Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

Keresés a honlapon

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



I. GAZDASÁG, GAZDASÁGPOLITIKA, ANYAGI KULTÚRA

2008.8.16
1. tétel

Az érett középkor gazdasága és gazdaságpolitikája Magyarországon

1301-ben férfi-ágon kihalt az Árpád-ház. Az 1301-től 1308-ig terjedő időszakot interregnumnak nevezzük (király nélküli uralom) Végül az Anjou-házi Károly Róbert (1308-1342) került hatalomra.
uralkodása első szakaszában (1308-21) helyreállította az ország egységét és a királyi hatalmat
uralkodása második szakaszában (1322-1342) újjászervezte a gazdaságot, és megerősítette a királyi hatalmat.

A megerősödő királyi hatalomnak az új feudális nagybirtokosság lett a támasza. A most fölemelkedő Szécsiek, Báthoriak, Lackfiak, Kanizsaiak, Bánffiak hűek voltak ahhoz a királyhoz, akinek hatalmas birtokaikat köszönhették. Erre az új nagybirtokos rétegre alapozva hozza létre Károly Róbert az új hadseregét, a banderiális hadsereget (bandérium – zászlóalj szóból) A bandériumokon kívül még fontos szerepet játszottak a várkatonák, a könnyűlovas kunok, és a zsoldos katonák.

A király a feudális anarchia idején szétzilálódott államháztartást új alapokra helyezte. Mivel a királyi magánbirtokok nagyon megfogyatkoztak, azok jövedelme nem volt elegendő a kincstár számára, ezért más bevételi források után kellett néznie.

Az új bevételi forrás a királyi felségjog alapján szedett jövedelmek, a regálék voltak. Gazdaságpolitikájának kidolgozása Nekcsei Dömötör nevéhez fűződik.
A regálék közt legjelentősebb:
a megreformált bányamonopólium
a pénzverés monopóliuma
a harmincadvám
és a jobbágyok első adója, a kapuadó

Bányareform:
Mivel a földesurak korábban nem részesedhettek a birtokukon lévő ércek jövedelméből, igyekeztek bányáikat eltitkolni. Károly Róbert intézkedése nyomán (1327), a földesúri birtokon feltárt bányák jövedelméből a földbirtokos megkapta a királynak fizetendő bányapénz, az urbura harmadát. (az urbura mértéke különböző volt: az aranynak egy tizede, az ezüstnek egy nyolcada) Ezáltal az uralkodó érdekeltté tette a földesurakat a lelőhelyek feltárásában.

Pénzverési monopólium:
A kibányászott nemesércet kötelező volt beváltani a király által kibocsátott pénzre. A beváltási haszon 35-40%-os volt. A királyi kamarák súlyban annyi aranypénzt adtak, amennyit a nyersanyag nyomott, tehát az ötvözetből származott a haszon. Hazánk ebben az időben Európa leggazdagabb aranytermelője volt (évi 1500-2000 kg-mal, s ezüstbányászatban is csak Csehország előzte meg.

Értékálló aranyforint:
Nagy bonyodalmat okozott, hogy kb.35 féle hazai és külföldi pénz volt forgalomban. Ezt az átláthatatlan helyzetet értékálló aranyforint (firenzei mintára) kibocsátásával oldotta meg. A váltópénz ezüst volt, egy aranyforint 16 ezüstgarast ért, egy garasnak pedig 6 ezüstdénár felelt meg. A kamarai szervezet ellenőrzte a pénzverést, az adóbehajtást és a nemesfémforgalmat, élén a kamaraispánnal. A kamaraispán felett a tárnokmester állt. Károly Róbert idejében ezt a tisztséget Nekcsei Dömötör töltötte be.

Kapuadó:
Jobbágyportánként szedett adó volt, beszedését a kibontakozó árutermelés és pénzgazdálkodás tette lehetővé.

Külkereskedelem, külkereskedelmi vámok:
A XIV. században kibontakozó fejlődés hatására megélénkült a külkereskedelem. Magyarországról főleg nyersanyagot és élelmiszereket, bort, élőállatot, sót vittek ki. Ipari, valamint luxuscikkeket, keleti selymet, fűszert, flandriai és kölni posztót, fegyvereket hoztak be. A nyugat felé irányuló magyarországi külkereskedelem hasznát már a XIV. század eleje óta a bécsi kereskedők fölözték le, mivel árumegállító joggal rendelkeztek. Ez nem csak a magyar árukat sújtotta, hanem a cseh és a lengyel külkereskedelem érdekeit is sértette. Az 1335. évi visegrádi királytalálkozón, ahol Károly Róbert meghívására a cseh Luxemburgi János és a lengyel III. Kázmér vett részt, a három ország kereskedelmi megállapodást kötött. A cél Bécs árumegállító jogának kiküszöbölése volt egy új útvonallal: Buda, Esztergom, Brünón át Nürnberg, Köln, illetve Kassán keresztül Krakkó felé.
Magas jövedelmek származtak a külkereskedelmi vámokból: a nyugati és az északi irányú kereskedelem értékének harmincad részét (az áru értékének 3,33%-a) tette ki. Ez volt a harmincadvám. A balkáni kereskedelem vámja pedig a forgalom értékének huszada volt.

Népesség:
Károly Róbert politikája kedvezett a gazdaság fejlődésének. Az addig ritkán lakott országrészek benépesültek. A király német bányászokat hívott be a szomszédos cseh területekről, a Felvidékre ruszin, Erdélybe szász és román bevándorlók jöttek. Ők nem asszimilálódtak be a lakosságba, tehát átrendeződött a népességszerkezet.
Mezőgazdasági változások:

A jobbágyok új területeket tettek termővé: erdőt irtottak, mocsarakat csapoltak le. Elterjedt a fordítóeke használata. Növekedett a szőlővel és gyümölcsfákkal beültetett területek nagysága, fejlődött a kertgazdálkodás. A földbirtokosok csökkentették a saját használatukban lévő földterületet. A parasztoknak állandósult a falubeli házhelye, s a határbeli külsőségek: szántók, rétek együtt alkották a jobbágytelket. A földesúri járadék alapja a jobbágytelek lett, a robot elveszítette jelentőségét, s az árutermelés és pénzgazdálkodás elterjedésével egyre inkább pénzadót követelt.
Városfejlődés:

Az árutermelés és pénzgazdálkodás hatására a jobbágyok egyre több terméket vittek a piacra. Ezekből a vásáros helyekből jöttek létre a mezővárosok.
Jellemzői:
a földesúr birtokán volt, tagjai évi egy összegben fizethették az adót
vásártartás joggal rendelkezett
önállóan választhatták a bírót, a földesúr beleszólásával

A XIV. századi mezővárosok egy része közvetlenül a király hatalma alá tartozott. Károly Róbert tudatosan védelmezte és fejlesztette őket, s végül egy részük szabad királyi város lett.
Jellemzői:
a királynak adóztak évi egy összegben
rendelkeztek vásártartási- és árumegállító joggal
pallosjog joggal
vámmentességgel
védőfalat építhettek
igazságszolgáltatásukat a királyi tárnokmester látta el
Az uralkodó számára politikai támaszt jelentett a városi polgárság. A XIV. század második felében a kézművesség hatalmas fejlődésnek indult, megjelentek a céhszervezetek.

Károly Róbert fia, Nagy Lajos (1342-1382) apjától erős, gazdag államot örökölt. Uralkodását hódító háborúk jellemezték. Költséges hadjáratai miatt növelnie kellett az adóterheket, ezért vezette be a kilenced kivetését. Ezt a kisebb tulajdonnal, kevesebb jobbággyal rendelkező földbirtokosok szedték be. A parasztok a növekvő terhek elől igyekeztek olyan földbirtokra költözni, ahol ezt az adót a földesúr nem szedte be. Ez a vándormozgalom a nagybirtokosoknak kedvezett, ezzel tovább mélyült az ellentét a kis-és középbirtokosok között. Mindez meggyorsította a nemesség renddé szerveződését.
1351-ben a király megújította az Aranybullát, s néhány pontját módosította (ősiség törvénye, kilenced törvénye, egy és ugyanazon szabadság elve)
A kilenced törvénye egységesítette a jobbágyok terheit, s a XIV. század közepére befejeződött Magyarországon a jogilag egységes jobbágyság kialakulása.


Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) uralkodása idejére tehető a rendi fejlődés kezdete. A városok ekkor még nem jelentettek erős szövetségest, a király inkább gazdasági értelemben számíthatott rájuk. Igyekezett rendeleteivel anyagi gyarapodásukat elősegíteni. Az 1405-ben hozott törvényeit a szabad királyi városok, mezővárosok és más kiváltságos települések képviselőivel is megvitatta. Ezzel lehetővé tette a városok egységes politikai fellépését oly módon, hogy a nagyobb városok között szövetségek jöttek létre, ami már a rendi fejlődés irányába mutat.
Rend: azonos kiváltságokkal rendelkező, azonos gazdasági helyzetű és közös érdekekért harcoló társadalmi csoport
Rendek: papság, főnemesség, köznemesség, polgárság
Papság: a XIII. században alakult ki
adómentesség, egyházi bíróság, földbirtok
Főnemesség (bárók): a XIII. század végén alakult ki
magánhadsereg, önálló vár
Köznemesség: Nagy Lajos király 1351. évi törvényei erősítették meg (az Aranybulla felújítása): a serviensek jogai a későbbi nemesi jogok alapjai (pl.: adómentesség, bírói úton lehet valakit elítélni)
Polgárság: a XV. században alakult ki, sosem volt jelentős, mivel a rendi fejlődés összefügg a gazdasági fejlődéssel
2. tétel
A magyar gazdaság a XVIII. század közepétől 1848-ig

Gazdasági helyzetkép a XVIII. század elején:
A magyar gazdaság fejlődését két fontos tényező hátráltatta nagymértékben:
Az európai munkamegosztásból fakadó reagrárosodás
A 150 évig tartó török uralom
Ez utóbbi következtében hatalmas területek néptelenedtek el. A földművelési technika visszaesett, sok helyen újra szerveződtek a falusi földközösségek, s csak igen lassan szilárdult meg a telekrendszer.
A XVIII. században tehát óriási gazdasági szintkülönbség volt tapasztalható a volt Hódoltság, illetve a Habsburg-uralom alatt álló területek között.
Továbbra is a mezőgazdaság volt a legfontosabb ágazat, amely jelentősen fejlődött e korszakban. Az előrelépés azonban mást jelentett Nyugat-Magyarországon, és mást az Alföldön.
A volt királyi Magyarország területén, és a Dunántúlon a növénytermesztésben már eleve a háromnyomásos gazdálkodási rendszer uralkodott. A fejlődést a század végére megjelenő kapásnövények (kukorica, burgonya, dohány) jelentették, melyek jelentős szerepet játszottak az éhínség visszaszorításában. Az állattartásban előretört az istállózás, s új fajták is megjelentek.
Másféle fejlődés jellemezte a volt hódoltság területét. Az alföldi területeken eleinte a vad-talajváltó gazdálkodás és rideg (külterjes) állattartás (szarvasmarha, juh) volt jellemző. Nagy előrelépést jelentett a földművelés újbóli megjelenése. A földbőség következtében egy évszázad alatt a talajváltó rendszertől a két- és háromnyomásos gazdálkodásig ívelt a fejlődés.
A kisszámú népesség és a tőkehiány következtében a XVIII. században, az egész országban a céhek voltak jellemzőek. Az akkori kereskedelmi piac rendkívül szűk volt. Az előrelépést az iparosok számának növekedése mutatta (míg a század elején a kézművesek száma 5-6000 volt, addig ez a szám a század végére 100-150 000-re nőtt). A csekély magyarországi ipar változatlanul céhes keretek között zajlott, a manufaktúraipar alig fejlődött ki hazánkban. Manufaktúrák elsősorban a textil (posztó) iparban alakultak ki, de nem bírták a versenyt az osztrák és cseh konkurenciával.
Magyarország gazdag ásványkincs készletei következtében a XVIII. században is jelentős volt a bányászat. A nemesfém bányászat szerepe csökkent, de megnőtt a réz és a vas szerepe, és megnyitották az első szénbányákat is.
A népesség és a települések számának növekedésével a belkereskedelem forgalma nőtt a század folyamán, és bővült az ország külkereskedelmi forgalma is. A kereskedők a század közepéig túlnyomórészt örmények, szerbek, görögök voltak, akiket a század második felében fokozatosan felváltott a zsidóság. A kivitel alapvetően mezőgazdasági termékekből (élőállat, bor, gabona, dohány, gyapjú) és nyersanyagokból (fémek) állt, míg a behozatal főleg iparcikkekből. Az ország külkereskedelme döntően az osztrák örökös tartományokkal bonyolódott le. A magyar külkereskedelmi mérleg a korszakban alapvetően pozitív volt. Az infrastruktúra fejlesztése, mely alapvető fontosságú kérdés volt az áruszállítás szempontjából, is kezdetét vette. A XVIII. században a magyar gazdaság a század eleji viszonyokhoz képest óriásit lépett előre, megteremtve ezzel a későbbi fejlődés alapjait, ám lemaradása a nyugattal szemben még mindig nagy volt.

A felvilágosult abszolutizmus alatt az uralkodók (Mária Terézia, II. József) polgári jellegű reformokkal - a fennálló hatalmi rendszer megváltoztatása nélkül - kívánták modernizálni a birodalmat.
Merkantilista vámpolitikával (vámrendelet), adókedvezményekkel, az oktatás fejlesztésével (Ratio Educationis, 1777), vallási türelem (türelmi rendelet, 1781) tanúsításával igyekeztek fellendíteni államuk gazdaságát, hogy a hatalmi versenyben ne maradjanak alul. A hagyományokat figyelmen kívül hagyó reformok, ugyanakkor mégis jelentős mértékben hozzájárultak a gazdasági és társadalmi fellendüléshez.

A fejlődés lehetőségeit meghatározó tényezők:
a gazdaság szerkezete
a XVIII. századi európai háborúk következtében kialakuló agrárkonjunktúra
a felvilágosult abszolutizmus modernizációs politikája
Mária Terézia 1754-es vámrendelete
A rendelet kettős vámhatárt húzott meg (1850-ig); egyrészt a Habsburg Birodalom külső határán, másrészt Magyarország és az örökös tartományok között.
A vámpolitika a merkantilizmus jegyében (a behozott árucikkre magas vám kiszabása, a kivitt árucikk vámjának minimalizálása illetve vám-mentesítése) a birodalom egészét védte és belső gazdaságát, infrastruktúráját fejlesztette.
Ugyanakkor a Habsburg Birodalmon belül sajátos munkamegosztást szorgalmazott: Magyarországnak nyersanyagtermelő és "éléskamra"- szerepet szánt, míg az örökös tartományok iparát fejlesztette.
Gazdasági változások a XVIII. században:
Új termények (kukorica, burgonya, len, kender) és technikák (istállózó állattartás) honosodtak meg. Mindehhez hozzájárult Tessedik Sámuel mintagazdasága és iskolája Szarvason, és Festetics György gazdaképző főiskolája Keszthelyen (Georgicon).
A mezőgazdasági árutermelés többnyire a földesúri nagybirtokon zajlott, a kedvező értékesítési lehetőségek miatt a majorság kiszélesítésével (majorkodás), a jobbágytelek rovására (zselléresedés)
Mivel a majorságokat a jobbágyok robotmunkájával műveltették meg, a robot mértéke növekedni kezdett. Mária Terézia 1767-ben rendeletben (Urbárium) maximálta a jobbágyi szolgáltatásokat (1 nap igás vagy gyalogrobot/hét; pénztartozás = földbér→ évi 1 Ft, ha a földesúr többet kér, a jobbágy panaszt tehet), és rögzítette a majorsági , illetve az úrbéres földek arányát ("Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk").
Ezzel gátat szabott a jobbágyi terhek emelkedésének, egyben az adóalap csökkenésének.
A bányászat a gőzszivattyú bevezetésével (Újbányán) és a selmecbányai bányatisztképző akadémiával tovább fejlődött. Bizonyos iparágak, pl. selyemgombolyító manufaktúrák, állami támogatással honosodhattak meg.
Az úthálózat kiépítésével egyre jelentősebbé vált a Pest központú terménykereskedelem.

A napóleoni háborúk kora
A szinte folyamatosan hadban álló Habsburg Birodalom, illetve az 1806-ban bevezetett kontinentális zárlat biztos felvevőpiacot jelentett a magyar mezőgazdasági termékeknek, a gabona ára megnőtt, gazdasági konjunktúra bontakozott ki.
A katonák ellátása miatt nagy lett a kereslet a magyar mezőgazdasági termékek, különösen a gabona iránt. A magyar termelők értékesítési lehetőségei jelentősen javultak, nőtt a gabona és a gyapjú export.
A kontinentális zárlattal felértékelődött a kelet-európai kereskedelem, ami nagymértékben segítette a magyar gazdasági prosperitást. A Habsburg udvar azonban a hadikiadásait fedezetlen papírpénz-kibocsátásával finanszírozta, ami a papírpénz gyors elértéktelenedéséhez, inflációhoz vezetett.
A kormányzatnak, hogy elkerülje a gazdaság összeomlását, le kellett értékelnie a papírpénzt. A Habsburg udvar 1811-ben devalvációt (pénzleértékelést) rendelt el, de mivel az elhúzódó háborúval a helyzet továbbromlott, ezért 1816-ben újabb devalvációra (40%-os) került sor. Mivel Magyarországon kevés birtokos forgatta vissza pénzét a gazdaságába, a devalváció a felhalmozott pénzvagyonok elértéktelenedéséhez és gazdasági dekonjunktúrához vezetett.
A magyar gazdaság átalakulása a reformkorig:

A XIX. század első felében az ország egyre gyorsuló ütemben fejlődött. Ugyanakkor kialakult, fejlett polgárságról, polgárosodásról nem lehet beszélni.
Ennek több oka is volt:
Kis létszámú és fejletlen polgárság
Erőteljes városiasodás csak 1780 után indult meg
Nem ment végbe tőkefelhalmozás, a föld még feudális tulajdon (az ősiség törvénye, az aviticitas az akadály)
Nincs infrastrukturális háttér, e nélkül a gazdaság életképtelen.
Még fennáll az Osztrák-Magyar monarchia, nem lehet nemzetállamról beszélni.
Magyarország agrár-ország, még működnek a céhek, nincsenek manufaktúrák, ellenben nyugaton már "tombol" az ipari forradalom. Ilyen körülmények között nem jöhetett létre egységes polgárság.

A XVIII. században az ország népessége megduplázódott, a XIX. század első felében közel 40%-kal emelkedett (9,5 millióról -13,2 millióra).

Az ország legfontosabb gazdasági ágazata továbbra is az egyre korszerűsödő mezőgazdaság maradt. A fejlődést az előző korszakban megjelent újítások térhódítása jellemezte: a kapásnövények, az új állatfajták (merino juh, angol telivér, svájci szarvasmarha, hússertések), az istállózás, a vetésforgó elterjedése.

Az új eljárások az árutermelés jelentős hányadát adó majorsági birtokokon hódítottak teret. A nyomáskényszer fennmaradása azonban gátolta a fejlődést. Az ország exportját döntő mértékben a mezőgazdaság határozta meg (gyapjú, búza, bor, bőr, szarvasmarha).

A negyvenes évektől felgyorsuló gyáripari fejlődés az élelmiszer-, a textil-, a vas-, és az építőiparban indult meg. Megkezdődött a külföldi tőke beáramlása, illetve a tőke beforgatása a gazdaságba. A tőkés vállalkozások egy része részvénytársaságként jött létre, a gyárak zömét a magyarországi tőkések alapították.

A magyar reformellenzék felismerte az iparosítás jelentőségét, az ipar fejlesztése nélkül nem lehetséges az ország megerősítése. Széchenyi már a harmincas években kezdeményezője volt a vállalkozások beindításának (gőzhajózás, a Vaskapu szabályozása, a Tisza szabályozása).

Az 1839-40-es diétán a Deák vezette ellenzék az ipari fejlődés szempontjából alapvető törvényeket vitt keresztül: szabaddá vált a gyáralapítás, a gazdasági társaságok alapítása. A váltótörvény nagyobb biztonságot nyújtott a hitelezőknek, ami javította a hitelfelvétel lehetőségét.

A zsidóság emancipációját, így a gazdaság fejlődését is- szolgálta, hogy Közép-Európában elsőként biztosították szabad letelepedésüket, gyáralapítási és kereskedelmi jogukat.

A Kossuth vezette irányzat a magyar ipar fejlesztésének érdekében védvámrendszer felállítását követelte, de ezt a kormányzat elutasította. A magyar áruk védelmére létrehozták a Védegyletet (1844), ez azonban nem tudott gazdasági eredményeket felmutatni. Kossuth a későbbiekben, a Batthyány kormány pénzügyminisztereként szerződést kötött a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal a magyar bankjegyek forgalmazására (1848. június 17.).

A jobbágyság megszűnése elindította a mezőgazdaság kapitalizálódását. Az 1848-as áprilisi törvényekben megvalósult a kötelező örökváltság: az úrbéres jobbágyok szolgáltatásainak megszüntetése és a földesúrnak fizetendő állami kárpótlás ígéretével a volt jobbágyok tulajdonosai lettek telküknek. Eltörölték az ősiséget is, mely a gazdaság kapitalizálódásának egyik fő akadálya volt.

3. tétel
A Magyar gazdaság jellemzői a két világháború között

Az első világháború gazdasági következményei:

Az első világháború (1914-1918) döntő fordulatot hozott hazánk gazdasági életébe. A háború alatt a Monarchia addig jól működő gazdasági egysége szétesett.
A háború idején az állam erőteljes lépésekkel védte a gazdaságot:
fizetési moratóriumot rendelt el (leállította a külföldi tartozások kifizetését)
hadikölcsön-kötvényeket bocsátott ki a rendkívüli kiadások fedezésére
az élelmiszer-ellátás megszervezéseként maximálta az árakat
bevezette a jegyrendszert
óriási katonai megrendeléseket adott az iparnak (a gyáripar 48%-a a háborúnak termelt)
Az elhúzódó háború azonban felemésztette a hátország gazdaságát, általános volt az elnyomorodás, a munkanélküliség.

A trianoni béke következményei:

A Magyarországgal kötött trianoni béke (1920. június 4.) szerves részét képezte az első világháborút lezáró versailles-i békerendszernek. A győztesek (antant) újraszabták Európa térképét, s mesterséges határok mellett Magyarország új létfeltételek közé kényszerült.
A történelmi Magyarország területe 282 ezer km2-ről (Horvátország nélkül) 93 ezer km2-re, lakossága 18 millió főről 7,5 millió főre csökkent. Hozzávetőleg 3,3 millió magyar került a szomszédos országokhoz, 63 vármegye közül mindössze 10 maradt érintetlen.
A kialakuló gazdasági, társadalmi válság, hosszú időre megpecsételte hazánk sorsát. A magyar gazdaság a birodalom piac - és nyersanyagviszonyaira épült. Az áruforgalom és a pénzrendszer szinte belkereskedelmi jelleggel zajlott. Az új feltételek közé kényszerült Magyarország nem élhetett kellő külkereskedelmi forgalom, önálló vámrendszer és saját pénz nélkül.
A mezőgazdasági termelés visszaesett, a gazdaság megbénult. Az alacsony termelési szint, az infláció természetszerüleg nagyfokú munkanélküliséget, az életszinvonal csökkenését eredményezte.
Magyarország nyersanyagbázisa jó részét elvesztette, az állatállomány, az erdők, bányák, termőföldek, kőolaj és az infrastruktúra (vasút, közutak) nagy része a szomszédos országokhoz került. Az Osztrák-Magyar Monarchiához méretezett ipari kapacitás nyersanyag nélkül maradt.
Hazánk külkereskedelemre utalt országgá vált. Foglalkoztatási gondok keletkeztek: a gazdaság már nem volt képes felszívni a falusi munkaerőt, ráadásul a kivándorlási láz is alábbhagyott (az USA évi 473 főben határozta meg a magyar bevándorlási kvótát).
A gazdaság stabilizálása:
A gazdaság újjászervezésének első lépéseként 1920 tavaszán felülbélyegezték a régi, monarchiából származó bankjegyeket. Erre az önálló magyar pénzegység megteremtése miatt volt szükség. Ezt követték a Teleki-kormány pénzügyminiszterének, Hegedűs Lórántnak az infláció ellenes lépései:
Megszüntette a fedezetlen pénzkibocsátást
Takarékossági rendszabályokat léptetett életbe
Adóemeléssel és több új adónem bevezetésével teremtette elő az állami kiadások fedezetét
Kisérlete kudarcba fulladt, ezért a kormány új pénzügyminisztere Kállay Tibor a válságból való kilábalás más formájával próbálkozott. Terve két lényegeselemből állt:
Az ország megváltozott gazdasági helyzetének megfelelő vámpolitika életbe léptetéséből (szigorú behozatali tilalom, amely kedvező belföldi piaci feltételeket teremtett)
Az infláció fokozása (rájött arra, hogy az inflációnak átmeneti konjuktúrateremtő hatása van. Nagy összegű hitelek felvétele révén az inflációs viszonyok között igen olcsón lehetett gépeket, nyersanyagokat vásárolni. Ehhez járultak az inflációs ár-és bérviszonyok, amelyeknek az volt a lényegük, hogy az árak gyorsabban és nagyobb ütemben emelkedtek, mint a bérek.
Az infláció és a behozatali tilalmak segítségével a termelés kimozdult mélypontjáról, s a magyar gazdaság fokozatosan átállt a béketermelésre.
A korábban gyenge iparágak – elsősorban a textilipar – viszonylag gyors fejlődésnek indultak, az új helyzetben túlméretezett iparágak (gépipar) pedig a piaci adottságokhoz idomultak.
1924-re az ipari és amezőgazdasági termelés elérte a háború előtti szint 70%-át.
Az infláció azonban csak rövid ideig lehet egy gazdaság talpraállításának hatékony eszköze. 1923-24-re az infláció megállítása halaszthatatlan feladat lett. A gazdaság stabilizálását csak nagy összegű külföldi kölcsönnel lehetett biztosítani. A Bethlen-kormány ezért bejelentette igényét egy népszövetségi kölcsönre. A 307 millió aranykorona kölcsönt a szokásosnál kedvezőbb feltételekkel kaptuk. Ezzel megkezdődött a pénzügyi stabilizáció. A korona egyenlőre még forgalomban maradt, az új pénzt, a pengőt csak 1927-ben vezették be.
1925-től a magyar gazdaságban a fellendülés vette kezdetét.
A világválság hatása:
A gazdasági stabilizációt és fellendülést az 1929-es gazdasági világválság akasztotta meg. A túlkínálat következtében zuhanni kezdtek az árak, a termelés visszaesett, a munkanélküliség növekedett.
Az ipari és mezőgazdasági árak közötti különbség (agrárolló) megtöbbszöröződött. A válság különösen elmélyült, amikor 1931-ben az európai csődök nyomán a külföldi hitelezők minden hitelt visszavontak. A Magyar Nemzeti Bank ekkor mintegy 200 millió pengő értékű aranyat és devizát fizetett ki. Emiatt az ország készletei kimerültek.
Bethlen a válság alatt is a konszolidáció eredményeinek megóvására törekedett. A kialakult helyzet miatt egyre többen támadták, ezért a kormány 1931-ben lemondott.
Az új miniszterelnök, gróf Károlyi Gyula takarékossági gazdaságpolitikát vezetett be, de ez elsősorban a bérből és fizetésből élőket, illetve a parasztságot súlytotta.
Az állami kiadásokat lefaragta
A beruházásokat mérsékelte
Csökkentette a fizetéseket ésa nyugdíjakat
Adóemeléseket hajtott végre
Az intézkedések nem hoztak eredményt, ezért Károlyi 1932-ben lemondott.
Gömbös Gyula, az új miniszterelnök protekcionista gazdaságpolitikába kezdett, új piacokat keresett. 1933-ban Ausztriával tartós külkereskedelmi megállapodást kötött, 1934-ben pedig az olasz és a német piacok felé nyitott. Ezzel hazánk egyre inkább a fasiszta államok befolyása alá került.
Átállás a háborús gazdaságra:
Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején (1936-38) a kezdődő gazdasági fellendülés lehetővé tett számos szociálpolitikai vívmányt:
A minimálbér kötelező megállapítását
Az iparban a 48 órás, a tisztviselőknek a 44 órás munkahetet
A gazdasági munkavállalók kötelező öregségi nyugdíját
A növekvő nemzetközi feszültségek ebben az időben tarthatatlanná tették a magyar hadsereg állapotát. Ezért hirdette meg a Darányi-kormány 1938. március 5-én Győrött az egymilliárd aranypengős fegyverkezési programot. Az 5 évre szóló program jelentősen enyhítette a hadsereg korszerűtlenségét, számos új munkahelyet teremtett.
A háborúra való felkészülés egyik alapfeltétele volt a megfelelő színvonalú, és teljesítőképességű ipar. Az ipar fejlődésének egyik feltétele a megfelelő infrastruktúra, és az energiaellátottság. Az infrastruktúra gerincét a sűrű vasúthálózat és a dunai hajózás képezte. A közúti közlekedés fejlődése ettől elmaradt. A hazai energiaellátást elsősorban a villamos energia jelentette. 1938-ban már közel 1 millió kw-ot termeltek. Ennek megfelelően kiépült a magasfeszültségű távvezetékrendszer is. Az energiaszolgáltatás centrumai a bánhidai, a tatabányai és az ajkai erőművek voltak.
A hadsereg gépesítésének és ellátásának energiaforrását a hazai kőolajipar jelentette. (dél-zalai olajmezők)
A vegyipar továbbra is dinamikusan fejlődött (gyógyszergyártás – Chinoin, műtrággyagyártás) A Péti Nitrogénművek és a Ruggyanta Műanyag és Gumigyár voltak a legnagyobb üzemek.
A fegyverzet korszerűsítésének fontos eleme volt az elektronikai ágazat és a műszeripar. Itt világszínvonalú termékek születtek. A Ganzban állították elő Bláthy Ottó árammérőit, a Tungsramban pedig a világon elsőként megkezdődött az energiatakarékos kriptonégők sorozatgyártása. Híradástechnikában az Orion járt élen.
A gépgyártásban korszerű, új termékeket állítottak elő (traktorok, teherautók, motorkerékpárok – győri Vagon és Gépgyár, Weiss Manfréd Művek, Ganz és MÁVAG)
Forradalmi jellegű változást hozott a bányászatban és a kohászatban a bauxitkincs feltárása, maj kiaknázása. A Balaton-felvidéki gazdag lelőhelyek nyersanyagára épült a hazai timföldgyártás (Almásfüzitő, Magyaróvár) Az alumínium stratégiai jelentőségű anyag lett a hadsereg számára, elsősorban a repülőgépgyártásban.
A hazai élelmiszeriparon belül elsősorban a konzervgyártás fejlődött (a hadsereg ellátása miatt) A háborús gazdaságra való átállás idején a mezőgazdaságra várt a feladat, hogy az alapvető élelmiszerekkel ellássa a civil lakosság mellett a honvédelmi igényeket is.
4. tétel

Magyarország és a világgazdaság a XX. század második felében


Az 1968-as gazdasági reform:

Bár a ’60-as évek közepén gyorsult a gazdasági fejlődés üteme, nőtt a nemzeti jövedelem, a pártvezetésben mégis többen hirdették a gazdaság megreformálásának szükségességét. Azzal érveltek a reform szükségessége mellett, hogy a gazdasági növekedés korábbi forrásai, tartalékai kimerülőben vannak.

Bővítették a vállalatok döntési jogkörét
Az állami támogatás (dotáció) fennmaradt, melyet más vállalatok nyereség-elvonásából fedeztek
Szabályozták az átlagbért, melynek célja a vásárlóerő visszafogása, az infláció megakadályozása volt
Olyan béradót vezettek be, ami abban tette érdekeltté a vállalatot, hogy ne a dolgozó bére, hanem a vállalat bérszínje növekedjék. Így kevesebb, de jól fizetett szakemberek helyett nagyszámú, alacsony bérű, szakképzetlen munkatárs felvételében volt érdekelt a vállalat
Megjelent a bújtatott, rejtett munkanélküliség, hisz a szocialista állam nem engedhette meg magának a munkanélküliséget

Mindezen intézkedések éppen a reform ellen hatottak, s kudarcra ítélték.

Nemzetközi események:

A gazdasági reform bevezetésének évében a Brezsnyev-doktrina gyakorlati alkalmazása nehezítette a helyzetet. (Brezsnyev világossá tette, hogy a „baráti szocialista országokat” a Szovjetúnió felségterületének tekinti és kész megvédeni őket a külföldi támadóktól, de saját maguktól is. Szerinte a legerősebb szocialista hatalomnak joga van beavatkozni a „testvérországok” belügyeibe is)

E doktrina alkalmazására1968 augusztusában Csehszlovákiában került sor, amelyben Magyarország is szerepet vállalt. A Csehszlovák Kommunista Párt vezetője Dubcek egy „emberarcú szocializmust” akart építeni, melyet Brezsnyev bizalmatlanul fogadott. Végül a szovjet pártvezetés úgy döntött, hogy eltiporja a „prágai tavaszt”, s ebben a többi szocialista ország mellett hazánk is részt vett.

