre sem lehet ellátni. A tompított világítással viszont akár négy méterre is el lehet látni. Körülbelül olyan távolságra, ameddig ezek a babonás vénemberek látnak, akik imádják a lehetetlen történeteket. Mesélni, mikor felerősödik a szél, és szinte ordítani kezd, a havat ezernyi hátborzongató, repkedő alakzattá tereli össze, a hangja pedig olyan, mintha benne szólalna meg a világ összes gyűlölete, fájdalma és rettegése. A széllel együtt halál árad a hóvihar torkából, fehér halál, -és talán valami azon túli is.
Amit meséltek, nem is feküdte meg a gyomromat túlságosan, hiszen mindenki tudja, hogy a parasztok előszeretettel gazdagítják életüket a botrány és a mítosz zamatával. Mendemondákkal ijesztgetik egymást, és regélnek eltűnt stopposokról, vagy kempingezőkről, akiknek nyoma veszett a környéken, odafönt a hegyen, vagy a temetőnél. Regélnek megtalált hátizsákokról, esetleg könyvekről, amelyek eláztak és megfakultak az eső, a hó, vagy más természeti hatás miatt. És regélnek emberekről, akiket azonban soha nem találtak meg.

Teljes meggyőződéssel hiszik, hogy léteznek a lélekre ártalmas helyek és épületek, ahol még maga a Tejút is megsavanyodik. Nem is igen kerestem ezen emberek társaságát. Köztük éltem ugyan, de nem voltam kíváncsi történeteikre, se arra, hogy mit tartanak az olyan emberről, aki egyedül él. Jobban kedvemre volt az erdő, a befagyott víz, a repedezett jégtáblák szürkészöld, félig behavazott világa. A nyugalom, a csend, és a százéves tölgyesek. Fűrészgépek nem döntik halomba az égig nyújtózkodó fákat, favágók sem igen járnak erre, -mintha tartanának valamitől. Beszélték ugyan az öregek, hogy már többen is nyomtalanul eltűntek a sűrűben, hogy aki egyszer enged a csábításnak és mélyebbre merészkedik (akár kíváncsiságból, akár felelőtlenségből), az bizony soha nem talál vissza, de ezen a mendemondán is csak mosolyogni tudtam. Jól megvoltam én egyedül, és nem mondanám hogy elvonultam volna a világtól, hiszen ez a ház is a világhoz tartozott, -amúgy meg: nevetséges lenne az állítani, hogy a világtól el lehet zárkózni. Hiszen az erdő a maga természeti rendjével, meg a ház is a maga múltjával a világ része. Kietlennek sem kietlen hely. A kilátás nem rossz, csend vesz körül, azonkívül nem fizetek lakbért, nincs gondom a villany- és gázszámlára, fűtőanyagot pedig találok bármelyik fa alatt. Itt nyugodtan dolgozhatom a könyvemen.

Erről, -mármint hogy író lennék, kevesen tudtak, és aki hírét vette, az is csak szörnyülködött, hogy ilyen körülmények között hogy lehet bármit is papírra vetni. Bár én nem tudom, hogy miért képzelik azt, hogy könyvet csak jól fűtött szobában, koloniál íróasztal mellett lehet írni.
De persze nem akartam vitába bocsátkozni, vagy példának hozni Kőrösi Csoma Sándort, aki Tibet egyik fennsíkján, a lámakolostor közelében egy ablaktalan cellában lakott, és ott írta meg a tibeti szótárt. Igaz: nekem ablakom is van, és faggyús teát csak azért nem iszok, mert ki nem állom.

Eszembe sincs persze bármilyen párhuzamot vonni Kőrösi és a magam munkája között, mert ugyan minden nap megpróbálok erőt venni magamon, és leírni legalább pár valamirevaló mondatot, -gondolatot, de sokszor magam is kételkedem benne, hogy egy felbecsülhetetlen munkával ajándékozhatom majd meg az irodalom-tudományt.

Nem tartom magam valami nagy művésznek, de mindig is éreztem a késztetést, hogy írjak. Tehát nap mint nap újra átszűrtem az iszapot, átrágtam magam a megfigyelés, az emlékek és a töprengés fennakadt darabkáin, próbálok kihozni valamit a masszából, amely nem ment át a szűrőn, nem süllyedt a lefolyón keresztül a tudatalattiba. De persze: az írónak hinnie kell abban, hogy amit csinál, az a világon a legfontosabb. És akkor is ragaszkodnia kell ehhez az illúzióhoz, ha tudja, hogy ez nem igaz. Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni? Csak hogy elmondhassa, amit már nem muszáj elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy már nincs kedve elmondani.

Becsuktam a könyvet, és bár legszívesebben a sarokba hajítottam volna, de tekintettel hogy örökség volt, ha nem is nagy értékű, -inkább visszatettem a helyére, hagy porosodjon tovább.
Lefőztem egy méreg erős kávét, elropogtattam mellé pár pirítós szeletet, megetettem a két kandúrt, majd vettem a kabátomat, és elindultam kiszellőztetni a fejemet, hátha használ a friss levegő.
Többször is jártam már az erdőben, de ami igaz az igaz: sétáim nem voltak hosszúak. Legtöbbször csak leültem egy fa tövében, és a gondolataimba merültem, -de soha nem indultam nagyobb túrára, felfedező körútra. Most ezen próbáltam meg változtatni. Felszerelkeztem némi ebéddel, egy jó Buckwhite iránytűvel, és természetesen új lakhelyem különös, ősi térképével.

Furcsa, sejtelmes idő volt; a madarak meg sem szólaltak.

Nem tudom mennyi ideje járhattam a csapáson, mikor az erdei ösvényen papírfecnikbe, műanyag dobozokba, nejlonszatyor darabkákba, cigarettacsikkekbe és üres konzervdobozokba ütköztem, -amin igencsak meglepődtem, hiszen emberrel még nem találkoztam erre, és ugyan ki a fene hordaná ide a szemetét. Miközben ezen filozofálgattam, majdnem orra estem. Először azt hittem egy zsákban botlottam meg, de bizony egy ember volt az. Életjelet nem igen adott magáról. Hiába szólongattam, lökdöstem.

A hátára fektettem, és próbáltam felismerni benne valamelyik falubelit, de ezt az arcot soha nem láttam. Igazi remetének nézett ki, a szakállával, kócos hajával. Megkíséreltem kitapintani a nyaki-verőerét. A szegény ördög álla alatt két apró, tűszúrásnyi, roncsolt szélű lyuk tátongott. Gondoltam a vállamra veszem, és valahogy elvánszorgok vele a házig, majd értesítem a rendőrséget, -amikor hangra lettem figyelmes. Egy szarvas, gondoltam. De a szeme… vörösen villant.

Életem során már sok szarvast láttam éjjel, egy egyikük szeme sem verte vissza vörösen a fényt. Önkéntelenül is a szíjamhoz kaptam, ahol a pisztolyomat szoktam tartani, de amit sikerült a házban hagynom. Egy öles fa mögül lestem, de szarvas helyett csak egy fekete ruhás alakot sikerült kivennem, és üldözőbe venni. Próbáltam lépést tartani vele, mert többször is úgy tűnt hogy a nyomát vesztem. Addig kergettem, amíg egy temetőhöz értünk, aminek létezéséről nem is tudtam, amiről még az öregek sem meséltek.

