Én mégsem bánom, hogy nem így történt.

Én mégsem bánom, hogy nem így történt.

Vajdasági Magyar Demokrata Párt
Temerin

Kasza József
elnök
Vajdasági Magyar Szövetség
Szabadka

Dr. P! áll Sándo egyeztetés akkor sem lenne hiábavaló, ha végül mégis lesz szerb kormány. Ebben az évben lesznek a helyhatósági illetve tartományi választások is.
Elképzelhetőnek tartom, hogy az egyeztetést kihasználhatjuk arra is, hogy a Kosovo le­válásával összefüggésben, kialakítsuk pártjaink közös állásfoglalását. Ezek a hetek különösen alkalmasak arra, hogy a magyar autonómia és kettős állampolgárság ügyében közös memoran­dummal forduljunk a budapesti kormányhoz.
Abban a reményben, hogy Önök is szükségesnek tartják a közös fellépést, válaszukat várva, tisztelettel:
Temerin, 2007. március 13.
Ágoston András

Tíz éves a Vajdasági Magyar Demokrata Párt
1997 – 2007
Csorba Béla:
fizetett igazgatóbizottsági elnökök. Nem irányítunk zsíros alapítványokat, nem kezeljük az ide érkező támogatási pénzeket, nem befolyásoljuk az ösztöndíjpolitikát, sőt -- másokkal szemben -- még bankunk sincsen. Pedig az elmúlt tíz év alatt mindezt mi is elérhettük volna. Elérhettük volna simulékonyabb modorral, több megértéssel a mindenkori belgrádi politika és nagyobb hajlékonysággal a budapesti gazdasági, pénzügyi és hatalmi lobbik iránt.
Én mégsem bánom, hogy nem így történt.
Nem bánom, mert az én szememben a VMDP tíz éve a kudarcok ellenére is sikertörténet. Sikertörténet, mely azt igazolja, hogy igenis érdemes hűnek maradni eszményeinkhez még akkor is, ha azért nem osztanak jutalmat a mindenkori hatalmon levők.
Eötvös József, a XIX. század talán legnagyobb magyar politikai gondolkodója írja valahol, hogy „ vannak helyzetek, amikor a siker reménye nélkül is kötelességünk fáradozni.” A mögöttünk hagyott több mint másfél évtized -- bár néhányszor elébünk is odavarázsolta a csillogó délibábot -- voltaképpen ilyen reménytelen volt. Nemcsak a háborús évek miatt, és nem csak azért, mert Belgrád mostohán kezelte a magyarok ügyét, hanem azért is, mert Budapest nem értette meg és mindmáig nem érti vagy nem akarja érteni az idők szavát. Kis és nagy birodalmak hullottak szét a szemünk láttára, új nemzetállamok keletkeztek a térségben, a hivatalos Budapest pedig még mindig akörül vacillál, hogy támogassa-e -- és ha netán igen, akkor milyen mértékben -- a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit.
Koszovó maholnap független lesz, benne nemzetközileg szavatolt jogokhoz és autonóm köztestületekhez jut a szerb kisebbség, miközben tőlünk még a kisebbségi választói névjegyzékhez való jogot is elvitatják. És nem is csak a szerb nacionalisták, de gyakran az ő érdekükben megszólaló korrupt magyarok.

