A béke és a kollektív kisebbségi jogok

A béke és a kollektív kisebbségi jogok

2007.4.13
Sólyom László: Nem lehet az Európai Unió értékeiről, jövőjéről úgy beszélni, hogy a nemzeti kisebbségek kérdését ne vetnék fel. Nem igaz az, hogy ez egy kelet-európai probléma, hiszen az ír kérdéstől a baszkokig, Dél-Tirolig vannak megoldott és megoldatlan nemzetiségi problémák.
Viszont nem szabad nem lényegesnek tekinteni, ha ezt az új tagok felemlegetik, hanem számolni kell azzal, hogy a kisebbségek kérdése már benn van az alkotmányos szerződésben. S a balkáni háborúk leckéje az, hogy nem lehet békéről álmodozni sem, ha a kisebbségek nem kapják meg a kollektív jogokat.

Ágoston András:
Major és céljai

Major Nándorral jó vitatkozni. Érti a dolgát. Akkor is, ha rossz ügyben buzgólkodik. Va­laha, a szocializmusban igazi hatalom volt a kezében. Az akkori titoi bizalmi minimumot persze ő is teljesítette, s a magyar ügyekben teljhatalma volt. Egy kis túlzással elmondhatjuk: a magyar nacionalizmus felkutatásában és felmutatásában élet-halál ura volt.
Ezt azért fontos előrebocsátani, mert a mai olvasónak is tudnia kell, hogy Major Nándor a hatalomgyakorlásban is tapasztalt elemző. Aki soha nem tagadta, hogy a mindenkori szerb hata­lom, most a magyar kormány oldalán áll. Ez azonban nem ok arra, hogy gondolataival ne foglal­kozzunk.
A bácsi bajuszára tehát a Hírlevélben még visszatérünk.

Major Nándor:
A lebegő célok
2005 novemberében az ENSZ megbízta Martti Ahtisaarit, hogy Koszovó státusának tartós rendezése érdekében szervezzen tárgyalásokat Szerbia és az ideiglenes koszovói kormány megbí­zottjaival. Ágoston András ekkor azt kezdeményezte, hogy a vajdasági magyar pártok együttesen kérjék Ahtisaaritól: amilyen jogokat a koszovói szerbek kapnak, ugyanolyan jogokat kapjanak a vajdasági magyarok is "a viszonosság és az egyidejűség elve alapján". A Kasza József vezette Vajdasági Magyar Szövetség azonban nem támogatta a kezdeményezést, mert úgy vélte, a vajda­sági magyarság helyzete nem kezelhető a koszovói rendezés függvényeként. A magyarországi diplomácia sem látott indíttatást arra, hogy Ágoston kezdeményezését a nemzetközi porondon képviselje. Kasza pártjától függetlenül a három másik vajdasági magyar párt 2005. november 14-én levélben fordult Ahtisaarihoz, amelyben előadta fentebb vázolt igényét. Ahtisaari a kérelem ellenére nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a koszovói megoldást a "viszonosság és az egy­idejűség elvével" egybekötve keresse. A három vajdasági párt mégis bátorításnak vette, hogy 2002. december 15-én a dél-szerbiai, Preševo-völgyi albánok is ugyanazt követelték: kölcsönös­ség alapján kapjanak Szerbia keretében ugyanolyan autonómiát, amilyent a szerbek kapnak majd Koszovóban.
Ezután jó ideig nem történt semmi. Ki-ki küzdött azokért az előtte lebegő célokért, ame­lyeket jól vagy rosszul megválasztott, s hagyta a többieket is, hogy küzdjenek saját céljaikért - a rendelkezésükre álló, jócskán eltérő hatékonyságú eszközökkel. Ez volt a dolgok rendje. Ezért találták ki a többpártrendszert.