De nem is volt ez a szó klasszikus értelmében temető, hiszen alig pár kereszt volt a földbe szúrva. Az idegen egy félretolt kőlap alá próbált volna bemászni, de a kabátja beakadhatott, amivel sikerült pont annyi időt nyernem, hogy nyakon ragadjam. Szemfedőt, szemfedelet, -„halállepedőt” nem láttam sehol, amivel betakarták volna sír jogos tulajdonosát. Se más, könnyű agyagból készített takarót, amellyel a koporsóban, esetleg már a ravatalon leterítették volna azt a halottat, akinek szintén a nyomát se láttam. Akire, ha fiatalon hunyt volna el, sárga, kék, rózsaszín, selyemszalaggal díszített szemfedőt terítettek volna, ha kisgyermeket maga után hagyó asszonyé lett volna a sírhely, fekete leplet kapott volna. De se házi készítésű szemfedőt nem láttam, se a temetkezési vállalatok tüllszerű fodros, fehér vagy fekete szemfedelét.

A nap éppen a kőlapra sütött, majd az idegenre, aki mintha elvesztette volna minden erejét. Nem tanúsított ellenállást, csak eltorzult arcát próbálta eltakarni. Először azt hittem hogy egy ütéstől fél, de úgy látszott, hogy a fény bántja. Valahol a távolból egy kakas kezdett mindennapi rikácsolásába, amire az idegen összerándult, és mint egy csecsemő: összekuporodott.

Mivel nem akartam a sorsára hagyni, de azt sem hogy kereket oldjon: a hátizsák kötelével csomóztam össze a lábát, és a két kezét, -melyeken a körmök szerintem emberemlékezet óta nem láttak körömcsipeszt.
A remetét az ágyamra fektettem, -kifújtam magam, és újra nekivágtam az erdőnek, az idegenért, aki úgy feküdt a sírkövön ahogy otthagytam. Ahogy elnéztem, menekülni még csak nem is akart. Volt időm jobban is szemügyre venni, legfőképpen arcát, amely határozott vonásokkal bírt, nagyon is határozott vonásokkal. Gyökéből kiszökő keskeny orra volt, furcsán ívelt sasorra. Homloka boltozatos, haja a halántéka körül alig nőtt, másutt azonban dúsan. Bozontos szemöldöke szinte összeért az orra fölött. Száját nemigen láttam a harcsabajusza alatt, azonban úgy tetszett, szorosra záruló, kegyetlen szája van, -hegyes fehér metszőfogai pedig olykor ajkára is ráharaptak. Idős embernek díszére válik az ilyen harsány fehér fogsor.

Egyebekben: füle vértelen és hegyesedő, álla viszont súlyos, orcájának bőre csontjaira tapad. Legszembeötlőbb mégis a sáppadságát mondanám. A keze széles volt és tömpe ujjú. S bármilyen furcsa, szőr nőtt a tenyerén. Keskeny körmei pedig hegyesek voltak.

Próbáltam megitatni: amikor a száját szétnyitottam, két éles és hatalmas fog meredt rám. De azért is leerőszakoltam a torkán, a pár korty vizet, amire prüszkölni, harákolni kezdett, mint aki meg akar fulladni. A hátát kezdtem püfölni, amitől mintha jobban lett volna, de idővel megint visszavette a magzati pózt. A vállamra nem vehettem, így ölben próbáltam meg vinni. Nem hittem volna hogy ez sikerül, hisz eléggé elfárasztott a remete cipelése, és az ijedség is sokat kivett belőlem, de amikor megemeltem, nem éreztem súlyát. Mint akinek nincsen csontja, de még csak vére sem, hiszen olyan hideg volt mintha egy jégtömböt szorongattam volna.

A házban leoldottam róla a kötést, és a konyhába vittem, ahol még nem húztam el a függönyöket. Az idegen kezdett magához térni, így le tudtam ültetni, és meg is kínáltam egy pohár vörösborral, amire mohón vetette rá magát, majd mint aki valami rossz lőrét ízlel: visszaköpte a pohárba.

Szóra akartam bírni, hogy miért is menekült el előlem, hogy mit tud a remetéről, és hogy egyáltalán: mit keresett az erdőben, miért akart egy sírkő alá bújni. De mindegyik kérdésem megválaszolatlan maradt, -csak annyit tudott mondani, hogy szép nyakam van. Gondoltam egy meleggel hozott össze a rossz sors, és máris összekötöttem ferde hajlamát és a nagy valószínűséggel már halott remetét, akit vagy megszentségtelenített, vagy meg akart erőszakolni. A remete talán ellenállt neki, és ez lett a veszte.

Próbáltam a tudtára adni hogy nálam ne próbálkozzon be, mert nem vagyok oda az ilyen kalandokért, de mintha a falnak beszéltem volna. Elismételte még egyszer, majd még egyszer, hogy nagyon a kedvére lenne a nyakam. Mondtam hogy erre nekem se gusztusom, se időm sincs, majd a fürdőszobába mentem hogy felfrissítsem magam, és hogy megborotválkozzam. Sikerült meg is vágnom az arcomat, amit az idegen rögtön kiszúrt, és mint aki az eszét veszti, hadonászni kezdett, majd üldözőbe vett.

Egy idő után kezdtem magam nevetségesen érezni. Nem is tudtam hírtelen hova tenni ezt az egész történetet, ami pár óra alatt játszódott le velem, és aminek köszönhetően az ágyamban egy félig halott ember hever, egy őrült fekete ruhás idegen meg az asztal körül, és a székek között kerget, hogy megöljön, vagy hogy a magáévá tegyen.

Nem leplezhettem borzongásomat. Talán a lehelete is kellemetlen volt, de valami iszonyú émelygés fogott el. Az ablak felé pillantván a hajnal első derengésére lettem figyelmes. S már szóltam volna valamiz, mikor a csukott ablakon átszűrődött a völgybéli farkashorda üvöltése.
-Hallga- szólalt meg a rém, s a szeme felragyogott-, az éjszaka gyermekei. Micsoda zene telik ezektől! –Majd, gondolom, látta az arcomon, hogy nem osztozom lelkesedésében, ezért hozzáfűzte: -Hiába, uram, önök írók meg nem érthetik a vadászt.

A dolgozószoba felé vettem az irányt, mert az a házban az egyetlen hely amit kulcsra tudok zárni, -ami ez esetben nem sikerült, mert annyira remegett a kezem, hogy a kulcsot sikerült a földre ejtenem. Emlékeztem hogy az asztalon hagytam egy ceruzát. Bár ezt az alkalmatosságot csak széljegyzetelésre használom, és többnyire a fiókban tartom, -most több könyv (Stephen King: Borzalmak városa, Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei) földre söprésével, sikerült megkaparintanom a frissen hegyezett grafitot.
Nem tudtam volna megmagyarázni hogy miért ehhez az eszközhöz nyúltam, mikor az idegen célba vehettem volna a levélnehezékkel, vagy a borítékvágóval és felvehettem volna a harcot, -mégis a tollat éreztem az egyetlen eszköznek, amivel bármire is mehetek ez ellen az őrült és perverz állat ellen. Aki csak jött és jött, felém hadonászva, lassított felvételként, -mint aki Friedrich Murnau Nosferatujának ézi magát.

