BLOG „Nem az számít ha az egész világ ellenem fordult. Csak az számít, hogy a tapasztalataim igazak. Én nem a sokaságot nézem, nem azt, hányan tartanak velem. A tapasztalataim valódiságát nézem: vajon csak valaki más szavait ismételgetem, mint egy papagáj, vagy állításaim forrása a saját tapasztalataimban rejlik? Ha ez a saját tapasztalatom, ha ez a saját vérem, csontom és velőm része, akkor akár az egész világ ellenem fordulhat; akkor is nekem van igazam, és ők tévednek. Nem számít, nincs szükségem a szavazataikra ahhoz, hogy tudjam, igazam van. Csupán azoknak az embereknek van szükségük mások támogatására, akik mások véleményét szajkózzák.” (OSHO) 2011-03-25 Tegnap bepipultam a szkeptikusokra. Nem az összes szkeptikusra, csak a hülye szkeptikusokra. Abban mindenki egyetérthet, hogy vannak okos emberek és hülye emberek. Minden bizonnyal létezniük kell okos szkeptikusoknak és hülye szkeptikusoknak. Nem állíthatja senki azt, hogy minden szkeptikus hülye vagy épen azt, hogy minden szkeptikus okos. Ha ezt éppen egy szkeptikus olvassa, akkor más tennivalója nincs, mint besorolnia saját magát a tetszése szerinti kategóriába. Ehhez természetesen önismeret, alázat, bölcsesség és egy sor más jártasság és képesség kell, tehát minden bizonnyal lesznek olyan szkeptikusok, akik tévednek önmagukkal és a világgal kapcsolatban. Nos, tehát igazából nem is a szkeptikusokra, hanem a hülye emberekre pipultam be. Az indulat rossz tanácsadó, így aludtam rá egyet, de a reggeli edzés akkora spirituszt nyomott belém, hogy bőven van most is indíttatásom és emocionális fűtöttségem ahhoz, hogy elkezdjem ezt a blogot. Itt most megengedhetem magamnak, hogy felfokozott állapotban írjak, mert ez egy blog, amely a magánvéleményemről és a tapasztalataimról szól. Definiálom rögtön, mit is jelent számomra ebben a kontextusban a hülye ember: Az az ember pl. aki szövegkörnyezetből kiragadva idéz be valamit valahonnan úgy, hogy az eredeti jelentéstartalom elvész. Az az ember, aki a tapasztalatai ellenére ragaszkodik elméletekhez. Az az ember, aki anélkül beszél a dolgokról, hogy azokat megtapasztalta volna akár egyszer is. Nem az a baj, hogy beszél valamiről, hanem az, hogy faktumként adja elő más emberek véleményét. Az ember nem tévedhetetlen. Számtalan történelmi példát lehetne erre hozni, de ha a házad táján sepregetsz, akkor is tudod, miről beszélek. „ A levegőnél nehezebb tárgyak sohasem fognak repülni.” Lord Kelvin, kémikus, 1885. Az emberek nem ismerik be szívesen a tévedéseiket. Inkább ragaszkodnak makacsul valamihez, ami az „imidzsükhöz” tartozik, Szélsőséges esetekben az igazság már idővel annyira nyilvánvalóvá válik, hogy mindenki rajta röhög. Az ego rabságában sínylődő embert. A konzervatívot - nem azt a fajtát, amelyiknek konzervativizmusa a régi értékek megőrzésére irányul, hanem azt a vaskalapost, aki nem akar látni a szemétől, ex catedra kijelentéseket tesz, aki nem nyitott az új megismerésére és aki ráerőlteti akaratát, erkölcsi világnézetét másokra, mondván hogy az az egyetlen és üdvözítő megoldás. Szóval a fel nem ébredettekre gondolok itt, akik egész életüket anélkül élik le sötétségben, hogy erről a leghalványabb sejtésük lenne. Közben lehiggadtam. Lehiggadtam, mert a hülye emberekben is van szeretetreméltó. Ők is e Világ teremtményei és szerves részei az Egységnek, velük együtt valósul meg a Kiegyensúlyozottság Törvénye. Ráadásul, az, hogy én bárkit is hülyének nézek, az még nem jelenti azt, hogy nem nézhetem őt egyúttal az Egyetemes Intelligencia szerves részének, az evilági emberek egy variációjának, és mivel a dolgok éppen úgy vannak jól, ahogy vannak, ezért akár meg is békélhetek a hülyékkel. Mi több, szerethetem őket gyengeségeikért. Érdekes, az embereket talán jobban lehet szeretni a gyengeségeikért, mint az erényeikért. Az emberek többsége ösztönösen, a lelke mélyén szívesen