*
Egy év sem telt belé, s innen is, onnan is rebesgették, hogy a fejlemények Koszovó füg­getlenítése felé vezetnek. A nemzetközi porondon csakhamar felvetődött a kérdés, vajon a világ­szervezet segédkezhet-e egy tagállam területi épségének megbontásában, előmozdíthatja-e egy terület elszakadását, vagy az államok szuverenitását minden körülmények között sérthetetlennek kell tekintenie. Más szóval: vajon Koszovó sorsának intézése egyedi eset lesz-e, vagy analógia útján mások által is követhető, egyetemesen alkalmazható megoldás. Amerikában, az Európai Unióban csakhamar kialakult az álláspont: Koszovó csak egyedi eset lehet, nem szolgálhat báto­rításul a szakadár mozgalmaknak, hogy világszerte hozzálássanak mindmáig szilárd országok feldarabolásához. Ez megnyugtatólag hatott némely spanyolországi, homlokát ráncoló államférfi­akra, akiknek éjszakai nyugalmát olykor baszk, olykor katalán kísértetek zavarták meg. Egyné­mely oroszországi politikai körök viszont fogadkoztak, hogy Koszovó sem lehet kivétel, Koszo­vóra is csak univerzális elvek alkalmazhatók. Tehát: vagy a szuverenitás sérthetetlenségének elve, vagy függetlenítés, de az utóbbi esetben - analógia révén - máshol is lehessen nemzetközi segítséggel függetleníteni. Vannak, akik azt is tudni vélték, hogy az oroszországi körök a Kauká­zus országainak egyik-másik tartománya felé nyújtogatták a nyaku! kat. Vagy talán a szakadár Csecsenföld pozícióinak erősödése ejtette gondba őket? Hiszen az is benne volt a pakliban. Azonkívül Oroszország vezetői nyilván a nyugati országokat is ijesztgetni szándékozták az ott lappangó szakadárság rémével. Vagy csak ilyen-olyan kárpótlásra vadásztak a Biztonsági Ta­nácsban később tanúsítható engedékenységük fejében?
Miért gondolhatják az Egyesült Államok és az Európai Unió államférfiúi, hogy Koszovó esetében az egyetemestől eltérő, egyedi megoldásra van szükség? Sohasem fejtették ki. Szerintem úgy ítélik meg, hogy Szerbia sajátos okok különös, egyedi összefonódása folytán képtelen úgy integrálni Koszovót, hogy működőképes állam legyen, s tartósan helyreálljon a térség nemzetközi biztonsága. Amikor egyszer Vojislav Koštunica szerbiai miniszterelnök azt bizonygatta Ahtisaarinak, hogy a szuverenitás elvének tiszteletben tartása Szerbiára is érvényes kell hogy legyen, a finn diplomata azt válaszolta, hogy a szuverenitás elve mellett léteznek más elvek is. Törhetjük a fejünket, hogy melyekre gondolt. Az önrendelkezésre aligha. Azt csupán az albánok emlegetik. Meg olykor a bosznia-hercegovinai szerbek szélsőségesei.
A választ alighanem abból kell kihámoznunk, ami Koszovóval az utóbbi évtizedekben történt. Foglaljuk tömören össze a legfontosabbakat.