Felém nyúlt, és bár próbáltam hátrébb lépni, de sikerült megragadni a trikómat, amit el is szakított. A nyakláncomat a kereszttel, nem tépte le a nyakamról, és mint megtudtam később: ez volt a szerencsém. Mint akinek földbe gyökerezik mindkét lába, úgy dermedt meg előttem, majd próbál kihátrálni a szobából, de ahogy megtette volna az első lépést, amilyen erővel csak tudtam: a szívébe vágtam a ceruzát. Legjobban talán én ijedtem meg, amikor a ceruzát elöntötte a vér. De már nem tudtam visszacsinálni azt ami megtörtént: az idegen elvánszorgott a szoba legsötétebb sarkába, és esett össze.

A pár perc múlva befutó rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, az orvos pedig megnyugtatott hogy a remete életben fog maradni, de úgy látszik hogy az idegen menthetetlen. De szerencsére nem tettek bűnössé, és elhitték történetemet, nem állt szándékukba letartóztatni, őrizetbe venni, se a bíróság elé állítani, -cserébe csupán annyit kértek hogy a történtekről ne szóljak senkinek. Amire kezet is adtam, de kértem őket, hogy ha egy mód van rá, tudassák velem hogy hova fogják eltemetni az idegent. Azt persze már nem tettem hozzá, hogy azért érdekelne a pórul járt vendégem sorsa, mert ha furcsán is fog hangzani, de valamiért megszerettem. Sokáig hitegettem magam hogy a nőkhöz vonzódom, de úgy egy vadidegen próbált meg ráébreszteni arra, hogy ezzel csak áltatom magam.

Évekig jártam ki a névtelen és jeltelen sírjához, belátva hogy mégis csak igazat állított az Álmoskönyv, hiszen vágyam titkos volt, még magam előtt is. Pedig szívesen kiszívtam volna az idegen nyakát, hiszen nem volt közömbös nyaka, -sőt: szép nyaka volt.

Lehet hogy nem voltam figyelmes, de bizony ez a sor is a Denevér címszó alatt szerepelt: Denevérrel küzdeni, kétségbeesni, és végül megadni magunkat sorsunknak: jegyez álomtalan éjszakát. A könyvet végül a falhoz vágtam, de mire földet ért volna lángra kapott. Lenéztem. A könyvből csak egy rakás hamu maradt. Nevetni kezdtem, majd ordítani, mint egy sebesült vadállat.

Másnap reggel végignéztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét. Ma is pontosan emlékszem rá. De elfelejtettem minden azelőtt látott napfelkeltét. Akkor, utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Azután búcsút vettem a napvilágtól, hogy az lehessek, ami ma vagyok. És hogy mit láttam?... Arra nincsen szó. Ember ezt nem foghatja fel. A világ megváltozott, mégis ugyanaz maradt. És én, az újszülött vámpír, sírva csodáltam a gyönyörű éjszakát.




Móritz Mátyás további írások >>>


Prózában mondjuk

Balogh István
Kígyó vőlegény

Gyerekkoromban a Körösztös mögött mentünk öregapámék szőlejébe. A Körösztös egy szép ligetecske, benne különleges fák élnek, talán arborétumot szeretett volna kialakítani belőle egykori gazdája, ki tudja? Be volt kerítve, a kerítés fölött meg ijesztő tüskés drót húzódott, én akkor ezt a tákolmányt félelmetesnek láttam. De a ligetecske vonzó volt a számomra, különösen akkor lett azzá, miután elolvastam Frances Hodgson Burnett A titkos kert című könyvét. Attól fogva szerettem volna fölfedezni én is a Körösztöst, de öreganyánk nem engedte, hogy átmásszak a kerítésen.
- Eltépheted a ruhád is meg a bőröd is. Ha még egyszer előhozod, hogy bemész, hátrakötöm a sarkadat!

Árnyas volt az ösvény a Körösztös mellett, és a félúton a ligetecske fái közül csermely csörgedezett elő a réti árokba. A torkolatnál vizet gyűjthettünk a kulacsunkba, meg is mártózhattunk az árok kellemes vizében, együtt pocskolhattunk a kisbékákkal.

Azon a nyári napon, amikor öcsém megrémült a vízisiklótól, lebocsátkoztunk mindketten a kanálisba, megmártózni. Alig telt el pár perc, öcsém sikoltozni kezdett, kidülledt a szeme, nyakán kidagadtak az erek. Alig bírtam kihúzni őt a vízből. A parton nagy nehezen megbékélt, öreganyánk ölében hüppögött, amikor kinyögte, rettenetes kígyó támadt rá.

- Ebben az árokban csak vízisikló él – okítottam öcsémet .- Az meg nem bánt.
Nyakamba vettem a kisgyereket, lovaztunk szépen, így értünk a szőlőbe. Sietnünk kellett, mert öreganyánk azt ígérte, elmondja a vízisiklóról szóló mesét, ha megpihenünk a délelőtti munka után.

Öreganyánk ebédet főzött, mi meg szedtük össze a lehullott szilvát.

- Ebből lesz a legjobb pálinka – mondogatta öregapánk, aki tavasztól őszig lent lakott a szőlőben egy kiskutya és Muckó kecske társaságában.

Ebéd után leheveredtünk a cseresznyefa árnyékába.
- Kezdhetem a vízisiklóról szóló mesét? – kérdezte öreganyánk.
Még a kutya és Muckó kecske is odafeküdtek a cseresznyefa alá.



A régi öregek emlékezete szerint élt valamikor a paphalmi tanyavilág egyik takaros birtokán egy házaspár. Szorgos munkával nagy szeretetben teltek napjaik, de a boldogság csak nem költözött be házukba, mert nem született gyerekük. Pedig fészket raktak kazlaik tetején a gólyák, ott kelepeltek vidáman minden nyáron, de hiába nézegette őket a fiatalasszony, csak nem lett viselős.

Egyik este szomorúan tért meg a mezőről a gazda.

- Mi történt veled? – kérdezte szorongva a felesége.

A férj fölemelte fejét, s az asszony látta, könnycsepp gördül alá párja szeméből.

- Jaj! – kapott a szívéhez. Leroskadt a kemencepadkára.

A férfi melléje telepedett, konya kalapját letette fejéről. Átölelte remegő feleségét.

- Ebédhez telepedtem le a nagy hársfa tövébe, amikor megjelent előtte egy öreg, sánta nőstényróka, s kért tőlem egy falás kenyeret.
- Három napja nem volt étel a számban, alig látok már az éhségtől.