megbocsát. Talán azért, mert már egyszer kétszer megtapasztalta, hogy a megbocsátást jó érzések követik. A valódi megbocsátás az ellenem vétkezőknek felszabadít. Ráadásul a megbocsátásban ott rejlik a lényeg. Ezt kellene mindenkinek megtanulnia és erre alig néhány ember képes a világon. Krisztust lehetne említeni, akiből meglincselése után, agóniájában még ki bírt törni legnagyobb tanítása. Utolsó tanítása, halála óráján - volt a legnagyobb: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!" Aki tisztában van a Karma Törvényével, az sejti, hogy ez itt a lényeg. A zsigerekből előretörő valódi megbocsátás, a legnehezebb dolog, ami feladatként ember elé tárulhat. Mert ugyanis a megbocsátás azt jelenti, hogy az adott emberre rágondolsz, elönt a forróság és az élet összes örömét kívánod a számára. Tényleg. Őszintén. Ezt szeretnéd. Ugrálnál örömödben, ha ez az ember megnyerné a lottó ötöst, megtalálná ideális társát, akivel gazdagságban, bőségben, egészségben éli le luxus életét. Na, ezt csinálja meg valaki az ellenségével! Ezt csinálja meg valaki azzal az emberrel, aki megalázta, meggyalázta és vétett ellene. Pedig ez az ára a megváltásnak. Krisztus pont ezt mutatta be az egész világnak. Osho pontosan erről beszél. Ez az én véleményem. A karmikus körforgásból való kikerülés egyetlen eszköze a megbocsátás és a jó cselekedetek, melyek enyhítik az előző életekben elkövetett gaztetteidet. Nem kell ebben hinni. A gravitációban sem kell hinni. Egy jógi hitt abban, hogy rajta nem fog a golyó és lelőtték a kísérleti meditációja alatt. Szép halál, de tévedett. A Te felelősséged, hogy miben hiszel, mert ez irányítja az életedet. Ha hiszel a karmában, akkor aszerint élsz és ez kihatással van következő életeidre. Amiért ide születtél az az, hogy tapasztalj és fejlődj. OSHO-nak pl. azért hiszek, mert tanításaiból nem egyet magam is megtapasztaltam, ráadásul random módon, tehát nem találhatta ki előre, hogy amit ír és amit én olvasok, abból mi az amit már én is megtapasztaltam.
Ennyi bevezető után leírom néhány tapasztalatomat. Ezeket senki sem tudja tőlem elvenni, sem szkeptikus, sem optimista, sem pesszimista, sem hazug, sem igazmondó. Majdnem két éve edzek folyamatosan dopping mellett, ez a két év éppen elég tapasztalatot adott ahhoz, hogy leírjam, hátha valakit érdekel. Van néhány dolog, amivel doppingolok ilyenek pl. a zene, a koncentráltság, kreatin-monohidrát, vitaminok, tisztított víz, néha izotóniás ital és oxigénes szupervíz. Sokkal régebb óta edzek, mint ahogyan pl. a kreatint, tisztított vizet, izotóniás italokat vagy éppen az oxigénes szupervizet használnám. Amikor elkezdtem tesztelni az első oxigénes szifont - aminek szürke feje nem az ipari csúcsteljesítmény mintapéldája - eresztett a szelep, lekopott a szürke festék, de így is működött. Már akkor is használtam kreatint és tisztított vizet ittam néhány hónapja, zenére edzettem. Az első nap, amikor a szifont kipróbáltam, annyira megdobta a teljesítményemet, hogy kapásból placebo effektusra kezdtem gyanakodni. A placebo effektus nagyon jelentősen befolyásolja a tapasztalatot. Ezért akkora a hit ereje. Az emberek sokszor azt tapasztalják, amiben hisznek, vagy amit már eleve elvárnak. Ezért van az, hogy valaki bevesz egy éles gyógyszernek hitt placebót és simán elmúlik a fejfájása. Ezért végeznek tudományos körökben dupla vak placebo kontrollált kísérleteket, hogy a hatóanyagok hatását anélkül vizsgálhassák, hogy azt befolyásolhatná az emberi hozzáállás. Szóval engem gyanúsan felpörgetett. Előtte hetekig olvastam, kutattam a neten az oxigénezett vizekről, írtak róla hideget-meleget. Ezt már megszoktam, nem igazán érdekel. A politikusok erre a legjobb példa, amikor emberek ugyanarról a dologról homlok egyenest az ellenkezőjét állítják. Orvosként - a szakirodalmi adatokat böngészve az volt a benyomásom, hogy ennek