Nem akarunk egypárti sivatagot
A siker reménye nélkül kellett tehát fáradoznunk, legtöbbször hatékony budapesti politi­kai és anyagi támogatottság nélkül, sőt nemegyszer határozottan rosszindulatú közegben. Odaát sem az autonómiában, sem pedig a kettős állampolgárságban nem láttak jó üzletet, s mint látjuk, a dolgok lassan odafajulnak, hogy Pesten egyesek a demokráciát, mások a népet, megint mások pedig mindkettőt leváltanák szíves-örömest. Pedig hát hogyan is mondta volt Batthyány Lajos Széchenyi Istvánnak 1847. július 8-án? „ ... A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg for­radalmuk, hogy engedményeket nyerjenek.” Széchenyi hozzáteszi a Naplójában: „ Kálóczy he­gyezi a fülét!!” (Nem tudom, ki lehetett ez a Kálóczy, de el lehet képzelni.)
Ilyen körülmények között kellett politizálnunk, és megőrizni a gerincünket. Méghozzá nemcsak a politikai siker, de a nyilvános erkölcsi elégtétel legkisebb reménye nélkül is, hiszen bennünket nem védett sem a média-klientúra örökké éhes és örökké kiszolgáltatott, mindenre kapható tábora, sem a civilszféra holdudvara, de legkevésbé a hatalom. Nagy volt a nyomás, de nagy a csábítás is. Volt, aki megroppant, volt, aki félreállt, és olyan is volt, aki behódolt. Egyik a pénztelenség, másik a pénz miatt. De szerencsére ezekből voltak a legkevesebben.
Ezért tudtuk fenntartani a kisebbségi közösség fennmaradása szempontjából legfontosabb eszméket, mint amilyen az autonómia, a kettős állampolgárság és a szavatolt parlamenti képvi­selet. És ezért tudtuk meggátolni, hogy a vajdasági magyarok közélete ismét egypárti sivataggá váljon, csak most nem a kommunizmus, hanem a nacionalizmus jegyében.
Mint látni, viharvertek vagyunk és szakadtak. De makacsok és következetesek is. Fele­lőtlenül nem szokásunk hőzöngeni, de félni sem szoktunk senkitől, trónoljon Pesten, Belgrádban, vagy akár Brüsszelben.
Mindez azonban nem ok arra, hogy ne nézzünk szét illúziótlanul a politikai tájon és arra sem, hogy önelégülten veregessük önmagunk vállait.

A választási kudarc okairól
Legelőször is azt kell konstatálnunk, hogy választások után vagyunk. Vesztes választások után. Amikor ezt hangsúlyozom, egyáltalán nem csak a Magyar Összefogás Koalícióra gondolok, hanem a VMSZ-re is, noha ők szereztek mandátumot, de jóval kevesebbet a vártnál, és még ke­vesebbet a ténylegesen lehetségesnél. Eljött az ideje, hogy feltegyük a kérdést, milyen objektív okai voltak a magyar választási listák rossz szereplésének, hol vétettek a pártok taktikai és straté­giai hibákat, milyen társadalmi csoportok támogatását veszítették el a magyar pártok együtt és külön-külön, s miért, de ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, hogy kik azok, milyen társalmi rétegek és csoportok, akik kitartottak egy-egy magyar politikai program mellett. Ilyen háttérku­tatásokkal ma nálunk, a Vajdaságban senki sem foglalkozik, enélkül viszont a politika nem fél­karú óriás, hanem féllábú törpe.
De arról sincs biztos tudásunk, hogy a szerb pártokra átszavazók magatartását mi befolyá­solta. Csak feltételezzük, hogy részben a szélesebb körű magyar választási összefogás hiánya, részben a VMSZ kormányzati felelősségvállalásának eredménytelensége, másrészt a Magyar Összefogás Koalíció hatástalan kampánystratégiája, szervezeti hálójának gyöngesége is hozzájá­rult ehhez. De azt gondolom -- és erre már a tavaly év eleji óbecsei időközi polgármester-válasz­tásnál felfigyelhettünk -- hogy a vajdasági magyar választók egy részének magatartása döntő mértékben az anyaországgal szembeni bizalomvesztéssel magyarázható. Ebben sötét mérföldkő volt a kettős állampolgárságról tartott népszavazás, a Gyurcsány-kormány azóta tett lépései pedig tovább növelték az elidegenedést.