Megvendégeltem a vén ravaszdit, még egy korty borral is megkínáltam. Fényleni kezdett a róka szeme, visszatért belé a lélek, látszott rajta, hogy újjáéledt minden porcikája.
- Megmentetted életemet, ember – szólt étkezés után a róka. – Bár én is tehetnék valami szívességet neked! Elárulhatok egy titkot, amely téged érint, de félek, elszomorít.
- Mi árthat énnekem, amit te tudsz rólam?
- Átok ül a házadon. A rókakirály szörnyű átka. Nem szülhet gyermeket a feleséged.
Megállt bennem az ütő erre a hangra:
- Mivel vontam magamra e szörnyű átkot?
- Emlékszel, évekkel ezelőtt, amikor udvarodban jártam, s elragadtam volna legszebb kakasodat? Futottam volna a zsákmánnyal, de utánam hajítottad a kisbaltát. Eltaláltad bal hátsó lábamat. Akkor sántultam meg, a fájdalomtól üvöltenem kellett, elmenekült pofámból a kakas, s kutyáid üldözőbe vettek. Alig menekültem meg. Otthon aprókáim hiába várták a vacsorát, nem vittem haza semmit. Sem aznap, sem másnap, sem harmadnap. El is pusztultak volna éhen, ha véletlenül arra nem jár a hatalmas rókakirály. Megtudván szerencsétlenségünket, magához vette kölyköcskéimet, így segített rajtunk. A házadra meg átkot mondott, ne lehessen gyereked soha!

Másnap, amikor az ember elment a mezőre, megjelent a tanyán a sánta nőstényróka. Veszettül ugattak a kutyák, erre lépet ki a pitvarból az udvarra az asszony. Meglátta a bicegő vörös bundást, elparancsolta a kutyákat. A róka égnek emelte bozontos farkát, úgy közeledett az asszony felé. Ő beinvitálta a tisztaszobába a vendéget, étellel, itallal kínálta. Evett-ivott a sánta nőstényróka, jóllakván tekintetét a ház asszonyára emelte:

- Tegnap meglátogattam a férjedet a mezőn.
- Mesélte.
- A rókakirály átkát is?
- Szólt róla. Elég baj ez nekünk.
- Azért ne szomorkodjál! Kicsi leánykám, akit a rókakirály nevelt föl, s aki eltanulta tőle a varázslás tudományát, megsajnált benneteket, amikor elmondtam, mivel sújtott benneteket a rettenetes uralkodó. Ő magyarázta meg nekem, hogy a férjed természetesen cselekedett, a saját vagyonát védte, nem elvetemültségből tette, amit tett, amikor elhajította a lábam megsántító kisbaltát. Azt mondta a lányom, miért nem álltál az ember elé, kértél volna tőle eleséget. Kinevettem a lányomat, hisz ősellenségek vagyunk mi rókák az emberekkel, mert szívesen dézsmálgatjuk a tyúkólat! A lányom erősködött, hogy tegyek próbát nálatok, vendégül láttok-e, vagy meghajítatok újra valamivel? Erre mindketten vendégül láttatok engem.

A sánta nőstényróka megtörölte bajszát:

- Köszönöm a vendéglátást. Cserébe elmondom, lányom üzenetét. Tépj ki egy szőrszálat a farkamból, lépj ki az udvar közepébe, s ereszd azt szélnek! Én majd követem röptét, s ahol földet ér, onnan származik az utódotok.

Kitépett az asszony a róka bozontos farkából egy szőrszálat, kiállott az udvar közepére, keresztet vetett, behunyta szemét, sóhajtott egy nagyot, s szélnek eresztette a szőrszálat. Alákapott egy vidám szellő, sodorta, sodorta a Tisza felé, a sánta nőstényróka meg loholni kezdett, el egészen a Csésztóig. Ott, a tó kellős közepén rakta le a szőrszálat a mosolygó szellő, az apró hullámok, amelyeket keltett a szellő, azonnal ringatni is kezdték azt a vörös szőrszálat, mintha bölcsőbe rakták volna. A nőstényróka visszasántikált az asszonyhoz, elmondta neki, hogy a vízi világ valamely elő lénye alakjában hoz majd utódot a világra.

Este az asszony elmesélt mindent emberének.

- No, - mondta a gazda, - azt sem bánom, ha kígyó lesz a fiam!

Aztán megtörtént a csoda! Hajnalban kelt az asszony, kiment vizelni, de alig kezdte el a megkönnyebbülését, megszólalt egy sziszegő hang:
- Édesanyám! Ne vizeljen a szemem közé!
Sikoltott egyet az asszony, fölugrott, hátranézett, hát egy kicsi kígyó, egy vízisikló nevetett rá. Fölvette az asszony a tekergőző csöppséget, keblébe rejtette, melengetni kezdte. A kicsi kígyó megtalálta az éltető tejet, szopni kezdte anyját. Odabent az asszony boldogan ébresztette az urát:

- Megszületett a fiunk, íme egy kicsi kígyó! – tárta szét ingét az ura előtt.
- Teljesült hát a kívánságom – mondta az ember.
Puha vackot készített az anyja kígyó fiának a kemence kuckójában, ott növekedett. Amikor eléret a húsz évet, így szólt a szüleihez:

- Megnősülnék immár, itt az ideje!
- Az ideje itt lenne – szólt az apa, - de melyik lány menne feleségül egy kígyóhoz?
- Csak tudnak kendek valahol eladó leányt, aki férjhez menne bárkihez, ha az megkéri.

Volt Adorjánon egy rátarti család, volt a házban három leány. Kettő pártában maradt, annyira válogatósak voltak, hogy végül messzire elkerülték a házasulandó legények a házuk táját. A harmadik még rongybabát dajkálgatott. Hozzájuk ment el a kígyólegény anyja, érdeklődni.
A legöregebb lány örömmel kapott az alkalmon, hiába ellenezték szülei, nem engedett, erőszakoskodott, mert ez élete legutolsó alkalma, hogy bekössék a fejét.

Meg is tartották a lakodalmat, ettek-ittak a vendégek, a fiatal pár meg elvonult. A menyasszony lefeküdt a vetett ágyba, a kígyó melléje mászott, de a menyasszony a földre lökte őt. Nem törődött a férjével, a falnak fordult, és horkolni kezdett. A kígyó újra fölmászott az ágyra, rátekeredett a menyecske nyakára és megfojtotta.

Odakint reggelig mulatott a násznép. A nap első sugaraival a fiatal pár hálókamrája ablaka alá vonultak, ébresztették volna őket, de nem nyitott ablakot a menyecske. Rosszat sejtett az örömanya, benyitott hát az ajtón. Vége is szakadt a nagy mulatságnak, gyászba borult a ház. Menyasszonyi ruhájában, hófehér koporsóban kísérték utolsó útjára az egynapos asszonyt.

Letelt a gyászév, így szólt a kígyó:

- Megnősülnék újra, édesanyám.
Elment az asszony a rátartikhoz Adorjánra, megkérdezte, volna-e lány eladó?
- Van bizony! – sietett a válasszal a középső lány.

Hiába ellenezték a házasságot a szülők, ez a lány sem akart haláláig pártát a fején. Ám a nászéjszakán ő is vétkezett az ura ellen. Úgy rúgta le a kígyót az ágyról, hogy nagyot az nagyot nyekkent a szobasarokban. Aztán őt is a nénje mellé rakták fehér koporsóban, menyasszonyi ruhában.