E beavatkozás minden szempontból előnytelen volt Magyarország számára:
Romlott az ország nemzetközi megítélése
Egyedül maradt országunk a reformjaival
Dubcek bukásával elvesztette egyik legfőbb támogatóját hazánk




A válság elmélyülése:

A ’70-es évek első felében még fejlődött a gazdaság. Átalakították az energia-hordozó szerkezetet, csökkentették a szén, és emelték a szénhidrogének (kőolaj, földgáz) arányát. Mindezt a kőolaj és a földgáz alacsony világpiaci ára tette lehetővé.

Nőtt a nemzetgazdaság hatékonysága:

1976-ban elkészült a Dunamenti Hőerőmű Százhalombattán
Jelentősen javult az infrastruktúra, a szolgáltatási szféra
Új lakésépítési program indult


Az olajárrobbanás:

A további fejlődés lehetőségét azonban kerékbe törte az 1973-as olajárrobbanás, amely ötszörösére növelte az olaj világpiaci árát, és az ipari nyersanyagok árát. A legfejlettebb tőkésállamok átalakították az árakat és a cserearányokat, forradalmasították technikájukat, átalakították gazdaságszerkezetüket, hogy elkerüljék a gazdasági sokkot.

Hazánk a nagymértékű export-import függősége miatt rendkívül kedvezőtlen helyzetbe került. A magyar nemzetgazdaság vesztesége ebben az időben megközelítette a második világháborús pusztulás mértékét. Mindez főként azzal függött össze, hogy a nyugati piacokon ugrásszerűen nőttek a minőségi követelmények, amelyet a magyar gazdaság képtelen volt kielégíteni.

A helyzetet súlyosbította, hogy a politikai és gazdasági vezetés nem ismerte fel időben az olaj árrobbanás következményeit, mer arra számítottak, hogy a válság nem „gyűrűzik” be. Öt éven át nem is reagált megfelelően a magyar gazdaságpolitika a változásokra, mert a szovjet kőolaj ára csak öt év után követte a világpiaci árakat. A kedvezőtlen jelenségeket adminisztratív úton próbálták kezelni: létszám stopot vezettek be, és óriási hiteleket vettek fel.

Az ország eladósodása:

Megindult az ország nagymértékű eladósodása (1973 és 1978 között, 8 milliárd dollár tartozást halmoztak fel) A felvett hitelek azonban nem a gazdaság korszerűsítését, fejlesztését szolgálták, hanem felemésztették a nemzetközi áremelkedések, a növekvő szubvenciók, exporttámogatások. A hitelek nagy részét a vállalatok élték fel, mivel a drága energiát és nyersanyagot olcsó (szubvencionált) áron kapták meg. A piacon nagyobb jövedelmet elért vállalatoktól többletnyereségük mintegy 90%-t közvetlen beavatkozással elvonták, és a tartósan veszteséget, termelő vállalatokat az így szerzett pénzből tartották életben. Így a rosszul működő vállalatok nem is reagáltak a megváltozott viszonyokra.

A felvett hitelekből a lakosság is jócskán részesült, részben az alacsony fogyasztói árak, részben a bérek emelése révén. A pártnak továbbra is a legfontosabb az életszínvonal-csökkenés megakadályozása és a munkanélküliség elkerülése volt.
Az eladósodás öngerjesztő folyamattá vált: végül a törlesztések részleteire is hitelt kellett már felvenni, így a gazdasági átalakulás elmaradt, viszont az országot generációkra béklyóba záró adósságállomány egyre jobban felhalmozódott.

A KGST országok:

Az 1971-es bukaresti KGST találkozón a magyar küldöttség azt javasolta, hogy a tagországok közötti kapcsolatot helyezzék piaci alapokra, de ezt az országok többsége elvetette. Helyette megmerevítették az alacsony műszaki színvonalat képviselő termelési struktúrát.

Új reformkísérletek:

1977-ben a Központi Bizottság reformokat hirdetett. Fő feladatként a műszaki színvonal emelését és a korszerűsítést határozták meg. Döntés született a beruházások visszafogásáról.

1979-80-ban termelői és fogyasztói árreformot hajtottak végre, és befagyasztották a reálbéreket. Engedélyezték a vállalkozásokat és legalizálták a „második gazdaságot”. Hosszú távon a „második gazdaság” óriási károkkal járt: a főmunkaidő rangjának leértékelésével és a dolgozók példátlan önkizsákmányolásával. Ez társadalmi, egészségügyi téren hihetetlen károkat okozott.

Az eladósodási folyamatot azonban semmi nem állította meg, sőt 1982-ben adósságszolgálati válság robbant ki, Hazánk kis híján fizetésképtelenné vált Szigorú intézkedésekkel sikerült a csődöt elkerülni, de az importot radikálisan csökkenteni kellett, s ez hosszú távon hátrányokkal járt.

A rossz gazdaságpolitika, a piaci viszonyok hiánya végül a rendszer bukásához vezetett.



5. tétel
A nagy földrajzi felfedezések és gazdasági következményei
Előzményei:
A XIV. századi gazdasági és népességi megtorpanás után, - amikor járványok tizedelték Európa lakosságát - a XV. század közepétől lassú fejlődés indult meg. Egységes nagy államok alakultak, fejlődésnek indult az ipar és a mezőgazdaság, ismét növekedni kezdett a népesség.
Kialakult a kontinentális munkamegosztás, ami nagymértékben hatott a nemzetközi kereskedelemre. Az erősen iparosodó és Európa keleti felénél jóval sűrűbben lakott Nyugat-Európa már nem tudta elég élelemmel ellátni népességét. Ezért mind több mezőgazdasági terméket importált főként Kelet-Közép-Európa országaiból, és iparcikkeket szállított oda.
A keleti kereskedelem óriási nemesfém hiányt okozott, mert a növekvő és kiszélesedő kereskedelmi forgalomnak egyre több pénzre, illetve nemesfémre volt szüksége. A szükségletet az európai nemesfémbányák már nem tudták fedezni, mert kimerültek.
Nyugat-Európa legiparosodottabb területén találkoztak az itáliai kereskedők és a Hanza-városok kereskedői. A kereskedelem fő útvonala tehát lassanként a nyugat-európai országokba irányuló kereskedelem lett. Ezt elsősorban az atlanti-part menti hajózás bonyolította le.
A XV. században egyre nehezebben, és egyre nagyobb kockázattal lehetett a Távol-Kelet luxuscikkeit Európába hozni. Konstantinápoly elfoglalása (1453) után a török hatalom ellenőrizte és lefölözte a földközi-tengeri kereskedelem hasznát. A távol-keleti országok kincseiről szóló legendák új utak keresésére ösztönözték az Atlanti-óceán partjain fekvő országokat. Több tényező is segítette sikerüket.
Tudományos és technikai föltételek:
Az olasz hajózás tapasztalataira támaszkodva kialakították a világ akkor legtökéletesebb hajótípusát a caravellát (több árbocos hajó).
Az araboktól átvett iránytű lehetővé tette a tengeren való tájékozódást.
A múlt századokban tett utazások tanulságaként bővültek a földrajzi ismeretek is.
Jelentős volt Ptolemaiosz görög tudós elmélete is miszerint a Föld gömb alakú, és Toscanelli térképe (Indiát Európától Nyugatra, az Atlanti-óceán túlsó partján ábrázolta)
Portugál előzmények:
Az első felfedező utakat portugál hajósok tették meg.
Tengerész Henrik Portugáliában (Sagres) tengerésziskolát alapított.
Expedíciókat küldött Afrika Atlanti partjainak felkutatására, arany- és rabszolga reményében.
A portugál hajósok fokozatosan haladtak előre, áthaladtak az egyenlítőn (1471), majd Bartolomeo Diaz elérte Afrika déli csúcsát, a Jóreménység-fokot (1487).
Vasco da Gama 1498-ban Afrikát körülhajózva elérte India nyugati partjait.
Portugál gyarmatosítás:
A portugálok fegyverrel igázták le az indiai fejedelmeket.
Kereskedelmi támaszpontokat létesítettek India partjain.
A fűszereket nagyon olcsón vették a bennszülöttektől, később elrabolták ezeket.
Egyes szigeteken a lakosságot is kiirtották, vagy rabszolgákká tették őket.
A kereskedelem gyakran 700-800%-os hasznot hozott. Lisszabon Európa egyik legforgalmasabb városa lett.
Spanyol felfedezők:
Az Újvilág felfedezése a spanyol hajókon induló Kolumbusz Kristóf nevéhez fűződik.
Spanyolország a XV. sz. végén lett egységes állam, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával (1479). 1492-ben az arabokat kiszorították, és a pireneusi területeket visszafoglalták (reconquista) Ők biztosítottak három hajót és legénységet Kolombusznak, hogy rövidebb utat keressen India felé.
Kolumbusz útjai:
1492 augusztusában indult el 3 hajóval és októberben lépett Guanahani szigetére. Első útja még nem hozott nagy hasznot.
Második útjára (1493-96) már 17 hajóval indult, számos növényt, fűszert és állatot hozott, és nagyarányú telepítésbe kezdett
Harmadik útjának (1498-1500) eredményei pedig: arany, ezüst, drágakövek, és olcsó munkaerő volt
Negyedik, utolsó útján (1502-04) viszontagságos körülmények közepette fedezte fel Panamát.
A spanyol uralkodókat ez nem elégítette ki, ezért Kolumbusz kegyvesztetté vált. Az Újvilágot a firenzei Medici-bankház megbízottjáról Amerigo Vespucci-ról nevezték el.
Amerika igazi kincsei elárasztották Európát: kukorica, dohány, burgonya, paprika, paradicsom, napraforgó, ananász, tök, gyapot, kakaó, vanília.
Az Újvilág népessége:
A mexikói fennsíkon aztékok, a középső Andok területén inkák. Fő termény a kukorica.
A bennszülöttek eleinte szívesen fogadták a hódítókat, mikor azonban világossá vált, hogy kincseikre törnek, fegyverrel fordultak szembe velük. A fejlettebb fegyverek, és az ismeretlen járványok megtizedelték a bennszülötteket
Az indiánokat a bányákban, illetve a cukornád, a gyapot, és a dohányültetvényeken dolgoztatták. Amikor erre alkalmatlanokká váltak, Afrikából néger rabszolgákat hoztak be. A rabszolgaszállítás az Atlanti forgalom jelentő részét adta.
Spanyol-portugál szerződés:
1494-ben tordesillasi szerződésben a spanyolok és portugálok megállapodtak abban, hogy a portugálok nem hatoltak be a területek mélyére, az Atlanti – óceán közepétől keletre portugál, nyugatra spanyol gyarmatosítás történhet. Ez volt a világ első felosztása, pápai közvetítéssel

A Föld megkerülése:
Fernando Magellán nevéhez fűződik, aki 1519-ben 5 hajóval indult útnak, 18 ember tért haza 1522-ben, ő maga meghalt, de bebizonyította, hogy a Föld körülhajózható.
A felfedezések következményei:
Megindul a gyarmatosítás, az Újvilágban gyarmatokat hoznak létre. (a hódítók: conqistadorok: Cortez: 1519: aztékok kiirtása; Alvarando: 1523: maják kiirtása; Pizzaro: 1531: inkák kiirtása
A pénzszegény Európába megindult a nemesfémek áradata, nemesfémek elértéktelenednek (árforradalom)
Az élelmiszerek ára megnő
Megnő a kereslet az iparcikkek iránt, a szükségleteket a céhek nem tudják kielégíteni
Manufaktúrák (munkamegosztás) alakulnak ki. A gyapjú ára megnő, de ehhez legelő kell, tehát a földesurak bekerítik a területeket
a föld nélkül maradt parasztok és a tönkrement kisiparosok a városokba mentek, és olcsó munkaerőként manufaktúrákban kezdtek el dolgozni
kialakultak a tőkés termelési viszonyok
Ez egy kétoldalú folyamat volt:
a) a kisárutermelők megfosztása a termeléshez, létfenntartáshoz szükséges eszközöktől
b) termelőeszközök és pénz felhalmozása és tőkévé válása
c) Az egyszerű árutermelés helyett tőkés árutermelés Á-P-Á
d) pénz-áru-több pénz

A felhalmozott tőke kölcsönüzletekbe és ipari vállalkozásokba áramlott
Átrendeződnek a piaci viszonyok

Társadalmi-politikai következmények
A gazdasági erő (tőke) a polgárság kezében összpontosul ® a feudális uralkodó osztály gazdasági pozíciói gyengülnek.
Egyensúly : Nemes <> Polgár; politikai <> gazdasági hatalom
Az egyensúlyi helyzet lehetőséget teremt az abszolút király hatalom kiépítésére.
A nyugat-európai fejlődéssel szemben Közép- és Kelet-Európa fejlődése megreked: újjáélednek a feudális viszonyok ® II. jobbágyság kora

6. tétel
Az ipari forradalom hatása a természetes és épített környezetre
Bevezetés:
Amióta ember létezik a Földön, mindig alakítja a környezetét. De korábban, a vadászat vagy a mezőgazdasági tevékenység hatására a változás csak lokális volt. Ez megváltozott az 1750 körül kirobbant ipari forradalom hatására, és tovább fokozódott az 1800-as és 1900-as évekre.
Az ipari forradalom azzal kezdődött, hogy az emberek elkezdték a tömegtermelést óriási gyárakban gépek segítségével, amelyekhez az energiát kezdetben szénből, később pedig már olajból, földgázból, illetve elektromosságból nyerték. Mindezek egyre könnyebbé tették a termékek előállítását, és segítették a modern technológiák kifejlődését. De minél többet termelt és fogyasztott az ember, annál jobban hatott a környezetére is.
Az elmúlt 50 év során – először a történelemben – egyértelműen megbizonyosodhattunk arról, hogy az ember az egész Földön befolyásolja a környezetét; s az általunk okozott természeti problémák nemcsak lokális, hanem globális skálán is tapasztalhatóak lettek.
Az első ipari forradalom:
A termelés technikájának forradalmi jellegű átalakulása, a XVIII-XIX. században kezdődött. Ennek során a manufaktúrákat gépesített nagyipari termelés váltotta fel, s uralkodóvá váltak a kapitalista gazdasági - társadalmi viszonyok. A textilipari találmányok maguk után vonták a gépipar és a kohászat fejlődését. A gőz biztosította a tömegtermelésre áttérő ipar növekvő energiaigényét, a vasútépítés megindulása pedig egyre nagyobb területek bekapcsolódását tette lehetővé a gazdasági életbe. Ez azonban nem csak az ipar, de a környezetszennyezés forradalma is volt.
A széntüzelésű kazánok által ontott magas kéntartalmú füst következtében a városok levegőjét füst és por szennyezte, a légkör CO2 egyensúlya megbomlott, megkezdődött az üvegház-hatás. Csökkent a napfényes órák száma, s ennek káros egészségügyi következményei (a rosszul táplált lakosság, főleg a gyerekek körében) is hamarosan megjelentek (angolkór).
Az ipar fejlődése, valamint a városi népesség növekedése következtében hatalmas mennyiségű ipari és kommunális szennyvíz került a folyókba, gyakran bűzös csatornává változtatva azokat. Igazán „sikeresen” ettől kezdve romboljuk környezetünket, és éljük fel a rendelkezésünkre álló energiahordozókat.
Már Viktória királynő korban parlamenti bizottság alakult a folyók szennyezettségének vizsgálatára. 1867-ben két angliai folyó, az Aire és a Calder állapotáról számoltak be, és elmondták, hogy "a folyókat a bányákból, a vegyi, a festék, a tisztítószer gyárakból, a vágóhidakból és a városi háztartásokból származó, a gyapjú és a gyapot feldolgozása során és az állati bőrök tisztítása és cserzése során felhasznált anyagok maradványai szennyezik, mérgezik, és a szabad folyásukat akadályozzák".
Három évtizeddel később a Tawe folyóban a következő szennyeződéseket találták:
lúgokat
kénsavat
vasszulfátot
hamut
széndarabokat
rezet és az ónt előállító és feldolgozó gyárakból származó anyagokat
és a városi háztartásokban keletkező hulladékokat
A környezetszennyezés következtében a folyókból kipusztult az élővilág és az erdők meghaltak. A farmerek már az 1830-as években beszámoltak arról, hogy a szarvasmarhák elpusztultak és 1888-ban Swanseában az emberek átlagéletkora mindössze 24 év volt.
Az első ipari forradalommal, a kapitalista társadalmi rendszer kialakulásával felerősödött, uralkodóvá vált a természeti elemek kiaknázásában a rövidtávú, haszonelvű szemlélet, amely mindent az elérhető profitnak rendelt alá.

Az ipari termelés gyors ütemű fejlődése már a múlt században súlyos károkat okozott de a bioszféra egyensúlyát nem veszélyeztette.

A második ipari forradalom:

A II. világháború után kibontakozó, és hihetetlenül felgyorsuló tudományos-technikai fejlődés alapvető változást hozott az emberiség életében. Új energiaforrások feltárása és termelésbe vonása (olaj, atomenergia) a termelés automatizálása, szintetikusan előállított anyagok tömeges felhasználása új lehetőségeket teremtett a termelés számára, és sokszorosára növelte a termelékenységet. A tudományos-technikai fejlődés lehetővé tette, hogy az emberiség teljesen birtokába vegye a Földet, megkezdje az eddig nehezen megközelíthető őserdők és az óceánok nyersanyagkincseinek kiaknázását.
A termelés növekedése együtt járt a szállítás és a közlekedés felgyorsulásával. Kontinenseket átszelő vezetékek (olaj, gáz, villamos energia), hatalmas tankerek szállítják a nyersanyagot és az energiát a lelőhelyekről a felhasználókhoz. Szuperszónikus repülőgépekkel a Föld bármelyik pontja órák alatt elérhetővé vált. A Földet átfogó gazdasági rendszerek működésének alapja az információk gyors áramlása. Ezt ma már nemcsak telefon és rádiókapcsolatok segítik, de a Földet kémlelő műholdak lehetővé teszik, hogy az információknak egyidejűleg legyen birtokosa a Föld bármely pontján élő ember.


A károk a tudományos-technikai forradalom hatására rendkívül rövid idő alatt globálissá váltak. A veszélyeket egyaránt jelezték természeti károk (a vegyipari szennyezéstől lángoló Mississippi vagy a habfelhővel borított Rajna) az egészségkárosodások (londoni szmog, 1952) és főleg a vegyipar fejlődésével az új betegségek megjelenése (pl. Japánban a Minamata-kór, Itai-Itai betegség). A lakosság ezt hosszú időn keresztül a jólét kellemetlen kísérő jelenségének tekintette, és nem figyelt oda - a talán először vészharangot kongató - ökológusok jelzéseire, akik az élővilág gyors ütemű pusztulásából az ember jövőjét fenyegető veszélyekre is következtettek.

A XX. századra az emberiség rengeteg kárt okozott a bolygónak:

A természeti környezet pusztulása alaposan megtizedelte a vadon élő állatokat, egyes fajokat a kihalás veszélye fenyeget, mások már teljesen kipusztultak

A hatalmas, egybefüggő erdőterületek fokozatosan eltűnnek. Az erdők egy részét felégetik a mezőgazdasági területek növelése érdekében, más részüket kivágják, hogy az építőiparban, a bútor- és papíriparban hasznosítsák.

Az esőerdők fontos szerepet játszanak az éghajlat és csapadékszabályozásban. Az esőerdők felégetésével ráadásul szén-dioxid kerül a légkörbe, ami fokozza az üvegháztartást

A savas eső okozza a legsúlyosabb környezetkárokat: lecsupaszítja a fákat, megmérgezi a növényeket és az állatokat

Az ózonpajzs, mely megvédi a Földet a Nap káros sugaraitól, folyamatosan vékonyodik az ózonlebontó anyagok hatására (klór-fluorkarbon gázok miatt)

A földi légkör átlaghőmérséklete egyre emelkedik. A „globális felmelegedést” az ásványi tüzelőanyagok: a szén és az olaj égésével a légkörbe kerülő gázok okozzák. A hőmérséklet emelkedése és a csapadék csökkenése következtében egyes területek várhatóan elsivatagosodnak, mások a sarki jégtakaró megolvadása miatt a tenger alá süllyednek.


7. tétel

A világgazdaság a húszas és a harmincas években


Bevezetés

Az első világháborút követő zűrzavaros évek (forradalmak, gazdasági nehézségek) után ismét fejlődésnek indult a tőkés gazdaság, ami a tartós virágzás illúzióját keltette mindenkiben ("boldog békeévek"). A tömegtermelés, a specializáció, és a modern technikai eljárások, a termelés nagyarányú növekedését eredményezték.

A leggyorsabb fejlődés az Egyesült Államokat jellemezte, amely a világháború után vezető gazdasági hatalommá vált.

Az amerikai gazdaság termelése a fellendülés éveiben (1923-1929) átlagosan 40%-al növekedett, és ez az életkörülmények nagyarányú javulását is maga után vonta. Úgy tűnt tehát, hogy az Egyesült Államokban tökéletesen valósult meg az iparűzés és a kereskedelem szabadsága, politikára szinte nincs is szükség, hisz mindent megold a sikeres üzlet. (Bár ez a szesztilalom időszaka volt: virágzott a csempészet, mindennaposak voltak a maffia harcok).

Európa országainak története
Az első világháború óriási pusztítást és káoszt okozott Európa gazdaságában (az önellátásra berendezkedett hadigazdaságból nehezen tértek vissza a kölcsönös kereskedelmi szerződések rendszeréhez)
Az USA hatalmas kölcsönökkel támogatta a háború idején az európai gazdaságot, a háború után azonban rövid határidőn belül visszakövetelte kölcsöneit, és védővámokat vezetett be.
Szovjet-Oroszország gazdaságilag teljesen elzárkózott, mert minden kapitalista államot ellenségnek tekintett, s ezzel egyidejűleg megtagadta a cári kölcsönök visszafizetését.
Nagy Britannia gazdasági pozíciója meggyöngült (London nem akarta feladni a vezető bankár szerepét, de nem tudta irányítani a nemzetközi gazdaságot)
A világgazdasági egyensúly megváltozott: Nyugat-Európa visszaszorult, mivel a korábban fontos iparágak (kohászat, textilipar) veszítettek jelentőségükből, valamint a gyarmatok függetlenedése nyersanyaghiányt eredményezett, illetve ezek a gyarmati piacok elvesztek Európa számára.
Új iparágak jelentek meg: villamos-ipar, robbanómotorok elterjedése (szállítást és mezőgazdaság gépesítését segíti), műanyagok (műtrágya) megjelenése, új munkaszervezés: sorozatgyártás, mely olcsó tömegtermékeket eredményez, de ezzel megteremti a túltermelési válság lehetőségét.
Bonyolult hitel tranzakciók, kapcsolatok alakultak ki, melyben egyetlen szakadás az egész pénzpiac összeomlásához vezethet.

A válság kezdete:

1929 második felében az USA-ban csökkenni kezdett az építkezések száma, és a fogyasztási cikkek eladása. A mezőgazdaságban is értékesítési gondok mutatkoztak. Az addigi derűlátást bizonytalanság, aggodalom váltotta fel. Az árak zuhanni kezdtek, kitört az eladási pánik, a legtöbb árucikkre nem volt kereslet.

1929 októberében összeomlott a New-York-i tőzsde, ami egy soha nem látott négyéves válságot vont maga után. Fizetésképtelenné váltak a bankok, és emiatt csődbe jutottak, összeomlott a hitelrendszer, óriásira nőtt a munkanélküliség.
USA-ból megszűnt a tőkeexport, felmondták a hiteleket, ennek következtében a német és az osztrák bankok mentek először tönkre.
Rövid idő alatt 30 millió munkanélküli lett a világon.

Ez a válság, tipikus túltermelési válság volt, mely nem ismeretlen a kapitalizmusban (20-25 éves ciklusok váltják egymást, konjunktúra-dekonjunktúra). Egyesek az elhibázott pénzpolitikai intézkedésekkel, a tőzsde elégtelen szabályozásával, míg mások az első világháború torzító hatásával, a teljesíthetetlen jóvátételi követelésekkel magyarázták az okát.

Az 1929-ben hivatalba lépő Herbert Hoover, a legmélyebb válsággal találta magát szemben, de elődei beváltnak hitt politikáján nem volt képes érdemben változtatni.

A válság mélypontján, 1932-ben az Egyesült Államok ipari termelése közel 50%-kal volt kevesebb, mint 1929-ben, a munkavállalók egynegyede elvesztette a munkahelyét.

A szükségessé vált egy új gazdaságpolitika, melynek elméleti megalapozója John Keynes brit közgazdász volt, aki a túltermelési válságot, és az ebből fakadó munkanélküliség okait az addigiaktól eltérő módon értelmezte.
Keynes-elmélet: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete:
· Elméletének legfontosabb eleme a munkanélküliség problémájának újszerű megközelítése: nem a teljes foglalkoztatottság jelenti a gazdaság tökéletes működését
· A munkanélküliség méretét szerinte a beruházások, és a fogyasztás szintje határozza meg, amit az adott kormány politikája befolyásolhat
· Válság idején az állam kötelessége a beavatkozás a gazdasági életbe (még a túlköltekezés és a költségvetési egyensúly felborulása esetén is)
· Jóléti (állammonopolista) kapitalizmust kell kiépíteni (kereslet határozza meg a termelés mértékét), a fogyasztást állami segédlettel kell ösztönözni (pl. közmunkával infrastruktúra kiépíttetése).
· A munkaalkalom növeli a keresletet, ami újabb munkalehetőségeket teremt (állami szabályozás a termelésben.)
New Deal:

1932-ben a demokratapárti Franklin Delano Roosevelt (1933-1945) győzött az elnökválasztáson. Szükségállapotot hirdetett, és átfogó reformokat vezetett be a válság leküzdésére. A Keynes részvételével kialakított "agytröszt" dolgozta ki Roosevelt gazdasági- politikai programját: a New Dealt.

Roosevelt elnök beiktatásának napján bankválság volt az országban. Az új elnök első intézkedéseivel négynapos bankzárlatot rendelt el, majd összehívta a Kongresszus ülését, és új banktörvényt fogadtatott el. Ez lehetővé tette, hogy a bankbetétek tömeges kivételét megakadályozzák, s megtiltotta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását a pénzügyminiszter engedélyéhez kötötte, ezzel megakadályozta több, mint kétezer gyenge bank újranyitását. Az erősebb bankokkal szemben viszont lassan helyre állt a bizalom.

Roosevelt azzal is tisztában volt, hogy a gazdasági és társadalmi reformjait csak a közvélemény támogatásával tudja megvalósítani. Kihasználva az akkor elterjedő rádiózásban rejlő erőt, rendszeresen beszámolt reformjainak állapotáról és tájékoztatott a legfontosabb kérdésekről.

A New Deal (új irány) program alatt reformok egész sorát vezette be. Közülük legjelentősebbek egyike a Polgári Tartalék Hadtest megalakítása volt. Ebbe munkanélküli fiatalok jelentkezhettek, s ingyenes étkezést, szállást, egyenruhát és napi zsebpénzt kaptak. Munkájukat műszaki személyzet irányította, melynek során erdőket ültettek, utakat, hidakat építettek és javítottak, parkokat létesítettek, talajjavítást végeztek stb.

A mezőgazdaság elhúzódó válsága külön is nagy gondot okozott. 1933 májusában Roosevelt elfogadtatta a Kongresszussal a mezőgazdaság helyreállításáról szóló törvényt, amely kereslet-kínálat egyensúlyának visszaállítása érdekében intézkedéseket hozott a vetésterület és az állatállomány csökkentése érdekében. A farmerek haladékot kaptak adósságuk visszafizetésére.

E törvény keretében hirdették ki, hogy a dollár nincs rögzítve az aranyalaphoz. A fellendülés érdekében Roosevelt inflációs gazdaságpolitikát kezdett.

A harmadik, talán legnagyobb horderejű New Deal-törvény a nemzeti ipar helyreállítását tűzte ki célul. A New Deal, ahol kellett visszafogta a termelést a kereslet-kínálat egyensúlyának helyreállításának érdekében, ugyanakkor az inflációs politikával lehetővé tette új beruházások indítását és a csődbe ment vállalatok újraindítását. A törvény hatalmas összegeket biztosított közmunkákra és új létesítményekre.

A válság miatt olyan új beruházásokat indítottak, amelyek új munkahelyeket teremtettek, de termékeik nem jelentek meg az amúgy is túlzsúfolt piacon pl:utak, autópályák, repterek. Ehhez át kellett csoportosítani a tőkét, a hiányzó összegeket pedig az inflációs pénzpolitikával lehetett pótolni.

Ez a törvény megteremtette a tisztességes verseny szabályainak és alkalmazásának feltételeit. Ennek folyamán meghatározták a technikai folyamatokat, a termelés mennyiségét és a munkásvédelmet. Ugyanez a törvény biztosította a munkások jogát kollektív szerződések kötésére és szakszervezetek alakítására, miközben megtiltotta a gyermekmunkát, megállapította a munkabér alsó és a munkaidő felső határát. Mindeközben létrehozták a Szövetségi Rendkívüli Segélyhivatalt, mely a munkanélküliek segélyezését szervezte és irányította.


A válság leküzdése során a konzervatív támadások lelassították a New Deal programját, de addigra már lerakták az USA modern, jóléti állammá fejlődésének alapjait.
Roosevelt intézkedései nagyban hozzájárultak a válságból való kilábaláshoz, bár az igazi konjunktúrát a haditermelésre való áttérés és a második világháború kitörése hozta meg. A szabadpiaci rendszer bukását követő állami beavatkozásokat a demokrácia lényeges sérülése nélkül tudták végrehajtani. Az akkor forradalminak ható intézkedések az 1970-es évekig elfogadott eszközei lettek a válságkezelésnek.

A világválság hatása az egyes országokra:
A válság minden országot súlyosan érintett, egzisztenciális válságot okozott, és felkorbácsolta a szélsőséges ideológiai- politikai nézeteket.
Magyarország:

1931 nyarán a Magyar Nemzeti Bank 200 millió pengőnyi aranyat és devizát fizetett ki, a készletek kimerültek, fizetésképtelenség, államcsőd fenyegetett.

1931. 07. 13-án 3 napos bankzárlatot rendeltek el, korlátozták a betétek kifizetését. Zárolták az arany- és devizakészleteket, pénzváltás csak a Nemzeti Bank engedélyével történhetett.

Mezőgazdasági termékeink nem voltak versenyképesek, szélesre nyílt az agrárolló. Nőtt a munkanélküliség, az elégedetlenség.
Nagy-Britannia
· Az ipari termelés stagnálása miatt a gazdasági válság hatása nem olyan nagyméretű, mint pl. USA-ban, ezért nincs számottevő belpolitikai feszültség (szociális támogatások pl. munkanélküli segély bevezetése).
Franciaország
· Az első világháborút követő gazdasági visszaesést nem tudta megfékezni, a gazdasági válság is érzékenyen érintette, s ez tartós társadalmi feszültséget gerjesztett.
Németország
· A világgazdasági válság erősen éreztette hatását a német gazdaságban (50%-os munkanélküliség), a kommunista és a nemzeti szocialista szavazók tábora ennek hatására megerősödött (SA és a kommunista csoportok sorozatos fegyveres összecsapásai).
· 1933-ban Hitler lett Németország kancellárja, majd Hindenburg halála után (1934) megszüntette az elnöki tisztséget, és magát Führerré (birodalmi vezér) nyilvánította.
· Megkezdődött a totális fasiszta állam kiépítése (végrehajtó hatalom teljesen bekebelezi a törvényhozó hatalmat, összes politikai pártot és szervezetet feloszlatják, terror: koncentrációs táborok létrehozása, Hitler a vezérelv alapján kormányoz a tömegmanipuláció eszközeivel: demagóg beszédek, nagyszabású ünnepségek).

Szovjetunió
· az első világháború totális gazdasági összeomlást eredményez (közlekedés elégtelensége miatt a segélyszállítmányok nem jutnak el az ország belsejébe, az élelmiszercsomagok tönkremennek, ez növeli az amúgy is pusztító éhínség mértékét).
· 1920-as évek eleje polgárháborúval és az intervenció visszaverésével telik, a súlyos gazdasági helyzetre hivatkozva bevezetik a hadikommunizmust (minden magánüzem államosítása) és a munkakényszert; a kötelező beszolgáltatás és a központi újraelosztás miatt több millióan halnak éhen a falvakban.
· 1921-ben a kronstadti matrózlázadás (amelyet levernek) megmutatja, hogy nem lehet a hadikommunizmust tovább fenntartani.
· 1921-ben Lenin bevezeti a NEP-et, az új gazdasági mechanizmust, amely megpróbálja érdekeltté tenni az embereket a termelésben, és piaci alapra próbálja helyezni a gazdaságot. Megszűnik a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás, helyette terményadó, de a fennmaradó résszel a gazda rendelkezik, iparban bevezetik a 8 órás munkaidőt, megszüntetik a munkakényszert, társadalombiztosítási ellátást vezetnek be.
· 1927-től megindul az erőltetett iparosítás (főleg a hadi és nehézipart fejlesztik, a könnyűipar elsorvad, az életszínvonal csökken), megszüntetik a NEP-et, 1929-től indul az öt éves tervek programja.
· A mezőgazdaságban erőszakos szövetkezetesítés zajlik, kötelező beszolgáltatás van (ismét éhínségek falun).

