IPARTESTÜLETEK BUDAPESTI SZÖVETSÉGE
Egy mindenkiért, mindenki egyért!


Üzenőfal


Név:

Üzenet (max. 100 karakter):



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



Az IBSZ bemutatása

Az Ipartestületek Budapesti Szövetségét tagszervezetek és iparos-vállalkozó tagok alkotják. Székhelye 1077 Budapest, Wesselényi utca 73.

Az IBSZ vezetősége: FELADATKÖRE
Elnök: Németi Lajos
Alelnökök: Hajdu Zoltán, Hável Benedek, Papp István
Elnökségi tagok: Mihalcsik Gyuláné, Kiss Dániel, Tóth László
Felügyelő, Etikai Bizottság elnöke:Szabó András
Felügyelő, Etikai Bizottság tagjai: Fabó András, Simorádi Csaba

Főbb, -célszerinti tevékenysége:
a.) Kapcsolatot tart a tagszervezetekkel, tagokkal, az IPOSZ-szal, a kamarákkal, a hivatalokkal, önkormányzatokkal.
b.) Elveszett, rongálódott mesterlevelek helyett másodlatot ad ki.
c.) Tűzvédelmi, munkavédelmi oktatást, vizsgát szervez szakiskolával. Megfelelő referenciával tűzvédelmi és munkavédelmi szaktanácsadót ajánl.
d.):Autósiskolát, vállalkozó szakmai háttérrel működtet.
e.) Vállalkozóknak: szakmai háttérrel, - jogsegély szolgáltatást nyújt.
f.) Vállalkozói ismereteket ad át.
g.) Megbízható szakiparosokat ajánl.
h.) Jogszerű kivitelezési, munkavállalói szerződés megkötését segíti elő.
i.) Szolgáltatási reklamáció esetén megoldást ajánl.
j.) Tagnyilvántartásában a névhez(cégnévhez) bemutatkozási lehetőséget biztosít díjmentesen.
k.) Az IBSZ célszerinti feladata, hogy a kizárólagos tulajdonában álló ingatlan részében tagszervezeteinek, tagjainak érdekképviseleti, oktatási és egyéb tevékenységhez helyiséget, közösségi teret, valamint számtalan szolgáltatást biztosítson önköltségi díjtétel ellenében. (Alapszabály II.1.d.)



AZ IPARTESTÜLETEK, AZ IPARTESTÜLETEK BUDAPESTI SZÖVETSÉGE TÖRTÉNETE

Az Ipartestületek a mikro, a kis és a közepes kézműves vállalkozások
legnagyobb országos érdekvédelmi, érdekképviseleti és szakmai szervezete.
A kézművesek tevékenységüket alapvetően kézi munkával végzik, és kiegészítő eszközöket használnak a természetes alapanyagok feldolgozása során. Olyan alkotó munkavégzés ez, amely során kézügyességüket, szakmai tudásukat az egyéni fantáziával kombinálják. Egyedi, egyéni igényeknek megfelelő termékeket, tárgyakat állítanak elő. A kézművességhez közel állnak az otthonteremtéssel, építéssel összefüggő szakmák, valamint a műemlékek, műtárgyak felújításával kapcsolatos szakmák, illetve a kézműves technológiák megörökítésre alkalmas szakmák. A kézművesség a kézműiparral nem egyenértékű, annak csak a részét képezi. A kisiparos vagy kézműiparos mesterségszerűen foglalkozik ipari termeléssel vagy az ipar körébe tartozó személyi szolgálattal.
Ma hazánkban pontosan nem lehet behatárolni, hogy az összes működő vállalkozásból milyen arányt képvisel a kézműipar. Ennek ellenére úgy tartjuk, hogy a kézműipari mikro-, kis és középvállalkozások jelentős szerepet játszanak hazánk gazdaságának és társadalmának alakulásában, a növekedés motorja, a stabilitás, valamint a gazdasági és társadalmi kohézió záloga, a munkahelyek generálója.
A mikro-, kis- és középvállalkozások érdekképviseletének történelmi gyökerei mintegy 1000 évre vezethetők vissza.