Slobodan Milošević 1989-ben a szerbiai parlament alkotmánysértő döntésével megszün­tette Koszovó és Vajdaság autonómiáját; mindkettő egyszersmind a jugoszláv föderáció "alkotó­eleme" is volt. A koszovói parlament azonban nem oszlott fel; pár hónapra rá Kacsanik városká­ban titokban összeült, proklamálta, hogy nem ismeri el a Koszovóra kiterjesztett szerbiai uralmat, Koszovót pedig Jugoszlávia keretében köztársasággá nyilvánította. Ezt sem Szerbia, sem Jugo­szlávia nem ismerte el. A koszovói albánok azonban Ibrahim Rugova személyében illegálisan megválasztották köztársasági elnöküket, majd kormányukat is, és passzív ellenállást hirdetve lét­rehozták saját iskolahálózatukat, egészségvédelmüket, közigazgatásukat. Ezek az intézmények mindenki szeme láttára a "hivatalos" koszovói intézményekkel párhuzamosan működtek. Az al­bánok külön adózással tartották fenn őket. A "hivatalos" intézményeket teljes egészében a lakos­ság tíz százalékát kitevő helybeli szerbek vették a kezükbe. Milošević ezt a helyzetet, míg a szá­mára fontosabb horvátországi, majd boszniai háború dúlt, csaknem sztoikusan tűrte. 1995-ben a daytoni békeszerződés nem hivatalosan arra kötelezte, hogy rendezze Koszovó státusát. Ő azon­ban semmit sem tett. Saját szája íze szerint nem is tehetett. Az állami terror idővel Koszovóban fokozódott. 1998 márciusában a szerbiai karhatalom Szrbica térségében körülvett egy házat, s mivel a megadásra felszólítot! t, terroristáknak nevezett férfiak nem jöttek elő, szétlőtte az épületet, amelyben több mint harminc személy, többségükben gyermekek, asszonyok, aggastyánok is éle­tüket veszítették. Erre Koszovó-szerte albán felkelés tört ki. A Koszovói Felszabadító Hadsereg előbb elfoglalta a vidéki városok jelentős részét, de 1998 végére Milošević hadserege a felkelők nagy részét kiszorította az országból. 1998 végén a nemzetközi közösség Rambouillet-ban, majd Párizsban tárgyalásokat szervezett a Milošević-kormányzat és a koszovói albán felkelők küldött­sége részére, s egy magas szintű, Koszovó számára Szerbia keretében létrehozandó autonómia elfogadását kínálta fel nekik. Az albánok aláírták a papírt, a Milošević-kormányzat azonban el­utasította. Milošević 1999 februárjában felújította a háborút a Koszovói Felszabadító Hadsereg időközben hazaszivárgó alakulatai ellen, egyszersmind tömegesen elüldözte otthonából, s irtani kezd! te az albán lakosságot. 1999 márciusában a NATO bombázni kezdte Szerbiát. A Koszovói Felszabadító Hadsereg a NATO hallgatólagos szárazföldi szövetségeseként végül ellenőrzése alá vonta Koszovó Albániával határos övezetét. 1999 júniusában Milošević elfogadta a békefeltéte­leket, seregeivel elhagyta Koszovót, s ezzel egy időben a koszovói szerb lakosság túlnyomó többsége Szerbiába menekült. A helyzetet az ENSZ 1244-es határozata szankcionálta. Miközben létrehozták a nemzetközi protektorátust, a Koszovóban maradt szerbek elszenvedték a mintegy nyolcszázezer, a háború alatt elüldözött albánok emberáldozatokat követelő bosszúját. A nemzet­közi protektorátus irányításával Koszovó ideiglenes alkotmányt, ideiglenes parlamentet, ideigle­nes kormányt kapott, amelylyel a Koszovóban maradt szerbségnek csak elenyésző része volt hajlandó együttműködni. Milošević bukása után csakhamar kiderült, hogy a szerbiai demokrata kormányok sem képesek nemhogy együttműködni, de kapcsolatot sem teremteni a koszovói al­bánok bármelyik politikai áramlatával vagy politikai személyiségével. Ritka koszovói látogatá­saik alkalmával csak szerb körökben forogtak, s nem érintkeztek albánokkal. Kijelentették, hogy Koszovónak olyan státust kínálnak Szerbia keretében, amely több volna az autonómiánál, de ke­vesebb az államnál. Ezt azonban sohasem dolgozták ki részleteiben. Arról sem ejtettek szót, mi­ként működhetne a szerbiai parlamenti demokrácia, ha a koszovói albánok képviselői arányszá­muknak megfelelően megjelennének a belgrádi parlamentben. Vagy ha egyáltalán nem volnának hajlandók részt venni a munkájában.