Európán kívül
Japán
· Nagy gazdasági fellendülés az első világháború után.
· A világgazdasági válság nem olyan súlyos, mint Európában vagy az USA-ban.
· Erős feudális elemei vannak a társadalomnak, katonatiszti réteg meghatározó szerepe a döntéshozatalban eredményezi a fasizmus hatalomra kerülését.
· Külpolitikai agressziós törekvéseit a Tanaka-memorandum (1927) tartalmazza: a terv Mongólia, Mandzsúria majd egész Kína területének meghódítása, terjeszkedés a Csendes-óceániai szigetvilágban, Közép-Ázsiában, sőt Indiában is, egész programját egy pán-ázsiai ideológiába öltöztette.
· 1931. Mandzsúria megtámadása.
·
II. NÉPESSÉG, TELEPÜLÉS, ÉLETMÓD

8. tétel

A honfoglaló magyarság életmódja és társadalma


A honfoglalást ét alapvető fontosságú tényező segítette:
ebben az időben gyengültek meg a frankok és a moldvák
bolgár indíttatásra besenyők támadták meg az etelközi magyarokat

A honfoglalás és a Kárpát-medence megszállása hosszabb folyamat volt: 894/95-906-ig tartott. A honfoglalók számát újabb becslések közel fél millióra teszik, a Kárpát-medencében talált lakosság száma kb. 200.000 fő lehetett.

A honfoglaló magyarok etnikai összetétele:
türkök (avarok)
kabarok
székelyek
alánok
jászok
és kunok voltak köztük.

A honfoglalással új szakasz kezdődött népünk életében, a letelepedett, földművelő életmódra való áttérés lassú folyamat volt.

A honfoglaló magyarok életét elsősorban régészeti leletekből ismerjük meg. A pogány magyarok hite szerint ugyanis a halottak az égben tovább élnek. Temetőiket ezért úgy rendezték el, hogy azok a földi élethez hasonlítsanak. A férfiak és az asszonyok holteste mellé olyan tárgyakat tettek, amelyeket életükben használtak. Nemcsak szerszámok, hanem fegyverek, ékszerek is előkerültek a sírokból. A sírok helyét előre kijelölték; máshová temették az előkelőket, és máshová a szegényeket.

Államhatalmi rendszer:
Még a Kazár Kaganátusban (Levédia) vették át őseink az államhatalmi rendszer felépítését (korabeli utazók írásos emlékeiből tudjuk)
a törzsek katonai vezetője a gyula, bírója a horka volt
a szakrális uralkodó a kende vagy kündü volt, aki tényleges politikai hatalommal nem rendelkezett, s ha a közösség érdeke úgy kívánta, megölték

A honfoglalás előtt a gyula és a kende tisztséget összevonták, s ebből alakult kia fejedelmi rang. Az első fejedelem Álmos volt, majd 895-ben bekövetkezett halálakor ismét szétválasztották a két tisztséget. Az utolsó kende Kurszán volt. 904-ben, mikor meghalt, Árpád végleg összevonta a két méltóságot.

Honfoglalás kori társadalom:
a törzs élén a vezető nemzetség állt, melynek úr volt a vezetője (ők alkották a vezető arisztokráciát)
a nemzetiségi arisztokrácia alsóbb rétegét bőknek nevezték
a közrendű magyarok az ún. szabad magyarok katonák voltak
a munkát a nem magyar eredetű ínek végezték

Letelepedés, szálláshely:

minden törzs önálló szállásterülettel rendelkezett (uruság = ebből alakult ki később az ország szavunk)
a szálláshelyeket gyepük (természetes akadályok) választották el egymástól.
szállásul sátrak és jurták szolgáltak, melynek falát nemezzel vonták be (könnyen szétszedhető volt, mert nem éltek állandóan egy helyen)
állandó helyen őseink csak télen tartózkodtak, kezdetleges, félig földbe vájt házakat is építettek

Gazdaság:
A letelepedés után a földművelés szerepe egyre fontosabbá vált, a nemzetségi és fejedelmi központok közelében falutelepülések jöttek létre.
Elsősorban búzát, kölest és árpát termesztettek, az állattenyésztésben a ló, a juh és a szarvasmarha tenyésztés volt jelentős.
Őseink fejlett kézműiparral rendelkeztek, különösen a fonás – szövés, bőr – és prémfeldolgozás, a fazekasság, nemezkészítés, a lószerszám – és fegyvergyártás (kengyel, íj-nyíl, szablya) volt jelentős. Kialakult a fémművesség is.
A belső kereskedelem elhanyagolható volt, pénzt nem használtak, vagy prémmel fizettek, vagy cseréltek.
Az arisztokrácia tagjai a kijevi Oroszországgal, Bizánccal és a csehekkel kereskedett. Ezüstöt, prémet, lovat és marhát vittek ki, és luxuscikkeket, kézműipari termékeket hoztak be.

Vallás:
Isteneiket különböző természeti jelenségekben tisztelték. Hitük szerint valamennyi fölött egy isten uralkodott, akinek a lakóhelye az égben volt. Vele szemben állt az ördög, föld-alatti birodalmával. Az égi, a földi és a föld-alatti világot az életfa köti össze. Úgy gondolták, hogy a középső világ lakója – az ember – ezen át eljuthat a másik kettőbe is, de erre csak a táltosok képesek.

Kalandozások:
A honfoglalást követően is folytatódtak a kalandozó hadjáratok, melynek célja a zsákmányszerzés volt. Ezekben, a portyázó hadjáratokban főként a határ mentén letelepült törzsek vettek részt.
A hadjáratok sikere két dolognak volt köszönhető:
a X. századi Európában feudális anarchia dúlt
a magyarok szokatlan harcmodora, gyors könnyűlovassága, élelmüket magukkal vitték
A kalandozások felgyorsították a vagyoni különbségek kialakulását.
Iránya:
Nyugat-Európa
Itália
Bizánc
Kudarcok:
Európában a X. század második felére megerősödött a feudalizmus (pl. Német-Római Császárság megalakulása 962-ben)
Megnőtt a lovagi hadsereg létszáma
933. Merseburg - verség
955. Aggsburg - vereség = a nyugati irányú kalandozások megszűnnek
970. győzelem Bizáncban, de a déli irányú kalandozások is véget érnek

A fejedelmi törzs megerősödése:
Az Árpád-nemzetség szállásterülete az ország középső része volt, de fokozatosan más törzsek szálláshelyét is elfoglalták
Árpád unokája Taksony a többi törzsfő fölé kerülve nagyfejedelem lett
Már ő szakított a seniorátus rendjével (a hatalmat a legidősebb férfi rokon örökli – levirátus: az új fejedelem feleségül veheti az elhunyt fejedelem özvegyét)
Bevezette a primogenitúrát (elsőszülött jogát)
Fia Géza fejedelem és unokája István hozzákezdett a feudális Magyar Állam megszervezéséhez, s ezzel biztosították népünk fennmaradását Európában.

9. tétel
Városfejlődés a középkori Magyarországon

A városi fejlődés:
A mezőgazdasági termelés növekedése Magyarországon is megteremtette az ipar különválásának és a városi fejlődésnek a föltételeit. A fontosabb földrajzi csomópontokon, a királyi, püspöki és ispáni várak közelében kialakultak „vásároshelyek”. Itt telepedtek le azok a kézművesek, akik mesterségüket főfoglalkozásként űzték. Kialakuló városaink lakossága külföldi eredetű, német és „latin” (olasz, francia) hospesekből, továbbá hazai magyar, szlovák stb. iparos jobbágyokból került ki, a XII-XIII. századtól kezdve.
A tatárjárás után IV. Béla, számos erődítményt emeltetett (Buda, Visegrád, Sárospatak). Gazdasági és védelmi okok egyaránt vezették a városfejlesztés pártolásában. Számos településnek adott városi rangot, amelyek fallal vehették magukat körül. A városok nyugati jellegű kiváltságokat nyertek.
A XIV. századra kialakult hazánkban a hármas település-struktúra:
falu
mezőváros
város
A telepesfalvak: a földesúri fennhatóság alá tartoztak, s mezőgazdasági jellegűek voltak. A szolgáltatásokat és az adózást telkenként teljesítették. A földbirtokos által felállított úriszék töltötte be az igazságszolgáltatás szerepét.
A mezővárosok (oppodiumok): átmenetet jelentettek a falu és a város között. A földbirtokos fennhatósága alatt álltak, s legfőbb megélhetési forrásuk a mezőgazdaság volt. A kézművesipar kevéssé volt fejlett. A lakosság lélekszáma 800-900 fő körül mozgott.
A XIV. század végére a mezővárosok száma elérte a 400-500-at hazánkban. Rendelkeztek néhány speciális privilégiummal:
A szolgáltatásokat és az adókat egy összegben fizethették be
Vásártartási joguk volt
Az úriszék joghatósága alá tartoztak ugyan, de rendelkeztek némi autonómiával, mert kisebb ügyekben a mezővárosi bíró, illetve az elöljárók dönthettek.
A mezővárosok várossá fejlődésének igen csekély volt az esélye, mivel a földesúrnak az még érdekében állt, hogy a falu mezővárossá alakuljon, hiszen így jövedelemnövekedésre tett szert, de a várossá fejlődést megakadályozta, mivel, ha szabad királyi fennhatóság alá kerülnek, hatalmas bevételtől estek volna el.
Tehát a mezővárosok fejlődését nagymértékben meghatározta az, hogy királyi, egyházi, illetve magánföldesúri hatalom alatt állottak. Az Anjouk idején megerősödött királyi hatalom gazdasági és politikai megfontolásból egyaránt támogatta mezővárosait. Az Anjouk – IV. Bélához hasonlóan – a kiemelkedő mezővárosokat és bányatelepüléseket felszabadították a földesúri joghatóság alól, és kiváltságokkal ruházták fel őket.
A városok: a kézművesipar és a kereskedelem központjaivá váltak, s elsősorban a nagy bányavidékek és kereskedelmi útvonalak mentén alakultak ki. A XIV. század végére már tucatnyi város volt Magyarországon, lakosságuk száma elérte a 4000-5000 főt. Buda 8000-10.000 népességével különlegességnek számított. A legnagyobb városok ebben az időben:
Selmecbánya
Körmöcbánya
Pozsony
Sopron
Kolozsvár,
Brassó
Kassa
Lőcse
Bártfa
Eperjes (tehát a koronázó helyek, a felvidéki bányavárosok, és az erdélyi szász városok)
A céhek száma a XIV. századra szaporodott meg. Kezdetben minden város foglalkoztatott gabonatermeléssel, később már csak a mezővárosok. A bortermelés viszont, polgári foglalkozásnak számított.
Gazdasági privilégiumaik:
Egy összegű adózás
Vásártartás
Vámszedés
Árumegállítás
Politikai előjoguk az önkormányzás volt.
Az autonómia joga elsősorban:
Várfalépítésre
Katonaság tartására
Korlátlan igazságszolgáltatásra (pallosjogra) terjedt ki
A város vezetője a városbíró (polgármester volt, a mellette lévő vezetőtestület, a szenátus, a leggazdagabb kereskedőkből, céhmesterekből állt. A városi igazságszolgáltatás felettese a tárnokmester volt.
A társadalom élén a patríciusok és a házzal és műhellyel rendelkező kézművesek álltak.
A falvakból beáramló plebejusok a céhekben és a város körüli földeken dolgoztak, mindaddig nem rendelkeztek polgárjoggal, amíg házat vagy műhelyt nem szereztek maguknak.
Magyarországon szabad királyi városról beszélünk, mivel királyi birtokon jöttek létre.

Luxemburgi Zsigmond idején, a XIV. század elején a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan folytatódott a városok szerepének növekedése. Nőtt a földesúri joghatóság alatt élő mezővárosok és a nyugati értelemben vett városok, a szabad királyi városok száma. Zsigmond pártolta a városfejlődést, kiváltságokat adományozott, támogatta az egységes (budai) súly- és mértékrendszer elterjedését, vámkönnyítésekkel segítette a hazai kereskedőket. Ösztönözte rendi szerveződésüket, meghívta a városok képviselőit az 1405-ös országgyűlésre.
A hazai városok érdekeik érvényesítését városszövetségekben biztosították: tárnoki szék alá tartozó városok pl. Buda, Kassa, Pozsony, Eperjes, Bártfa, Sopron, Nagyszombat; bányavárosok pl. Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya; szász városok pl. Brassó, Szeben.
Városok a királyi Magyarországon a 16-17. században
Magyarország ugyan három részre szakadása ellenére a török korban is része maradt Európa gazdasági kapcsolatrendszerének, ám városaink fejlődését a háborúk, és az ország széttagoltsága jelentősen megnehezítette.
A városhálózat középkori rendszere megbomlott, mivel szabad királyi városaink közül több (Buda, Pest, Szeged) közvetlenül török fennhatóság alá került.
A marhakereskedelemnek köszönhetően ugyanakkor a hódoltsági mezővárosok jelentősen gyarapodtak. A nyugatra és északra irányuló marha- és borkivitelbe azonban - főként közvetítőként - a királysági városok (pl. Nagyszombat, Pozsony, Kassa, Sopron, Győr) is bekapcsolódtak, így polgárságuk ebből szintén tekintélyes jövedelmekre tett szert. A felhalmozódott tőkét viszont alig fektették ipari vagy pénzügyi vállalkozásokba, ehelyett inkább földet és szőlőt vásároltak, hogy a külkereskedelemben saját terményeikkel egyre jelentősebben vehessenek részt. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek között.
Mindezek következtében a királysági városok fejlődése a korábbiakhoz képest még tovább maradt le a nyugat-európaiakétól, polgárságuk pedig sokkal kisebb szerepet játszott az ország életében, mint német- vagy franciaországi sorstársai.
Buda a török korban
Mátyás király reneszánsz fővárosa 1541-ben egy világbirodalom határtartományának katonai és igazgatási központja, pasa-székhely lett. Magyar lakossága, bár 150 éven át fennmaradt, felére fogyott.
Helyét (többnyire szerb és bosnyák eredetű) muszlim, zsidó és cigány népesség foglalta el, zömmel katonák, hivatalnokok és kereskedők. Az összlakosság így is kevesebb (7000-7500 fő) volt, mint Mátyás idejében.
A törökök birtokukba vették a megüresedett vagy kiürített lakóházakat, de újakat csak elvétve építettek. Csupán az életmódjukhoz szükséges középületeket (dzsámikat, mecseteket, fürdőket, iskolákat, szegénykonyhákat, bazárokat) emeltek, többségében középkori magyar épületek alapjain vagy azokat átalakítva.
A balkáni képet mutató határváros gazdasági életét három ágazat határozta meg: a kézműipar (ezen belül a jellegzetesen török iparok, pl. a bőr- és rézművesség), a mezőgazdaság (szőlő-, bor- és gabonatermesztés, konyhakertészet) és a kereskedelem.
Bár a Hódoltság és a királyi Magyarország közti áruforgalom jelentős része Budán át bonyolódott, s ebből a török vámhivatal tetemes bevételekre tett szert, a város elveszítette korábbi gazdasági központ és piacszervező szerepét.
Erdélyi városok
Az Erdélyi Fejedelemség legnagyobb városai azok a - többnyire - szász városok (Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Kolozsvár) voltak, amelyek a késő középkori, Erdélyen átmenő kereskedelmi útvonalak felügyelete és a levantei árukkal folytatott kereskedés révén már a 16. század elejére rendkívüli módon meggazdagodtak.
A 16-17. század folyamán Erdély kereskedelmi elszigetelődése miatt a szász városok fejlődése megrekedt, hiszen a legfontosabb útvonalak egy része Moldva és Havasalföld felé bezárult.
A szász kézműipar messze földön híres ötvös termékei azonban a még megmaradt dél-német kereskedelmi kapcsolatok révén ezután is eljutottak a nyugat-európai piacokra, ezáltal a szász városok biztosítani tudták gazdagságukat az erdélyi fejedelmek uralkodása alatt is.
Az erdélyi mezővárosok sokkal kisebb számban, kevesebb lakossággal jöttek létre a legnagyobb vásáros - helyeken (Marosvásárhely, Udvarhely), s a legtöbb közülük ún. "taxás" város volt, vagyis a fejedelemtől kapta privilégiumait és a fejedelmi kincstárnak egy összegben fizette adóját.
10. tétel
Demográfiai változások a XVII-XVIII századi Magyarországon

A15 éves háború (Bocskai-szabadságharc: 1593-1606), majd a török kiűzéséért folytatott harcok komoly szenvedéseket okoztak az ország társadalmának, gazdaságának. A török háborúk következtében az Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon a települések jelentős része a népességgel együtt eltűnt, elpusztult.
A háború, az éhínség, a járványok, a kivándorlások (sokan elmenekültek) miatt egész területek váltak lakatlanná, aránytalanságok jelentek meg a népsűrűségben. Magyarország lakosságszáma stagnált: a XV. századi 3,5-4 millió fős lakosság száma a XVIII. században sem lépte túl a 4 millió főt, míg a nyugati népek lélekszáma növekedett.
A stagnáló lélekszámban ráadásul már a bevándorlók száma is benne van: a Délvidékre (Határőrvidékre) szerbek, Erdélybe románok, Szlavóniába horvátok, Bánátba, Tolna – Baranya vidékére németek, ÉK-Magyarországra lengyelek, ruszinok vándoroltak be, ezáltal etnikai eltolódások is bekövetkeztek.
A demográfiai mélypont 1711-re tehető, utána gyors gyarapodás, népességnövekedés figyelhető meg az újjáépítés, a gazdasági helyzet javulása, a bevándorlás, a belső vándorlás (migráció) és a betelepítések következtében.

A belső vándorlás megindítója, hogy a pusztítások nem egyenletesen érintették az ország területét: az alföldi, dombsági, völgyi tájakat jobban, míg a hegyvidéket kevésbé. A hegyvidéken élő magyarok, románok, ruszinok, szlovákok a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságaik miatt megindultak a völgyek, sík vidékek felé. A földesurak a hódoltságon fellépő munkaerőhiány miatt támogatták vándorlásukat, sőt kedvezményeket (átmeneti adómentességet) adtak a földjükre betelepülő parasztoknak. Az Észak-Dunántúl és az Alföld peremvidékén élő magyarok népesítették be az ország ritkán lakott, belső vidékeit ezzel a magyar etnikai határ a Kárpát-medence belseje felé tolódott.

A bevándorlásnak két típusát különböztetjük meg: az önkényes betelepülést, ami a szabad földterületek és a magyar nemesség átmeneti kedvezményei csábítására következett be, és a nagybirtokosok, és főként az uralkodó által végrehajtott betelepítést, amellyel a bécsi kormányzat az adóalap és a katolikusok arányának növelését akarta elérni.
Bécs főleg katolikus németeket (svábokat) telepített a Bánátba, ahol előre felépített, szerszámokkal felszerelt falvak várták őket, ezenkívül engedményeket kaptak: állami adó elengedése. Németek települtek a Tolna, Baranya vidékére ("Sváb Törökország") a Bakonyba, Vértesbe, Pilisbe és Bácskába is.

A XVIII. századi betelepülések hatására Magyarország soknemzetiségűvé vált (szlovákok, németek, románok, lengyelek, ruszinok, horvátok, zsidók – sok szegény galíciai zsidó és kevés a Lajtántúlról érkező meggazdagodott zsidó – csekély cigányság), ahol az etnikumok keverten éltek.
A magyarság számaránya jelentősen csökkent: a XV. századi 80%-ról 40-42%-ra.
A magyar társadalom élén a pár tucat családból álló arisztokrácia és az ország népességének 4-5%-át kitevő nemesség állt, a polgárság száma csekély volt, a társadalom zömét a parasztság adta. A parasztság a XVI. században differenciálódott: kialakult a marhakereskedelem révén meggazdagodott mezővárosi jobbágyokból a vékony gazdagparaszti réteg, amely nemesi címet tudott magának vásárolni és már béresekkel is dolgoztatott, ugyanakkor tömegek váltak zsellérekké (1/8-ad teleknél kisebb birtokú jobbággyá). Terheik a majorsági gazdálkodás elterjedésével egyre nőttek, ráadásul a XVI. század eleji törvények gátolták a mezővárosi jobbágyok felemelkedését (mezővárosok adózására vonatkozó törvény), eltiltották a parasztságot a vadászattól, halászattól és a szabad költözést is korlátozták.
A XVIII. században az állami terhek miatt robbantak ki parasztfelkelések: 1735-ös Szegedinác Péró vezette felkelés A parasztság 60-65%-a röghöz kötött volt, de a XVIII. századi népmozgások átmeneti enyhülést eredményeztek számukra (ekkor a földesúri, állami terheik nem emelkedtek).

Társadalmi változást jelent a grófi, bárói címek adományozása révén a főnemesek és a magyar nemesek (főleg birtoktalan nomalis nemesek) számának növekedése. A főnemesség életmódja is megváltozott: a hadakozás helyett a hivatali pályák jelentették számukra a felemelkedést, ami együtt járt a Bécsbe költözéssel és az udvarhűséggel (anlikus beállítottsággal), emiatt az arisztokrácia eltávolodott a magyar nemességtől, csökkent a befolyásuk az ország életére.
A magyar nemesség számának növekedésének egyik oka, hogy az erdélyi fejedelmek a háborús időkben szolgálat fejében nemesi rangot adtak, a másik, hogy a bécsi udvartól vásárolni lehetett nemesi rangot. Ennek következtében a vagyonos parasztok közül sokan megszerezték a nemesi címet.
A magyar nemesség nem volt egységes: vezetőik jómódú nagybirtokos nemességből (benne possessionatus) állt, ezen kívül, a középbirtokos nemesség (possessionatus) és a nemesség 90%-át kitevő kisbirtokos vagy földtelen nemesség (armalis vagy bocskoros nemesség), akiket háziadó megfizetésére kötelezték. A társadalmi különbségek jelentősek voltak (pl.: arisztokrata és zsellér között.)
A magyar társadalom különleges csoportját képezték a nemesség és a parasztság között elhelyezkedő hajdúk, akik (Bocskainak köszönhetően) kollektív nemességgel rendelkeztek, de katonai szolgálattal tartoztak. Helyzetük az erdélyi székelyekhez volt hasonló.
A XVIII. században mindennapos dolog volt a magas halálozás: éhínségek és járványok (tüdőbaj, pestis, vérhas, himlő, torokgyík) pusztítottak. A hatóságok vesztegzárral, fertőtlenítéssel, a higiénia megteremtésével próbáltak védekezni a járványok ellen. Két nagy pestisjárvány pusztított a korszakban: 1711-ben és 1738-41 között, 1780 után azonban nem jelentkezett többet Magyarországon.
A XVIII. században gyakori volt a tűzvész (Buda égése 1723).
A háborúk multával megszűnt az otthonok védelmi funkciója, a főnemesség kastélyokat, a nemesség udvarházakat épített.

A főnemesség parókát, térdnadrágot viselt, a nemesség huszáröltözéket, a parasztság hagyományainak megfelelő egyszerű viseletet.

Buda, Pest és Óbuda lélekszáma volt a legjelentősebb a korszakban, egyre több országos intézmény költözött Pest-Budára.
11. tétel
Budapest fejlődése a hosszú XIX. században

A városrészek története a XVIII. században:

Buda a XVIII. századra az ország igazgatási központja lett Mária Terézia és II. József intézkedései nyomán. A királynő az újjáépíttetett királyi-várba helyezte el nagyszombati egyetemet, II. József pedig a Helytartótanácsot és a Magyar Kamarát költöztette a városba.

E században alakult ki Pest klasszicista stílusa, míg Budán túlsúlyban voltak a barokk épületek. A legfőbb városrendező erőt a természeti katasztrófák jelentették, így az 1838-as pusztító árvíz, melynek rombolása után az újjáépített Pest elnyerte máig meghatározóan nagyvárosias külsejét.

Mindkét város fejlődésére jótékonyan hatott a nádori udvar jelenléte.
Buda szabad királyi város polgársága és Óbuda mezőváros lakossága szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkozott elsősorban, míg Pesten kereskedelemből és iparból éltek a polgárok. A valóságos városi jegyek pedig még sokáig hiányoztak mind a két városból.

A város XIX. századi története:

Pest a XIX. század közepére az ország elvitathatatlan központja lett. Rohamosan nőtt a népesség, megépültek a nagykereskedelem és a pénz központjai, paloták, szállodák nőttek ki a földből, és felpezsdült a kulturális élet is.

Szükség volt egy olyan átfogó programra, amely a modernizálás összes területét magába foglalta. Ezt a programot gróf Széchenyi István hozta létre. Első nagy tette a Lánchíd építésének kezdeményezése volt. 1832-ben megalakította a Budapesti Hídegyletet, és megnyerte tervének József nádort is. Az első állandó Duna-hidat 1849. novemberében adhatták át a forgalomnak. A Lánchídon kívül még számos budapesti épület, intézmény létrejötte köszönhető Széchenyi Istvánnak. Az ő neve fémjelzi a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház, az Alagút megépülését, a folyamszabályozás, a gőzhajózás, vagy a lóversenyek elindulását.

A két város összetartozásának és egymásrautaltságának első megfogalmazója is Széchenyi volt, aki 1829-ben javasolta először nyilvánosan, hogy Pestnek és Budának, Budapest néven kellene egyesülnie.

1848-ban a forradalom idején Pest Magyarország központja lett. Az 1848-ban született törvények kimondták, hogy évente Pesten kell összehívni az Országgyűlést, és Buda-Pesten lesz a magyar kormány székhelye is. Pesten összpontosult a függetlenségi mozgalom is: ott alakult meg a szabadságharc vezetésére a Honvédelmi Bizottmány, és Kossuth Lajos is ott kezdte el toborozni a honvédsereget.

1849. június 24-én Szemere Bertalan miniszterelnök rendeletet adott ki Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről. Ekkorra azonban a császári csapatok már Pest felé nyomultak. A pesti polgárok közül több mint 30.000 elmenekültek, és július 8-án Kossuth és a magyar kormány is eltávozott Pestről.

1849. július 19-én Haynau táborszernagy, Magyarország katonai parancsnoka kiáltványban hirdette ki a rendkívüli állapotot. A katonai parancsnokság pedig hozzálátott Pest-Buda erődítménnyé való kiépítéséhez. Ekkor készült el a Gellért-hegyen a Citadella és megerősítették a Budai vár támfalait is.

A főváros „születése”

Az 1867. évi kiegyezést követő gazdasági fellendülés idején Pest, Buda és a szomszédos Óbuda jogi helyzetét rendezni kellett.

A három város, Pest, Buda és Óbuda egyesítését 1872-ben foglalták törvénybe, s a rendelkezés 1873. január 1-jén lépett életbe. A főváros tényleges egyesítésének napja 1873. november 17-e lett, mivel ekkor vette át a fővárosi tanács az ügyek vitelét a pesti, a budai és az óbudai hatóságoktól. A város első főpolgármestere Ráth Károly lett, polgármesterré pedig Kammermayer Károlyt választották.

Az egyesített főváros azonban jóformán csak abban különbözött a többi magyar nagyvárostól, hogy nagyobb volt náluk, ám nem kapott több önállóságot ügyei intézésében. Az 54 ezer lakosú Buda, a 16 ezer lakosú Óbuda és a 200 ezer lakosú Pest egyesülése igen nagy feladat elé állította a város vezetőit. Gondoskodni kellett a város egységes úthálózatáról, a vízvezetékrendszer kiépítéséről, a csatornákról, a világításról, a közegészségügyi és közbiztonsági intézményekről.

Ebben az időben került a város fejlesztését irányító Fővárosi Közmunkák Tanácsának élére báró Podmaniczky Frigyes. Vezetése alatt a tanács olyan programot hozott létre, amely felölelte a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, egy központi pályaudvar és egy vasúti híd építését, valamint a főbb útvonalak szabályozását.

Nekifogtak a pesti utcák tömeges kiszélesítésének, meghosszabbításának, rendezésének. 1871-ben elkezdték építeni az Andrássy utat, és még ugyanebben az évben törvény született a Nagykörút építéséről. Elkészült a második Duna-híd, a Margit-híd is.

A kiegyezés után indult meg a tömegközlekedés kiépítése is. A Kálvin tér és Újpest, valamint a Lánchíd és Óbuda között sínen közlekedő kocsik szállították az utasokat. 1887-ben forgalomba állították a mai villamos ősét a Nagykörúton. 1870-ben megindult a Várhegyre a Sikló, négy évvel később pedig a Szabadság-hegyre a Fogaskerekű.

Az 1880-as évek második felében kiépült a Cinkota és Soroksár közötti, valamint szentendrei HÉV. A korszak másik két vívmánya a távírda és a telefon. 1874-ben nyílt meg a Központi Távírda, öt évvel később pedig megkezdődött a telefonhálózat kiépítése.

A városban megjelent a sajtó, mint intézmény. Sorra nyíltak a polgári lét fontos helyszínei a kávéházak és mulatók, 1884-ben pedig elkészült az Ybl Miklós tervezte Operaház is.

A korszak csúcspontja a millennium éve, 1896. volt. Ebből az alkalomból országos kiállítást rendeztek, melynek épületei a Városligetben kaptak helyet. Itt mutatták be Magyarország mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét, kultúráját, tájait, városait. Erre az alkalomra kiépült Európa első földalatti vasútja is.

A lipótvárosi Duna-parton ekkor már olyan előrehaladott állapotban volt az Országház építése, hogy ünnepi ülését már az új kupolacsarnokban tarthatta meg a Tisztelt Ház. A gótikát visszaálmodó épület felavatására 1902-ben került sor.

A város belterülete ekkor már egészen a mai Szent István körútig terjedt, ott épült fel a Vígszínház. A körút másik végéhez közel pedig elkészült az Iparművészeti Múzeum szecessziós épülete.

A városon kívül malmok és gyárak épültek, s ezek a munkások tömegeit vonzották Budapestre. A közművesítés, a lakásépítés azonban nem tudott lépést tartani a beáramlással. A lakások 62 százaléka még a század végén is egyszobás volt, s nagyon sokan éltek ágyrajáróként, habár épültek kertvárosi jellegű munkástelepek is.

A kormány beavatkozása a város önállóságába akadályozta az önszerveződést és az ügyek intézését, ám jótékony hatással volt az ipar és a kereskedelem fellendülésére. A töretlen fejlődést az első világháború akasztotta meg, s a születését követő évtizedek virágzását, azóta sem tudta megismételni.

12. tétel
Életmód és mindennapok a hatvanas évek Magyarországán

A Kádár-rendszer születése:

Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai támogatással hatalomra jutott Kádár János több mint három évtizedes rendszere (1956-89) nem alkotott egységes időszakot: különböző szakaszait erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások.
A forradalmat követően a karhatalmi ezredek ("pufajkások") bevonásával megkezdődtek a megtorlások (a forradalmárok bebörtönzése, kivégzése) és a pártállam visszaállítása. A megtorlás jelképes csúcspontja Nagy Imrének és társainak kivégzése volt (1958. június. 16.). Több mint kétszázezer ember hagyta el az országot, a hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítette.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az un. "kemény diktatúrával" megkezdte hatalmának kiépítését, a társadalom bekerítését. A párt, tagjainak létszámát növelve az országot területi és munkahelyi szinten behálózó pártszervezetekkel érvényesítette akaratát, a pártirányítás érvényesült a politika és a gazdaság minden szintjén.
Az MSZMP közvetlenül irányította az 1957-ben megalakult munkásőrséget is, melynek feladata a kommunista hatalom támogatása, és védelme volt. A pártonkívüliek befolyásolására szolgált a Hazafias Népfront újjászervezése, melyet szintén a párt irányított.
Az ifjabb korosztály (középiskolától) "bekerítése" és az MSZMP-be terelése érdekében - a megszűnt DISZ helyett - létrehozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget (KISZ, 1957), a legifjabbakat (általános iskolásokat) pedig a kisdobos-és úttörőmozgalom elindításával vonták be a "szocialista nevelésbe". Felszámolták a munkástanácsokat és a "dolgozók érdekvédelmét" a párt által kézben tartott szakszervezetekre bízták, élükön a Szakszervezetek Országos Tanácsával (SZOT).

Gazdaság:

Megmaradt a tervutasításos újraelosztó rendszer, a korábbi fő gazdasági célok lényegében nem változtak. A viszonyok megváltoztatása kilátástalannak tűnt. Ezt tükrözi a már említett disszidálás, az ország tömeges elhagyása. A rendszer mégis másképp működött, mint a forradalom előtt.
Kádár tanult a Rákosi-korszak hibáiból. A "népi demokrácia" konszolidálása nem hozta magával a zsarnokság változatlan visszaállítását, a politikai rendőrség nem kapta meg az ÁVH különleges jogosítványait. A kádári paternalizmus (Gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelő politika, a mely ugyanakkor alattvalónak tekinti az állampolgárokat) már ebben az időben javított az életkörülményeken.
A szövetkezeteket ugyan kényszerrel hozták létre, de nem tértek vissza az ötvenes évek elejének durva módszereihez. A parasztok zömmel a forradalom bukása, a kilátástalanság miatt lettek tsz-tagok, ugyanakkor észlelhették, hogy helyzetük könnyebb lett. Nem volt többé kötelező beszolgáltatás, néhány intézkedés pedig érdekeltté tette őket a közös gazdálkodás sikerében (például a háztáji gazdálkodás támogatása).
A Kádár-rendszer egyre inkább "békén hagyta" a társadalmat. Ezt fejezte ki a híressé vált kádári mondat: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." Vagyis a magánéletbe visszahúzódó, munkába temetkező állampolgárt nem szabad zaklatni.