A kezdettől a közelmúltig

A magyar kézművesség története elválaszthatatlan Magyarország történetétől. A letelepedő és földműveléssel foglalkozó magyarok körében már megtalálhatóak voltak a kézműves szakmák. Majd az ókori népeknél is léteztek a kézműveseket összefogó céhekhez hasonló szervezetek. A középkor kezdetén az azonos szakmájú iparosok összetartoztak közös helyzetük és azonos érdekeik folytán. Az iparosok számának növekedése és a közös érdekeik tudatának erősödése egyre inkább együttjárt a kölcsönös segítségnyújtás és védelem kialakulásával. Közösen vettek részt istentiszteleteken, ápolták beteg társaikat, az elhaltakat eltemették, az özvegyeket és árvákat istápolták. (Kuti, 1998) Ezekből az iparos szervezetekből minden vallási jellegük ellenére a XIII. századra létrejöttek Magyarországon az első céhek a nyugat-európai országok mintára. A kiváltságaikat, szabályaikat írásba foglaló céhek bizonyos foglalkozási csoportot fogtak össze. A céhszabályok kiterjedtek a készített árucikkek áraira, a verseny kizárására, a kontárkodás megakadályozására, a mesterek, illetve a legények és a tanulók kötelességeire és jogaira. A mesterségbeli ügyekben és a tisztességes viselkedést illetően bíráskodási jogot is gyakoroltak a céhek. Idegen kézműves csak a céhbe nyert felvétele után kezdhette meg a tevékenységét. A céhbe tartozó kézművesek fiai, lányai, s az özvegyek teljesen ingyen rendelkeztek a céhjogokkal, ellenkező esetben komoly összegű belépési díjat kellett fizetni. Ugyanakkor a céhszabályokat megsértők magas összegű büntetést kaptak. Már ebben az időben a bejáró legények műhelyről műhelyre jártak és ellenőríztek, ügyeltek a minőségre, és az árszabásra. A magyar kézművesipar Zsigmond király uralkodása alatt élte virágkorát. A király tudatos iparfejlesztő politikát folytatott, új céhek alakultak, számos külföldi iparos érkezett, akiket az uralkodó kiváltságokkal ruházott fel. A céh feladata volt az iparosság utánpótlása, rendelkeztek az inasok felvételéről, szolgálatáról, próbák alá vetették őket, és a mesterség tökéletesítését sem hanyagolták el. Zsigmondot követő Mátyás király uralkodása alatt tovább fejlődött az ipar, de ezt követően gyengekezű királyok kerültek trónra, amely a gazdasági életben is megmutatkozott, az ipar fokozatos süllyedésnek indult. Ennek ellenére pozitívumként jelentkezett, hogy az iparosok törekedtek helyzetük javítására, a céhszabályok további pontosítására, amely a tisztes ipar védelmét szolgálta. Mária Terézia korszaka alatt hazánkban számos iparág fejlődésnek indult annak ellenére, hogy ekkor Ausztriát ipari, míg Magyarországot agrár állammá kívánták fejleszteni. Egyre gyarapodott a népesség száma, de a céhek a továbbiakban sem látták a fejlődés útját, gátolták a mesterré válást, nehogy a konkurencia növekedjen, Így képtelenek voltak a tömeges igényeket olcsón kielégíteni. Ezért elengedhetetlenné vált a céhek kormányzati úton történő rendszabályozása. I. Ferenc József 1859. december 20-án adta ki rendeletét, melyben az iparosok szervezetét Ipartestületként definiálta és kimondta, hogy a céheknek alapszabályaikat át kell dolgozniuk. Az első ipartörvény 1872-ben született meg, a létrejött két irányzat - voltak, akik a régi céhvilágot akarták visszaállítani, a liberális irányzat pedig a szabadságot követelte - összecsapása olyan kompromisszumot eredményezett, amelyben a kézműves ipar bukásra lett ítélve. A képesítés eltörlése a magyar ipar színvonalának csökkenéséhez vezetett, a kényszertagságot eltörölték, de engedték, hogy az önálló iparosok ipartársulatokba szerveződjenek, a törvény kimondta, hogy a céheknek 3 hónap alatt meg kell szűnniük. Ezzel megtörtént a céhek történelmi szerepének lezárása.
Majd 12 év múlva, 1884-ben a kormány látta a korlátok nélküli iparűzés kárát, így kompromisszumok alapján létrejött a második ipartörvény, amely a társulatoknál már jóval nagyobb hatáskört adott az Ipartestületek részére, működésük részben hasonlított a céhekhez. Ezt bizonyítja a törvény 126. paragrafusa, mely az Ipartestület célját határozza meg: "Az ipartestület elsősorban a kézműves iparosok törvényes érdekképviseleti szerve. A törvény meghatározása lehetőséget nyújt arra, hogy az ipartestület úgy szólván minden ügyben, mely a kézműves iparosság érdekeit érinti szavát hallassa, az iparosság érdekében felszólalhat, felterjesztést intézhet, közbeléphet, egyszóval minden tekintetben eljárhat azok érdekében." E törvény a kényszertagságot nem vezette be, a jogalkotók mesébe illő megoldást találtak ki, ugyanis Ipartestület akkor volt alakítható, ha a képesítéshez kötött iparosok létszáma elérte a százat és kétharmaduk egyetértett a megalakításukkal. Ha létrejött az Ipartestület, akkor viszont a közigazgatáson belül kötelező volt a tagság. E mellett a törvény lehetővé tette, hogy az ipartársulások átalakuljanak Ipartestületté, ekkor a vagyonuk - amit a céhektől örököltek - az Ipartestületekre szállt rá .
A XX. század elején a tisztes ipar további felvirágzásához az Ipartestületek modernizációjára volt szükség, látva azt, hogy Németországban a Kézműves Kamarák felállításával igen hatékony, erős szervezet jött létre a kézműves iparosság érdekében. A jogi előkészületek már 1925-ben megkezdődtek, de csak 1932-ben kelt életre a törvény az Ipartestületekről és az Ipartestületek Országos Központjáról. Ennek értelmében az Ipartestületek a közigazgatás részévé váltak és létrejött azok csúcsszervezete az Ipartestületek Országos Központja (IPOK). Az Ipartestületeknek kötelező volt az IPOK tagjává válni, valamint bevezetésre került az iparosság részére a kényszertagság. Helyi általános Ipartestület, a fővárosban pedig szakmai Ipartestület működött és a kisiparosok ügyeit ott intézték, ahol azok működtek. Lényegében az Ipartestületek a törvény előírásainak megfelelően elsőfokú iparhatóságként jártak el, de választott képviselők útján, autonóm módon, önkormányzati jelleggel tevékenykedtek, és a főkoordináló az országos szervezet volt. A Kereskedelmi és Iparkamarával, illetve a kormánnyal rendkívül szoros volt a kapcsolat, persze az IPOK működéséhez is jelentős anyagi forrással hozzájárultak. E szervezet szakmai tekintélye mellett tekintélyes vagyont is felhalmozott, gyógyüdülőt létesített Hévízen, Balatonfüreden és Hajdúszoboszlón, valamint szociális otthont épített az idős, egyedülálló kisiparosok számára.