Növekedett a rátartiaknál harmadik lány, akit mindenki szeretett Adorjánon, mert kedves volt mindenkihez, ott segített az elesetteken, ahol csak tehette. Korholta is ezért a fösvény, sírvaszari anyja, apja, de a leány csak mosolygott, dehogy változott volna lelkületében meg! Kezdtek jönni a kérők is, ám a szülők elüldözték őket a háztól, kicsi még a mi lányunk, mondták.

Újra letelt a gyászév, elindult hát a kígyó anyja Adorjánra a harmadik lányért. A rátarti szülők be sem akarták őt engedni az udvarba, de a kislány kedvesen fogadta jövendő napamasszonyát, mert azonnal kijelentette, hogy ő bizony nem lesz más felesége csak a kígyóé, vagy elemészti magát. Addig erősködött, hogy a szülők csak beleegyeztek a frigybe.

Bezzeg ő a nászéjszakán kedvesen fogadta a kígyóbőrben tekergőző férjét, szerelmetes simogatása nyomán kibújt a fiú átkozott alakjából, s olyan deli legény karolta át a menyasszony derekát, hogy akármelyik királyfiú elbújhatott volna mellette!

Reggel szorongó szívvel érkezett a násznép a fiatal pár ablaka alá, s gyászos reggel helyett nyílik a kisablak, mosolygó menyecske néz ki rajta. Hej! Rárántottak a zenészek a legfrissebb nótára, boldogan perdült táncra mindenki. Menyecskeruhában előjött az új asszony is, nyakában hozta kígyó férjét. Így járt aztán mindenhova, piacra, templomba.

Egy napon furcsa boldogságot érzett szíve alatt. Aztán megálmodta, ha kitelik viselőssége, fia születik. Azonnal útnak indult, anyjához Adorjánra, mert az asszonyok, ha áldott állapotba kerülnek, azonnal el kell mondaniuk a boldogságot valakinek, mert, ha nem szólna, akkor a gyermek néma maradhatna. Leginkább anyjuknak szólnak a viselős menyecskék, hogy a gólya megfészkelt náluk. Megörült a zsugori anya a hírnek, nagyon. Ám faggatni kezdte lányát, mi a titka, miért nem fordult tragédiába az ő házassága is, mint nénjeié? Hogyan élhette túl a nászéjszakát, meg az elkövetkező éjszakákat? Hogyan lehet rajta Isten áldása, mikor a férje egy ronda kígyó?

Hosszas unszolás után csak elmondta a fiatalasszony, hogy a kígyóbőrben egy deli férfi lakik, aki éjszakánként csodálatos, szerelmetes emberré változik, s csak hajnalban bújik vissza csuszamlós bőrébe.
- El kell égetned azt a bőrt, lányom! Nem lehet az én unokámnak kígyó az apja!
- Jaj, nem tehetem én azt, édesanyám! Szerencsétlenséget hozhat ránk!
- Szerencsétlenséget? Szerencsét! Ha nincs bőr, mibe bújna vissza az urad?

Addig-addig beszélt a lányának a fukar asszony, csak rávette őt, hogy égesse el a kígyóbőrt. Este aztán, amikor elcsendesedett a ház, emberré változott a férj. Kedveskedett neki szerelmetes felesége, cirógatta, babusgatta, szép lassan elaltatta, s azzal, huss!, bevágta a kígyóbőrt a kemenceparázsra, el is lobbant az egy pillanat alatt. Hajnalban kígyóvá akart változni az ura, de nem találta a bőrt. Megmérgelődött, s keresni kezdte feleségén.

- Behajítottam a kemencébe – vallotta be az asszony. – Nem lehet leendő fiunknak kígyó az apja!
- Miért nem szóltál, hogy gyerekünk lesz?
- Anyámnak mondtam meg először. Ez a szokás mifelénk.
- Anyád kért rá, hogy égesd el a bőrt?
- Ő.
- Örülnöm kéne, hogy fiunk születik. Ehelyett átkot mondok rád, akit a világon legjobban szeretek.
Az asszony a férjéhez bújt, átölelte a nyakát.

- Halld az átkot! – kezdte hatalmasok hangján a kígyóférj. - Amiért elégetted a vízisikló-bőrörömet, fölső parancsra elhagylak. Messze, északtra megyek, a fekete várba. Oda kell eljönnöd, hogy megszabadítsál engem. És nekiindulsz a rettenetnek, keresel majd engem olyan helyeken, ahol a madár sem jár, ahol az ördögök is imádkozni kezdenek, mert addig, míg át nem ölelem újra a válladat, nem szülheted meg a gyermekünket!
Aztán egy gyűrűt vett elő.
- Ujjadra vonom ezt a gyűrűt, soha nem húzhatod le, csak én tudom ezt megcselekedni. Ha elfelejtenél vagy megtagadnál engem, e gyűrű a nap és az éj minden percében fájdalmasan szorítana, hogy eszedbe jussak, s hogy felidézd lelkedben a bűnt, amit anyád unszolására ellenem elkövettél.

Búcsúzóul a sikló megölelte, megcsókolta feleségét, s eltűnt egy szempillantás alatt, mintha föld nyelte volna el.

Az asszony leroskadt fájdalmában a kemencepadkára, észre sem vette, hogy megjelent előtte a sánta nőstényróka. Bozontos farkával megsimította az asszony lábszárát, mire ő föleszmélt.

- Beteljesedett rajtatok a rókakirály minden átka. Nem bírtad ki a próbát. Ha megszülöd kígyó férjednek a fiad, akkor örökre emberré lehetett volna.
- Átokkal lépett ki a házból – zokogta az asszony.
- Mást nem cselekedhetett. Fölsőbb erők miatt tette, amit tett. Ne legyen kétséged, szeret ő téged, nagyon. És várja bizony fia megszületését! De mielőtt elindulnál, fonjál lenfonalat, szőjél puha vásznat, s mikor eleget szőttél, hasítsd meg hüvelykujjadat, s kifolyó véreddel varrjál inget-gatyát a férjednek!
- Indulok is menten, megtalálom őt a világ legvégén is! Ő az én emberem, gyermekemnek apja – kötötte batyuba dolgait az asszony.
- Csomagolj a párból is, édes lányom – biztatta az anyósa. – Egy Tisza-parti asszony úgy indul a világba, hogy bármikor és bármilyen körülmények között és bárhol Isten ege alatt kenyeret tudjon sütni!
Levette hát a kemence nyakáról a száradó párpogácsákat, s batyujába rejtette azokat is. Elbúcsúzott ipamtól, napamtól, el a szüleitől, a paphalmi tanyától, az adorjáni meg a zentai tornyoktól, s megindult a Tisza bal partján fölfelé, északnak, a fekete várba.