Társadalom:

A hivatalos felfogást magáévá tevő, szovjet mintákat követő társadalomtudomány a "fordulat éve" (1948) utáni magyar társadalmat mereven két osztályra (munkásság, parasztság) és egy rétegre (értelmiség) osztotta. Többnyire ezt követik a statisztikai összesítések is. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb volt.

A vezető erőnek nyilvánított munkásság a maga egészében sohasem irányította a társadalmat. A tényleges hatalmat a függetlenített (főállású) pártkáderek birtokolták az állam, a gazdaság és a kultúra különböző szintjein. A hatalmi elit idővel soraiba fogadta a szakmai elit kiválasztott tagjait.
Egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nagyvállalati vezetők, akik gyakran tagjai lettek az országos vagy helyi pártszerveknek is. Helyzetüknél fogva képesek voltak befolyásolni a gazdasági döntéseket, az állam jövedelmeinek újraelosztását. A nómenklatúra (A politikatudomány nyelvében a szocialista társadalmak vezető elitjének, különböző szintű döntéshozóinak, kiváltságos elemeinek gyűjtőneve.) döntési helyzetéhez, felelősségéhez képest nem rendelkezett elégséges szaktudással, a kinevezésekkor fontosabbak volt a politikai megbízhatóság.

A szellemi foglalkozásúak csoportja számban megnövekedett, helyzetét azonban sok ellentmondás terhelte. E réteg kb. 30 %-a még érettségivel sem rendelkezett, Többnyire az állami és vállalati adminisztráció alsó szintjein dolgoztak. A diplomás értelmiségiek közül a Kádár-rendszer elsősorban a termeléshez nélkülözhetetlen műszaki értelmiségnek kedvezett.
Visszaszorult a háború előtti társadalmi elismertségéhez képest a jogászság, megőrizte viszont presztízsét az orvostársadalom. A pedagógusok megbecsülése elmaradt a rendszer által elvárt társadalom-átalakító feladatok nehézségétől. Az értelmiségiek fizetését alacsonyan tartották mind az 1945 előtti hazai szinthez, mind a nyugati hasonló foglalkozásúak bérezéséhez képest.
A szerény átlagkeresetek mellett természetesen akadtak kiugróan magas jövedelmek is, főleg a tudósok, művészek, illetve a mellékkereseti lehetőségekkel bíró diplomások körében. A szellemi foglalkozásúak számbeli növekedése, az első generációs értelmiségiek nagy száma jelzi a felgyorsult társadalmi mobilitást. Ugyanakkor néhány szakterület, például az ügyvédi és az orvosi zárt maradt.

A legnagyobb számbeli növekedést az iparosítási politikának köszönhetően a munkásság mutatta. Míg a két világháború között a szakmunkásság viszonylag zárt csoportot alkotott, most egyre nőtt köztük a paraszti létet abbahagyók aránya. Nagy különbségek oka lehetett a beosztás és a szakma. A közvetlen termelés-irányítók (csoportvezetők, művezetők) éppúgy kiemelkedtek az átlagból, mint a keresett, nagyfokú képzettséget igénylő, az értelmiségi munka vonásait megkövetelő szakmák mesterei. Súlyos tehertétel lett a betanított vagy segédmunkás réteg nem csökkenő mértéke.

A parasztság helyzetét alapjaiban változtatta meg az iparosítás és a szövetkezetesítés a hagyományos családi keretekben élő és saját földjükön dolgozó parasztok aránya a töredékére zsugorodott. A falusiak kb. felét tették ki a termelőszövetkezeti tagok és az állami gazdaságok munkásai, a többiek az iparban, közlekedésben dolgoztak, gyakran vándorló, falu s város között "ingázó" életformában. A szövetkezeti parasztok megélhetéséhez, gyarapodásához nélkülözhetetlen háztájit viszont még a családi munkaszervezetben művelték meg. Ha általánosságban nem is jelentett hátrányt falun élni, a rossz infrastruktúrájú kistelepülések lakói menthetetlenül a társadalmi lejtőre kerültek.

Az 1945 előtti tőkés, földbirtokos osztályokat a rendszer felszámolta. A tulajdonukban meghagyott kisiparosok, kiskereskedők megtűrt helyzetben, de nem ritkán anyagiakban gyarapodva élték meg a Kádár-korszak első évtizedét.

Életkörülmények:

A Rákosi-korszak hibáit elemző gyakorlatias Kádár a pártpolitika egyik rendező elvévé tette a lakosság életkörülményeinek, életszínvonalának tényleges javítását. Emiatt a teljes foglalkoztatottság fenntartásával együtt jelentősen nőttek a jövedelmek. "gulyáskommunizmus"
Idővel általánossá tették a társadalombiztosítást és az ingyenes egészségügyi ellátást. Ugrásszerűen nőtt a tartós fogyasztási cikkek forgalma. A női emancipáció biztosítása jegyében kiterjedt a bölcsődei és óvodai hálózat.

A viszonylagos jólétnek azonban ára volt. Mivel a politikai vezetők a rendszer stabilitása szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az életszínvonal emelésének, elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnak ítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. Ugyanakkor a nagyvonalú szociális intézkedések bevezetésekor nem számoltak a hosszú távú következményekkel. A társadalombiztosítási kiadások 1960 és 1980 között a nyolcszorosára nőttek, ami messze meghaladta a gazdaság egészének növekedését, sőt, a költségek növekedése folytatódott a nyolcvanas években is, amikor a gazdaság növekedése megtorpant.
Az életszínvonal emelkedésének árát azonban nemcsak az állam fizette meg, hanem az emberek is, akiknek jelentős része önkizsákmányoló munkát végzett az úgy nevezett "második gazdaságban". "Második gazdaság" alatt a háztájiban, a kisiparban és kis kereskedelemben – legtöbbször nem fő-, hanem mellékállásban – végzett munkát értették, de a féllegális és illegális tevékenységeket is ide számították, mint például a csempészetet vagy a fusizást, vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben.
A második gazdaság meghatározó jelentőségű volt például a lakásépítések terén. A hetvenes években a magyar családok mintegy háromnegyede szerzett jövedelmet a második gazdaságból.

1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai romlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok – korábban is nagyon magas, a világ élvonalába tartozó – aránya 1950 és 1980 között a duplájára nőtt. Az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett, becslések szerint 1988-ban több mint félmillióan szenvedtek ebben a betegségben.

A hatvanas években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégezte legalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi, illetve főiskolai képzésben részesülők aránya alapján viszont az európai sereghajtók közé kerülünk, nem csak a nyugati, de a szocialista országok is lehagytak minket ezen a területen.
A korszakban a családok élete is jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 között mintegy a duplájára. Sokan a házasság válságáról beszéltek, annak ellenére, hogy az első házasságkötések időpontja korábbra került, és a felnőtt lakosság nagyobb része élt házasságban, mint a két világháború között. A gyerekszám is folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akiknek nem született gyereke. Az egy-két gyerekes családok váltak jellemzővé.
Az állam a gyermekvállalást ösztönző szociálpolitikai intézkedései, így az óvodai férőhelyek növelése vagy a gyermekgondozási segély (GYES) 1967-es bevezetése csak kis mértékben lassították a születések csökkenését.

Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A hagyományos, sokszor csak egy –egy társadalmi rétegre jellemző tevékenységi formák megszűntek, átalakultak. Az életmód, a társadalom változásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek között érvényesültek.
A közösségi szabadidős tevékenységek szerepe visszaszorult, az emberek mind nagyobb mértékben egyedül vagy szűk családi körben kapcsolódtak ki. A sport elvesztette azt a kiemel támogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es helsinki olimpián elért teljesítményt – 16 aranyérem – a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése is elmaradt a kívánatostól.
A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, a rockzene, a fiúk hosszú hajviselete, a miniszoknya kezdetben nem csak a hivatalos szervek, de a felnőtt korosztály egy részének rosszallását is kiváltotta. Ezek az ellenérzések csak lassan, a hetvenes évektől kezdtek oldódni.
Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A szocialista tömbön belül sokáig egyedinek számított, hogy Magyarországon gyártottak farmernadrágot. A nehezen beszerezhető nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek és így tovább – jelentős részben a bevásárló turizmus, vagyis a tömeges méreteket öltő csempészet révén kerültek "forgalomba".

A "marxista-leninista" ideológia hivatalosan meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatást és a művelődést, szabályozta az állami élet rendjét. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbról örökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia, mivel a "szocializmus felszámolja az alapjait". Amikor azonban a hetvenes évek végén ismét vizsgálni lehetett az emberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanas években, pedig már több mint fele vallotta magát vallásosnak.
Ugyanakkor az egyházak befolyása a mindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek között zajlott, a Kádár-korszak végén a lakosság valamivel több, mint tizede járt csak rendszeresen templomba vagy imádkozott legalább hetente.

A növekvő életszínvonal, a javuló társadalmi közérzet egyelőre elfedte, hogy az elvileg mindenkinek járó társadalmi szolgáltatásokhoz mégsem egyenlő mértékben lehet hozzájutni: a keményebb érdekérvényesítésre képes csoportok (például a nómenklatúra) előnyökhöz jutnak. A hiánygazdaság (a gazdaság kínálatkorlátos állapota) miatt még a javuló ellátás mellett is gyakran csak hosszas várakozás után lehetett hozzájutni a kereset áruféleségekhez, szolgáltatásokhoz. Az egészségügy nem tudta mindenkink megadni a törvényben előírt színvonalas ellátást. (Innen a "hálapénz" rendszerré válása) az iskolák – kellő anyagiak híján – nemhogy csökkentették, inkább újratermelték, sőt fokozták egyesek lemaradását.

13. tétel
Az egyház szerepe a középkori katolikus Európában
Az európai kultúra fejlődése:
A középkor nem volt "sötét", élénk szellemi élete volt, a katolikus egyház sokat megőrzött az ókor műveltségének elemeiből, elsősorban a latin nyelvet és írásbeliséget. A műveltséget a korai szakaszban az egyházatyák (Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely) műveinek tanulmányozása jelentette.
Az V-IX. század körül, a népvándorlás során kialakult új európai társadalmakat kellett bekapcsolni a keresztény kultúra a vérkeringésébe. Ezt a feladatot egyedül az egyház volt képes elvégezni, csak ő rendelkezett az ehhez szükséges írástudó emberekkel (klerikusokkal) és intézményekkel. Az egyház erős hierarchikus szervezetével a hatalom fontos tényezője lett, tevékenysége átfogta a kultúra egészét.
A IX-X. századra Európában megszilárdult a feudális társadalmi rend, megkezdődött a gazdasági és kulturális felvirágzás. A szellemi életben az egyház megtartotta, sőt erősítette uralkodó helyzetét.
Eretnekmozgalmak:
Az egyházi hatalmasságok fényűzően éltek, hatalmas birtokokkal rendelkeztek. A XII. századtól Nyugat-Európában terjedőben voltak az eretnekmozgalmak, a világias egyházzal szemben. Elsősorban a kathar-albigens és valdens mozgalmak ütötték fel a fejüket. Hirdették az őskeresztényi elvekhez való visszatérést, elítélték az egyház gazdagságát és fényűzését, nem ismerték el az egyházi hierarchiát és a római pápát sem. A pápaság fellépett ellenük. III. Ince keresztes hadjáratot hirdetett a dél-franciaországi albigensek ellen, 1215-ben pedig a lateráni zsinat elrendelte az eretnekek felkutatását, melyre létrehozta az inkvizíciót. A gyanúsítottaknak kellett ártatlanságukat igazolni, s nem a vádlónak a bűnösséget, ezért sok visszaélés történt.
Az inkvizíció célja egyrészt az egyház hatalmának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt az inkvizícióért felelősek hitük szerint megmentették az emberek lelkét az örök kárhozattól, ha rávették őket „eretnek” nézeteik megtagadására, akár kínvallatással is.
Az egyház minden püspököt és érseket kötelezett az inkvizíció elleni harcra, ha nem tették meg, kiátkozás várt rájuk. A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához a szentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon.
Aki gyanúba került, hogy eretnek, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor. A vallatás eszköze gyakran kínzás volt. A kínvallatásra ugyan külön mérséklő szabályai voltak az egyháznak, de az inkvizítorok ügyesen ki tudták játszani ezeket. A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd sosem volt, vagy ha igen, az inkvizíció nevezte ki.
A kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor. Az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a "kíméletesebb", azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.
Az egyházszakadás:
Előzmények:
395-ben végleg kettévált a Római birodalom egy Róma központú Nyugat-római birodalomra és egy Konstantinápoly központú Kelet-római birodalomra. A nyugati rész a népvándorlás terhét és a gazdasági válságot nem tudta átvészelni, így 476-ban megszűnt.
Több uralkodó is (pl. Justinianus) megpróbálta a két részt újraegyesíteni, de egyikük sem járt tartósan sikerrel. Idővel a nyugati részben egy tartósabbnak bizonyuló állam jött létre, a Frank birodalom, melynek uralkodói harmonikus kapcsolatot alakítottak ki a római pápával. A világi és szakrális hatalom így kettévált, de jól kiegészítette egymást. (800-ban már római császárrá is koronázták Nagy Károlyt.)
A bizánci császárok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a császári és egyházi hatalom továbbra is egységes maradjon. Emiatt fokozatosan távolodott egymástól a két fél.
Ráadásul kulturális tekintetben is egyre mélyült a különbség. A nyugati világ a Karoling-reneszánsznak köszönhetően egyre inkább ellatinosodott, míg keleten a görög kultúra nyert teret. Ez nem csak nyelvi elkülönülést jelentett, hanem ennél mélyebb szellemi ellentétek keletkeztek. Ugyanis Bizánc a hellén kultúra örökösének vallotta magát, míg a nyugati világban a rómaiak jogászias, pragmatikusabb életfelfogása terjedt. A súlyos egyházi viszályt növelte a képromboló mozgalom (III. Leó 730-ban betiltatta a szentképek tiszteletét)
Vallási, dogmatikai okok:
A dogmatikai kérdésekben az egyetemes zsinatok döntöttek, melyek kizárólag keleten üléseztek. Ezeken sikerült ugyan közös nevezőre jutni a jelenlévő egyházi méltóságoknak, de a Szentlélek kérdésében idővel végzetesnek bizonyuló ellentét alakult ki.
Emellett még néhány más dogmatikai kérdésben is nézeteltérés mutatkozott: a lelkeknek a halál és az Utolsó Ítélet közötti időszakban betöltött állapotáról. Mindkét fél kifejtette álláspontját, de a Biblia alapján nem sikerült megnyugtató választ találniuk. Nyugaton ekkor a Purgatórium (Tisztítótűz) tana terjedt el, eszerint az elhunytak lelkei a Purgatóriumban tisztulnak meg bocsánatos bűneiktől. Ezt a nézetet egészítette ki az indulgenciáról (bűnbocsánat, búcsú) szóló tan, ami azt mondta ki, hogy már az életben is meg lehet váltani ezeket a bűnöket. (Ld. később búcsúcédulák.)
Ezzel szemben a keleti egyház Krisztus áldozatát olyan nagyra értékelte, hogy "ingyen" szabadulhat meg mindenki a bűneitől, vagyis Istenre, s nem az egyházra bízza a bűnbocsánat kérdését.

Istentiszteleti különbség is felmerült a két fél között, midőn a keleti keresztények az Eucharisztia folyamán kovászos kenyeret használtak, a nyugatiak pedig kovásztalan kenyeret. Másrészt nyugaton egyre inkább az egy szín alatti úrvacsoravétel terjedt el, keleten pedig továbbra is borral és kenyérrel is áldoztak. Nyugaton a latin lett a szertartás nyelve, ezzel szemben keleten minden nép a maga nyelvén folytathatta a liturgiát.
Az eltérések tehát számos területen megfigyelhetők, a törésre azonban nem 1054-ben került igazából sor, hanem már a IX. században.
A hagyomány szerint 1054. július 16-án következett be a keresztény egyház kettéválása, a schisma, aminek következtében létrejött a Róma központú, magát katolikusnak (egyetemesnek) nevező egyház, valamint az ortodox vagy görög keleti egyház, melynek központja Bizánc maradt.
Maga a kettészakadás konkrétan úgy történt, hogy Humbertus bíboros az egybegyűlt nép jelenlétében a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyház oltárára helyezte a kiközösítésről szóló dokumentumot. Valójában ez csak egy formális eljárás volt, ami egy hosszú, évszázadokon átnyúló vita végére tett pontot. Akkoriban az volt az általános közvélekedés, hogy ez nem egy folyamat lezárása, hanem csak egy apró esemény a két fél közötti hosszadalmas vitában.
Ma már tudjuk, hogy korszakhatárt jelent az 1054-es esztendő, hiszen a két egyház többszöri próbálkozás ellenére sem tudta az ellentéteket közömbösíteni, s mind a mai napig fennáll a megosztottság ténye.
A cluny reform és a kereszteshadjáratok:
A lelki élet reformja clunyi bencés kolostorból indult ki 1050-ben, melynek egyik alapvető célkitűzése a pápaság és az egész egyház megoltalmazása volt a világi hatalom túlzott befolyásától.
A cluny reform révén megújuló egyház nagy vállalkozása volt a 11. sz. végétől a keresztes háborúk meghirdetése és megszervezése. Ezeket a hadjáratokat, azzal a jámbor céllal szervezték, hogy megsegítsék a keleti keresztény hittestvéreket és visszahódítsák a muszlim uralom alá került szentföldi területeket.
Voltak azonban e történéseknek közvetett céljai is:
a keleti kapcsolat gazdasági érdekei és az európai „népességfelesleg” lecsapolása
az egyház és a pápaság európai tekintélyének helyreállítását illetve gyarapítását

Az első szentföldi hadjárat meghirdetésére 1095-ben került sor, a következő esztendőben pedig a rajongókból és kalandorokból, főurakból és nincstelen csavargókból összeállt sereg útnak is indult.
A kereszteseknek 1099-ben sikerült Jeruzsálemet elfoglalniuk, majd - a helyi muszlim fejedelmekkel állandó harcban maradva - Palesztinában és Szíriában feudális latin-keresztény fejedelemségeket ('keresztes államok') hoztak létre. Ezeknek a katonailag gyenge államoknak és az oda özönlő zarándokoknak az oltalmazását azonban csak újabb és újabb hadjáratok szervezésével lehetett biztosítani.
Az 1270-es évekig Európából nyolc nagyobb és számtalan kisebb sereg, hadjárat indult, a Szent Sír védelmére pedig önálló szerzetes-lovagrendek alakultak. A végső győzelmet azonban a muszlim túlerő és a keresztesek, az európai államok közötti ellentétek miatt nem sikerült biztosítani.
Jeruzsálem már 1187-ben elesett, 1291-ben pedig a nyugati lovagok végleg kiszorultak Palesztinából. A rajongók és kalandorok vállalkozásai közben is tévesztettek célt: 1204-ben a keresztesek Konstantinápolyt foglalták el és a keleti kereszténység világát pusztították a muszlimok helyett.
Végül is a katonai és a spirituális cél elérhetetlennek bizonyult, ám a keleti kapcsolattal fellendült a levantei kereskedelem, az európai gazdasági élet és a nyugati kereszténység az antik és az arab tudomány és kultúra vívmányaival és érintkezésbe került.
Lovagrendek létrejötte:

Johanniták: a Szent János-kórház lovagjai, 1070 körül alakulnak, betegápolási céllal jöttek létre, állandó katonai készültséggel, a rend élén a nagymester állt. Ciprusra majd Rhodoszra telepedtek le, 1530-tól Málta a székhelyük.
Templomosok: a rend 1118-ban alakult, a Salamon templom melletti rendházukról kapták nevüket, fő feladatuk a zarándokok oltalmazása volt. A13. századra hitel- és pénzügyleteikkel behálózták egész Európát, és jelentős területeket is birtokoltak az európai államokban. Csak a pápát ismerték el maguk felett, ezért Szép Fülöp király inkvizíciós perrel leszámolt velük.

Német lovagrend: 1191-ben gyógyító rendként jött létre. II. András Erdélybe telepítette őket határvédelmi feladattal, de túl önálló hatalmuk miatt ki is űzte őket. 1225-ben Lengyelországba költöztek, ahol Poroszországot, Észtországot és a balti partvidéket szervezték meg. Hódításokba kezdtek, de a novgorodi fejedelemség meghódítása nem sikerül (1242). A Lengyel királyság 1410-ben a grünwaldi csatában legyőzi, és hűbéresévé teszi őket. Brandenburgi Albert nagymester protestáns hitre tért és kisajátította a rend birtokait.
Invesztitúra harcok:
A reformokkal és az egyház tekintélyét nagyban növelő keresztes hadjáratokkal szinte egy időben bontakozott ki az állam és az egyház, a világi és a lelki hatalom nagy vetélkedése, a pápaság és a császárság hatalmi küzdelme, a keresztény Európa feletti vezető hatalomért. Az összecsapás az invesztitúra-jog kapcsán alakult ki. Ez az egyházi vezetők kinevezésének és beiktatásának joga.

A Német-Római Császárság helyzete:
Megalakulásakor nem jött létre egységes állam, a császár hatalmát különböző fejedelmek, hercegek korlátozták, akinek önállóságát a császár szerette volna megszüntetni. Ebben a küzdelemben legfontosabb eszköze az egyház lett volna, hiszen az egyházi méltóságokat és az ezzel járó birtokokat saját híveinek adományozta.
A pápaság helyzete:
Nemcsak eszmei, hanem tényleges világpolitikai vezető szerepre törekedett. Ehhez azonban rendeznie kellett belső problémáit. Ilyen probléma volt a szimónia megszüntetése, cölibátus betartása, ezért is karolták fel a Cluny mozgalmat a pápák. Emellett meg kellett szereznie az invesztitúra jogot, hiszen e nélkül nem lehetett nagyhatalom.
Az első szakasz (VII. Gergely – IV. Henrik)
1075-ben VII. Gergely kiadta a Dictatus Papaet, majd megtiltotta a világi invesztitúrát, ezzel nyíltan hadat üzent a császárnak
1076-ban IV. Henrik megfosztotta VII. Gergelyt a pápaságtól, aki válaszul kiátkozta őt az egyházból. Ezután a hűbéresek nem tartoztak uruknak engedelmességgel, így fellázadtak ellene.
1077-ben IV. Henrik elzarándokolt Canossába a pápához, és 3 napig vezekelt a vár körül. A megbocsátás kötelező volt, a pápa visszavette Henriket az egyházba. A császár ezután sereget gyűjtött, és Róma ellen vonult. A pápa behívta a normannokat, hogy segítsenek szorult helyzetében. A normannok fel is mentették Rómát, de fosztogatni, rabolni kezdtek, így Gergelynek el kellett menekülnie.
1122-ben II. Callixtus pápa és V. Henrik megegyezést kötnek, ez a wormsi konkordátum. Ennek értelmében ketten adnták át a jelvényeket, így a jogokat is. A világi dolgokban a császárnak, az egyházi dolgokban a pápának tartoznak engedelmességgel az egyházi emberek. Ezt azonban nem fogadták el 1123-ban a lateráni zsinaton.

A második szakasz (III. Sándor – I. Frigyes)
V. Henrikkel kihalt a dinasztia, és két dinasztia küzdött a hatalomért: a Hohenstaufok és a Welfek. A pápa a Hohenstaufokat támogatta, mert ők tűntek gyengébbnek. Végül ők szerzik meg a császárságot, így került trónra I. Barbarossza Frigyes, aki világuralmi terveket szőtt.
A harc a gazdag Észak-Itáliáért folyt. Ez a terület hivatalosan a császárság részét alkotta, de az Alpok miatt nem igen érvényesült a császár a hatalma. Két párt alakult ki, a guelfek, akik pápapártiak, és a ghibellinek, akik császárpártiak.
1162-ben a császár lerombolta Milánót, válaszlépésül Milánó vezetésével megalakult a lombard liga. A liga tagjai kikiáltották függetlenségüket, és megtagadták az adófizetést. A császár azonban nem kötelezhette a nemeseket, hogy az Alpokon túlra csapatokat küldjenek, így nem tudott sokat tenni a lázadók ellen. 1176-ban Legnanonál végül a császár vereséget szenvedett, ezért békét kötött a pápával, és megismételték a wormsi konkordátumot.

A harmadik szakasz (II. Frigyes – IX. Gergely)
II. Frigyes korábban Szicília és Nápoly vezetője volt. Szicíliában központosított monarchiát hozott létre, ahol hivatalnokkal kormányzott. Császárrá koronázása után a pápa fenyegetve érezte magát, mivel két oldalról II. Frigyes területei vett körül.
Gyengíteni akarta a hatalmát, kiközösítéssel fenyegette arra az esetre, ha nem megy el ő is a keresztes hadjáratokba. II. Frigyes végül elindult, de nem csapott össze senkivel, hanem megállapodott az arabokkal, hogy beengedjék Jeruzsálembe a zarándokokat.
Hazatérése után 1237-ben Courtenouvonál megverte a Lombard Liga csapatait. 1250-ben meghalt, halála után belviszály keletkezett, 1250 és 1273 között a nagy interregnum kora kezdődött. A birodalom egységét nem sikerült megteremteni, továbbra is kb. 300 kisebb állam szövetsége maradt. 1356-ban kiadták a német aranybullát, melyben IV. Luxemburgi Károly szentesítette a kialakult állapotot. Ettől kezdve a császárt 7 választófejedelem fogja választani.
Az avignoni fogság:
Az invesztitúra harcok során a pápaságpozíciója gyengült, emiatt nem tudott élni a látszólagos győzelemmel. Ezután következett a pápák avignoni fogságának az ideje.
Közvetlen előzménye a francia klérus pápai engedély nélküli megadóztatása volt, ami miatt VIII. Bonifác (1294-1303) ki akarta közösíteni IV. (Szép) Fülöp francia királyt. A király emberei azonban foglyul ejtették a pápát, aki hamarosan meg is halt. Ezután V. Kelemen (1305-1314) személyében a királypárti bordeaux-i érseket választották pápává, aki 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba költözött. Ő volt az első avignoni pápa, akit még hatan követtek.
V. Orbán (1362-1370) volt az első, aki német és olasz nyomásra 1367-ben visszatért Rómába, de mivel az ott dúló anarchiával nem tudott megbirkózni, visszaköltözött Avignonba. A Szentszék Rómába való visszaköltözésére XI. Gergely (1370-1378) alatt került sor, aki 1377. január 17-én vonult be a Vatikánba, ami ekkortól a pápák székhelye. Halála után az olasz és francia párt külön pápát választott, ami a nyugati egyházszakadás (1378-1414) és a középkori pápaság legmélyebb válságának kezdetét jelentette. Az avignoni pápák fényes udvartartása, új adórendszere Európa-szerte ellenszenvet váltott ki. Az avignoni pápák idején vált az egyház kormányzatának döntő szervévé a bíborosi tanács (konzisztórium).
A pápák avignoni fogsága után létrejött egyházszakadás megszüntetése, az egyház egységének helyreállítása és az egyház belső megreformálása érdekében tartott egyetemes zsinatok: pisai (1409), konstanzi (1414-1418), és a baseli (1431-1449) elnevezése. A pápai hatalom háttérbe szorításával, a zsinat pápa fölé helyezésével kísérelték meg az egyház szervezetét átalakítani. Ebben a baseli zsinat ment el legtovább, amelynek több határozata nem vált az egyetemes zsinat részévé (például a pápai főhatalom, az ún. primátus elleni támadás). A zsinat hosszúsága, valamint székhelyének többszöri megváltoztatása (1438-ban Ferrara, 1439-től Firenze, 1443-tól Róma), a formális befejeződés hiánya hűen mutatja, a zsinat belső nehézségeit. 1439-1442 között a keleti egyházzal létrehozandó egyesítés is előtérbe került, amely elméletileg létrejött ugyan, de az előrenyomuló török hódítás nem engedte megvalósulni.
Szerzetesrendek:
A 11. században számos mozgalom indult el a nyugati szerzetesek körében. Ezeknek kezdeményezői és résztvevői szabadulni akartak a feudális társadalom szorításától, hátat fordítottak a világnak, elhagyták mindazt az előnyt és kényelmet, amit elődeik megszereztek. Az apostolokat követve szegénységben, egyszerűségben, remeteségben, testvéri szeretetközösségben akartak élni. Az egyház azokat a mozgalmakat, melyeket be tudott építeni a szervezetébe, támogatta. A középkori Nyugat-Európában feltűnően gazdag változatosságban jöttek létre ezek a csoportok. A 13. század végére hat (mások szerint nyolc) jelentősebb típusa alakult ki a szerzetesrendeknek, ezekből kb. húsz további ágazat fejlődött ki.

Ilyenek voltak a XIII. század elején létrejövő koldulórendek: az Assisi Szent Ferenc által alapított ferences és a Szent Domonkos által létrehozott domonkos rend. Kezdetben tényleges koldulásból tartották fenn magukat. Kolostoraikat az emberek között, a városokban építették fel.

Már a VI. században Nursiai Szent Benedek Monte Cassinon a kolostort alapított, melynek regulája az elkövetkező évszázadokban szinte kötelező érvényű szerzetesi szabályzattá vált. A bencések új szemléletet hirdettek: az aszkézist, a földi világ megvetését. Benedek követői a munkát aszketikus üdveszköznek tekintették ezért a testvérek idejük egy részében kétkezi munkát végeztek, más részét pedig olvasással töltötték "Ora et labora!" (Imádkozzál és dolgozzál!)

Ez a felfogás sem volt azonban mindenki számára eléggé aszketikus, voltak, akik a bencés templomokat túlzottan fényűzőnek, az evangéliumi szegénységgel való szembefordulásnak tartották. Az egyszerűség és szegénység elvét hirdette Kölni Szent Brúnó reimsi kanonok, amikor a 11. században megalapította a csaknem állandó hallgatást fogadó karthauzi szerzetesek közösségét.

A ciszterciták az ősi, eredeti, szigorúbb bencés regulához akartak visszatérni úgy, hogy közben folyamatosan bírálták az ettől már elhajló, "elpuhult" bencéseket. (Az ezredforduló gazdasági virágzása következtében a bencés kolostorok jelentősen meggazdagodtak, s egyre világiasabb értékek felé kezdtek vonzódni a kolostorok lakói. Ezzel a folyamattal kívánt szembehelyezkedni a Cluny-i reform, melynek célja az egyház megtisztítása és az eredeti szerzetesi értékrend felelevenítése volt.) E közösség igazi felvirágzása Szent Bernát korára tehető, akinek vezetésével a közösség új kolostorokat alapított. A cisztereknek jelentős szerepe volt a korszerű mezőgazdasági módszerek, az ipari találmányok elterjesztésében.

A 11-13. században jelentős szerepet játszottak az Ágostonos rendek is. (Nevük Szent Ágostonra való utalás.) Egyik csoportjuk - legismertebb a premontreiek kongregációja - olyan világi papokból állt, akik a szerzetesek közül elsőként tartották fontos feladatnak a prédikálást és a lelkipásztorkodást. Másik csoportjukat Ágostonos remetéknek hívják, ide tartozik az egyetlen magyar alapítású rend, a Pálosoké.
Szerzetesnővérek
Azokban a családokban, amelyekben egy vagy több fiú a ciszterciek nemes, kemény életét ismerte fel hivatásának, könnyen lehettek lányok is, akik fivéreiket követni akarták a szerzeteséletben. Ők alapították az első ciszterci női apátságot Tart-ban, Cîteaux-tól mintegy 15 km-re. Példájuk nyomán újabb női közösségek keletkeztek anélkül, hogy a Ciszterci Rendbe jogilag felvételt nyertek volna. Ez csak a 12. század végén következett be. Monostoraik száma a középkor végén megközelítette a férfi apátságok számát, területi eloszlásuk azonban egyenetlen volt.
Művelődés:
A XII. századra az egyház belső megújulásával párhuzamosan a szellemi élet is felpezsdült. Nagyban elősegítette ezt az ókori szerzők, elsősorban Arisztotelész újbóli felfedezése, amit a tartós arab-keresztény kölcsönhatás mozdított elő (Ibériai-félsziget, Dél-Itália)
Az arab szövegek lefordítása révén a virágzó mohamedán filozófia is hatott az európai gondolkodásra. Az európai gondolkodásban ismét megjelent a kételkedés, az okok keresése, a logika tisztelete. A hit kérdéseit új módon kezdték megközelíteni, megszületett a hittudomány, a teológia. A XII. században pezsgő szellemi élet alakult ki a városok székesegyházi iskoláiban. Innen származik a kor teológiai irányzatának, a skolasztikának az elnevezése.
A logika, a tudományos megközelítés szószólói (Abelard) szembekerültek az egyszerű hit védelmezőivel (szent Bernáth), s rendszerint alulmaradtak, műveiket betiltották. A problémákra a XIII. század kiemelkedő képességű domonkos rendi teológusa, Aquinói Szent Tamás talált megoldást. Fő művében, a Summa teológicában összefoglalta kora tudását. Szétválasztotta a teokógiát és a többi tudományt, de az elsőbbséget meghagyta a teológia számára. Ezzel nagy lépést tett előre, mert biztosította a teológia és a tudományok viszonylag szabad fejlődését.
A skolasztika legnagyobb alakja Aquinoi Tamás. Rendszerbe foglalta a korábban szétszórtan található filozófiai, erkölcsi, jogi eszméket, s megteremtette a középkor legnagyobb szellemi építményét.