A második világháború után

Mind a kisiparosok, és mind az államigazgatás nagy elismertségnek örvendett Ipartestületek működésének hihetetlenül eredményes korszaka azonban a második világháborúval véget ért, 1948-ban az új politikai környezet megszüntette az Ipartestületeket és az IPOK-ot.
A kormány az Ipartestületek és az IPOK jogkörét és vagyonát folyamatosan átadta az 1945-ben megalakult Kisiparosok Országos Szabadszervezetének (KIOSZ), mely 1949-től már Kisiparosok Országos Szervezet (KIOSZ) néven szerepelt. 1958-tól életbe lépett a kötelező tagság, amely a KIOSZ megszűnéséig érvényben volt. A KIOSZ az akkori pártállami struktúrának megfelelően centralizált szervezetként jogszabály alapján működött. Tevékenysége során ellátta a kamarai típusú feladatokat, így elsősorban a kötelező tagság során a tagregisztrációt, a statisztikai adatfelvételt, a kézműipari szakmákban mesterképzést, a vizsgáztatást. Egyrészt hatóságként működött, mivel az iparjogosítványok kiadása előtt véleményezési joga volt, részt vett a telepengedélyeztetési eljárásban, szakmai panaszokban közvetlenül járt el. Másrészt a kisiparosokat érintő helyi és országos ügyekben érdekvédelmi és érdekképviseleti feladatokat is ellátott. Egyközpontú volt az irányítása, tehát egy országos alapszabállyal rendelkezett és a felsőbb testületek döntése kötelező volt a megyei és a helyi alapszervezetekre, sőt magára a tagságra is.