Ki tudja, mióta gyalogolt már, hiszen elmaradt mögötte minden emberi világ, amikor elérkezett egy hatalmas, sötét erdőhöz, annak szélén egy bogárhátú házhoz. Bekopogott bátran. Odabent egy öregasszony ült a tűzhely előtt, vacsorát főzött éppen.
- Jó estét, öreganyám! – köszönt a menyecske tisztelettel.
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben elemésztettelek volna! Mi járatban vagy te, édes lányom erre, ahol a madár sem jár?
- Észak felé tartok, a fekete várba, ott van az én uram, őt kell megtalálnom.
- Nem segíthetek, lányom, magam sem hallottam még a fekete várról. De maradj nálunk reggelig. Az én fiam a Nap, azonnal hazaér, hátha ő segíthet rajtad.
Alighogy befejezte az öregasszony a szót, nyílt az ajtó, megjelent a fényes Nap.
- Idegen szagot érzek, édesanyám! Ki van a háznál?
- Egy szegény, áldott asszony a vendégünk, fiam, bánj vele tisztességgel. Az urát keresi, aki odavan valahol északon, egy fekete várban.
- Soha nem hallottam még a fekete várról – vont vállat a Nap.
Éjjel megjelent álmában a fiatalasszonynak a sánta nőstényróka, s arra biztatta, indulj tovább, ne csüggedj! Erőt merített álmából az asszony, s meg is indult hetedhét ország ellen.
Búcsúzáskor a Nap anyja egy arany rokkát adott neki, vidd csak magaddal, lányom, még jó hasznát veheted!

Ment, ment, mendegélt történetünk asszonya fáradhatatlanul. Estére kelve egy hatalmas hegyhez ért, hegy lábánál házikó állt. Bekopogott bátran. Odabent egy öregasszony ült a tűzhely előtt, nyársat forgatott a parázs fölött. Kellemes sült illata terjengett a konyhában.
- Jó estét, öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben téged is parázs fölé raktalak volna! Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?
Elbeszélte a menyecske ennek az öregasszonynak is búját-baját.
- Nem segíthetek, rajtad, lányom, de az én fiam a Hold, ő minden feketeséget bevilágol, talán segíthet rajtad.
Be sem fejezte beszédét az öregasszony, amikor nagy robajjal megjelent az ezüstös Hold.
- Idegen szagot érzek, édesanyám! Ki van a háznál?
- Egy szegény asszony a vendégünk, édes fiam, bánj vele tisztességgel! Az urát keresi, aki odavan valami északi fekete várban.
- Soha nem világoltam be északi fekete várat.

Éjjel újra a sánta rókával álmodott az asszony, aki megerősítette lelkét, mert megerősítette szívében, hogy jó úton jár. A Hold anyja búcsúzóul egy aranyguzsalyt adott neki.

Reggel tovább indult, át hegyen-völgyön. Estére egy hatalmas szakadék széléhez ért. Hiába tekingetett maga körül, nem látott senkit. Föltekintett az égre, keresztet vetett, s megindult a szakadék szélén a legfényesebb csillag irányába. Addig ment-mendegélt, míg egy házikóhoz ért, amelynek világított az ablaka. Bekopogott. Odabent egy öregasszony ült a kemence mellett.
- Jó estét, öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna! Hol jársz erre. Ahol a madár sem jár?
Harmadjára is elmondta a menyecske szomorú történetét, de az öregasszony nem tudott segíteni rajta.
- Maradj nálunk reggelig – biztatta. – Az én fiam a Forgószél, ő bejárja minden zegzugát a világnak. Reggelre megjön, mert friss kenyér sül. A friss kenyeret mindennél jobban szereti.

Szétnéz a menyecske a konyhában, látja, előkészítve a dagasztáshoz a liszt és a víz, de más semmi.
- Öreganyám, süthetek én olyan kenyeret Forgószél uraságnak, amelyet mifelénk esznek az emberek?
- Sütni süthetsz, mert nehéz már számomra a tészta dagasztása. De arra vigyázz, legalább két ujjnyi magasra fölemelkedjen a tészta, különben megharagszik a fiam, és elemészt mindkettőnket!
- Ne féljen, öreganyám! Olyan kenyér várja majd e ház urát hajnalban, hogy köszönetet mond érte! Kenyerünk domborúra sül majd, héja lágy sem lesz, de kemény sem, sárgásbarnára érleli a kemence melege és nem égeti feketére. Nem válik el a belétől, szívós lesz a kenyérbél, és nem fog morzsálódni. Ha belét benyomják, ismét földuzzad magától. Inkább apró, sűrű, mint igen lyukacsos, s még több napok múlva sem lesz savanyú.
- Én még ilyen kenyeret nem is láttam, nemhogy sütöttem volna. Vallotta be a vénasszony.
A menyecske a batyujában keresgélt, s elővette belőle a párt.
- Az mi? – kérdezte kíváncsian a vénasszony.
- Ez a pár, s ez nem más, mint a kenyér szakasztásakor a dagasztóteknő oldaláról levakart kovászos tészta, amelyet komlóvízzel forrázott búzakorpával összegyúrunk és egy napig állni hagyjuk. Miután összeért a tészta, akkora darabokra szaggatjuk, amekkora egy gyerek fél ökle. Ha ezzel elkészülünk, fölrakjuk a párszárítóra, jó meleg helyre, hogy megszáradjon. Mi a kemence nyakára sorakoztatjuk fel a kiszaggatott párt.

A párt a menyecske darabokra törte, egy csuporba helyezte és lágy meleg vízben beáztatta. A csuprot a kemence nyakára helyezte, hiszen ott jó meleg volt. Kisvártatva megszemlélte, kelni kezdett-e a pár, s mikor látta, hogy apró buborékok képződtek, a csuprot egy tálba rakta, el ne folyjék a pár leve. Kelni hagyta hát a párt, s szitálni kezdte a lisztet, amelyet előmelegített a szobában. Végül egy harmad részét a sütni rendelt lisztnek a dagasztóteknő egyik végébe nyomta, gödröt ásott kezével a liszthalmocska közepében, s a megkelt párt beleöntötte a fészekbe majd meleg vízzel felelegyítette és egy fakanállal a lisztet erősen elkeverte.

- Ez volt a kovászolás – magyarázta menyecskénk a Forgószél vénséges anyjának. – Most betakargatjuk puha vánkosokkal, álmodozzon csak, milyen szép kenyér sül belőle reggelre! De tegyük el mi is magunkat csöppecskét, nem árt nekünk sem az álmodozás.