A középkorban az egyház felfogása szerint alakult a művészet is. A képzőművészetben a festészetnek, a szobrászatnak az építőművészet alkotásaihoz kellett alkalmazkodniuk: feladatuk az épület pompájának emelése volt. A képzőművészet fő feladata a templomépítés lett. A X. századi kulturális fellendülés során bontakozott ki a román stílus és uralkodóvá lett minden művészetben. Az ekkor épült templomok erőt, maradandóságot, állandóságot sugároztak. A tömörség és a szűk ablakok miatti homályban a hívőre ránehezedett alárendelt volta. Félelmét, alázatát fokozták a szobordíszítések: az aszkézisbe torzult ember és mesebeli szörnyalakok, a képek, a freskók, a mozaikok ábrázolásai. E templomokat megtöltötte az egyszólamú gregorián ének. A következő századokban a fejlődés középpontjába a városok kerültek.

A XII. század közepétől Franciaországban kibontakozott a gótika. Az élet megismerésének vágya áttörte a korai középkor merev korlátait és realisztikusabb életszemlélet, felszabadultabb gondolkodásmód tört utat. A technika fejlődése, a támpillérek alkalmazása lehetővé tette a gótikus templomok magasba szökkenését, a nagyobb ablakok alkalmazását. A városokban versengve építették a katedrálisokat. Ezekben a szobrok elevenebbek lettek. A képek ezután is bibliai jeleneteket, a szentek életének eseményeit ábrázolták, de olyan részleteket, amelyek általánosabb emberi tartalmat hordoztak. A gótika hódított a főúri körökben is: elemeit, megoldásait a lovagvárakban alkalmazták.

Formálódott a zene is: megindultak a kísérletek a többszólamúságra és a hangszerek alkalmazására. A középkorból csak nagyon kevés művész nevét ismerjük. Az egyházi iskoláknál három típus alakult ki: kolostori, székesegyházi vagy káptalani és plébániai iskolák. Az elemi ismeretekkel kezdték a tanítást. Ezt követte a hét szabad művészet. Tartalomban és formában is más volt a lovagi nevelés. Itt a testi nevelés volt a legfontosabb, de a vezető szerep itt is a vallásosság volt. A főúri udvarokban keletezett a lovagi költészet, melyek a szerelem témáival foglalkoztak.

A városokban kibontakozott a polgárság kultúrája. A népi összejöveteleken a vándorszínészek, énekesek és mesemondók szívesen látott vendégek voltak. Városi műfaj a szatirikus eposz lett. Megalapították az első egyetemeket, azzal az igénnyel, hogy a tudományok összességét tanítsák. (Bologna-1158, Paris-1160). A középkori könyvtárak jelentősége az írott anyag megőrzésében, majd másolásában igen nagy. A legrégibb a veronai Capitolare. Körülöttük bontakozott ki a könyvkereskedelem.
A reformáció és a vallásháborúk kora:
Németország, a XVI. század elején gazdaságilag és politikailag széttagolt volt és társadalmi feszültségek jellemezték:
elszegényedő parasztság
polgárosodó köznemesség, mely féltékeny az egyház hatalmára
a felső- (érsekek, püspökök stb.) és alsópapság ellentéte

A feudális kiváltságok, a fényűzés, az egyházi jövedelmek Itáliába vándorlása növelte egyházzal szembeni elégedetlenséget.
A reformáció közvetlen kiváltó oka: X. Leó (Giovanni Medici) búcsúcédula-rendelete (bűnbocsánat pénzért) volt, s először nem akartak új vallást, csak a visszás állapotok megszüntetését.
1517. okt. 31-én, Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 pontból álló tézisét.
Tanai:
a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg, nincs szükség költséges szertartásokra, hatalmas egyházi vagyonra
csak a hit által üdvözülhet az ember (sola fide)
csak a Bibliát fogadja el (sola scripta)
a pápai hatalmat elvetette
istentisztelet nemzeti nyelven akarja
a szentségek nagy részét nem ismeri el
Követői: az evangélikusok (a reformáció nemesi irányzata, mert kiegyezik a világi hatalommal)
Események:
a pápa kiközösíti Luthert
1519 lipcsei hitvita
1521 V. Károly császár kimondja rá a birodalmi átkot (wormsi birodalmi gyűlés)
látszatfogság Bölcs Frigyes szász választófejedelem wartburgi várában, ezalatt a Biblia német nyelvre fordítása
1529 speyeri birodalmi gyűlés: Luther hívei megmaradhatnak hitükben, de nem terjeszthetik azt
1530 augsburgi birodalmi gyűlés - Melanchthon beterjeszti a protestáns tanokat, a tanok neve: "ágostai hitvallás" (Ágosta: Augsburg magyar neve) célja a különböző irányzatok összefogása
1531 schmalkaldeni szövetség: a protestáns fejedelmek szövetsége, elfoglalják az egyházi birtokokat
schmalkaldeni háború (1547 a császár katonai győzelme)
1555 augsburgi vallásbéke (Ferdinánd császár köti)"Cuius regio, eius religio" - "Akié a föld, azé a vallás", a fejedelmek szabadon eldönthetik, hogy melyik vallást gyakorolják.
Akinek nem tetszik, az elvándorolhat az adott fejedelem földjéről
Svájci reformáció:

Szellemi atyja Ulrich Zwingli zürichi lelkész volt, halála után Kálvin János irányítja
Tanai:
predesztináció (eleve elrendeltség): Isten már az ember születése előtt döntött annak sorsáról
Az ember szabad akarattal dönthet: végigjárja ezt az utat vagy nem
a földi vállalkozásokban (pl. kereskedelemben) elért siker a kiválasztottság jele lehet
egyszerű istentisztelet, puritán templomdíszítés, olcsó egyház
egyházszervezete köztársasági alapelvekre épül: konzisztórium (tanács): prédikátorokból és választott elöljárókból (presbiterek) áll
Genfben a Kálvinnak despotikus hatalma volt
Követői: a kálvinisták (egyházként reformátusok) ez a polgárságnak leginkább megfelelő irányzat, emiatt gyorsan terjed Európa-szerte (Erdélyben is)
Antitrinitáriusok/unitáriusok/szentháromság-tagadók:
Servet Mihály spanyol orvos követői, akik az ariánusok tanait elevenítették fel (szentháromság-tagadás)
ez volt a reformáció legszélsőségesebb irányzata
Servétet Kálvin megégettette
Anabaptisták (újrakeresztelők) - a reformáció népi irányzata:
Vezetője Münzer Tamás zwickaui prédikátor
Tanai:
nem ismeri el a csecsemőkeresztséget, a gyermekkorukban megkeresztelteket újra keresztelték
azt hirdeti, hogy a megkeresztelkedés tudatos döntés eredménye kell, hogy legyen
a mennyországot a földön kell megteremteni, ellenzik a magántulajdont és az önálló államhatalmat

Követői: főleg parasztok, szegények, mert a gazdagokat támadja

Események:
1524 felkelés Svábországban
követelések: feudális terhek megszüntetése, a papi és úri birtokok felosztása
Németországban háborúvá fejlődik, a fejedelmek összefognak, leverik, kegyetlen megtorlás követi
Az ellenreformáció
1545-1563: tridenti zsinat :
célja a katolikus egyház hitéletének tisztaságát helyreállítani, a rendelkezések nagy része a papság életmódjával foglalkozott. Megtiltották a búcsúcédulák árusítását, valamint azt, hogy egy személy több egyházi méltóságot töltsön be, előírta papnevelő intézetek felállítását, kiadta a Tiltott Könyvek jegyzékét (Index) és a Szent Officium néven újjászervezte pápai inkvizíciót
1540-ben megalakult a Jézus Társasága vagy röviden: jezsuita rend (megalapítója Loyolai Ignác ). Tagjai olyan szerzetesek, akik később a pápaság diplomatái lesznek, és nagy befolyást gyakorolnak az uralkodókra. Célkitűzésük: a pápa fősége alatt egyesíteni az egész világot.
A reformáció Magyarországon:

Az ország három részre szakadása (1541) után a katolikus egyház nem tudja ellenőrizni a hitközségeket, a társadalom minden rétegében terjednek a protestáns tanítások
A reformáció hatásai:
bibliafordítások:
Károli Gáspár: Vizsolyi Biblia

Pesti Gábor: a négy evangéliumot fordította (nyomtatás: Bécs, 1532)

Sylvester János: Újszövetség-fordítás

Könyvnyomtatás
anyanyelvi ének és prédikáció

Protestáns iskolák (Debrecen, Sárospatak stb.) és főiskola (Gyulafehérvár, Bethlen G.) alapítása

Irodalmi hatás:
Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében is
Bornemissza Péter (Balassi nevelője)

1568 tordai országgyűlés:
négy bevett vallás: katolikus, református, evangélikus, unitárius
az ortodoxok és mások is békében élhetnek
Európában elsőként vallásszabadság
Ellenreformáció Magyarországon:
Pázmány Péter: röpiratok, viták; a nemzeti nyelv használatát ő is szükségesnek tartja
1635 a nagyszombati egyetem alapítása (az ELTE jogelődje)

14. tétel
Demográfiai robbanások a XIX-XX. században

Földünkön több mint hatmilliárd fő a jelenlegi népesség száma. Ez több mint kétszerese az 1950-es, és négyszerese az 1900-as népességszámnak. Hasonló mértékű növekedésre az elkövetkező évtizedekben nem számíthatunk; előrejelzések szerint 2050-re kilenc-tízmilliárd fő él majd bolygónkon, mely előreláthatólag egyben a népesség számának a maximumát is jelenti. Az évszázad második felében - a becslések szerint - enyhe csökkenés várható.
A népességszám növekedése több tényező együtthatásának tekinthető:
lényegesen megváltoztak az életkörülmények
javultak a higiénés viszonyok és az egészségügyi ellátás
ennek következtében csökkent a halandóság és specifikusan a csecsemőhalandóság
Demográfiai robbanás:
A XIX. században fejlődésnek indult az orvostudomány, bevezették a védőoltásokat, így a járványok megszűntek. Ez demográfiai robbanáshoz vezetett, városok száma és népessége megnőtt. A népesség csak az 1650-es évek tájékán érte el az 500 millió főt, az 1 milliárd fős népesség kialakulása az 1830-as évekre tehető, addig az utolsó 100 évben egyre kisebb időközönként duplázódik meg az emberiség létszáma.
A demográfusok a népesség alakulásának három fázisát különböztetik meg:

magas a születések száma, de a rossz táplálkozási, higiéniai feltételek miatt rendkívül magas a csecsemőkori halálozás aránya és rövid az átlagos élettartam. Emiatt a népesség létszáma stagnál vagy csak minimális mértékben növekszik.

magas a születések száma, de a javuló élelmiszer- és egészségügyi ellátás hatására csökken a gyermekkori halandóság, nő az átlagos élettartam. Ennek következtében a népesség növekedése nagymértékben felgyorsul

tudatos családtervezés válik általánossá, amelynek hatására csökken a születések száma, de a tovább javuló életkörülmények hatására tovább nő az átlagos élettartam és emiatt a népesség száma csak lassan növekszik. Így a születési és halálozási arányszám viszonylag alacsony szinten közel egyensúlyba kerül. A születések száma esetleg olyan mértékben is csökkenhet, hogy az átlagos életkor növekedése ellenére, megkezdődik a népesség számának csökkenése, mint azt Németország és Magyarország esetében tapasztalhatjuk.

A lakosság megoszlása:

A Föld népessége jelenleg a demográfiai mutatók alapján elég mereven két részre osztható, hiszen az átmenetre alig lehet példát találni. A kisebb részt (2,3 milliárd) teszi ki az, ahol a népesség növekedésének az aránya még az 1 %-ot sem éri el, sőt az a 0 felé tendál, átlagosan 0,8%. Az alacsony növekedési ütem általában javuló életszínvonallal jár együtt.

A népesség nagyobb része (2,6 milliárd fő) esetében a népesség növekedési üteme rendkívül gyors, meghaladja az évi 2,2%-ot. Mivel az anyagi javak termelése ezzel nem tud lépést tartani, az életfeltételek romlanak, az átlagos fogyasztás csökken.

Ellentmondások:

A nagy népességnövekedésből adódó ellentmondások főleg az utóbbi két évtizedben váltak élessé. A II. világháború utáni gazdasági fellendülés hatására a világ szinte minden országában a gazdasági növekedés üteme meghaladta a népesség növekedési ütemét, és ez a gyors népességnövekedésű régiókban is javuló életszínvonallal járt együtt. Ez arra a reményre adott okot, hogy a Föld alapvető szociális problémái (éhség, a nagymértékű gyermekhalandóság, az emberek korai halálát okozó járványok stb.) lassan megszűnnek.

A 70-es években bekövetkezett világgazdasági válság hatására a gazdasági növekedés lelassult, és ez súlyosan érintette az alacsony fejlettségű, gazdaságilag függő helyzetben lévő országokat. Ezek a gazdasági növekedési ütemüket hitelek igénybevételével próbálták fenntartani, de a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok iránti kereslet mérséklődése, áresése miatt a hitelek visszafizetésére még oly módon is képtelen voltak, hogy a külkereskedelmi bevételek döntő hányadát már arra fordították, aminek következtében katasztrofális gazdasági válságba kerültek. Mivel időközben a népesség növekedési üteme nem csökkent, az egy főre jutó nemzeti össztermék egyre kisebbé vált, az egy főre jutó anyagi javak mennyisége sokszor már az életben maradáshoz sem elegendő.

Így alakult ki az az ellentmondás, hogy amíg egyes országok lakossága luxus színvonalon él, addig több százmillió ember reménytelen küzdelmet folytat mindennap az életben maradáshoz szükséges élelem, víz és tüzelő megszerzéséért.

A népességnövekedés eltérő üteme jelentősen átrendezi a népességarányokat a Földön. A kevésbé fejlett világrészek népessége teszi ki 2006-ban a népességek 80%-át, és a természetes szaporodási rátának csak kismértékű csökkenésére lehet számítani.
Előrejelzések, és a fennálló helyzet:
ENSZ előrejelzések szerint bolygónk népessége 8-14 milliárd között fog állandósulni, valamikor a jövő században. A népességnövekedés több mint 90%-a a legszegényebb országokban fog bekövetkezni, ezen belül is 90%-a a már ma is túlnépesedett városokban.

A túlnépesedésből adódó veszélyeket tovább fokozza a lakosság városokba áramlása. Ez jórészt abból adódik, hogy szinte minden fejlődő országban a gazdasági fejlődés alapjának az ipart tekintették, és a fejlesztési források többségét arra fordították. Az ipar fejlesztéséhez szükséges forrásokat részben a mezőgazdaságból vonták el azáltal, hogy alacsonyan tartották az élelmiszerárakat. Ily módon viszont reménytelenül nyomorúságos helyzetbe taszították a mezőgazdaságból élő lakosság nagy tömegeit. Ezért azok a felemelkedés egyetlen útjának a városba költözést látták.
A városok azonban nem készültek fel a milliós létszámú szakképzetlen, nincstelen tömeg fogadására. A nagyvárosok körül kialakuló barakk-, doboz-, bádogvárosok a kívánatos infrastrukturális ellátás minimumát sem tudják nyújtani a letelepülő munkanélküli vagy alkalmi munkából élő tömegeknek. Így válnak az éhség, a nyomor és a bűnözés gócaivá.

A városokba tömörült emberek természetes környezetüktől már elszakadtak. Nincs módjuk arra, hogy a falusi lakossághoz hasonlóan minimális élelmiszerüket, vizüket, tüzelőjüket munkával megszerezzék. Mindent nagy költséggel, gyakran több száz kilométer távolságról, sokszor már feldolgozott formában kell odaszállítani nekik, ami az ellátást költségessé teszi. Élelmiszer-ellátásuk gyakran az élelmiszersegélyektől és az élelmiszerimporttól válik függővé (pl. Egyiptom), lehetőséget teremtve az érintett országok kormányaival szemben az “élelmiszerfegyver" alkalmazására.

A városiasodás, a népesség városokba áramlása korunk természetes jelensége, mert a növekvő népesség foglalkoztatására az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások teremtik meg a lehetőséget. A gondot tehát nem a városiasodás jelensége, hanem a népesség minden feltétel nélkül végbemenő városba áramlása jelenti.

A fejlődő országokban a 18 éven aluliak aránya gyakran eléri az 50%-ot. A népességnövekedéssel sem az iskolai férőhelyek növekedése, sem az egészségügyi ellátás, sem pedig a munkahelyek teremtése nem tud lépést tartani. Az utcán lebzselő szakképzetlen fiatalok számára a túlélés lehetőségei között előkelő helyen szerepel a kivándorlás (ha van hová) és a bűnözés. A növekvő társadalmi egyenlőtlenségek (pl. Mexikóban a népesség leggazdagabb 10%-a rendelkezik a nemzeti jövedelem 41%-ával, míg a legszegényebb 20%-ára csupán a nemzet jövedelem 3%-a jut), milliós tömegek kilátástalan helyzete szükségszerűen forradalmi állapotokat teremt (Etiópia, Nicaragua, Salvador stb.), amelyeket sokszor már katonai diktatúrával sem lehet megfékezni. A bizonytalan helyzet miatt a tőke is menekül, és ez tovább rontja a javulás esélyeit.

A biológiában jól ismert jelenség, hogy ha egy-egy faj hirtelen elszaporodik, azt mindig az összeomlás, a faj egyedszámának katasztrofális csökkenése követi. Az összeomlás egyik kézzelfogható, de nem mindig elégséges magyarázata a szükséges élelem hiánya. Minden élőlénynek meghatározott élettérre van szüksége, és ha ezt nem tudja biztosítani, akkor feszült állapotba kerül. A túlnépesedett fajok egyedei esetében a folytonos küzdelem az élelemért, a fészekért stb. kimeríti az állatok ellenálló képességét és az egyébként is jelenlevő betegségek a legyengült állatok tömeges pusztulását okozzák.

Ha az emberiség létszámának növekedését nem sikerül szabályozni, az alapvető emberi szükségletekkel összhangba hozni, akkor az alultápláltság, a háborúk, a betegségek miatt az emberiség tömeges pusztulása fog bekövetkezni, amely drasztikus létszámcsökkenést okoz.

Kultúrált életfeltételek:

Becslések szerint egy embernek a kulturált életfeltételeihez 800 m2 térre (út, lakás, iskola, kórház, börtön stb.) van szüksége. Ha az emberi népesség növekedésének ütemét változatlannak tételezzük fel, akkor 500 év múlva minden ember számára csupán 1 m2 állna rendelkezésre. Bár az ilyen előrebecslés matematikai játék, de arra jó, hogy rámutasson a jelenlegi tendenciák tarthatatlanságára.

A világon végigsöprő erőszakhullám, a fiatalokból összeverődő bandák garázdálkodásai, józanésszel megmagyarázhatatlan kegyetlenkedései sok tekintetben rokon vonást mutatnak a túlzsúfoltan tartott állatok kannibalizmusával. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a túlzsúfoltan, nyomorszinten élő embereknél olyan személyiségtorzulás jön létre, amelynek a társadalmi veszélyessége már rendkívül nagy.

A népességnövekedés problémája nem oldható meg fogamzásgátló szerek osztogatásával. Meghatározó a szerepe az olyan oktatási, egészségügyi felvilágosítási és erkölcsi nevelési rendszerek kialakításának, amelyek hatása a népesség minden rétegére kiterjed. De ezek is csak akkor tudnak kellő hatékonysággal működni, ha a nyomor szintjén élő emberek részére olyan reális gazdasági-társadalmi célt és feltételeket tudnak teremteni, amelyek lehetőséget nyújtanak számukra, hogy elsősorban saját erőfeszítéssel ugyan, de a helyzetükön javítani tudjanak. Az ehhez fűződő érdeknek lehet egy lényeges eleme az utódok számának tudatos korlátozása.

A nők helyzete:

A Föld globális problémái és főleg a túlnépesedésből és az élelmiszerhiányból adódó válság nem oldható meg a nők helyzetének javítása, aktív közreműködése nélkül. Annak ellenére, hogy a fejlődő országokban a családfenntartás, a mezőgazdasági munkák terheinek jelentős része a nőkre hárul, a nők egyértelműen hátrányos helyzetben vannak mind az oktatás, a szakképzés és ezzel bizonyos munkakörök betöltése, mind pedig a tulajdonszerzés területén.

Például sok fejlődő országban a nők nem szerezhetnek földtulajdont. A családok a lányok taníttatására fordítanak kisebb figyelmet, azokat kapcsolják be először a családi munkába, és ezzel szinte kizárják az ismeretszerzés lehetőségét. A képzetlen, kiszolgáltatott helyzetben lévő nők az alternatív lehetőségek ismeretének hiányában szinte konzerválói lesznek a hagyományos életmódnak. Csak kellő szakmai és higiéniai ismeretekkel, a társadalmi és gazdasági életben a férfiakkal, azonos esélyekkel rendelkező nők esetében várható el, hogy a lakosság higiéniai színvonala emelkedjen, a tudatos születésszabályozás megvalósuljon, a családok és ezzel a népesség gazdasági helyzete is javuljon.

Az eladósodás problémái:

A fejlődő országokban az átfogó, a népesség szabályozását, az élelmi szerválság megoldását szolgáló, a természeti környezet leromlását megakadályozó gazdasági, kulturális és egészségügyi programok megvalósítását szinte lehetetlenné teszi az a 1200 milliárd dollár körüli adósságválság, amelynek törlesztése szinte minden fejlesztésre szánható jövedelmet leköt. Ez nemcsak elmélyíti a nyomort, a kilátástalan elmaradottságot, de kiszolgáltatott helyzetük miatt ezek az országok rákényszerülnek természeti kincseik (pl. ásványkincs, őserdők fakészlete) rabló módon történő felélésére, környezetszennyező technológiák fogadására, illetve társadalmi érdekeikkel ellentétes termelési szerkezet kialakítására.

Eddig a fejlett országok nem foglalkoztak a túlnépesedés kérdésével, és ennek következtében a Földön a kialakuló vagyoni egyenlőtlenségek következményeivel olyan mértékben, amilyen az ezekből adódó veszélyek miatt kívánatos lett volna. Pedig ez egy olyan világméretű politikai válság kiváltója lehet, amely az egész emberiségre nézve katasztrofális következményekkel járhat.

15. tétel
A magyar társadalom a XIV - XV. században

Magyarországon a XIV. század elejére az önellátásból fokozatosan kibontakozott a feudális árutermelés és pénzgazdálkodás. Megindult a városiasodás a hospes mozgalom segítségével. A gazdasági fejlődéssel és a békés külpolitikával együtt járt a népesség növekedése. Hazánk lakossága a század elején elérte a 2 millió főt, a XV. század végére már 3,5 - 4 millió lakossal rendelkezett.
A birtokosság két nagy csoportra oszlott:
világira
és egyházira
Egyházi birtokosság:
1297-től a hierarchia élén a prímási címet viselő esztergomi érsek állt, a másik érsek a kalocsai volt
A püspökök egyházmegyéjük élén foglaltak helyet, valamint részt vettek a királyi tanács tevékenységében is. Valódi főúri udvartartásuk volt, familiárisaik és önálló bandériumuk volt. 1404-től a magyar királyok főkegyúri jogukkal élve iktatták be a főpapokat.
A középréteget a káptalanok alkották (egyházmegyei székhelyen működtek, s testületük 20-40 főből állt), tagjai a prépostok voltak. Az egyházmegyék esperesi kerületekre tagolódtak (kb. 100)
Az alsópapságot a főesperesek ellenőrizték. A szerzetesrendek közül a legelterjedtebbek a bencések, a ciszerciek, a premontreiek, a domonkosok, a pálosok és a ferencesek voltak
Világi birtokosság:
Élén a bárók álltak. Nemcsak nagy földbirtokkal rendelkeztek, de a fő méltóságokat is ők töltötték be (nádor, országbíró, erdélyi vajda, pohárnok, asztalnok, lovászmester) A XV. században a bárói címeken 30-40 család osztozott. Az Anjou-kor vége felé egyre inkább egymás között házasodtak, s Zsigmond uralkodása idején zárt csoportot kezdtek alkotni. Ettől kezdve igazi bárói méltóságokba mind kevesebb nemes juthatott be, ugyanakkor a bárói családokból kerültek ki a főpapi méltóságok.
A nagy – közép - és kisbirtokosok jogilag egységesek voltak, ezt az 1351-es törvény szabályozta, de a birtokok méreteinek eltérése óriási különbségeket produkált. A familiaritás, a hűbériség laza, főleg szolgálathoz, vagy pénzhez kötött sajátos változata alakult ki a kis – és nagybirtokosság között.
A köznemesség (kis – és középbirtokosság) a királyi hatalom támasza volt a XIV-XV. században. A néhány jobbágytól 1-2 faluig terjedő birtokos nemesség tartozott ide, számuk a XV. században kb. 10.000 család.

Városi polgárság:
A XIII. századtól kialakulóban van Magyarországon ez a réteg, de számuk és súlyuk elenyésző. A városi társadalom rétegződését a városalapításban játszott szerep, a munkamegosztásban elfoglalt hely és az evvel összefüggő vagyoni állapot határozza meg.
Városon belüli rétegek:
v Alapítók: városi telekel, ingatlannal, földbirtokkal rendelkező réteg. Tőlünk származik a városvezetés.
v Kereskedők: leginkább vásárjoggal rendelkező városokban vannak.
v Céhes réteg: kézművesek, és ötvösök leginkább.
v Nincstelenek: legszegényebb réteg, városokban próbálnak jobb életet kezdeni
Jobbágyság:
Hazánkban a XIV. századra alakult ki az egységes jobbágyság, akik kötelezettségeikre és jogaikra nézve tekinthetők egységesnek.
Adóik:
Az egyháznak: tized
Az államnak: kapuadó (1342), és rendkívüli hadiadó
A földesúrnak: cenzus, kilenced (1351) és robot
A telekrendszer kifejlődésével földbért is fizettek, de személyükben szabadok voltak. 1298-tól szabadon költözhettek, földjüket örökíthették, de az igazságszolgáltatás terén az úriszéktől függtek.
Az árutermelés kibontakozása, a népesség szaporodás s vándorlása nyomán megindult a jobbágyság differenciálódása. A jobbágycsaládok egy része töredéktelekre szorult és zsellérré vált. Vagyona alapján kiemelkedett a jobbágyok közül a gazdagparasztság, amely egész vagy több jobbágytelekre, sőt telken kívüli földekre: irtásokra, szőlőbirtokra tehetett szert. Több állatot tartott a közös legelőn, több árut vitt a piacra. Szegény zselléreket, napszámosokat fogadott meg cselédnek.
A rendi fejlődés:
A renddé fejlődés folyamata a XIII. században indult meg, a pénzgazdálkodás és árutermelés elterjedése következtében. A XIII-XIV. században, különösen a kis - és középbirtokosok, valamint a polgárság számára vált fontossá, hogy ne csak a bárói és főpapi érdekek érvényesüljenek.
Renddé szerveződésük megindulása az Aranybulla-mozgalomtól (1222) datálható. 1232-től az alsószintű közigazgatásban kaptak helyet (a nemesi vármegyék szolgabírói intézményeinek felállításával)
1267-től már az országos ügyekből sincsenek kizárva többé, megyénként néhány képviselőjük révén hozzászólhattak. Ekkortól nevezték rendnek őket, és a központi hatalom támaszai lettek. 1435-től rendszeresen lehetőségük volt részt venni az országgyűlés munkájában, valamint a királyi tanácsban.
A XV. században kétszer jutottak döntő szerephez: 1446-ban Hunyadi János kormányzóvá választásakor, és 1458-ban Mátyás királlyá választásakor.
A polgárság vívta ki legkésőbb rendi jogait, Zsigmond uralkodása alatt 1405-ben (városi dekrétum)
A rendi monarchia Magyarországon négy rendből állott:
Főpapság (praelati)
Bárók (barones)
Nemesek (nobiles)
Polgárság (civitas)
A rendi monarchia kétpólusú: a király és a rendek együtt kormányoznak, de az uralkodónak nincs akkora befolyása, mint Nyugat-Európában.
Hatalmának alapjai:
Állami adók és regálék (városi adók helyett)
A köznemességre támaszkodik (a polgárság helyett)
Banderiális hadsereg (a zsoldosok helyett)