*
Az Ahtisaari irányította, két éve tartó tárgyalások nem vezettek a szerbiai és a koszovói politikai elit elképzeléseinek közelítéséhez. A koszovói albán politikusok csakis függetlenségről, a szerbiaiak csakis autonómiáról voltak hajlandók beszélni. Világossá vált, hogy egyetértésükre semmi remény, a döntés egy harmadik tényezőre hárul. A 2006 októberében megrendezett nép­szavazáson azt is beiktatták az új szerbiai alkotmányba, hogy Koszovó Szerbia elidegeníthetetlen része. A szerbiai kormánypártok az ellenzékkel egyetértve proklamálták: ha nemzetközi segéd­lettel kikényszerítenék Koszovó függetlenségét, Szerbia azt sohasem ismerné el. Ez természete­sen kizárná Szerbia uniós csatlakozását is: elképzelhetetlen volna, hogy az Európai Unión belül valamely tagország ne ismerjen el egy másik tagországot. A status quót viszont nem lehet tovább fenntartani, mert Koszovó bizonytalan helyzete miatt a nemzetközi tőke távol marad, a munka­nélküliség határtalan, a lakosság ezért a mindennapi életben nem lát semmi távlatot. Románia és Bulgária felvétele után, Görögországon és Olaszországon át az Európai Unió bekerítette a Nyu­gat-Balkán térségét, és saját fizikai határain belül nem hagyhatja kezeletlenül a szerbiai-koszovói válságövezetet. Távlatban legcélszerűbb számára, ha integrálja a térséget.
A dolognak azonban a szerbség részéről szellemi dimenziója is van. A népköltészet hősi énekei zömmel Koszovóhoz kapcsolódnak. A rigómezei csatához nemzeti mítoszok fűződnek. Lázár cár a szabadságot választotta, seregével inkább elvérzett, semhogy rabságban kelljen élnie, így hát létrehozta a mennybéli Szerbiát. Azóta minden szerb, aki hazája érdekében veszíti el az életét, a mennybéli Szerbia népét gyarapítja. A középkori szerb államnak - fénykorában - a ko­szovói Prizren volt a székvárosa. A Szerb Pravoszláv Egyház létrejöttekor a patriarchátus szék­helye a koszovói Pećben - magyarul: Ipekben - volt. Épülete ma is áll, napjainkban a koszovói érsekségnek ad otthont. Koszovó tele van szebbnél szebb középkori szerb pravoszláv templo­mokkal és kolostorokkal, nem kevés közülük a világörökség része. Ezeknek a kolostoroknak a II. világháborúig beláthatatlan birtokaik voltak. Természetesen a Szerb Pravoszláv Egyház is elkép­zelhetetlennek tartja, hogy Koszovó elszakadjon Szerbiától. Tény azonban, hogy a XVIII. szá­zadtól kezdve a szerbség többször kirajzott Koszovóból, az egyéni kivándorlás sohasem szűnt meg, a szerb újratelepítések sohasem hozták meg a várt eredményt. A lakosság összetételében a szerbség már 1912-ben is, midőn Szerbia - a balkáni háború során - az Oszmán Birodalomtól "visszacsatolta" Koszovót, kisebbséget alkotott.
Washingtonban és Brüsszelben alighanem a fentieket egészében tartják szem előtt, amikor úgy vélik, hogy Koszovó státusának meghatározásakor az univerzális elvek alkalmazása helyett egyedi megoldást kell találni. Szándékuk tehát az, hogy Koszovót elindítsák a függetlenedés út­ján, s avégből, hogy ebbe Szerbia is beleegyezzen, nemcsak a koszovói szerbség és a koszovói szerb egyházi intézmények maximális védelmét irányozzák elő, hanem valamivel nyilván kárpó­tolni is kívánják Szerbiát. Nem Szerbia büntetése, hanem kárpótlása van napirenden. Ahtisaari 2007 februárjának első napjaiban ellátogatott Belgrádba, illetve Pristinába, beterjesztette javasla­tát, március derekára a tárgyalások folytatására kérte fel a feleket, s nyilván a végkifejlet követ­kezik. Várhatóan már az év derekán.