Egy órácskányit aludt a két asszony, de gyorsan kipattant a menyecske szeme, fölugrott a kemencepadkára megvetett ágyából és a kovászhoz lépett. Annak repedezni kezdett a teteje. Tüzet rakott a szabadkémény alá, sós vizet melegített a dagasztáshoz. Kitakarta ekkor a kovászt, s látta a teteje már kezdett beesni. Vette a sütni rendelt lisztnek maradék kétharmadát s elkeverte a kovásszal, majd két öklével előbb csöndesen azután pedig egyre szaporábban erőteljesebben dagasztani kezdte. Addig folytatta ezt a nehéz, de nemes foglalatosságot, amíg tökéletesen össze nem vegyítette a lisztet, a kovászt és a vizet. Ezután három részre szakajtotta a tésztát, hogy könnyebben elbánjon vele, és így folytatta az ütemes dagasztást. El is feledkezett minden bújáról-bajáról, s mintha otthon lett volna a paphalmi tanyán, előbb dudorászni majd énekelni kezdett. A vénasszony szeretettel és csodálattal bámulta a szorgos menyecskét, aki késsel vagdosta a tésztát, vizsgálgatta, maradtak-e lisztcsomók a tésztában? Nagyon elégedett volt munkájával, csettintett egyet, s a tésztacsomókat összegombolyította, meghintette liszttel, s leszorította egy támasztó kővel.
- El ne másszál, tészta! – parancsolta a menyecske mosolyogva, s újra betakarta a teknőt a melegítő ruhákkal, vánkosokkal.
Visszafeküdtek mindketten, szundítani hajnalig. Pirkadással rájuk kiáltott a kakas. Fölugrott a mi menyecskénk. Szakajtókat kért a vénasszonytól.
- Mi az a szakajtó? – kérdezte a Forgószél anyja.
- Gyékényből font fületlen kosár, amelyet a kenyértészta kelesztésére használnak. Amekkora a szakajtó, akkora lesz a kenyér.
- Nekem nincsen szakajtóm – görbült le a vénasszony ajka.
- Öreganyám! – ragyogott föl a menyecske szeme, - cseréptáljai vannak?
- Vannak.
- Hozza őket!
Szakajtó helyett cseréptálakat rakott a dagasztóteknő mellé a fiatalasszony. Sütőruhákkal bélelte ki őket, hiszen akadt elég vászonkendő a vénasszony ládájában, s aztán kibontotta a dagasztóteknőben betakart tésztát, s látta, hogy az földuzzadt, imitt-amott megrepedezett, a közepe meg alá kezdett esni. Bólintott, jelezvén, jól állunk.

Begyújtotta a kemencét. A kemence fölfűtése is komoly odafigyelést igényelt, hiszen úgy kell tüzelni, hogy a kemence égőterében mindenütt egyformán lobogjon a láng, hogy a kemencének minden részét egyaránt melegítse. A rendezett tüzelés időt hagyott kenyérsütőnknek arra, hogy a szakasztáshoz fogjon. Ennek alkalmával a menyecske újra meggyúrta minden tálba kerülő kenyérnek a tésztáját, oldalról oldalra fordította, s több ízben is a dagasztóteknő oldalához ütötte, minekutána a tészta gömbölyű formát vett magára. A kész tésztagömböket a szakajtókat helyettesítő tálakba vetette. A tálban a jó tészta dagadni, kelni kezdett. Fertály óra ha kellett, színültig dagadtak a kenyértészták a tálakban.

- Befűtve már a kemence is – jelentette be a fiatalasszony. – Gyere, piszkafa, szénvonyó, rendezzük el a cipócskák helyét.

Széttaszította a tüzet a szénvonóval, egy kapaszerű, fanyelű öntöttvas eszközzel, megfuttatta a piszkafával, ezt nevezte ő kipemetelésnek. Három ujjával lisztet csippentett és a kemence szájába tette. Megbarnult a liszt, kenyérsütésre alkalmas a kemence. Akkor elővette a legnagyobb tálat, kibontotta a sütőruhát, megszórta liszttel a tészta tetejét, s az egészet a kemence szájába állított sütőlapátra borította. Késsel bevágta a tésztalabdát, e vágás mentén sült a cipó gyürkéje. Kenderszöszből bábát tekert, a tészta tetejébe szúrta s meggyújtotta. Kezébe kapta a sütőlapátot és a tésztát bevetette a kemencébe. A kenyér tetején égő báb világolta a kemecebelsőt, míg a többi kenyeret is bevetette. Az utolsó kicsi tál tésztáját nem borította a sütőlapátra.


- Az én uram – kezdte a menyecske, - a lángost szereti, de nagyon.
- Lángos? – kerekedett ki szeme az öregasszonynak.
- Lepény az, öreganyám, kiszakajtok egy kis tésztát a kenyérből, aztán a végén a kenyér mellé vetem.
- Sose hallottam róla.
- Nem-é?
- Nem én.
- No, akkor jól figyeljen, öreganyám!

Kikaparta a fiatalasszony a tálkából a tésztát, aztán gyönyörű lepényt formázott belőle. Végül a kemence szájához lépett. Gyakorlott kézzel nyitotta ki az ajtót, elemelte kémény nyílása elől a tévőt. Kezébe vette a szénvonót, eltakarította a parazsat a kemence szája és a cipók közül, fölkapta a sütőlapátot, ráhelyezte a lángost és bevetette. Visszarakta helyére a tévőt, s rácsukta a kemenceajtót. Ott állt még a kemencelyukban, amikor nagy dörrenéssel bevágódott az ajtó és belépett a Forgószél. A konyhaasztalra bámult, kikerekedett a szeme.
- Már messziről éreztem a friss kenyér illatát, azért rohantam haza. Hol a kenyér?
- A kemencében – válaszolta az anyja.
A Forgószél a kemence nyílása felé fordította fejét. Ekkor vette észre a kemencelyukban álló menyecskét.
- Idegen van a házban? Azonnal elemésztem!
- Dehogy emészted, édes fiam – kezdte békíteni az anyja. – Várj türelemmel! Lángost süt neked reggelire.
A Forgószél morgott, duzzogott, de izgatta a reggelire emlegetett lángos.
- Azonnal kiszedek – mondta a menyecske. – Kend menjen arrább, mert megüthetem a sütőlapát nyelével! – kommandózott a félelmetes Forgószélnek.
A kemence ajtaja kinyílt, a menyecske kiemelte a pirosra sült lángost, melynek pompás illatával megtelt a konyha.

- Hozzon libazsírt az asztalra, öreganyám! Azzal kenjük majd a forró lángost.

Nagy gyönyörűsége telt a Forgószélnek a reggeliben, csurgott a libazsír mind a két szájszélén, de nem bánta.

A nagy kerek cipók rövidesen a konyhaasztalon sorakoztak.

Reggeli után a Forgószél meghallgatta a fiatalasszony történetét.
- Segíts ennek az asszonynak, édes fiam, látod, mindenórás, világra hozná már gyermekét, de kell hozzá az ura ölelése.
- No, hajnalban indulok. Állj ki, asszony az udvar közepére, aztán meglátjuk, mit tehetünk.
Azzal elaludt a rettenetes Forgószél, horkolt, rezegtek belé az ablakok.
Az öregasszony búcsúzóul egy aranyorsót adott a menyecskének.