III. EGYÉN, KÖZÖSSÉG, TÁRSADALOM
16. tétel
Hunyadi Mátyás (1458-1490) portréja és udvara

A trónra lépés körülményei:
Hunyadi János 1456. augusztus 11-én meghalt pestisben.
Idősebb fia, László lépett apja örökébe a ligában, s szerette volna apja országos méltóságait is megszerezni (horvát bán, pozsonyi és temesi ispán, főkapitány)
Ezt nem nézte jó szemmel a Garai-Cillei liga, ráadásul V. László Cillei Ulrikot nevezte ki főkapitánnyá.
A Hunyadiak tőrbe csalták az új főkapitányt, s megölték (a királyt is elfogták)
Hunyadi Lászlót felségsértés miatt 1457 tavaszán kivégezték
Ez egy újabb polgárháború kiindulópontja volt, ezért V. László elmenekült az országból és Mátyást is magával vitte
1457 őszén a fiatal V. László váratlanul meghalt
Mátyás a cseh királynál, Podjebrad Györgynél raboskodott. Vitéz János tárgyalásokat kezdett vele, hogy engedje szabadon Mátyást, aki cserébe feleségül veszi a lányát, Katalint.
Itthon Szilágyi Mihály megegyezett Garaival, aki megígérte, hogy támogatja Mátyást, ha feleségül veszi lányát, Annamáriát. (1458. januárjában megkötött szegedi egyezmény azt is tartalmazta, hogy az új kormányzó Szilágyi lesz, Mátyás pedig nem áll bosszút testvére gyilkosain. Az egyességgel úgy tűnt, hogy megoldódik a belpolitikai helyzet.
A rákosi országgyűlésen 1458. január 24-én a rendek, főleg a nagy számban felvonult köznemesek, Hunyadi Mátyást királlyá választották. (szilágyi Mihály 15.000 fős csapata kellő súlyt adott a választásnak)
A konszolidáció kezdete:
Mátyás uralkodása kezdetétől arra törekedett, hogy egyedül uralkodjon a lehető legnagyobb hatalommal
Nem Garai lányát vette el, hanem a cseh Katalint, Garait pedig leváltotta a nádorságból
Szilágyi Mihályt, akit a rendek 5 évre mellé állítottak kormányzónak, lemondásra kényszeríttette, Világos várába záratta, majd a déli végekre küldte
A hatalomból kiszorított bárók 1459-ben III. Frigyest választották magyar királlyá, de Frigyes katonai akciója kudarcot vallott
1460-61-ben Felvidéken visszafoglalta Griska hódításait, zsoldosait felfogadta a királyi hadseregbe, őt pedig Lippa várába telepítette.
1462-ben Bécsújhelyen megállapodott III. Frigyessel, aki fiává fogadta Mátyást és megtarthatta a magyar királyi címet. Megállapodtak abban, ha Mátyás fiú örökös nélkül hal meg, akkor Frigyes utódai öröklik a magyar trónt
1464. március 29-én Mátyást a Szent Koronával királlyá koronázták.
Gazdaságpolitikája:
Saját birtokai a királyi birtokokkal együtt jelentős jövedelmeket hoztak, de ezek nem
fedezték az állami kiadásokat.
Gazdaságpolitikájának alapja az árutermelés volt
Regáléjövedelmei lényegesen magasabbak voltak, mint elődeié (különösen a só-a nemesércbányáké és a pénzverő kamaráké)
Átdolgozta a kereskedelmi vámok rendszerét, a harmincadvám helyett bevezette a koronavámot (nyolcvanadvám)
A városfejlődéssel nőttek a városok adói
Bevételének legfőbb forrását azonban az állami adók rendszere képezte, melyet 1467-ben reformált meg: a jobbágytelkenkénti adózás helyett bevezette a háztartásonkénti adót (füstpénz), s gyakran vetette ki a rendkívüli hadiadót
A jobbágyok bírták a súlyos terheket, mivel a király megvédte őket a földesurak jogtalan adói ellen, és a szabad költözés jogát is megadta nekik.
Éves bevételei megközelítették a nyugat-európai uralkodók jövedelmét: 700-900 ezer aranyforintra rúgtak
A megnövekedett állami bevételek lehetővé tették a rendi monarchia két legfontosabb intézményének: a királytól függő hivatalszervezetnek és a zsoldosseregnek a kiépítését.
A „fekete sereg”:
Hatalma stabilitását önálló zsoldosserege jelentette, melynek létszáma 20.000 fő volt, s a kor legkorszerűbb hadereje volt négy fegyvernemével: nehéz-és könnyűlovasság, gyalogság, és tűzérség (szekértáborral és hajóhaddal is rendelkezett)
Hivatalszervezet:
A központosítás alapfeltétele volt, hogy kezébe vegye a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást. Ez csak megfelelő szaktudással és tehetséggel rendelkező központi hivatalrendszer kiépítésével volt megvalósítható, akik közvetlenül a királytól függtek.
A hivatalokban szakképzett, fizetett tisztviselők működtek, sokuk polgári, jobbágyi származású volt.
A legfőbb államigazgatási testület a Nagykancellária volt, feladata az oklevelezés és a diplomácia megszervezése. Élén két titkos kancellár állt.
A legfőbb gazdaságirányító szerv, mely az állami bevételeket a Kincstartóság volt. Élén két kincstartó állt. A kincstartóságot függetlenítette a nemesektől, élére Janus Pannonius, majd Ernust János került.
Mátyás újjászervezte a központi igazságszolgáltatást is. Létre hozta a személyes jelenléti bíróságot, melyet a személynök vezetett. Munkájában jogvégzett bírák vettek részt.
Központosított rendi monarchia:
Két szerv korlátozta az abszolút monarchia kiépítését: a királyi tanács és az országgyűlés.
Mátyás igyekezett őket kiszorítani a döntéshozatalból, formálissá tette a királyi tanács szerepét, az országgyűlést pedig egyre ritkábban hívta össze
Átalakította a nádor jogkörét, hatalmát megnövelte, a rendek képviselőjévé tette
Külpolitika:
Harc a Cseh trónért és a Német-Római Császári címért:
Az állam megnövekedett erejét Mátyás nagyvonalú külpolitikai tevékenységre fordította. Mozgásterületét nyugaton a Német-Római Császárság és a Cseh Királyság határozta meg, délen pedig a legveszélyesebb ellenfél, a török birodalom.
Egy erős közép-európai birodalmat akart létrehozni a magyar, a cseh és a német-római császári korona megszerzésével.
1466-ban a pápa eretnekké nyilvánította Podjebárd Györgyöt, Mátyás apósát. Ezt az alkalmat használta ki Mátyás, hogy keresztes hadjáratot indítson Csehország ellen. 1469-ben sikerült cseh királlyá választatnia magát, de váltakozó sikerrel folyt a háború. 1471-ben, Podjebárd halála után sem sikerült a cseh trónt elfoglalnia.
1477-ben a Habsburg-Jagelló szövetségre válaszul hadat üzent a császárnak, s sikerült hadisarcot kicsikarnia. 1485-ben elfoglalta Bécset, Alsó-Ausztriát, Stájerországot és Karinthiát. A háború 1487-ben fegyverszünettel zárult, a békekötést Mátyás halála hiusította meg.
Harc a török ellen:
Mátyás érezte a török veszélyt, de átfogó hadműveletet nem tudott a török ellen indítani, hisz nem számíthatott segítségre.
Hadjáratai sikeresek voltak: 1463-ban visszafoglalta Jajcát, így Észak-Boszniát is Magyarországhoz csatolta
1464-ben Szebenyiknél is legyőzte a törököket
II. Mohamed kihasználta, hogy Mátyás nyugati szomszédaival hadakozik, és Nagyváradig előrenyomult
Mátyás ekkor Sabácnál (1476), majd Kenyérmezőnél (1479) hatalmas vereséget mért a törökökre.
Ezután 1480-81-ben három irányból szervezett támadást a törökök ellen: Havsalföld, Szerbia és Bosznia. A magyar győzelmek hatására II. Bajazid 1483-ban békét kötött Mátyással, melyet azután 5 évre meghosszabbítottak.
Elégedetlenség az országban:
Mátyás abszolutizmusa, hódító hadjáratai sokakból elégedetlenséget váltott ki. Vitéz János vezetésével felkelés indult, és Mátyás helyére lengyel trónkövetelőt hoztak (János Kázmér). Mátyás fellépet ellenük: Vitéz Jánost elfogatja, Janus Pannonius meghal, a trónkövetelőt kitessékelte az országból.
Trónutódlás:
Mátyás felesége halála után Aragóniai Beatrixszal kötött házasságot. Nem születik gyermekük, ezért utódául Corvin Jánost (anyja: Edelböck Borbála), törvénytelen fiát nevezte meg. Gondot a Bécsújhelyi szerződésjelentett. Mátyás háborúval próbálta rávenni III. Frigyest, hogy mondjon le a szerződésről.
· 1490. április 6-án Bécsben halt meg Mátyás.
Mátyás reneszánsz udvara
A kor gazdasági-társadalmi fejlődését tükrözte a kultúra fejlődése is. Az állam tekintélyéről tanúskodik Mátyás budai és visegrádi udvara, amely a humanista műveltség és a reneszánsz művészet egyik európai központja volt. Mátyás kiváló külföldi és hazai tudósokat és művészeket gyűjtött maga köré: Bonfinit, Galeottót, Janus Pannoniuszt és Vitéz Jánost. Az uralkodó a művészetek legnagyobb mecénása volt.
Mátyás Corvina könyvtára páratlannak számított Európában. Ebben a könyvtárban kb. 2500 kódex volt, melynek egy része már nyomtatott volt. A király első könyvtárosa Galeotto Marzio, olasz származású nemes volt. Az ő munkájának köszönhető az, hogy Mátyás személyiségét jobban megismerhettük. Ő alapított könyvnyomdát először Magyarországon (Hess András vezetésével 1473-ban) Sokat áldozott építkezésekre, a művészetek kibontakozására.
A történeti irodalomból két nevet emelhetünk ki: Antonio Bonifit, aki a király megbízásából írta le a magyarok történetét. A másik híres személy Túróczy János itélőmester, akinek Chronica Ungarorum című műve nemcsak a régi idők, hanem saját korának eseményeit is ismerteti.

17. tétel
A nemzetiségi kérdés Magyarországon a XVIII. század közepétől 1868-ig
Magyarország népessége a XVIII. században:

A több évszázados török-, majd Habsburg-ellenes háborúk, és az ezek következtében fellépő járványok és éhínség, Magyarország lakosságának nagyarányú pusztulását eredményezték.
A demográfiai mélypont az 1711-es év volt, ezt követően a népesség gyors gyarapodásnak indult. A demográfiai adatok igen bizonytalanok a korszakban (mivel csak a XVIII. század végén tartottak népszámlálást) a XV. században 3,5 - 4 millióra becsülik Magyarország lélekszámát, míg 1711 körül is csak 4 millió lehetett ez az érték.
A század végére a népesség mintegy 9,5 millió főre nőtt (II. József korabeli népszámlálás adata). A gyarapodás hátterében az emelkedő népszaporulat és a bevándorlás (spontán vándorlás és szervezett telepítés) állt. A nagyarányú népességmozgás (migráció) az országon belül is felerősödött, ezzel is gyorsítva a lakatlanabb területek benépesítését.
Érkeztek szlovákok, szerbek, horvátok, ruszinok, románok, csehek, örmények, görögök, lengyelek, ruszinok és németek (svábok)
A vándormozgalmak hosszú távú következményekkel jártak.
Egyrészt jelentősen csökkent a magyarság számaránya: a XV. századi 80%-ról (becsült érték) 40-42%-ra esett vissza.
Másrészt nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé vált az ország.

A magyarországi nemzetiségek közül a románok, a szlovákok, a szerbek és a ruszinok úgy nevezett csonka társadalmakban éltek, vagyis nem alakult ki saját nemességük (illetve korábbi nemességük gyorsan elmagyarosodott). A lakosság zömét a jobbágyok tették ki, vezetőik pedig többnyire vallási elöljáróik közül kerültek ki.
A Magyar Koronához tartozó, de autonómiával bíró Horvátországban élő horvátok –a magyarokhoz hasonlóan- teljes társadalommal rendelkeztek, mivel Magyarország a horvát nemességet külön nemesi nemzetnek tekintette.
A németség esetében találkozhatunk városlakó német polgárokkal (pl. Pest, Pozsony); a középkor óta Erdélyben és a Szepességben élő szászokkal, valamint a XVIII. században betelepített sváb parasztokkal. Míg az evangélikus szászok és városlakó németek döntően iparos, kereskedő és értelmiségi csoportokból álltak, a katolikus svábok zömében egynemű paraszti társadalmat alkottak.
Ebben a században vált jelentőssé a zsidó bevándorlás: a Morvaországból és Galíciából érkezetteknél jóval gazdagabb volt a kisebb számú lajtántúli zsidóság. Számuk II. József korára 82 ezerre tehető. A hazai zsidóság (akárcsak Európa más országaiban) nem rendelkezett földtulajdonnal, nem költözhetett városokba, és nem gyakorolhatott számos foglalkozást sem. II. József türelmi rendelete (1783) csökkentette a korlátozásokat, de a birodalmi egységesítés jegyében megkísérelte a német etnikumhoz asszimilálni a zsidóságot.
Az ekkoriban mintegy 44 ezer főre tehető magyarországi cigányságot a felvilágosult abszolutizmus politikája ugyancsak drasztikus módszerekkel (pl. a cigány nyelv betiltása, cigány gyermekek elvétele szüleiktől, stb.) igyekezett letelepíteni és asszimilálni.

A XVIII. század végéig Magyarországot alapvetően nem érintette meg a modern nemzeti eszme, a nacionalizmus. A szülőföldhöz kötődés mellett ekkor még létezett az országgal való azonosulás, a "hungarus"-tudat, amely összekötötte Magyarország különböző nemzetiségű lakóit. Így az 1780-as évekig nem is jelentkeztek nemzetiségi ellentétek.


Századforduló: a nacionalizmus megjelenése

A század végén azonban nem csak a magyar rendek, hanem a nemzetiségek körében is megjelentek a nemzeti ébredés első jelei. Vékony egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult: hogy igazolják népük ősi és előkelő származását, messzire visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek.
A horvátok ekkor kötötték történetüket az ókori illírekhez, a románok a dákokhoz és a rómaiakhoz, a szlovákok a morvákhoz.


A nemzetiségek helyzete a reformkorban

A reformkor idején a liberalizmus mellett megjelenő nacionalizmus hatására nyelvi, etnikai tartalommal töltődött fel a nemesi ellenállás. Kiemelt helyen szerepelt a magyar nyelv ügye: sok küzdelem után végül 1844-ben a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánították. A születő magyar polgári nemzet képviselői azonban szembetalálták magukat azzal a helyzettel, hogy Magyarország népességének fele nem magyar anyanyelvű.
A nemzetiségek –csonka társadalmak lévén- az ország vezetésében nem voltak képviselve, a nemesség pedig magyar volt vagy magyarosodni kívánt a nemzetiségi területeken. A liberális politikusok a politikai nemzet koncepciójával próbálták meg feloldani ezt az ellentmondást, mely szerint egy ország nem etnikai-nyelvi, hanem történelmi-jogi képződmény.
E szerint Magyarországon a magyar és a horvát –mint állami múlttal rendelkező- nemzet létezik, s ezen kereteken belül élnek a nemzetiségek (magyarok, horvátok, szlovákok, stb.)

A magyar liberális vezetők törekedtek a nemzetiségek magyarosítására (ebben a törekvésben jelentős szerepe volt a pánszlávizmustól és a nemzethaláltól való félelemnek is) Mivel az államhatalomnak kevés befolyása volt főleg az egyházi iskolákra, a megyei túlkapások inkább az indulatok elmérgesedését eredményezték. Tényleges asszimiláció –a magyarosító törekvésektől függetlenül- a nemzetiségi vidékek nemességének és a városok német és zsidó lakosságának körében volt megfigyelhető.

A magyarországi nemzetiségek körében a magyarhoz hasonlóan megkezdődött a nemzeti eszme térhódítása: a nemzetiségi mozgalmak. A horvátok kivételével (ahol a nemesség játszotta a vezető szerepet) főleg egyházi értelmiségiek álltak a mozgalmak élén. Kezdetben, a magyarokhoz hasonlóan- a történeti múlt nemzeti szempontú feltárása és a nyelv fejlesztése volt jellemző, később pedig a nemzeti keretek kiterjesztésére törekedtek. Ennek pontos tartalma nemzetiségenként változott: az elképzelések az önálló tartománytól a nemzeti intézmények követeléséig terjedtek.
A horvát nemesség a sérelmi politikában együtt haladt a magyarokkal, a magyar államnyelv kérdése azonban kiélezte az ellentéteket (bár a horvát közigazgatás nyelvét nem fenyegette a magyar). A horvát nemzeti mozgalom (illírizmus) az egységes irodalmi nyelvért folytatott küzdelemmel kezdődött, végcélul pedig a horvát, majd a délszláv népek egyesítését és vezetését tűzte ki.
A görögkeleti papság vezetése alatt álló szerbek elutasították a horvát törekvéseket, ugyanis ők is az összes szerb, majd délszláv vezetését akarták elérni.
A sem nemességgel, sem egyházi autonómiával nem rendelkező szlovák mozgalom elsősorban védekezett. Számukra a veszélyt a szlovák értelmiségi réteg elmagyarosodása jelentette, ezért fő követelésük az anyanyelvi oktatás terjesztése volt. Nekik a Morva Birodalomban felfedezett dicső múlt és a pánszlávizmus adott erőt. Mivel a magyar vezetőréteg az orosz „medve” erejétől (a pánszlávizmustól) tartott, az újlatin románok bontakozó mozgalmát kevésbé tartotta veszélyesnek.

A magyar államnyelv, az éledő magyar és nemzetiségi nacionalizmus, az ellentétes nemzeti célok az 1840-es évektől kezdve kiélezték a magyar és a nemzetiségi vezetők viszonyát. Ez óhatatlanul a magyarokkal szembenálló kormányzat, azaz Bécs felé orientálta a nemzetiségi mozgalmak vezetőit.


A nemzetiségek az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején

Az 1848. április 11-én kiadott törvények között nem szerepelt külön a nemzetiségekre vonatkozó törvény, mivel a liberális politikusok az egyéni polgári szabadságjogok biztosítását elegendőnek ítélték. Kimondatlanul, de a magyar vezetés az "egy politikai nemzet létezik, a magyar" koncepciója alapján állt, s így még nyelvi-kulturális autonómiában sem gondolkodott. A törvények Horvátországon kívül nem ismertek el nemzetiségi jogokat, a liberális vezetőréteg a zömében paraszti származású lakosság lojalitására számított a jogkiterjesztésért cserébe.

A márciusi forradalom kezdetben lelkesedést váltott ki az ország nem magyar népeinek körében, ugyanis a jobbágyfelszabadítás a nemzetiségi parasztságot is érintette. A vezetőréteg azonban rövidesen megfogalmazta követeléseit: nemzeti gyűléseiken, nyelvhasználaton túlmutató igényeket (pl. autonóm terület, saját nemzeti gyűlés) mondtak ki. Ezen követeléseik miatt szembekerültek e magyar vezetéssel. Mivel mindegyik nemzetiségnek hasonló céljai voltak -a nemzeti fejlődés minél szélesebb körű biztosítása-, érdekeik összeegyeztetése szinte lehetetlen volt, s egymással is szembekerültek.

A nemzetiségek az ígéretekkel nem fukarkodó bécsi kormányzathoz közeledtek, amely fel kívánta használni őket a magyar politikai törekvésekkel szemben.
A románok kisszámú értelmisége és paraszti tömegei Balázsfalván tartottak gyűlést (május 15-17) A nyár végére már megtalálták a kapcsolatot az erdélyi császári főhad-parancsnoksággal, s ősztől az osztrákok oldalán harcoltak a szabadságharcban.
A szerbek Újvidéki gyűlésükön még elismerték a magyar államot, és autonómiát követeltek, a magyar vezetők azonban az államegység alapján ezt elutasították. A Karlócán tartott szerb kongresszus (május 13-15.) kimondta igényüket egy szerb tartomány kialakítására (Baranya, Szerémség, Bácska, Bánát), júniusban pedig a szerb erők rátörtek a Délvidék népére.
A horvátok esetében a magyar kormány hajlandó volt elismerni az autonómiát, mivel Horvátország 1848 előtt is rendi tartományi különállással bírt. A bécsi kormány Josip Jellačić volt határőrezredest állította Horvátország élére, aki jobbágyfelszabadítással és a birodalmon belüli független horvát koronatartomány ígéretével maga mellé állította a nemzeti erőket. A magyar kormánnyal folytatott tárgyalások során már a horvát függetlenséggel sem elégedett meg, Magyarország összbirodalmi alárendelését követelte.

A nemzetiségek helyzete a XIX. század második felében
A neoabszolutizmus kiépítése után a nemzetiségek végképp megcsalatva érezték magukat, ugyanis nemcsak szabadságot nem kaptak, de a birodalom keretei között különálló koronatartományokat sem. Még Horvátország, a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság sem rendelkezett belső autonómiával, habár azok valóban különálló részét képezték a birodalomnak (Bécsből, a központi elvárásoknak megfelelően igazgatták a tartományokat).
Az az általános vélemény alakult ki, hogy "a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül" (Pulszky Ferenc).

1867-ben a magyar és az osztrák vezetők megkötötték a kiegyezést, mely hatással volt a nemzetiségekre is. Ebben az évben fogadta el a magyar országgyűlés a zsidó emancipációs törvényt, az izraelita vallás azonban csak 1895-ben vált bevett felekezetté.
Magyarországgal való kapcsolatukat a horvátok perszonálunióra kívánták redukálni, vagyis függetlenségük elismerését és egyes területek (Fiume, Muraköz) átadását követelték. A magyar országgyűlés ezt elutasította, de hajlandó volt a tartományi különállás elismerésére. Az 1868-ban megkötött horvát kiegyezés Horvátországot elismerte politikai nemzetnek, s beligazgatási autonómiát biztosított a horvátoknak. Az ország élén az uralkodó által kinevezett bán állt, s a szábor 42 képviselőt delegálhatott a magyar országgyűlésbe. Ettől kezdve a magyar kormányokban helyet kapott egy ún. horvát miniszter is. Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával, hivatalos nyelve a horvát lett. A horvát autonómia megteremtése a korabeli Európában a nemzetiségi kérdés kezelésének kis számú, pozitív példája közé tartozott, de teljes megnyugvást mégsem hozott.
A nemzetiségi viszonyok rendezése érdekében 1868-ban az országgyűlés megalkotta a nemzetiségi törvényt. A liberális törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsó és középső szintjén. Autonómiát nem biztosított, de lehetővé tette nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását.
A magyarok és a nemzetiségek viszonya azonban továbbra sem volt felhőtlen, ugyanis továbbra is a magyar maradt az egyetlen hivatalos nyelv, a nemzetiségek nem kaptak kollektív politikai jogokat (pl. nem alakíthattak pártokat), és sok, a törvényben megfogalmazott jog nem érvényesült a gyakorlatban (pl. magyarul válaszolnak a nemzetiségi nyelvű beadványokra).
18. tétel

A magyar parasztság története 1950 – 1970 között

Az 1950-es évek első felében a gazdaságfejlesztést a gyors iparosítás, főként a nehézipar erőteljes fejlesztése jellemezte. Emiatt súlyos aránytalanságok keletkeztek az egyes ágazatok és a termelés, elosztás, felhasználás között.

A hatalmas új ipari centrumok kiépítése nagyszámú munkaerő bevonását tette szükségessé. Az utánpótlás elsősorban a mezőgazdaságból érkezett, de meggyorsult a nők munkába állása is.

A kommunista párt 1948 februárjában hozta nyilvánosságra a mezőgazdaság szocialista átszervezéséről szóló tervét. Megjelent a termelőszövetkezetek működési szabályzata, hozzákezdtek az erőszakos szervezéshez és a parasztság „felszámolásához”.

A parasztság gazdasági ellehetetlenítése 1953-ig katasztrofális méreteket öltött. Egyre több közterhet róttak rájuk, a kötelező terménybeszolgáltatás (padlássöprés) miatt az 1,2 milliós paraszti családból 800 ezernek nem maradt kenyere, vetőmagja. Tömegessé vált ezért a földtől való menekülés, egyre többen számolták fel gazdaságukat, menekültek a TSZ-be.

Az MDP vezetői a jómódú parasztságot úgy állította be, mint a hatalom esküdt ellenségét, és a termelőszövetkezeti mozgalom legnagyobb kerékkötőit. Már 1948-49-ben összeírták a kulákgazdaságokat az országban. Gazdasági, rendőri és egyéb eszközökkel, a félelem légkörét és a rendszeres jogtiprás gyakorlatát honosították meg falun. 1948 és 53 között mintegy 400.000 embert ítéltek el, miközben egyre bővítették a kuláklistát.

A közös gazdaságok alakulásával a nehézségeket csak fokozták a sietségből és a megfelelő előkészítés hiányából eredő üzemi gondok. A gépállomások fejlesztése nem tartott lépést a termelőszövetkezetek termelési igényeivel. Így a mezőgazdaság mélyen képességei alatt termelt, és nem tudta kielégíteni a szükségleteket.

Az ’56-os forradalom után jelentős változások mentek végbe a gazdaságban. A II. hároméves terv (1958-60) célul tűzte ki a népgazdaságban meglevő aránytalanságok felszámolását, az életszínvonal javítását. Ez a terv egyedül a mezőgazdaságban volt sikertelen. Ez idézte elő az 1957 utáni évtized legnagyobb horderejű gazdasági változását: a mezőgazdaság kollektivizálását.

A magyar parasztság elleni újabb rohamot alapvetően három dolog motiválta:
A nagyüzemi gazdálkodás fölényébe vetett hit
Az önálló, autonóm embertől való idegenkedés
S az a tény, hogy a forradalom után nem állíthatták vissza a beszolgáltatási rendszert

1959. március 19-én törvényerejű rendelet jelent meg a termelőszövetkezetekről. Ennek értelmében a kollektivizálást három szakaszban:
1959 első három hónapjában
1959-60
és 1960-61 telén, lényegében 15 hónap alatt meggyőzéssel, kedvezményekkel és kényszerrel hajtották végre

A magyar parasztság, miként az egész társadalom is – a forradalom bukása után, a megtorlások közepette már nem tudott ellenállni a hatalom akaratának. Akiket nem tudott megtörni Rákosi embertelen rendszere, a kuláklista, a padlássöprés, azok mos belekapaszkodva az apró kedvezményekbe – megtörtek.

Ezek az engedmények nem is voltak olyan aprók:
a mezőgazdaság jelentős beruházásokba részesült
a beszolgáltatási rendszert végleg elhagyták
háztáji földet tarthatott a paraszt
általánossá vált a szabadpiaci értékesítés
a téeszek lényegében önállóan gazdálkodhattak
a szociális juttatások rendszerét kiterjesztették a parasztságra is

Az átszervezés végére (1962) Magyarországon a földek 93 %-a állami, illetve szövetkezeti szektorba került. Ezzel a magánszektor utolsó, jelentős bázisát is felszámolták.

A III. ötéves tervidőszak alatt (1966-70) gyorsult a gazdaság fejlődésének üteme, gyarapodott a nemzeti jövedelem. A „gulyáskommunizmus” legjobb évei voltak ezek. Az évtized közepén azonban a párt vezetésében egyre többen kezdték hirdetni a gazdasági reformok szükségességét. Az új gazdasági mechanizmusnak elkeresztelt reform azonban eleve magában hordozta a kudarc lehetőségét, mert nem érintette a tulajdonviszonyokat, ráadásul nem járt együtt semmiféle politikai reformmal.

A reformok kibontakozását már a kezdet kezdetén megtorpedózták a „szocialista világrendszeren” belüli feszültségek: a prágai tavasz, a lengyel munkásfelkelés elfojtása.

19. tétel

A kereszténység korai története és egyházzá szerveződése


A keresztény és zsidó vallás elkülönülése:

A Római Birodalom területén elterjedt számos szekta egyike volt a Jézus születése és halála óta rendkívül népszerű zsidó vallási irányzat, a kereszténység. Az eredetileg egységesnek számító zsidó egyistenhívők körében Jézus tanításai és prédikációi kapcsán éleződtek ki az ellentétek.
A mózesi törvények fennmaradásáért küzdő irányzatok nem akarták elfogadni Jézust, mint Messiást. Istenkáromlásért és lázításért bevádolták a római helytartónál, Poncius Pilátusnál, aki keresztre feszíttette.

A „páli fordulat”:

Jézus tanítványai Péter apostol vezetésével összegyűltek Jeruzsálemben, és szigorú visszavonultságban, vagyonközösségben várták a Messiás második eljövetelét. Ezt a hiábavalónak-tűnő várakozást Pál apostol oldotta fel azzal a tanításával, hogy Jézus kereszthalálával a megváltás nem csak a zsidók számára, hanem az egész emberiség számára megtörtént. Nem kell tehát várni az utolsó ítéletre, hanem istennek tetsző életet kell élni, mert aki így él, az már ezen a világon elnyeri a megváltást. Elvetette az aprólékos zsidó szertartást, és a vallást ember-közelibbé tette. E kettős fordulat miatt a zsidók végleg „elhidegültek” a keresztényektől, de a kereszténység megindult világhódító útján azzal, hogy megnyitotta kapuit a széles néprétegek előtt.

Az őskeresztény gyülekezetek:

Az első keresztény közösségek Palesztinában és Kis-Ázsiában alakultak, de hamarosan a Birodalom nyugati részében is elterjedtek. Az egységes nyelv és közigazgatás segítette az új hit terjedését. A vallás leglényegesebb tanításai (felebaráti szeretet, egyenlőség, bűnbocsánat) pont azt adták meg az embereknek, amire eddig vártak.

Az őskeresztény közösségekben egyenlőnek számítottak a férfiak és a nők, a szegények és a gazdagok, a szabadok és a rabszolgák. A közösségek úgy éltek együtt, mint a családok, gondoskodtak a betegekről és a fiatalok neveléséről, vasárnapi összejöveteleiken imádkoztak, Bibliát olvastak, énekeltek, közös áldozáson vettek részt.

Az első gyülekezeteket Jézus tanítványai, az apostolok irányították, munkájukat a vének, és gyülekezeti szolgák segítették, a közös anyagi ügyeket pedig a püspökök kezelték. Kezdetben az egyes közösségeknek sem szilárd szervezete, sem állandó hívei nem voltak, csupán a Jézusban, mint Megváltóban való közös hit kötötte össze őket.

A társadalmi bázis kiszélesedése:

A kezdeti időben a gyülekezet tagjai a szegények köréből kerültek ki. Idővel azonban már nem becsülték le a jobb módú és műveltebb rétegeket, hanem beengedték őket a közösségekbe.


Keresztényüldözések:

Az egyistenhitű keresztények hamarosan szembe kerültek a császárkultusszal. Kényszer hatására sem voltak hajlandók a császárt isteníteni, szobraihoz ajándékot vinni.

A II. század elejétől - a számbeli gyarapodással párhuzamosan - megindult a szervezett egyház és a szisztematikus tanítás kialakulása. A püspökök váltak fegyelmi és hittan ügyekben is a közösség vezetőivé, s az elszórt gyülekezetekből szervezett, hierarchikus egyház épült ki. E folyamatban került sor a Jézusra, és tanításaira vonatkozó hagyományok lejegyzésére. 50 és 120 között megszülettek az újszövetségi iratok, a II. században pedig megindult az újszövetségi gyűjtemény kialakítása.

A császári hatalomnak rá kellett jönnie, hogy a kiépült egyházszervezettel rendelkező, a társadalomba teljesen beilleszkedett kereszténységet nem lehet tovább üldözni, hanem ki kell vele egyezni.

A constantinusi fordulat:

Diocletiánus utóda, a három társcsászár egyike, Galerius már felismerte a keresztényüldözések csődjét, és halálos ágyán, 311-ben kiadta a keresztény vallás gyakorlását engedélyező türelmi rendeletét.

Az igazi fordulat azonban Constantinus (312-337) uralkodása alatt következett be. Nemcsak, hogy kiegyezett a kereszténységgel, hanem szövetségre is lépett vele. 313-as milánói edictuma az összes vallás hívei számára szabad vallásgyakorlatot biztosított, ő maga azonban a kereszténységet részesítette előnyben. A római pénzérmékre és a hadsereg zászlaira keresztény jelképek kerültek, az egész birodalom területén állami ünnep lett a vasárnap, a bazilikákat megnyitották a keresztény istentiszteletek számára.

A legalizált viszonyok között gyorsan épült ki az egyház szervezete. Létrejöttek az egyházmegyék, egyháztartományok, kialakult a zsinatok megtartásának szokása, és megjelentek az első keresztény remeték, a szerzetesség előhírnökei.

Constantinus célja az volt, hogy a hatalmas birodalom széthúzását az új hit erejével akadályozza meg. A 325-ös niceai zsinaton pontifex maximusként elnökölt, és nagy szerepe volt a döntésben, amely végül kimondta, hogy Jézus Isten fia, és ők ketten egylényegűek.

Az V. századtól Róma hanyatlásával párhuzamosan, a keresztény egyház egyre jobban részesévé vált az államhatalomnak. Amikor a népvándorlás hullámai elsöpörték a Római Birodalmat, az új, feudális Európa, már e hit elvei alapján épült fel a korai középkorban.


A középkor századaiban a katolikus egyház szervesen beépült a feudális Európa társadalmi rendjébe, maga is birtokossá, és a társadalom szellemi életének osztatlan irányítójává vált.
A római pápák egyház feletti hatalmának elve és gyakorlata igen régi eredetű. Péter jogán, az első római püspökök már az első keresztény évszázadokban elsőséget, és joghatóságot követeltek maguknak világegyház egésze felett.

20. tétel
A holocaust Európában
A holokauszt (jelentése „égő ádozat”), azt a népirtást jelöli, amelyet Adolf Hitler kísérelt meg Európában a XX. század közepén.
A náci Németország

Adolf Hitler az általános választások eredményei alapján, 1933. január 30-án került a német kormány élére. A „vezér és kancellár” rendszerének alapjává az „ideológiai bűnbakképzést” tette, melyet a rasszista antiszemitizmusra épített. Bár szélsőséges nacionalizmusa és a zsidók iránti engesztelhetetlen gyűlölete a jóval hatalomra jutása előtt kiadott Mein Kampf (Harcom) című könyvéből nyilvánvalóvá vált, kevesen gondolták, hogy e zűrzavaros, dilettáns eszmefuttatásokkal teli írást komolyan kell venni, olyan politikai programnak lehet tekinteni, melynek megvalósítására Hitler a hatalom birtokában is kísérletet tesz majd.

Ép ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a „világzsidóságot” valaki felelőssé teheti az első világháború kirobbantásáért, majd a Németországra és a szövetségeseire kényszerített imperialista béke feltételeiért. Nehéz volt elhinni, hogy a zsidóság tehet a kapitalizmus összes igazságtalanságáért és bűnéért, de a zsidók műve a tőkés rend megdöntésére szövetkező, a terrorisztikus eszközök alkalmazásától sem visszariadó kommunizmus is.

A nácik ügyes propagandával, hatékonyan kapcsolták össze a hagyományos, vallási gyökerű zsidóellenességet a szélsőséges nacionalizmussal. Abban, hogy gyűlölködő antiszemita koholmányaik olyan nagy visszhangot keltettek, kétségtelenül szerepet játszott a legrégebbi és legmakacsabb bűnbakképző ideológiák egyike, a vérvád, melynek nyomai még ma sem tűntek el teljesen az emberiség kollektív tudatából.

A vérvád:

A vérvád alapja nem más, mint az „istengyilkosság”, vagyis az a vélekedés, hogy Jézus Krisztust a zsidók feszítették keresztre, akik ezt a szörnyűséges bűnt újra és újra elkövetik a keresztények ellen oly módon, hogy egy ártatlan gyermeket vagy ifjú szüzet feláldoznak. Ezt a rendkívül nehezen cáfolható bűnbakképző vádat, mely a történelem során tömérdek áldozatot szedett, cinikus ideológusok a huszadik század elején oly módon terjesztették ki, hogy a zsidók nem elégednek meg egyes személyek legyilkolásával, de az összes európai „keresztény állam” megsemmisítésére és elpusztítására törekszenek. E gonosz szándék állítólagos bizonyítékaként az antiszemiták a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című irományra hivatkoztak, mely Hitler egyik kedvenc, többször is idézett olvasmánya volt.


Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak.

A nürnbergi törvények és a „kristályéjszaka”:

Ezt a célt szolgálták az 1935 novemberében hozott „nürnbergi törvények”, melyekben a nácik olyan személyként határozták meg a zsidót, akinek két zsidó szülője vagy három zsidó nagyszülője van. Az első két nürnbergi törvény megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól.

A harmadik törvény elkülönítette őket a többi némettől, megtiltva a zsidók és nem zsidók között kötött házasságkötést, sőt, közöttük már a házasságon kívüli nemi kapcsolatot is büntették. Ezzel a célpontul kijelölt bűnbakokat immár nem vallási alapon határozták meg, ehelyett a származás alapján döntötték el, ki minősül zsidónak, s ez elől már az sem nyújtott menekvést, ha valaki keresztény hitre tért át. Ezt a „rasszista” kritériumot alkalmazták a nácik a megszállt Európában, és erre épültek az 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben hozott magyarországi „zsidótörvények” is.

1939 szeptemberéig a náciknak a nürnbergi törvények következetes alkalmazásával és az 1938. november kilencedikéről tizedékére végrehajtott „kristályéjszaka” pogromsorozatával, melynek során 191 zsinagógát gyújtottak fel, kilencven zsidót megöltek és 30.000 embert koncentrációs táborokba küldtek, sikerült a német és osztrák zsidók nagyobb részét emigrációra kényszeríteniük. De a tömeges megsemmisítést, melyre később, a hatvanas évektől a holokauszt kifejezést alkalmazták a történészek, csak a második világháború során, a katonai intézkedések „leple alatt” sikerült végrehajtaniuk.