működnie kell, hiszen, minden adott, hogy működjön. Az, hogy minden adott valami működéséhez, még nem biztos, hogy működik is. Évszázadok óta próbálnak repülőgépeket tervezni, de az első példányok sorra lezuhantak. Nem győztem csodálkozni, hogy mekkorát dobott rajtam az anyag. Az volt aztán a döbbenetes felfedezés, hogy miközben a nap mint nap megszokott teljesítményemet a duplájára vitte fel, a légzésszámom a felére csökkent. Na, ez nem lehet placebo effektus. Ez volt az első tapasztalatom az RO tisztított vízből készülő oxigénes szupervízzel. Azóta eltelt csaknem két év és én a legkülönfélébb módokon és okosságokkal próbáltam ki a szifont az edzéseken és szex közben, így a hónapok alatt kiválasztódtak azok a tapasztalataim, amelyekkel effektívebbé tudtam tenni a dolgokat. Magyarán: szépen lassan rájöttem, hogyan érdemes használni úgy, hogy a legtöbbet hozzam ki ugyanabból. A mai edzésen gondolkodtam el azon, hogy az emberek, akik ezrével használnak ugyanolyan szifont, mint én, miért hagyják abba egy idő után. Rájöttem. Azért, mert az első pozitív tapasztalatok eufóriája lassan beleolvad a hétköznapok magasabb sztenderden beállt egyensúlyába. Az első időkben feldobja őket, aztán valahogy megszokják ezt a feldobódottságot, az egyensúly egy magasabb szinten állt be és egy idő után fel sem tűnik. Itt van pl. a kávé. Amikor kamasz koromban rákaptam, elkezdtem élvezni azt a plusz energiát, amit felszabadított bennem a koffein, ráadásul az íze is a kedvencemmé vált és soha sem spóroltam a kávén, mindig a prémium minőséget vettem, bármennyibe is került. Emlékszem, annak idején, amikor mindenki Bécsbe járt bevásárolni a frissen megnyitott határokon át, a legtöbb ember ölnyi 1 kg-os Merido Moccával vánszorgott ki a kocsiig, mert az volt akciós diszkontáron. Én meg ugyanannyiért megvettem a 250 gr-os Carte Noire-t, mert ínyenc vagyok. Évek elteltével beálltam napi 2-3 kávéra és már fel sem tűnt, megszoktam. Voltak napok, amikor fittebb voltam, voltak napok, amikor punnyadtabb. Voltak napok amikor megfájdult a fejem tőle, de legtöbbször nem. Mindig úgy ittam, ahogy megszoktam és kitapasztaltam, hogy nekem a legjobb. Mégsem volt mindig ugyanaz a hatása. Ma már nem iszom kávét. Talán azért, mert a hét öt napján általában fél ötkor kelek, megyek edzésre és minden délután alszom 1-2 órát már évek óta. Kávé mellett sokszor nem tudtam az alvási ritmusaimat irányítani és inkább lemondtam róla a problémamentesebb alvásom érdekében. Először elvonási tüneteim voltak napokig, fájt a fejem, szédelegtem csak, de aztán idővel elmúlt és az egyensúly egy másik sztenderden állt be. Most már anélkül élek, észre sem veszem, hogy nincs, viszont ha néha mégis bedobok egy jó feketét, ugyanúgy felpörget, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanígy voltam a vitaminokkal. Eleinte felpörgettek. Nyilván egy relatíve vitaminhiányos szervezetet jó minőségű és kellő mennyiségű vitaminhoz juttatva beleszeretősen fel lehet pörgetni. Aztán az az eufória is megszokottá vált és beépült a hétköznapi rutinba. Már észre sem vettem, csak tudatosan éltem a választott életformámat, hogy ugyanis én prémium minőségű vitaminokat eszem nap mint nap. Voltak, hetek, amikor kihagytam és törvényszerűen jött a depresszív szakasz, amikor kilúgozottá, kimerültté váltam. Hagyhattam volna így is, ezen a sztenderden, csak éppen nem volt kedvem hozzá. Nem volt kedvem beletörődni, hogy sz..abbul érzem magam és majd megszokom, egyszer csak már fel sem tűnik. Nos az emberek így vannak az oxigénes szupervízzel. Én is így vagyok vele. 8 éves korom óta néhány hete voltam először beteg. Olyannyira, hogy egy hétig tartott és ebből két napot csak feküdtem. Edzésről szó sem lehetett, az utána következő hét regenerációval telt, a rákövetkező pedig azzal, hogy végre rábeszéljem magam, most már le kellene menni a konditerembe. Igen