Reggel kiállt a fiatalasszony az udvar közepére. Előtte húzódott a feneketlen széles szakadék. A Forgószél vidáman lépett ki a házból.
- Még álmomban is a lángost eszegettem. De jó volt!
Azzal derékon ragadta a menyecskét, fölröpítette a csillagok közé. Ki tudja, meddig szálltak, merre repültek, egyszer csak csöndesülni kezdett a légzúgás, s a Forgószél letette egy fényes tó szélére az asszonyt. Annak a tónak a partján volt a fekete vár. Azonnal a szemébe tűnt neki a félelmetes épület, hiszen minden bástyáját mintha koromból rakták volna. Odébb a tó vizében asszonyok mostak, a mi menyecskénk hozzájuk igyekezett. Köszöntötte a mosónőket illedelmesen.
- Kié a vár, asszonyok?
- A fekete boszorkányé.
- Bemehetnék hozzá?
- Nem enged ő mást a várába, csak az öreg Julis ángyit. Ő viszi be a tiszta ruhát és hozza ki a szennyeset.
- Lakik még valaki a várban?
- Julis ángyi talán tudná.
De Julis ángyi nem akart beszélni senkinek semmit a vár belső dolgairól.
- Ha elszólom magam, halálnak halálával halok. Gonosz ám a fekete boszorkány. Az ő várából kel ki minden átok ezen a világon.
- Vannak itt valami férfiingek a ruhák között –szólt egy asszony.
- Itt van újra a véres ing is!– kiáltott egy másik mosónő.
- Miféle véres ing? – kérdezte a menyecske.
- Akárhogyan gyúrjuk, öblögetjük, nem tudjuk kimosni belőle ezt két vércseppet – mutatta Julis ángyi az inget.
A vándorló fiatalasszony kezébe vette az inget. Hirtelen melegség futott át egész testén. Megdobbant a szíve. A fia meg nagyot rúgott az anyja hasában. Ezt a ruhadarabot ő maga varrta férjének. Ez volt rajta férjén a búcsúzáskor, ebben indult el a fekete várba, átkok forrásához. Amikor a férje eltűnt, akkor vette észre a fiatalasszony, hogy megindult az orrvére. Két csöpp vére elkísérte vándorlásaiban a szeretett személyt.
- Adjátok csak, megpróbálom én is a mosást!

Alig öblített egy-kettőt, lássatok csodát, eltűntek a vérfoltocskák a kedves ingből.
- Csoda történt, úrnőm! – kiabált a fekete várban Julis ángyi és megmutatta a tiszta inget a fekete boszorkánynak.
- Ki tudta kimosni a vérfoltot a gyolcsból?
- Jött egy áldott asszony, ő cselekedte.
- Áldott?
- Szinte mindenórás. Nemsokára gyermeke születik. Nem is tudom, hogyan kerülhetett ilyen viselős állapotában ide.
- Valami gazdag asszony?
- Nem látszik annak. De batyujában van egy aranyrokkája, guzsalya és orsója.
- Vezessétek elém azt az asszonyt.

Ámuldoztak a tó partján az asszonyok, amikor Julis ángyi a fekete boszorkány kívánságára a várba hívta a menyecskét. Odabent a rútság megcsodálta az arany szerszámokat.
- Mennyiért adod el ezeket nekem?
- Semmi pénzért nem eladók – válaszolta a menyecske. – de neked adom a rokkát, ha az ing gazdájával estétől reggelig egy szobában együtt lehetek.
Kuncogva bólintott a csalfa némber. A kígyóember vacsorájába álomport csempészett, és mire a szobába vezette a menyecskét, az ura már aludt az asztalra borulva. Nem ébredt az meg, hiába kérlelte, babusgatta.

Másnap az aranyguzsalyt kérte a boszorkány.
- Ezt is neked adom, ha az ing gazdájával estétől reggelig együtt hálhatok.
Most sem lett szerencséje a menyecskének. Átaludta az együttlétet a férje, mintha egy zsák búzának könyörgött volna az asszony, úgy telt a második éjszaka.

Harmadnap az aranyorsót kérte a boszorkány.
- Megkaphatod, ha az ing gazdájával együtt tölthetem az éjszakát.

Hanem más is történt. Megébredt a kígyóember második mély álmából, kóválygott a feje. Kinyitotta az ablakot, hát megcsapta orrát az otthon illata.
- Itt olyan kenyeret süt valaki, mint a Tisza-parti asszonyok!
Az ágyán talált egy inget és egy gatyát, amelyet vérrel varrt a készítője. Ez a feleségem kezemunkája, gondolta. Azonnal magára is rántotta őket.
Meg is kérdezte inasától:
- Mi van velem, hogy újabban a vacsoraasztalra borulva ébredek.
- Azt hiszem, uram, altatót rak a boszorkány az italodba. Te elalszol, akkor idejön egy fiatalasszony, ölelget, csókolgat, költöget. Azt sírja, ébredj, jó uram, kedves uracskám! Öleld át a vállam, hogy megszülhessem kis fiadat, húzd le ujjamról a gyűrűt, tördeld szét fejünk fölül a kegyetlen átkot! Ma ez az asszony kenyeret sütött, annak csodájára járnak a környékbeli asszonyok, de a lángosból senkinek nem adott egy falást sem, azt mondta, azt az uramnak sütöttem, neki adhatom csak.

Megértette a kígyóember, hogy megjött a felesége.

- No, megállj, gonosz boszorkány! Elbánok én veled!

Este lopva kiöntötte borát a kígyóember az asztal alá, aztán úgy tett, mint aki mélyen alszik. Beeresztették hozzá a feleségét. Az asszony költögetni kezdte férjét. Ő megéledt, átölelte kedvese vállát, lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a földhöz csapta. Nagyot kondult erre a fekete vár. Hallani lehetett, ahogy átkozódik és visít a boszorkány. Dörömbölni kezdett az ajtón, eleinte mérgesen, erőteljesen, de gyorsan elillant ereje, könyörgőre fogta:
- Maradj velem, kígyófiú!
A kígyófiú már nem hallotta a boszorkány hangját, megtörte a neki sütött lángost, s abban a pillanatban vajúdni kezdett a felesége, és gyönyörű kisfiút hozott a világra. A születéssel eltűnt a feketeség a várról, eltűnt minden átok.

Gyönyörű asszony nyitott be a szobába.
- Én a Esthajnal vagyok – mondta. – Köszönöm nektek, hogy megmentettetek keserves rabságomból. A fekete boszorkány átkaiból hálót szőtt és rabul ejtett. Ám ti eltapostátok az átkot.
- Mi csak szeretjük egymást – mondta a menyecske.
- Tudom.

Ágyat vetett Esthajnal a férjnek is.

- Feküdj szeretteid mellé. Pihenjétek ki magatokat. Azt szeretném, ha itt maradnátok nálam. Ez legszebb része a világnak.
- Az nem lehet – válaszolta a menyecske. – a paphalmi tanyák világa a legszebb.
- No, aludjatok – szólt rájuk Esthajnal.

Reggel a kedves paphalmi tanyán ébredtek. Volt boldogság. A kígyóember szülei most láthatták először édes fiukat ember képében.

Egy napon, amikor már a kígyóember fia járni is tudott, elvitte őt az anyja a Csésztó partjára, és bemutatta neki a vízi világot. A sást, a nádat, a gyékényt, a tavirózsát, a hínárt, a halacskákat, csibort, békákat és a siklót. A kisfiú megijedt a tekergőző lénytől.
- Ne félj tőle, fiam – oktatta az anyja, - ki tudja, melyik lehet közülük az elátkozott ember.

(2008. augusztus 11. – november 8.)

Balogh István további írások >>>


Prózában mondjuk

Petrozsényi Nagy Pál:
Kolbász

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fok-hagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, amelynek egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.


Petrozsényi Nagy Pál további írások >>>



HÍREK

Koday Laszló galériája
Kattints a képre!


Gyerek sarok:))) versek, mesék, mondókák
nézz be hozzánk! >>>



Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör

Copyright 2006. Minden jog fenntartva



Másképp látók - Internetes Irodalmi és Művészeti Kör