A „zsidókérdés végleges” megoldása:

A zsidók összegyűjtését és tömeges legyilkolását még a szigorúan bizalmas iratokban sem nevezték a nevén, helyette az Endlösung der Judenfrage (A zsidókérdés végső megoldása) kifejezést alkalmazták. A pogromokat és a deportálásokat szervező különítmények neve Sonderkommando (különleges kommandó) volt, az általuk végrehajtott tömeggyilkosság: Sonderaktion és Sonderbehandlung (különleges akció, illetve kezelés). Az iratokban előszeretettel használták még a Sauberung (tisztogatás), Ausschaltung (kikapcsolás), Aussiedlung (kitelepítés) és Unsiedlung (áttelepítés) fedőszavakat.

Adolf Hitler ki sem adott írásos parancsot a holokauszt végrehajtására, nyilvános beszédeiben pedig nem ment tovább a „zsidók megbüntetését” kilátásba helyező célozgatásoknál. 1942 januárjában a Wansee-konferencián határozták el a „végső megoldást”, a zsidók teljes elpusztítását. Mindezt a Heydrich irányítása alatt álló titkosrendőrség, a Gestapo egyik részlege szervezte Adolf Eichmann vezetésével.

A haláltáborok:

Szisztematikusan fogtak munkához: Lengyelországban, és a Szovjetunió megszállt területein csoportosan végezték ki a zsidókat, és elkezdték a haláltáborok felépítését. Auschwitz, Buchenwald, Treblinka és más táborok szögesdrótjai mögé Európa minden megszállt országából (később a csatlós országokból is) szállítottak zsidókat, cigányokat, politikai elitélteket.

Az utazást túlélő foglyokat embertelen körülmények között dolgoztatták, biológiai kísérleteket végeztek rajtuk, s ha valaki ezeket is túlélte, gázkamrában végeztek vele.

A fenyegetettség gyakorlatilag a kontinentális Európában élő valamennyi zsidóra kiterjedt. A haláltáborokba egészen 1944 végéig rendre befutottak a halálraítéltekkel megrakott vonatok. Mégis, a népirtás igencsak változó hatékonysággal és rendkívül eltérő feltételek mellett valósul meg a különböző országokban, attól függően, milyen volt a viszonyuk a Német Birodalommal (mennyire voltak alárendelt, vagy kiszolgáltatott helyzetben.)
A megszállt vagy német vazallussá tett országokban a deportálások gépezete a haláltáborok felállításakor nyomban beindul.
A holokauszt Európa egyes országaiban:
Franciaország
Az 1940 júniusában bekövetkezett katonai vereség után az ország két részre szakad, északi területei, és nyugati partvidéke német megszállás alá kerül, többi része pedig Pétain marsall Vichyben székelő kormányának fennhatósága alá.
A két országrészben nem teljesen ugyanaz a sors vár a zsidókra. Vichy minden német nyomást vagy indítványozást megelőzve helyezte hatályba 1941. október 3-án az ún. „zsidó státust”, amely a nürnbergi elvek szerint szabta meg, kit kell zsidónak tekinteni.
A vichyi hatóságok azonban, minden ügybuzgóságuk ellenére „csak” a külföldi zsidókat szolgáltatták ki a Gestapónak, és megtagadták (legalábbis a déli övezet német megszállása előtt) a francia zsidók deportálásában való együttműködést. A nácik egyes zsidóellenes rendelkezéseit – például a sárga csillag kötelező kitűzését – valójában még 1942 novembere után, tehát egész Franciaország katonai megszállását követően sem érvényesítették teljes szigorral a kollaboráns állam területén.
A francia zsidók többsége és a külföldiek egy kisebb hányada megmenekült üldözőitől az ellenállás, a katolikus egyház nem kollaboráns papjai, egyes önfeláldozó protestáns faluközösségek, valamint a rendőrségben, a közigazgatásban és másutt tevékenykedő együtt érző polgárok közös erőfeszítéseinek köszönhetően.
Majdnem 13 000 áldozat deportálására került sor. A hírhedt Párizshoz közeli Drancy-tranzittáborból a felszabadulás előestéjéig, 1944 augusztusáig bezárólag futottak ki vonatok Auschwitz irányába.
Luxemburg
A Luxemburgi Nagyhercegséget, a 300 000 lakosú kis államot, semlegességét megsértve 1940. május 9–10-én rohanták le a németek. A zsidókat gettóba zárták, karszalagot kellett viselniük, kényszermunkára vitték őket, és elkobozták a vagyonukat. Hamar megkezdődtek a deportálások és a száműzetés, mivel Luxemburgot be akarták olvasztani a Német Birodalomba. Serebrenik főrabbi vezetésével 1940. augusztus 8. és október 15. között kb. 2500 zsidót evakuáltak illegálisan a szabad Franciaországba és Portugáliába. Ezután lehetetlen volt önként elhagyni az országot. 1941 októberétől 1943 áprilisáig kb. 800 zsidót deportáltak Lódzba, Auschwitzba és Theresienstadtba.
A felszabadulás után 400 zsidó túlélőt találtak Luxemburgban.
Hollandia
A megszállt királyságban kisebb zsidó csoportok deportálására már igen korán, 1941 júniusában megkezdődött, ezeket az akciókat azonban az év végén felfüggesztették, nem kisrészben az egyházak és a népesség heves ellenállása miatt. A zsidóellenes műveletekbe a németek – megszokott politikájuknak megfelelően – bevonták a holland rendőrséget is. Áldozataikat előbb az országon belül felállított táborokba hurcolták, amelynek igazgatását magukra az üldözöttekre bízták. Az 1942 nyarától mind tömegesebbé váló deportálásokat aztán ebből a táborból kiindulva szervezték.
Sok holland polgár nem habozott kitűzni a sárga csillagot fenyegetett honfitársaival való együttérzése jeléül (Több mint 20 000 zsidót bújtattak el.) Az üldözések mérlege azonban emberéletben mégis egyike a legsúlyosabbaknak Hollandiában a megszállt nyugati országok között.
Belgium
Itt a helyi közigazgatás és a közvélemény talán még ennél is határozottabb ellenállást fejtett ki 1942 augusztusa és októbere között, az első deportálások idején. Végrehajtásukat azonban nem tudta megakadályozni. A háború második szakaszában a németek újabb deportálásokat szerveztek, mivel azonban mind kevésbé számíthattak a helyi hatóságok együttműködésére, be kellett érniük a fasiszta milíciák segítségével. Az ellenállás, illetve az üldöztetéseket erkölcsi, vallási vagy politikai meggyőződéséből fakadóan (avagy egyszerűen a megszállók iránti ellenérzésből) általában ellenségesen fogadó lakosság Belgiumban is nagy zsidó csoportokat menekített ki a fenyegetettségből.
A megszállt skandináv országok – Norvégia és Dánia –, valamint a németekkel katonai szövetségben álló Finnország többféleképpen is példát szolgáltatott arra, hogyan lehetett (több-kevesebb sikerrel) helyi erőkből zátonyra futtatni az emberirtás programját.
Norvégia
1942 februárjától, a kollaboráns Quisling-kormány megalakulásától kezdve, az általa irányított Norvégiából a németeknek „csak” mintegy 760 embert sikerült elhurcolniuk, mivel 1942 novemberében az ellenállási mozgalom 900 sorstársukat átjuttatta a semleges Svédországba.
Dánia
A német katonai jelenlét ellenére az ország megőrizte saját közigazgatását, amely elvszerű következetességgel szegül szembe mindenfajta antiszemita intézkedéssel. Amikor a zsidók elhurcolásának veszélye már ténylegesen a küszöbön áll, a lakosság, a hatóságok és az érintettek anyagi, erkölcsi és tettekben is megnyilvánuló összefogásának köszönhetően a közel 8000 veszélyeztetett túlnyomó többségét 1943 októberében hajókon és halászcsónakokon titokban átmenekítették Svédországba. De a koppenhágai kormány az internált 425 dániai zsidó sorsát továbbra is szívén viselte annyira, hogy a Vöröskereszt segítségével még a háború befejezése előtt sikerül hazahozatnia őket.
Finnország
Németország egyetlen észak-európai szövetségese a Szovjetunió ellen viselt háborúban – híven polgári demokratikus hagyományaihoz – a legkisebb intézkedést sem hajlandó megtenni a körülbelül 2000 főnyi zsidó polgárával szemben. A Gestapo nyomására a finn rendőrség végül megkezdte ugyan a külföldi honos zsidók kiadását: összesen 11 személyt. Amikor azonban Mannerheim marsall kormánya tudomást szerez a rájuk váró sorsról, haladéktalanul leállíttatja a deportálásokat. Ez az egyetlen ilyen eset a náci befolyás alatt álló Európában.
Olaszország
Az olasz vezetés csak tessék-lássék hajtotta végre az 1938 óta érvényben levő – és a Mussolini által meghódított területekre is kiterjesztett – zsidótörvények rendelkezéseit. Ez azt jelentette, hogy a fasiszta hatóságok semmiféle deportálást nem engedélyeznek mindaddig, amíg ők a helyzet urai (1943 szeptemberéig), és hogy az olasz övezetek viszonylag sok zsidó menekültnek nyújtottak biztonságos menedéket. A Duce és az ideiglenes kormány bukásával azonban a német csapatok elfoglalták Észak-Olaszországot, és bevonultak a megszállt területekre. Azonnal meg is indították a deportálásokat mindenhonnan, de az üldözöttek továbbra is gyakran számíthatnak a legtöbbször jóindulatú olasz lakosság és az államigazgatás végrehajtó szerveinek segítő közbeavatkozására.
Lengyelország
Kb. 3,3 millió zsidó (a lengyel népesség közel 10 százaléka) élt Lengyelországban a háború kitörése előtt.
A német megszállás következtében a zsidók elszigetelődtek a lengyelektől, A németek előírták, hogy azonosító karszalagot kell viselniük; letartóztatták és kényszermunkára vitték őket a táborokba vagy egyéb épülőfélben lévő német létesítményekbe. Ki voltak tiltva a város bizonyos részeiből; kisebb élelmiszeradagot osztottak nekik, mint a lengyel lakosságnak. Ki voltak téve az önkényes terrornak és erőszaknak: a legtöbb zsinagógát lerombolták, zsidók ezreit ölték meg spontán akciók során.
A következő időszak a gettósításé volt. A Főkormányzóság területén 1941 áprilisára a zsidók többsége gettóba került. Miután 1941 júliusában a németek elfoglalták Galíciát, a zsidókat ott is hasonló eljárásnak vetették alá. A gettósítás az év végére befejeződött. A zsidóknak ebben az időszakban el kellett viselniük az éhséget, a betegséget és a kényszermunkát. Becslések szerint a megsemmisítés politikájának köszönhetően legalább félmillió ember pusztult el „természetes halállal” vagy spontán terror következtében.
A német zsidópolitika harmadik szakasza 1941 végén vette kezdetét, amikor működésbe léptek a haláltáborok. Decemberben megindultak a deportálások. Csak azok menekültek meg, akik a német katonai hatóságok megítélése szerint részt vettek a nélkülözhetetlen háborús termelésben. Himmler ennek ellenére elrendelte az összes zsidó helyettesítését lengyelekkel és valamennyi gettó lerombolását 1942 végéig. A folyamat valamivel tovább tartott. 1943 márciusában likvidálták a krakkói gettót. Áprilisban a németek elhatározták, hogy felszámolják a varsói gettót is, de beleütköztek a zsidók fegyveres ellenállásába; végül május közepén számolták fel a varsói gettót.
A háború befejezésekor 50–70 000 lengyel zsidó volt még életben Lengyelországban, a lengyel hadseregben és a német táborokban. Mintegy 180 000-et telepítettek vissza a Szovjetunióból. Hárommillió lengyel zsidót öltek meg.
Szovjetunió (Lettország, Litvánia és Észtország is)
Az 1939-es népszámlálás adatai szerint több mint 3 millió zsidó élt a Szovjetunióban: kb. fele részük Ukrajnában, közel 1 millióan Oroszországban, 375 000-en Fehér-Oroszországban, a maradék pedig a Szovjetunió ázsiai részén.
Kelet-Lengyelország szovjet megszállását követően kb. 300 000 zsidó menekült keletre a náci fennhatóság alá került lengyel területekről. A balti államok szovjet megszállásának időszakában mintegy 10 000 politikailag gyanús zsidót (és számos nem zsidót) deportáltak Szibériába és Oroszország más részeire kényszermunkatáborokba. Lengyel állampolgárságuk feladását megtagadó lengyel zsidók ezreit küldték lágerekbe.
Oroszország lerohanásának hírére a balti államokban néhány ezer zsidó fiatal a Vörös Hadsereghez csatlakozott, míg pár ezren idejében Oroszországba menekültek. A zsidók többségét a Baltikumban, Fehér-Oroszországban, Ukrajnában, Besszarábiában vagy a Krím-félszigeten érte a német invázió, amely túl gyorsan haladt előre, semhogy lehetséges lett volna a tömeges menekülés vagy a szisztematikus evakuálás előle.
A támadó német hadsereget követték az Einsatzgruppék, amelyek összegyűjtötték a zsidókat, és sok ezer embert lőttek tömegsírba. Az Einsatzgruppék nyomán megérkeztek a német polgári hatóságok, és gettókat hoztak létre a nagyobb zsidó városok (Vilna, Kovno, Savli, Riga, Dvinszk, Minszk, Mohilev, Zsitomir, Berdicsev) maradék lakossága számára. Ezután elrendelték a zsidó tanácsok felállítását. Néhol olyan gyorsan zajlottak a mészárlások, hogy már nem is volt szükség gettókra. Például Kijevben 1941 szeptemberében két nap alatt több mint 33 000 zsidót lőttek bele egy szakadékba az elhagyatott Babij Jar mellett. A német statisztikák szerint 1941 októberéig negyedmillió zsidó mészároltak le a Baltikumban és Fehér-Oroszországban. A balti és az ukrán lakosság együttműködött a németekkel a zsidók meggyilkolásában.
A tömeggyilkosságok szüneteiben az éhségtől és különböző betegségektől szenvedő, gettóba zárt zsidókat kényszermunkára hajtották. 1943 nyarán a németek megkezdték a gettók még élő lakóinak elpusztítását.
Magyarország:
A magyarországi holokauszt gyakorlatilag a Numerus Clausus-szal kezdődött: ez volt az első olyan eset, amikor törvényi szinten mutatták meg a célcsoportot. Ezt követte a három zsidótörvény, mire a lakosság úgy gondolta, hogy ha már törvényben kimondják a zsidók másságát, akkor biztos nem is olyanok, mint a többi rendes ember.
A folyamat következő lépése az ún. verbális pogrom, vagyis különböző beszédekkel hergelték az embereket a zsidóság ellen. Ezek után a fizikai bántalmazások, a gettósítás, a külső jelekkel való megkülönböztetés és a vagyonelkobzás már nem is döbbentették meg a magyar embereket. Szép lassan mindenki elhitte, hogy a zsidók tulajdonképpen nem is emberek, és megérdemlik a rájuk váró sorsot.

Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után nem sokkal megkezdődött a zsidóság szervezett megsemmisítése. Március 31-én kiadtak egy rendeletet, mely szerint április 5-től, minden hat év feletti zsidó köteles sárga csillagot hordani a szíve fölött, később pedig a járműhasználattól is eltiltották a zsidókat.
Az első gettót 1944. április 16-án állították fel Kárpátalján (ez lett a magyar holokauszt napja); itt és Észak-Erdélyben gyűjtőtáborokat állítottak fel, melynek költségeit az elkobzott zsidó vagyonból fedezték. A különböző intézkedéseket, így a zsidók begyűjtését is, a Sonder-kommandó hajtotta végre (néhány helyen, pl. Hódmezővásárhelyen, Esztergomban, Kaposváron nem gyűjtötték be a zsidókat).
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek. A gyűjtőtáborokból vonaton szállították a zsidókat a haláltáborokba, elsősorban Auschwitz-Birkenauba (Kassán keresztül). A deportálásokat Vitéz Baki László és Vitéz Endre László szervezték, végrehajtói pedig a német irányítással dolgozó magyar csendőrök voltak. Először a visszacsatolt területek zsidóságát vitték el, majd a Tiszántúl, a Dunántúl és Budapest zsidó lakosai következtek. A budapesti zsidók deportálását azonban Horthy leállíttatta (július 6.): sok személyes ismerősét és a gazdasági élet több vezetőjét érintették a deportálások, a pápa és a svéd király hevesen tiltakozott, kelet felől megindultak a szovjetetek, a szövetségesek pedig azzal fenyegették, hogy háborús bűnösként elítélik őt.
Az aszemita Szálasi és a nyilasok a zsidómentes Magyarország filozófiáját vallották. Mivel a bombázások során tönkrement a vasút, amin keresztül deportálták a zsidókat, Szálasi "kénytelen" volt létrehozni a Dohány utca környékén lévő nagy budapesti gettót (november 2.), ahová kezdetben 60 ezer zsidót zsúfoltak be. Létrehozta a valamivel kisebb, 35 ezer főt befogadó nemzetközi gettót is, mely a Margit hídtól a Szent István parkig terjedt ki. November 6-án megindultak az első halálmenetek is, melyek során 50-70 ezer zsidót indítottak el gyalogmenetben a Német Birodalom irányába.
Az ostromlott Budapesten nyilas csoportok az utcákon és a Duna-parton tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Több tízezerre becsülik a fővárosban bujkáló zsidók számát: mentettek zsidókat nem zsidó magyarok, Friedrich Born (a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője), valamint diplomaták, pl. Angelo Rotta (pápai nuncius), Carl Lutz (svájci konzul) és Raoul Wallenberg (svéd követségi titkár), akik több ezer személynek nyújtottak diplomáciai mentességet.

1944 karácsonyának napjaiban a szovjet hadsereg bezárta a gyűrűt Budapest körül, s a főváros elfoglalásáért folytatott heves ostrom csak 1945. február 13-án zárult le. Márciusban lemondatták Szálasit -akit később halálra ítéltek és kivégeztek-, áprilisban pedig az utolsó német csapatok is elhagyták Magyarországot. A magyar holokauszt ezzel véget ért: a magyarországi zsidóság második világháborús vesztesége a becslések szerint 550-560 ezer fő az akkori, 250-300 ezer a trianoni országterületen (a nem zsidó polgári lakosság vesztesége 60-100 ezer ember, míg 340-360 ezer magyar katona halt meg).
Népirtás a Szovjetúnióban:

1937-ben adta ki az NKDV a tömeges terror „keretszámairól” rendelkező 447. számú parancsot, az „ellenség” felszámolására, melyet Sztálin távirattal támasztott alá. A Jezsov által megfogalmazott parancs meghatározta, hogy az áldozatoknak milyen társadalmi csoportokból kell kikerülniük.

Érintettek voltak:
a kulákokon és a bűnözőkön kívül a papok
a szektások
a „szovjetellenes” politikai pártok tagjai
a fasiszták
volt fehérgárdista tisztek
cári hivatalnokok és rendőrök
a besúgók
a terroristák
a banditák
a visszaeső bűnözők
sőt, még a lótolvajok is.

A belügyi hatóságok egyes körzetekre lebontva közölték a kivégzendők és a kényszermunkatáborokba deportálandók kvótáit, melyeket a helyiek javaslatai alapján alakítottak ki. Csak ebben az akcióban, 1937-ben és 1938-ban közel négyszázezer embert végeztek ki, ebből százötvenezret „engedély” nélkül. Ennél jóval több áldozatot ítéltek kényszermunkára, ami a gyakorlatban szintén felért egy halálos ítélettel.

A megtorlásra kijelölt kategóriákat természetesen tetszés szerint lehetett értelmezni, a „párt ökle” gyakorlatilag bárkire lesújthatott. Tág tere nyílott az egyéni bosszúnak és leszámolásnak, és még a legfelsőbb vezetésnek, sőt, személy szerint Sztálinnak sem volt pontos elképzelése arról, milyen cél érdekében gyilkoltat meg rövid idő alatt százezreket.

Abban, hogy a sztálini rendszer kegyetlensége ilyen szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, meghatározó szerepet játszott a diktátor elhatalmasodó gyanakvása, az agresszióba forduló paranoia, melyek jelei Sztálinban ekkoriban egyértelműen megmutatkoztak. Tudjuk, hogy a kommunista terrorkampányok már a húszas évek végétől koncepciós perekbe torkolltak, majd a koncepciós perek újabb terrorkampányokat váltottak ki. A „lenini gárda”, melynek tagjai Sztálin riválisának számítottak az egyeduralom megszerzéséért folytatott harcban, szinte teljes egészében áldozatul estek dühének.

21. tétel
Diktatúrák a két világháború között

Diktatórikus, totalitárius rendszernek nevezzük az olyan államhatalmat, amely a társadalom minden tevékenységére, és megnyilvánulására kiterjeszti ellenőrzését. Az ilyen államban nemcsak a politikai intézményeket vonják szoros ellenőrzés alá, hanem az emberek életmódját és gondolkodását is.
A totális állam kiépítését Mussolini olasz fasiszta pártja hirdette meg először, de ilyen totális állam volt még a nemzetiszocialista (német) és a kommunista (orosz) diktatúra.

Mindhárom diktatúra jellemzője:
A pártállam kialakítása:
egyetlen párt uralja a politikai életet (egypártrendszer)
az összes többi pártot és a szakszervezeteket feloszlatják
megszűnik a sajtószabadság
nincsenek polgári demokratikus jogok
a párt vezetője korlátlan hatalommal rendelkezik, magát vezérnek nevezi (führer, duce – vezérkultusz) és rendeleti úton kormányoz

A társadalom bekerítése:
a társadalom felett totális ellenőrzést alakít ki, melynek eszközei: a cenzúra (könyvek, lapok, művészeti alkotások
az egyházellenes döntések sorozata (Olaszországra ez nem igaz, a fasiszták nem voltak (antiszemiták),vallásellenesség, vallásüldözés (Oroszországban: templomok lerombolása)
jelképhasználat (vörös csillag/zászló a Szovjetúnióban, fasces – Olaszországban, horogkereszt - Németországban)
a társadalom uniformizálása, gondolkodásának átformálása
az emberek manipulálása : demagógiával, hamis ígéretekkel
a párt népszerűsítése, nagy szakrális terek kialakításával, a nagyság-, a legyőzhetetlenség tudat hangsúlyozásával,
az erőkultusz hangoztatása, a múlt, a tradíciók tagadásása, helyette a jövő (pártideológiának megfelelő) emberképének megteremtése,
a propagandakeltés (nagyszabású rendezvények pl.: ünnepi pártnapok, felvonulások, plakátok, filmek, néprádió
a társadalom megfélemlítése, a terror alkalmazásával
szabadság korlátozása, lehallgatások, házkutatások engedélyezése, magánszemélyek kifosztása
A gazdaság bekerítése, erőszakos fejlesztése:
építkezések, infrastruktúrális fejlesztések
a gazdaság kizsákmányolása
az ipar erőltetett fejlesztése a mezőgazdaság kárára
a gazdaság feletti totális állami ellenőrzés

Az 1929. október 24-ei New York-i tőzsdekrach (összeomlás) súlyos gazdasági válságot, pénzügyi összeomlást eredményezett az USA-ban, majd a világ többi pontján is.
Az agrár-, ipari-, pénzügyi szektorok összeomlottak, bankok ezrei mentek csődbe a túltermelési válságban, a nemzetközi tőkeimport megrekedt.
Mindenhol válsághelyzet alakult ki, csak míg a nyugati, demokratikus hagyományokkal bíró, erős polgári rétegre alapozó államok képesek voltak kilábalni a válságból erős állami beavatkozásokkal (USA), addig Közép- és Kelet-Európa az első világháborús sokkból éppen csak kilábaló, felépülő államai (Németország, Olaszország,) nem voltak képesek túlélni a világgazdasági válságot a demokratikus, polgári állam keretein belül.
A fasiszta Olaszország:

Az első igazi totális rendszert Mussolini hozta létre Olaszországban. Az első világháború után a háborús szerzeményeivel elégedetlen, (Olaszország. az "elégedetlen győztes") gazdaságilag kimerült országban gyár- és földfoglaló mozgalmak kezdődtek.
A jobboldali és centrumpárti politikusokat megrémítette a mozgalom kiterjedése, tartottak a forradalom kitörésétől, így elnézővé váltak a Mussolini vezette szélsőjobboldali fasiszta párt (az 1919-es Hadviseltek Szövetsége nevű szervezetből nőtt ki) "rendteremtő" erőszakos politikai módszereivel.
A fasiszták rohamosztagokat, ún. squadrákat szerveztek, és fenyegetéssel, erőszakkal, gyilkosságokkal törték le Dél-Itáliában, Szicíliában a parasztok földfoglaló, Észak- és Közép-Itáliában a munkások gyárfoglaló mozgalmait.
A hatóságok szemet hunytak a törvénytelen akciók felett. Ezek a rohamosztagok tették igazán erőssé a fasiszta pártot. 1922-be Mussolini Nápolyban bejelentette hogy fekete ingesei élén bevonul a fővárosba: "Marcia su Roma" = menetelés Rómába.
A konzervatív körök támogatták, meggyőzték az uralkodót, III.Viktor Emanuelt, hogy csak Mussolini képes megakadályozni a forradalmat, akit a király 1922. október 30-án (engedve a nyomásnak) kinevezett miniszterelnöknek.
Mussolini egy jobboldali koalíciós kormány élén került hatalomra (még működtek a parlamentáris intézmények, érvényesült a sajtószabadság) és azonnal hozzálátott a diktatúra kiépítéséhez, a demokratikus intézmények és törvények korlátozásához.
Az 1924-es választásokon terrort alkalmazva a fasiszta párt a szavazatok 2/3-át megszerezve többségbe került a parlamentben és száműzte az ellenzéket. A párt biztosítására, ellenzékének megtörésére politikai gyilkosságokat hajtott végre a rohamosztag: 1922. dec.- torinoi büntetőexpedíció, 1924 – Matteotti-ügy (Glacomo Matteotti, szocialista képviselő elrablása és meggyilkolása) ezzel a demokratizmus látszata is megszűnt, a fasiszták bármit megtehettek.
1925-ben feloszlatták a pártokat, szakszervezeteket, betiltották a független sajtót, végül 1928-ban megszűntették a parlamentet is, amelynek szerepét a Fasiszta Nagytanács vette át. Ezután Mussolini duce-nek (vezérnek) neveztette magát és rendeleti úton kormányzott.
Ezzel létrejött a pártállam: a párton belül dőltek el a kérdések, ők hozták a törvényeket, az uralkodót sarokba szorították, nem volt jelentősége többé.
Tömegtámogatása megtartása, és a csalások legitimálása érdekében:
saját szélsőségeire is lecsapott, nemcsak ellenfeleire
XI.Pius pápával 1929-ben megkötötte a lateráni konkordátumot (fontos a pápával a jó viszony a tömegek miatt, az olasz nép rendkívül vallásos), mely szerint az egyház szuverenitást kapott, a papok állami fizetéshez jutottak, cserébe a pápának és a papságnak fel kellett esküdni a fasiszta kormányra. A pápa a nyomásgyakorlás miatt és az egyház legalizált működésének biztosítása érdekében kénytelen volt szövetséget kötni Mussolinivel, de az 1931-es Quadragesimo anno című enciklikája megírásával felhívta az emberek figyelmét a fasiszta állam hibáira
korporációs rendszert hozott létre, melyben az állami kényszerrel létrehozott intézmények dolgozói és gazdasági vezetői, tulajdonosai együttműködtek egymással és a kormányzattal. Ezzel a munkaadókat, munkavállalókat és a szakszervezeteket vonta ellenőrzés alá, megakadályozva bárminemű sztrájkot, lázadást
Vezető szerepre törekedett Közép-Európában és a Balkánon. ezért külpolitikáját elsősorban hódítási tervei határozták meg. Elsődleges külpolitikai célja az "Impero Romano"- Római Birodalom feltámasztása a Földközi-tenger medencéjének meghódítása volt.
Ezenkívül igényt tartott a Balkánra (Albániára), Észak-Afrikára: Líbiára, Eritreára, Abesszínára (mai nevén: Etiópia), olasz Szomáliára, a Duna-medencéjére.
1923-ban megszállta Korfut, ezzel szembekerült Görögországgal, de brit nyomásra ki kellett ürítenie a szigetet. 1924-ben megszerezte Fiumét (ma: Rijeka). Nagy tervét az afrikai gyarmatbirodalom kiépítését a 20-as években még nem volt képes megvalósítani, de a 30-as évek második felében megszerezte Abesszínát (1935-36-os hadjárat) és Albániát (1939.május).

1924-ben Mussolini felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. 1934-ben Olaszország aláírta a Római jegyzőkönyvet (olasz-magyar-osztrák szövetség), mellyel nagyhatalmi tekintélyét akarta növelni, és jó kapcsolatot igyekezett fenntartani Magyarországgal.
1935 után a fasiszták a német külpolitikával szövetkeztek, 1935-36-ban kiléptek a Nemzetek Szövetségéből, 1936-ban pedig még szorosabbra fűzve kapcsolatukat a nácikkal létrehozták a 2 ország szövetségét, a Berlin-Róma-tengelyt (a velük szövetkezőket tengelyhatalmaknak nevezzük). 1937-ben csatlakoztak az Antikomintern-paktumhoz (német-japán szövetség a Szovjetunió ellen – 1936), 1940-ben pedig Németországgal és Japánnal szövetségre lépve létrehozták a három-hatalmi egyezményt.
Olaszország egyre inkább német támogatásra szorult, gyengesége a második világháborúban is megmutatkozott Görögország lerohanásakor, Egyiptom megszerzésére törekvő egyiptomi hadjáratban.

A náci Németország
Mussolinihez hasonló csak annál jóval nagyra törőbb és kegyetlenebb jobboldali totális államot hozott létre Hitler Németországban.
A versailles-i békekonferencia után Németország történetét a zűrzavar jellemezte: a weimari köztársaság válságban volt:
az első világháború. sokkhatása alól nehezen tért magához az ország
komoly anyagi, gazdasági, társadalmi károk érték az országot (jóvátétel, területi döntések, nyersanyag-, élelmiszer-, munkaerőhiány)
a katonalétszámát maximalizálták
Németországot tették elsősorban felelőssé a háborúért
rengeteg hadirokkant és lelki sérült ember lett az országban
Németország teljesen kimerült anyagilag és gazdaságilag is a háborúban.
A válság mélypontján 1923-ban a franciák megszállták a Ruhr-vidéket (fontos iparvidék). Gustav Stresemann által vezetett nagykoalíció az ország talpra állítását tűzte ki célul, legfontosabb feladata az infláció megfékezése, a márka stabilizálása és a kommunista szociáldemokrata kormányzat felváltása volt.

Az átmeneti jólét ellenére sem csökkent a puccskísérletek száma, sőt egyre több szélsőséges nézetű párt alakult. Ezek egyike volt az 1919-ben alapított Német Munkáspárt, amelynek kezdettől tagja volt Adolf Hitler is (később is beszédeiben gyakran emlegette egyszerű munkás eredetét).
Az 1920-ban meghirdetett pártprogram nagyon közel állt az olasz fasizmus alapelveihez. Az ekkor már Nemzetszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) néven ismert párt elutasította a parlamentalizmust, liberalizmust és felelevenítette a porosz militáns hagyományokat.
A párt a "Führer-elv"-re épült, ami azt jelentette, hogy a szervezet élén egy korlátlan hatalmú vezető áll, aki irányítja, és felelősségre vonja az alárendelteket.
Hitler tudta, hogy pártja csak akkor tud eredményesen fellépni, ha megnyeri a német politika befolyásos személyiségeit, elsősorban a konzervatív katonatisztek támogatását.
1923. november 8-án a válságos politikai helyzetet kihasználva a nemzetszocialisták egy müncheni sörözőbe hívták a bajor miniszterelnököt, ahol a nácik együttműködésre kényszerítették. A kormány mozgósította a katonaságot és elfojtotta a puccskísérletet, amelyet ma már csak sörpuccsként emlegetnek. Hitlert és társait letartóztatták, magát Hitlert 5 évi börtönre ítélték, ám 8 havi fogság után szabadon engedték. A börtönben megírta a nézeteit, szándékait összefoglaló művét: a Mein Kampf-ot.
Személyes hatalmának biztosítására 1922-ben létrehozta az SA-t (rohamosztag), amelynek vezetője Ernst Röhm lett, majd 1929-ben az SS-t (személyi testőrség), amelynek élére régi barátait: Hermann Göringet, majd Heinrich Himmlert állította.