A Kisiparosok Országos Szabad Szervezete első kongresszusának célkitűzéseit Karcag Imre iparügyi államtitkár nagy jelentőségű beszédében ismertette.



Az Ipartestületek új szerveződése, az Ipartestületek Budapesti Szövetség létrejötte

A 80-as évek közepére egyre nagyobb elégedetlenség bontakozott ki a KIOSZ egész felépítésével és működésével szemben.
1985-ben a KIOSZ és a Budapesti Titkárság közös finanszírozással teljesen újjáépítette a VII. kerületi Wesselényi utca 73. szám alatti székházat, Kisiparosok Budapesti Klubja néven tette ismertté, ami lehetőséget adott az iparosság baráti, családi összejöveteleihez, rendezvényeihez. Minden erőfeszítés ellenére1989-ben már erősen érezhető volt, hogy a mélyebb társadalmi, gazdasági változások bekövetkeznek.
Ebben az évben lépett hatályba két olyan törvény, amelynek politikai hatása igen nagy horderejű volt. Az 1989. évi egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvények kihirdetése jelentősen felpezsdítette azokat a társadalmi erőket, amelyek közösségbe szerveződve, közös érdekeikre alapozva, törvényes alapon hozták létre egyesületi szinten az Ipartestületeket.
Budapesten a KIOSZ fővárosi alapszervezetei - a társadalom pezsdülésével lépést tartva - 1988-ra kiérlelték álláspontjukat: az iparosok, és nem az apparátus által vezetett, alulról építkező, szövetségi elvek alapján működő közösséget kívántak. 1990-re a KIOSZ alapszervezetek helyett önálló, saját alapszabállyal és jogi személyiséggel rendelkező, a KIOSZ előtti hagyományokhoz visszanyúló, mégis korszerű ipartestületek alakultak.



A fővárosi ipartestületek feloszlatták a KIOSZ budapesti középszervezetét, majd fél évig tartó koordinációs tárgyalások eredményeként szövetségre léptek és 1990. szeptember 14.-én életre hívták az
Ipartestületek Budapesti Szövetségét (röviden IBSZ).
A Szövetség - alapítóinak döntése értelmében - jogi személy, a KIOSZ budapesti szintű szervezete általános jogutódja.
Az IBSZ-t 1990-ben jogutódként huszonhárom fővárosi székhelyű ipartestület hozta létre feladataik, tevékenységük eredményesebb összehangolása érdekeik hatékonyabb képviselete, védelme és érvényesítése, tagjaiknak nyújtandó szolgáltatásaik és kapcsolatrendszerük bővítése céljából.
Az átalakuló magyar politikai mechanizmusban különösen sokszínű volt a vállalkozói munkaadói érdekképviseletek rendszere. Az egymás mellett, olykor egymás ellenére létező szervezetek között "különös" funkciót vállalt az IBSZ azzal, hogy egyszerre több szervezethez is kapcsolódott, majd pártoló tagja lett az Ipartestületek Országos Szövetségének (röviden IPOSZ). , a Vállalkozók Országos Szövetségének (röviden VOSZ), valamint a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (röviden BKIK) tagsága révén aMagyar Gazdasági Kamarának (röviden MGK) is.




Néhány gondolat az IBSZ életéről-kezdetek, megalakulás. Képbemutató



Áttekintő bemutató
AZ I.B.SZ. SZ.M.T.O.I. Épület
Átalakításáról, berendezéséről
1985-től NAPJAINKIG. Képbemutató






Iparosok szakmai érdekképviselete