A politikai képviselet és a nemzeti tanács
De nem növelte a magyar pártokba vetett bizalmat az sem, hogy e pártok politikai képvi­selete gyönge, s ott, ahol erős (pl. a VMSZ-é a tartományi parlamentben) az eredmények részben objektív okok folytán, részben az elvtelen politikai alkuk következtében rendre elmaradnak, vagy a kiválasztottak szűk körét leszámítva nem jutnak el a széle! sebb rétegekig.
Külön kell szólni itt a nemzeti tanácsról, mint a vajdasági magyarok politikai képvisele­tének egy sajátos, torz formájáról. Ismeretes, hogy a szerbiai kisebbségi nemzeti tanácsokat afféle instant perszonális autonómiáknak képzelték el, olyan pótkávénak, amit meginni nem lehet ugyan, de porhintésre kiválóan alkalmas. Mára már soha nem létezett legitimitásuk mellett elve­szítették legalitásukat is -- csupán Józsa László és a tartományi kormány struccpolitikája tartja még őket lélegeztetőgépen a Kostunicával és Tadictyal kötendő újabb alkuig. Hatáskörük jelen­téktelen, létrehozataluk módja nem tesz eleget az általánosan elfogadott európai normáknak, ép­pen ezért a VMDP nem vett részt a létrehozataluk körüli hatalmi színjátékban, s effélékben a to­vábbiakban sem kívánunk résztvenni. Az egész vajdasági magyarságra kiterjedő, demokratikus képviseletet biztosító autonóm politikai köztestület ugyanis nem hozható létre szabad, általános, egyenlő, demokratikus többpárti választások és titkos szavazás nélkül, a Szerbiában élő magya­rok választói névjegyzéke alapján. Ekkor, és csakis ekkor lesz értelme az így létrejött autonóm politikai köztestület hatásköre alá vonni a magyarság számára fontos intézményrendszert, feltéve, ha az így létrehozott perszonális autonómia jogszabályalkotási hatáskörrel is bír és garantált költ­ségvetési forrásokat is birtokol. Ellenkező esetben a nemzeti tanács az egypárti szupremácia egyik segédtestülete csupán, és szerepe kimerül abban, hogy a mindenkori egypárt (jelenleg a VMSZ) hol megbízható háttérbázisa, hol pedig vonakodó csatlósa legyen. Magát demokratának valló vajdasági magyar, a demokratikus eszményeket komolyan vevő párt ezt aligha akarhatja.

A települési önkormányzat fontossága
Végezetül hadd szóljak még egy problémáról, amely -- bár keveset beszélünk róla -- hi­hetetlenül kártékonyan befolyásolja a vajdasági magyarság helyzetét, nehezíti politikai képvise­letének kiteljesedését, ezáltal gazdaságilag is hátrányos helyztbe hozza a magyar településeket, elősegíti az intézmények (iskolák, óvodák, könyvtárak, művelődési egyesületek) kivéreztetését, majd elsorvasztását, s ezzel együtt az elszórványosodás, a diaszpórává válás irányába hat.
Nem mondok újat azzal, hogy a szerb állam közigazgatási és önkormányzati szerkezete elavult. A reformokról évek óta beszélnek, miközben nem történik semmi. Ennek egyik magyará­zata alighanem az, hogy ha az Önkormányzatok Európai Chartájának szellemében végre létrejön­nének a települési önkormányzatok, akkor Szerbia-szerte települések sokaságában szűnne meg a kétszintű kisebbségi alávetettség.
Hogy egy példán világítsam meg: aki ma Magyarkanizsán vagy Zentán él, az önkormány­zati szinten, a helyi életvilágban nem feltétlenül érzi a kisebbségi léthelyzet megannyi hátrányát, de települések sokaságában ez még nem így van, mert az ötvenes évek rafinált közigatási megol­dásával a két világháborű között még jól működő települési önkormányzatok sokaságát szüntet­ték meg, és ahol csak lehetett, beolvasztották szerb többségű közigazgatái egységekbe, később pedig a hamis látszat kedvéért az így létrejött, nemegyszer járásnyi nagyságú egységeket szem­telenül községeknek nevezték, s nevezik máig. Az ilyen magyar településeken az országos ki­sebbségi hátrányok tovább fokozódnak az által, hogy a vajdasági magyarság egy je­lentékeny há­nyada községi önkormányzati szinten is másodrendű szerepre van kárhoztatva. Ilyen, önkormánzattal nem rendelkező magyar többségű település -- és most a teljesség igénye nélkül említem őket -- Bácskertes, Gombos, Bezdán, Doroszló, Bácsgyulafalva, Temerin, Magyarittabé, Torda, Muzsla, Magyarszentmihály, Torontálvásárhely, Székelykeve...
Szerbia, mint Jugoszlávia örököse, tagja az Európa Tanácsnak, s ilyen értelemben köte­lező érvényűek számára is a már említett önkormányzati chartában foglaltak, mégsem történik semmi. Itt volna az ideje ezt az ügyet felpörgetni. Annál is inkább, mert ezzel nem csak mi nyer­nénk, de ország szerte a szerbek lakta, helyi önkormányzatok nélkül tengődő kistelepülések is.
forrás: hírlevél VMDP