Most visszatérhetünk Ágoston András kezdeményezésére.
Amint Ahtisaari beterjesztette Koszovóra vonatkozó javaslatát, Ágoston ekként foglalta össze a százezer lelket számláló szerb közösség számára felkínált kollektív jogokat: széles körű önkormányzatot gyakorolhat; joga lesz kettős állampolgárságra; lehetőséget kap a helyi rendőr­ség ellenőrzésére; máris részarányos képviselete van a koszovói parlamentben; joga lesz arra, hogy közvetlen kapcsolatot tartson fenn Belgráddal.
Ágoston tehát megállapította: ez nemcsak a vajdasági magyarság, hanem a Kárpát-me­dencében élő más magyar közösségek számára is megfelelne. Ebből két következtetésre jutott: részint arra, hogy "igaza volt", amikor két évvel ezelőtt a "viszonosság és egyidejűség elve" alapján akciót kezdeményezett, részint meg arra, hogy most már - a Kárpát-medencei dimenzió okán - egyetemesen kell magyar akciót indítani, melynek során - reméli - a magyar diplomácia is hallatja a szavát.
De van-e esélye az ilyen akciónak? Vagy inkább kudarccal kellene számolni? Vajon a ku­darcot más kedvezőtlen következmények is tetézhetnék? Az akarat, akármilyen erős legyen, elégtelen a politikában. A döntéshozók közül kit kellene megnyerni, hogy Ágoston akciójának hozadéka legyen? Ahtisaarit? Az Európai Uniót? Amerikát? A Biztonsági Tanácsot? Vagy mindannyiukat együttvéve? De hiszen a felsoroltak kivétel nélkül azt szorgalmazzák, hogy Ko­szovó egyedi eset legyen és ne szolgálhasson - elszakadás tekintetében sem meg a kisebbségek helyzetére vonatkozólag sem - egyetemes megoldásként. Ne válhasson precedenssé. A felsorolt "hatalmi tényezők" tehát okkal vélhetnék, hogy az Ágoston kezdeményezte akció gáncsolja el­képzelésük életre keltését. Vagy talán jobb volna Putyin orosz államfőhöz csatlakozni, aki - ha meg nem gondolja magát - ugyancsak általánosan alkalmazható megoldást javall?
*
Ágoston minderről hallgat. Amint arról is, hogy saját pártjának hatósugarára támaszkodva a fenti feladatok közül melyiket vállalná magára. És mely feladatok teljesítését várná el másoktól, nevezetesen kitől? Talán a magyar diplomáciától, illetve a magyar államtól? A szlovákiai és a romániai magyar szervezetektől is? Célszerű-e úgy politizálni, hogy másoknak osztogatunk fel­adatokat? Külön megfontolandó, hogy miközben Ágoston akcióra buzdít, a koszovói szerbség "jogai" még a levegőben lógnak. Ahtisaarinak még meg kell küzdenie tervéért. El kell érnie, hogy Szerbia legalább beletörődjön az elszakadásba, el kell oszlatnia az Európai Unió némely országá­ban - utóbb például Szlovákiában is - elhangzott aggályokat, valamiképpen le kell szerelnie Putyin orosz államfőt is, hogy a Biztonsági Tanács ülésén ne csapjon az asztalra, legfeljebb mo­rogjon. Ahtisaari sem kapott védőoltást kudarcok ellen. Érdekes, hogy a Preševo-völgyi albánok mindezt felfogták, és ezúttal nem követelik maguknak azokat a jogokat, amelyeket két évvel ez­előtt Ágostonnal egybehangzóan követeltek.
Mi a teendő ebben a helyzetben? Kivárni, hogy a gyümölcs beérjen, ha beérik, vagy zöl­den leverni a fáról?
(Élet és Irodalom)
forrás: Hírlevél VMDP