ám, de megszoktam az utóbbi három hétben, hogy fél öt helyett hétkor, fél nyolckor kelek ki az ágyból. A szervezetem ellustult az edzéshiánytól és beleestem egy kényelmi zónába, amely macerássá tette, hogy újra fél ötkor keljek és eltekerjek hatra edzeni. Pedig élvezem az edzést. Olyannyira, hogy nem is értem, az emberek, miért nem sportolnak. Számomra az edzés 100% „pure joy”. Zenére nyomom szubmaximális terheléssel végig a két órát, így kezdem a napot - fenomenális! Mégis nehezen szántam rá magam 3 hét után az első hajnali kelésre. Persze - kihagyott három hét után önmagamhoz képest le voltam harcolva, erőszintem csökkent, leadtam kb. Nyilván vittem magammal az elmaradhatatlan szifont és azt kellett tapasztaljam, a teljesítményem jelentősen átlag alattinak bizonyult. Hiába ittam ugyanazt az oxigénes szupervizet, a teljesítményem csökkent. A következő edzés már sokkal jobb volt, de a mai ami előtt csak alig 5 órát aludtam, szintén gyengébben ment. Ugyanannyi idő alatt kevesebb kalóriát tudtam elégetni a kardio-gépen, mint amikor formában vagyok. Tehát mi az ábra? Az, hogy a bioritmusodtól függ elsősorban az edzésteljesítmény, az oxigénes szupervíz csak hozzáadott érték és egy idő után nem veszed észre, megszokod, hogy 410 kilokalória helyett 560-at tudsz teljesíteni ugyanannyi idő alatt. Aztán, amikor fáradtabb vagy, vagy éppen olyan a csillagok állása, akkor ugyanazzal a cuccal edzve romlik a teljesítményed. Máskor pedig épp az ellenkezője. A szokásosnál is jobb kedvűen, a szokásosnál is több alvás utáni edzésen megdöntheted saját legjobb rekordodat, pedig ugyanazokat a cuccokat használod. Nos, tehát én ma elhatároztam, hogy a honlapomon olyanokról írok, amiket mások tapasztaltak, idézek tudósokat, cikkeket, tanulmányokat, írok arról, mit tanítottak az egyetemen, stb., ám a saját tapasztalataimról e blogban fogok írni. Ezért sem fog érdekelni a szkeptikusok egy-két díszpéldányának okoskodása, ami abból áll, hogy „bekopipésztelnek” a netről összevadászott információkat, amiket mások írtak, mások tapasztaltak egy témáról. Teszik ezt úgy, hogy amit fikáznak, arról csak szedett-vedett elméleti információik vannak, személyes tapasztalatuk a legcsekélyebb sem. Szóval mostantól fütyülök azokra az emberekre, akik anélkül kötekednek, hogy saját tapasztalataik lennének. Ez világos iránymutatás azoknak, akik arra szánják az idejüket, hogy éppen az én blogomat olvassák. Lesznek ilyenek bőven. És lesznek olyanok is bőven, akik minden őszinteségem ellenére ugatni fognak. Tegyék. Ilyen a világ és ez a világ az ő ugatásukkal egyetemben van egyensúlyban. (Kutya ugatása nem hallatszik az égig...) Hat éves koromtól harminchárom éves koromig azzal voltam elfoglalva, hogy tessem az embereknek. Azt akartam, hogy mindenki szeressen. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy sokan utálnak, pont úgy ahogy ma is. Aztán átkapcsoltam „B” üzemmódra és keserűen tapasztaltam, hogy akkor is sokan utálnak. Aztán átkapcsoltam „C” üzemmódra és elkeseredetten tapasztaltam, hogy még mindig sokan utálnak. Igen ám, de eközben észrevettem: igaz, hogy sokan utálnak, de nem ugyanazok, akik ennek előtte és érdekes módon nem is ugyanazok szerettek, mint annak előtte. Ott álltam a nagy felismerés közepén, miszerint bármit is csinálok, mindig akadnak, akik utálnak, és mindig akadnak akik szeretnek. Csak a szereplők változnak. Nos, én erre elhatároztam, hogy azonnal „S” üzemmódba kapcsolok. Saját magamat fogom adni és nem érdekel, ki szeret így és ki utál így, válogassák ki maguknak.. A saját szerepedet eljátszani hatalmas felszabadulás. Mindig arról beszélni, amit érzel, csinálsz és gondolsz, hatalmas felszabadultság és szabadságérzés. Olyannyira eufórikus, hogy enélkül nem is érdemes élni. Aki megtapasztalta, tudja, nem egyszerű játék, de a legélvezetesebb, legélhetőbb életet adja, az biztos.
|