Stresemann 1924-ben Ebertnek adta át a miniszterelnöki posztot, aki azonban egy év múlva meghalt. Utódja, Hindenburg marsall ideje alatt (1925-34) érte el első jelentős sikereit a stresemanni politika. Az 1920-as évektől a konszolidáció kezdetét vette az országban:
1922 – genovai , rapallói (orosz-német) nemzetközi konferencia
1924 – Dawes-terv
1925 – locarnói konferencia
1926 – 2. rapallói konferencia
1928 – Brianchello paktum (az államok békeakaratát fejezte ki)
1929 – Young-terv
1931 – Hoover-moratórium
Németországot felvették a Nemzetek Szövetségébe. A fellendülés rövid időszakát azonban megtörte az 1929-es világgazdasági válság. A termelés rohamosan csökkent, tönkrementek a kis- és középüzemek, a munkanélküliség elérte az 50%-ot. A különböző politikai szélsőségek ismét szervezkedésbe kezdtek, állandósultak az utcai harcok. Az NSDAP ekkor már parlamenti párt volt, a további támogatás érdekében Hitler szövetségeseket keresett. (1931-ben a harzburgi fronttal pártja és a német nagytőke összefonódott, amely után már egyedül is elég erős volt egy központosított hatalom kiépítéséhez.)

Hindenburggal együtt Hitler is indult az 1932-es elnökválasztáson, amit bár sok szavazatot kapott (12 milliót) mégis Hindenburg nyert. A győztes Hindenburg betiltotta az SA-t és az SS-t, ám alkancellári tisztséget ajánlott Hitlernek, aki - mint a legnagyobb párt vezetője – visszautasította az ajánlatot. Hindenburg újabb választásokat írt ki, ahol a náci párt 2 millió szavazatot vesztett, míg a kommunisták ismét előretörtek. A politikai káoszból a kiutat a Hitlerrel való egyezkedés jelentette, ezért 1933. jan. 30-án Hindenburg mégis kinevezte Hitlert kancellárrá.

Hitler tisztában volt azzal, hogy hatalmának megszilárdításához le kell számolnia pártjának "népi" irányzatával. Annak érdekében, hogy a parlament beleszólása nélkül hozhasson döntéseket, meg kellett szerveznie a 2/3-os többséget. Ezért újabb választásokat írtak ki 1933 márciusára. 1933. február 27-én kigyulladt a Reichstag (német törvényhozó gyűlés épülete), aminek felgyújtásával rögtön a kommunistákat vádolták, csakhogy lejárassák őket a választások előtt. Göbbers propaganda-minisztériumot hozott létre a náci párt dicsőítésére (választási kampány).
A nácik 44%-os győzelmet arattak a kommunisták 13%-ával szemben. Hermann Gőring 1933. február 28-i törvényjavaslata volt a rendkívüli intézkedések bevezetése: szabadság korlátozása, egyesülési-, gyülekezési jog korlátozása, lehallgatások, házkutatások legitimálása, magánszemélyek kifosztása. Hitler a kommunisták után betiltotta a szociáldemokrata és polgári pártokat, és 1933 nyarára létrehozta az egypártrendszert.
Ezzel létrejött a náci diktatúra: a kancellár rendeletekkel, a parlament jóváhagyása nélkül kormányzott.

Még ebben az évben Hitler meghirdette a Gőring által kidolgozott Neuer Plant, az új nemzetszocialista gazdaságpolitikát. E szerint a kisembereknek új munkahelyeket kell teremteni, és tervbe vették új repülőterek és autópályák építését.

A nemzetszocialista hatalomátvétel után a párton belül egyre több ellentét alakult ki. Az SA vezetői komolyan vették a párt szociális célkitűzéseit, s a politikai ellenfelekkel való leszámolás után az ígéretek valóra váltását. Rendszeresen hangoztatták, hogy Hitler nem valósítja meg a megválasztása előtt tett ígéreteit. Hitlernek lépnie kellett: "a hosszú kések éjszakáján"- 1934. június 29-30-án lecsaptak az SA vezetőségére , több 100-at lemészároltak közülük, többek között Röhmöt, Kahrt és Strassert.
1934 augusztusában Hindenburg halálával Hitler saját hatáskörébe vonta az államfői jogokat, a német hadsereg új esküt tett, méghozzá Hitlerre személyesen, az SS ereje és befolyása tovább nőtt. 1936-ban megrendezett berlini olimpiát is Hitler csak eszközül használta hatalmának nagyítására és a világ megszédítésére, kábítására.

Az állam legnagyobb bevételi forrását ekkor a zsidó tőke jelentette, amely Hitler szerint spekulatív, ezért meg kell szerezni. Ezt is egyfajta indoknak szánta az egész európai zsidóság kiirtásának tervére ("Endlösung"). Hitler ideológiáját heves zsidóellenes faji alapú, politikai antiszemitizmus határozta meg: a zsidóságot tette felelőssé minden problémáért ("tőrdöfés elmélet"). Fajelmélete szerint a német népet eleve felsőbbrendű fajnak (árja nép), a zsidóságot pedig alsóbbrendű fajnak tartotta. Külön fajkutató intézeteket hozott létre a fajok objektív ismertetőjeleinek kutatására. Összekapcsolták az antiszemitizmust és a fajelméletet. Mivel azonban faji sajátosságok alapján nem lehetett elkülöníteni a zsidókat ezért visszatértek a vallási meghatározáshoz: zsidó az, akinek nagyszülői izraelita vallásúak. Megkezdték a zsidóság jogainak felszámolását, korlátozó intézkedéseket vezettek be: nem járhatnak iskolába, moziba, színházba, 1938-tól zsidó orvosok, ügyvédek nem tevékenykedhettek, bevonták útlevelüket, sárga Dávid csillaggal bélyegezték meg őket. A nünbergi faji törvényekben (1935) megfosztották a zsidókat állampolgári joguktól, ezzel elvesztették törvényességüket, másodrangú állampolgárokká fokozták le őket, illetve megtiltották, hogy német nemzetiségűekkel kössenek házasságot. Fokozatosan dehumanizálták őket.
Az intézkedések a német tömegeket is a zsidóság ellen uszították. 1938. november 9-én a rohamosztagosok átfogó, szervezett támadást intéztek a zsidók ellen: felgyújtották üzleteiket, megrohanták és lerombolták a zsinagógákat. A "Kristályéjszaka" nevet kapott incidens után a hatóságok több ezer embert tartóztattak le és deportáltak koncentrációs, megsemmisítő táborokba.

Hitler rendkívül agresszív, hódítási, revíziós törekvések hajtotta külpolitikát folytatott. Egyik régi terve volt Ausztria és Németország egyesítése, az Anschluss megvalósítása. Ehhez azonban a külpolitika feletti szabad rendelkezésre és fegyverkezési egyenjogúságra volt szüksége, ezért 1933-ban kilépett a Népszövetségből. 1935-ben a versailles-i szerződés értelmében a lakosságnak szavazással kellett döntenie a Saar-vidék sorsáról, amelyet végül Németo.-hoz csatoltak. Még ebben az évben bevezette az általános hadkötelezettséget, majd 1936-ban demilitarizálta a Rajna-vidéket.

A Japánnal kötött megállapodás – Antikomintern-paktum – után a környező államok meghódítása vált fő céljává. Olaszországgal is szövetségre lépett: 1936-Berlin-Róma-tengely, 1937-ben pedig Olaszország is csatlakozott az Antikomintern-paktumhoz. Támogatókkal biztosítva Németország tudatosan készült a háborúra.
1938. március 12-én Hitler bevonult Bécsbe, ezzel megtörtént az Anschluss.
Csehszlovákiát is meg akarta szerezni, mert a Szudéta-német területen a lakosság nagy része német volt.
Chamberlain, angol miniszterelnök 1938. szept. 28-án négyhatalmi konferenciát indítványozott. A szeptember 29-én Münchenben tartott konferencián Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier (francia miniszterelnök) megegyeztek abban, hogy Csehszlovákia köteles átadni Németországnak a német többségű területeit, s tárgyalásokat kell kezdenie lengyel és magyar szomszédaival, azok területi igényeiről. A rendezés utáni "maradék" Csehszlovákiának pedig garanciát ígértek. Ezután a lengyel csapatok megszállták Teschent (1938. október), a magyarok pedig az 1938. november 2-ai bécsi döntés értelmében visszakapták a Felvidéket.
1939. március 15-én a németek bevonultak Prágába, majd létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, aminek élére Reinhard Heydrichet tették.
Ezzel úgy tűnt semmi sem állhatja útját az olaszok és japánok által is támogatott náci hadseregnek, amely 1939. szeptember 1-én lerohanva Lengyelországot kirobbantotta a 2. világ háborút.
Hitler célja az úgy nevezett "Harmadik Birodalom", a német nép uralma alatt álló új Európa létrehozása, a Lebensraum (a németek élettere) és a Grossraumwirtschaft (nagytérgazdaság: a nyugat-európai térséget éléskamrának tartotta) kialakítása volt. Hódításai a második világháború első felében olyan nagy méreteket öltöttek, hogy már-már úgy tűnt a németek elérik céljukat.

A kommunista Oroszország:

Az előző két totális rendszerrel sok közös vonást magában hordozó mégis ellentétes politikai oldalt képviselő szélsőbaloldali kommunista totális állam a Szovjetunió.
A sztálini Szovjetunió időszakát 3 korszakra oszthatjuk:
1924-41 – a szocializmus és a pártállami diktatúra kiépítése az országon belül
1941-45 – antifasiszta küzdelem a második világháborúban
1945-53 – befolyási övezetek kiépítése, hidegháború.

Előzmények:

Az első világháborúból Oroszország még a háború befejezése előtt kilépett, különbékét kötött Németországgal (1918. március 3. – Breszt-Litovszki béke). A cárizmus bukása (1917. február 23.), majd a bolsevik hatalomátvétel (1917. október 25.) után Lenin és társai helyzetük megszilárdításán fáradoztak, míg a háborúban kimerült nyugati hatalmak katonai beavatkozással (intervenció: 1918-22) igyekeztek megakadályozni a "vörös veszély" tartós berendezkedését.
A Vörös Hadsereg létrehozásával, a hadikommunizmus (mindent a hadseregnek) bevezetésével, a pártállami diktatúra megteremtésével, az államosításokkal, a belső ellenzék megtörésével a bolsevikok hatalmon tudtak maradni, ám az előállt éhínség és a kibontakozó lakossági elégedetlenség miatt támogatottságuk csökkent.
Az új gazdasági intézkedésekkel (NEP) rendbe hozták a gazdaságot, és létrehozták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót (1922. december 30.)
Pártjuk (SZKP) első emberének pedig Sztálint ("Acélember", eredeti nevén Joszip Viszarionovics Dzsugasvili) választották.

Az 1920-as években a világforradalom egyre halványuló reménye olyan irányba terelte a szovjet bel- és külpolitikát, ami már messze nem a tiszta lenini gondolatokat tükrözte, s ezen évek alatt a "proletárdiktatúra egy országon belül elképzelés" hívei kerekedtek felül. Fő eszmei képviselőjük, Sztálin kezdetben nemzetiségügyi népbiztosként tűnt fel.
A Szovjetunió államformájának meghatározásakor elméletileg Lenin elképzelése valósult meg – szabad kilépés, illetve nyelvhasználat a tagállamok számára – a gyakorlatban azonban Sztáliné. Sztálin 1922-ben a Szovjet Kommunista Párt főtitkára lett, és Lenin halálával (1924) örökölte a hatalmat. A proletárdiktatúrát meghirdető kommunista ideológia szellemében Sztálin hozzálátott az általa sajátosan értelmezett szocializmus kiépítéséhez, erős központi hatalmat épített ki elképzelései megvalósításához.
Fokozatosan kiszorította a hatalomból kommunista riválisait – Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet –, félreállította a hadsereg vezetőit, maga mögé állítva ezzel a katonai hatalmat.

A gazdaság átalakításának első nagy lépéseként szakított a Lenin nevéhez fűződő NEP-pel, 1928-ban megkezdődött a mezőgazdaság állami ellenőrzését szolgáló kollektivizálás (a magántulajdon megszüntetése), az egyéni parasztgazdaságok szovhozokba (állami gazdaság) és kolhozokba (termelőszövetkezet) tömörítése a mezőgazdaság technikai, technológiai megújítása nélkül.
Ennek eredménye a termelés nagyfokú visszaesése lett, amely 1932-33-ra éhínségekhez vezetett. A parasztság tiltakozására, elégedetlenségére erőszak volt a válasz. Sztálin a mezőgazdaság válságáért a parasztokat, elsősorban a jómódú gazdákat/gazdag parasztokat, a kulákokat tette felelőssé és meghirdette az ellenük való harcot (kuláktalanítás), munkatáborokba hurcoltatta őket.
Ezzel egyidejűleg a kommunista párt elindította az erőltetett iparosítást, a nehézipar fejlesztését az általa állandónak tekintett háborús veszély miatt, ezzel tovább fokozva a lakossági elvonásokat és a mezőgazdaság katasztrófális helyzetét.
A tervgazdálkodás (a párt által előre megszabott termelési célok, 5éves tervekkel) 1928-as bevezetésével, megvalósult az állam ellenőrzése a gazdaság felett (bár a terveket soha nem sikerült maradéktalanul végrehajtani). Az első két 5 éves terv során a kimeríthetetlen erőforrásokat kihasználva óriási ipari fejlődés indult meg a munkatáborokban dolgozó rabok, a sztahanovista munkaversenyek és a mezőgazdaságból elvont munkaerő segítségével.
A nép drágán megfizette a diktátor nagyhatalmi törekvéseit: az életszínvonal a töredékére esett, éhínség pusztított. Egyetlen évtized alatt hatalmas társadalmi változások mentek végbe: lényegében megszűnt a szabad paraszti osztály, felduzzadt az ipari munkásság.

A kommunisták egyeduralma, az egypártrendszer, a párt és az állam összeolvadása (pártállam) lehetetlenné tette a "hivatalos" sztálini nézetektől való eltérést. A Sztálin körül kialakított személyi kultusz (kötelező imádat) tovább erősítette Sztálint a párton belül.
Az 1934-es SZKP kongresszuson azonban veszélybe került a hatalma, Kirov népszerűbb volt, megszavazták, de az eredményeket központilag meghamisították, a kongresszus résztvevőinek nagy részét kivégezték (Kirov-gyilkosság: 1934). A csisztka (tisztogatás), a vélt és valós ellenfelekkel való leszámolás tovább folytatódott: pl. a tisztikar likvidálása.
Az üldözési mániából eredő bizalmatlanság, a feljelentések, besúgások mindennapossá váltak, nem kímélték sem a lakosságot, sem Sztálin közvetlen munkatársait (Sztálin felesége is öngyilkos lett 1932-ben). Az ellenségkeresés (éberség jelszóval) szellemében a belügyi, karhatalmi szerveket felhasználva (Cseka utódja: GPU majd NKVD = politikai rendőrség) terrort alkalmazott, 1928-tól koncepciós perek, kirakatperek (előre kitervelt vád és ítélet állami irányítással) rendezésével százezreket végeztetett ki (köztük a hadsereg vezérkarát, orvosokat, értelmiségehet) vagy juttatott a hírhedt büntetőtáborokba, a szibériai GULÁG-ba (állami írányítású táborok).
A vádak általában: a nyugatnak történő kémkedés, tervszabotázs (a termelés hátráltatása), összeesküvés szervezése voltak, melyeket kínzás hatására a vádlottak aláírtak, s a diktatúra ezzel igyekezett a nyilvánosság lőtt igazolni döntéseit.
A "társadalom bekerítésének", a társadalom feletti totális ellenőrzésnek eszközévé vált a cenzúra, az egyházellenes döntések (több száz templomot lerombolnak, az "ateizmus múzeumává" teszik őket, több ezer papot kivégeznek), a vallásüldözés és az 1936-os alkotmány bevezetése.
A diktatúra propagandával – nagyszabású rendezvényekkel: pl.: minden évben megrendezett november 7-ei katonai díszszemle a Vörös téren, plakátok, filmek), demagóg ígéretekkel népszerűsítette magát, új, "boldogabb szocialista jövőt" ígérve a munkás- és paraszttömegeknek.

Jelképeivel – vörös csillag/zászló, sarló-kalapács – egységet igyekezett sugallni. A kommunista jövő érdekében már gyermekkortól kezdve a párt felé terelte a tömegeket (pionírmozgalom, komszomol, oktatás kommunista ideológiával).

A gazdaságban és a politikában való egyoldalú törekvések megvalósítása vezetett a sztálini diktatúrához, amely hosszú távon tönkretette az ország gazdaságát és megfélemlítette társadalmát.

A szovjet külpolitika először Németországgal vette fel a kapcsolatot (1922-Rapalló – két elszigetelt ország közeledése). A szovjet állam lassan elismertté vált a jelentősebb országok körében, de a nyugati államok a kölcsönös bizalmatlanság miatt a diktatórikus vezetésű Szovjetunióval nem tudtak életképes szövetséget kötni Németországgal szemben.
Maradt a német-szovjet együttműködés: 1939. augusztus 23/24-én a két ország külügyminisztere megkötötte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Eközben a nemzetközi kommunista mozgalom is követte a külpolitikai irányvonalat: 1935-ben a Komintern kidolgozta a népfrontpolitikát.

A második világháborúban Sztálin megkezdte rendszerének "exportálását", a nagyhatalmi Szovjetunió megteremtését.



IV. MODERN DEMOKRÁCIÁK MŰKÖDÉSE

22. tétel

Választójog és választási rendszer Magyarországon a XX. században



Magyarországon az 1848. évi V. tc. teremtette meg a népképviselet elvén alapuló országgyűlés választásának lehetőségét, de nem adott általános választójogot, mert vagyoni cenzushoz kötötte, és a nőkre nem terjesztette ki a választójogosultságot.


A Népköztársaság választójogi törvénye

Az „őszirózsás forradalmat követően, 1918. november 16.-án a Nagy Nemzeti Tanács néphatározatában kinyilvánította, hogy meg kell alkotni az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és nőkre is kiterjedő nemzetgyűlési, törvényhatósági, községi választójogról szóló néptörvényt.

Az 1918. november 23.-i I. számú néptörvény szavazati jogot adott a 21 év feletti magyar férfiaknak és a 24 év feletti magyar írni-olvasni tudó nőknek. Minden eddigi cenzust eltöröltek. A választójogból kizárták
a politikai jogoktól megfosztottakat
a közsegélyből élőket
a csőd alatt állókat
a kiskorúakat
és az erkölcsrendészet felügyelete alatt állókat.
Ez a választójogi törvény a polgári demokrácia kiépítésében nagy előrelépést jelentett, de ilyen választásokat nem tartottak a kommunisták hatalomátvétele miatt.

Választójog és választások a 2 világháború között

1919-ben a Friedrich-féle választási jogszabály (átmeneti volt) szavazati joga a 24 év felettieknek volt, akiket 6 évnél korábbi viszony fűzte a magyar államhoz. Előírta a félévi helyben lakást. Az írni-olvasni tudó nők is rendelkeztek szavazati joggal, s biztosították a választás titkosságát.
A választásokon hatósági beavatkozások történtek.

1922-ben idő hiányában rendeleti úton intézkedett a kormány a választó jogról. Ez az előzőnél antidemokratikusabb jogalkotás volt (a történelemben Lex Bethlennek nevezik) Választójoggal a 24. évét betöltő, 10 év óta magyar állampolgárként, 2 év óta ugyanazon a helyen lakó, vagy lakással bíró, minimum 4 elemit végzett férfi rendelkezett. Nőknél a minimum 30 éves életkor, és 6. elemi elvégzése volt előírva. Nyílt szavazás tartottak.

1925-ben komplett joganyagot dolgoztak ki, amely vonatkozott a választójogosultságra, a választási eljárásra.
Többféle szavazási módszert dolgoztak ki:
1. a pártok általuk meghatározott lajstrommal indulnak, ezekről titkos és kötelező a voksolás - arányos képviseleti rendszer
2. nyílt szavazások egyéni kerületekben (községekben és rendezett tanáccsal bíró városokban)
- választás előtt ajánlásokra van szükség (választók 10%-nak a támogatása kell)

1938-ban visszavezették a titkos választást, 260 főre növelték a képviselőház létszámát
(135 egyéni kerületből, 125 lajstromosból)

Ideiglenes választások 1944-ben

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjában szerepelt az általános, titkos, egyenlő, községenkénti, arányos, nőkre is kiterjedő választójog a parlamenti és az önkormányzati választásoknál. De a MNFF nem volt törvényhozói testület, így ezt nem vezethették be. Ideiglenes, nyílt választás tartottak.

A demokratikus választójog megteremtése és korlátozása

Az 1945-ös választáson általános, egyenlő, közvetlen és titkos választást tartottak (természetes kizáró okok: elmebetegek, bűnözők).
A választás feltétele:
20 év betöltése
magyar állampolgárság
magyarországi-i lakóhely
nemzetiségi cenzust vezettek be, és a németeket kizárták.
Szavazni a pártok által állított listákra lehetett (ONB által meghatározott pártok indulhatnak).

Az 1947. évi tv. a választójogot csorbította
ajánlási rendszert vezettek be (a 45-ben nem induló pártoknak 50-szer annyi aláirás kellett, mint a jelölhető emberek száma)
sokakat kizárátak a választásból
kék cédulák bevezetése (névjegyzékkivonatok). Akik választójogosultságukat ilyenekkel igazolták, azok körzetükön kivül bárhol szavazhattak

Az 1970. évi III. trv. jelentősen átformálta a választási rendszert:
növelte az állampolgárok szerepét jelöltállításban
inspirálta a többes jelölést
megváltoztatta a szavazás módját
Pozitív vonásai, növekvő állampolgár-centrikussága ellenére, többnyire formális választások keretéül szolgált

Az 1983. évi II. trv. kötelezővé tette legalább két jelölt állítását minden választókerületben.
1985-ben először jelentek meg politikai alternatívák a „nem hivatalos jelöltek” választási programjával: ezzel létrejöttek a pártok, és jelöltek versengésén alapuló szabad választások, és a többpárti parlamenti demokratikus képviselet feltételei.

1989-ben két választójogi törvény jelent meg: az egyik az országgyűlési képviselők választásáról szóló /1989. évi XXXIV. törvény/, a másik a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról rendelkező 1990.évi LXIV. törvény


Mindkét választójogi törvény az alkotmányos rendelkezéseknek megfelelően deklarálja a választási rendszer alapelveit: a választójog általánosságát és egyenlőségét, valamint a szavazás közvetlenségét és titkosságát.

Az általános választójog kritériumának megfelelően minden nagykorú magyar állampolgárnak választójoga van. A törvény a választójog gyakorlásához megkívánja, hogy a választópolgár Magyarországon lakjon.
Nincs választójoga annak:
aki cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll
aki a közügyek gyakorlásától eltiltó jogerős ítélet hatálya alatt áll
aki szabadságvesztés-büntetését tölti
aki büntetőeljárásban jogerősen elrendelt intézeti kényszergyógykezelés alatt áll

Parlamenti választókerületi rendszerek

Az országgyűlési képviselők választásánál tulajdonképpen a 2 rendszer egymás mellett él : az egyéni választókerületi rendszer, ahol személyekre lehet szavazni és a szavazatok többségét elnyerő jelölt lesz a képviselő, valamint az arányos rendszer, ahol pártlistákra szavaznak és a pártok a rájuk eső szavazatok arányában részesülnek a mandátumokból

a kétféle mandátumszerzési módon kívül a harmadik formában az országos listákról a töredék szavazat alapján tölthetők be a képviselői helyek

az országgyűlési képviselők száma: 386, ebből 176 képviselőt egyéni választókerületben, 152 képviselőt megyei /fővárosi/ listán választanak meg, 58 képviselő pedig a töredék szavazatok alapján a pártok országos listáiról jut mandátumhoz
a jelöléshez minimum 750 ajánlási szelvényt kell összegyűjteni

Az önkormányzati választókerületi rendszerek

A választási törvény háromféle választókerületi rendszert vezetett be
§ kislistás választási rendszer maradt a 10 000 és ennél kisebb lélekszámú településen
§ vegyes választási rendszert vezettek be a 10 000 lakost meghaladó településeken és a fővárosi kerületekben
§ listás, arányos rendszerben választják a fővárosi közgyűlés és a megyei közgyűlések tagjait
§ a polgármestereket és a főpolgármestert közvetlenül választják a választópolgárok
§ a helyi kisebbségi önkormányzatok közvetlen választásáról külön szabályok rendelkeznek

A kislistás rendszer

a kislistás választás lényegében személyekre, nem pedig listára történő szavazást jelenti
valamennyi jelölt nevét abc sorrendbe egy listára veszik fel, amelyről a választópolgár annyi jelöltet választhat, ahány képviselő a törvény értelmében az adott településen lehet

Vegyes választási rendszer

a képviselők „egy részét egyéni választókerületekben választják, másik része kompenzációs listáról jut mandátumhoz”

A polgármester, főpolgármester választása

közvetlenül választjuk
a nyilvántartásban szereplő választópolgárok legalább 5 %-ának ajánlása szükséges a 10 000 fő alatti településeken
100 000 főnél: 2 % , ez alatt 3 %
a főpolgármester jelöléshez a főváros választópolgárainak 1 %-os támogatása, ajánlása szükséges

A nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok választása

Az önkormányzati választójogi törvény az általánostól eltérő, kedvezőbb szabályokat állapít meg a kisebbségi képviselők jelölésére
Közvetlenül választott helyi kisebbségi önkormányzat létrejöttének feltételei:
§ A választási kitűzésének írásbeli kezdeményezése
§ A jelöléshez legalább öt, a választókerülethez tartozó választópolgár ajánlása
§ 10 000-nél több lakosú településen legalább 50, ennél nagyobb lakosságszámú településen és fővárosi kerületben legalább 100 választópolgár érvényes szavazata szükséges
A választást akkor lehet megtartani, ha legalább annyi jelölt van, mint a megválasztható kisebbségi képviselők száma


A választási alapelvek

a választójog általánossága
egyenlőség
a szavazás közvetlensége
a szavazás titkossága

A választójog általánossága

a választójog általánosságának elve azt fejezi ki, hogy minden nagykorú állampolgár – a természetes kizáró okokat kivéve – szavazati joggal rendelkezik
természetes kizáró okok: elmebetegség, bűncselekmény elkövetése

A választójog egyenlősége

Ez az elv azt a követelményt fejezi ki, hogy minden választásra jogosultnak azonos értékű szavazati joggal kell rendelkeznie
az egyenlőség elve arra vonatkozik, hogy minden szavazásra jogosult egyenlő jogokkal vesz részt a választásban

A szavazás közvetlensége

azt jelenti, hogy a választópolgárok közvetlenül a jelöltekre szavaznak a választások során.

A szavazás titkossága

a szavazás titkossága fontos alapelv, amely azt jelenti, hogy a választópolgárok a szavazat tartalmának nyilvánosságra kerülése nélkül, titkosan adhatják le szavazatukat
a választás titkosságát törvényesen garantálják

23. tétel
A kisebbségek és helyzetük a Kárpát-medencében 1945-1990 között
Nemzeti vagy etnikai kisebbség alatt olyan etnikai csoportot értünk, amely számarányát tekintve kisebbségben él az adott or­szág többségi etnikumához képest.
A 2. világháború utáni helyzet
Magyarország a 2. világháborúból vesztesen került ki. Ebben a helyzetben Magyarország területi egysége igen kétséges lett, a Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától elcsatolt, területek elszakadása mindenképpen várható volt, de egyéb, a trianoni országhatáron belül eső területek is féltek az elszakadástól.
Tartani kellett az esetleges megtorló intézkedésektől, ezért a nemzetiségek (kivéve a németeket) várták az anyaországukhoz való csatlakozást. Végül Magyarország területének további csökkentése nem következett be, ehelyett a nemzetiségi lakosság cseréje történt meg.
Csehszlovák-magyar lakosságcsere:
A 2. világháború után Európa-szerte lakosságcserékre került sor. Ez abból állt, hogy az egyes nemzetiségekhez tartozók önként vagy kényszer alatt elhagyták azt a helyet, ahol életük nagy részét leélték, és az „anyaországukba” települtek, a házaikba pedig a másik országból, a helyükbe érkezők költöztek be.
Csehszlovákia komoly nyomást gyakorolt a Szovjetunióra a csehszlovák-magyar lakosságcsere, vagyis az ott élő magyarok Magyarországra költöztetetése, illetve a magyarországi szlovákok odatelepítése ügyében. A Csehszlovák - Magyar Lakosságcsere Egyezményt Csehszlovákia kormányzója, Beneš sikeresen elfogadtatta, a Potsdamban tanácskozó nagyhatalmakkal.
Az eredeti elképzelés szerint valamennyi felvidéki magyar elhagyta volna lakhelyét, és Magyarországra költözött volna. A másik irányban pedig a Magyarországon élő szlovákok hagyták volna el az országot, és telepedtek volna le Csehszlovákiában. Az elképzelés azonban több szempontból is abszurdnak bizonyult. Míg Csehszlovákiában mintegy egymillió magyar-ajkú „várta” kitelepítését, ahhoz képest a Magyarországon élő szlovákok száma jelentéktelenül kevésnek bizonyult.
A program végül is úgy zajlott le, hogy többszázezer felvidéki magyart erőszakkal telepítettek Magyarországra, míg Magyarországról önként települtek át a szlovákok ezrei Csehszlovákiába; azonban az ő önkéntes áttelepülésük is megkérdőjelezhető, mivel valójában ezt az „önkéntes választást” inkább rájuk erőltették. A magyarországi szlovákok településein a magyar hatóságok által kiküldött propagandisták jelentek meg, akik sürgették a lakosság-csere-egyezményhez való csatlakozást, illetve a kitelepített magyarok „gazdag és nagy” birtokaival kecsegtették a szlovákokat, itt maradásuk esetén pedig a teljes asszimilálódással fenyegették a falusiakat. Azonban minden propaganda ellenére, sok szlovák maradt meg magyarországi földjén, ahelyett, hogy az elmaradottabb Szlovákiába költözött volna. Sőt az áttelepülők közül is sokan visszaköltöztek Magyarországra, mivel – főleg a Békés megyei – szlovákok kultúrája, szokásai, de még nyelve is jelentősen eltért a Szlovákiában tapasztaltakétól.
Végül az egész lakosságcsere-programot le kellett állítani, mivel a felvidéki magyarság egészének befogadása, óriási terheket rótt volna Magyarországra. A csehszlovák-magyar lakosságcsere sikertelenségét látva a még tervezett Jugoszláv - Magyar Lakosságcsere Egyezményt már nem írta alá Magyarország, míg Románia és Magyarország között hasonló megállapodásról szó sem lehetett az erdélyi magyar lakosság nagy száma miatt.
A németek kitelepítése:
A többi kelet-európai országból a nagyhatalmak potsdami megállapodása alapján embertelen körülmények között milliószámra folyt a német lakosság kitelepítése. Magyarországon is megkezdődött a kitelepítés, de csak körülbelül a hazai németek felét, mintegy kétszázezer embert költöztettek német területre, kezdetben a Nyugat-Németországba, majd az újonnan létrejött Német Demokratikus Köztársaságba.
Még mindig vita tárgya, hogy milyen kényszer alapján fogott hozzá a magyar állam a német nemzetiségűek kitelepítéséhez, egyesek szerint a nagyhatalmak nyomása alatt, mások, a csehszlovákiai magyar nemzetiségűek hazatelepítéséhez szükséges hely felszabadítása miatt indult meg a folyamat.
A hatóságok teljesen önkényesen választották ki a sváb falvakban azokat a családokat, akiknek, menniük kellett. A költözést a magyarországi németajkú lakosság még kevésbé akarta, mint a többi nemzetiség. Az új lakóhelyüknek kiszemelt Német Demokratikus Köztársasághoz alig volt közük, nem beszélve arról, hogy a magyarországi svábok már több évszázada többé-kevésbé elmagyarosodtak, kultúrájuk, nyelvük, szokásaik nagyban eltértek a németországitól, Magyarországot tartották a hazájuknak, és általában a magyar nemzethez, és nem a némethez tartozónak érezték magukat. (A háború során például a magyarországi svábok egy része Hűséggel a hazáért néven mozgalmat indított a német megszállók és a nácik ellen.)
A kitelepítést elkerülendő, a Németországba készülő vonatra sokan olyan magyarokat küldtek maguk helyett, akik ki akartak vándorolni. A kitelepítésük után pedig a svábok, csaknem kétharmada visszaszökött Magyarországra. Ők a 40-es évek második felében a volt házaikba beköltöztetett szlovákiai (vagy erdélyi) magyarok mellett általában csak a melléképületekben találhattak otthont maguknak. Ilyen körülmények között érthetővé vált a németek lemondása a kultúrájukról, és asszimilálódásuk is.
Nemzetiségpolitika 1945 után:
Az 1945 után születő köztársaság válaszút előtt állt: vagy a nemzetiségek teljes elnyomását, erőszakos asszimilálását választhatta, vagy eleget tehetett az Egyesült Nemzetek Alapokmánya Célok és elvek című fejezetének, ahol megemlítették a nemzetek egyenjogúságát, melynek legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a nemzetiségek jogainak biztosítása. Viszont az ENSZ alapokmányában megtalálható az a kitétel is, hogy az egyes országok belügyeibe nem avatkozhat be sem az ENSZ, sem egy másik ország. A nemzetiségek helyzete pedig nem eldönthetően külügy vagy belügy.
Egy megvalósítatlan törvénytervezet:
A Magyar Kommunista Párt 1945 nyarán elkészített egy törvénytervezetet a magyarországi nemzeti kisebbségek jogi helyzetének tisztázására. A törvénytervezet szövege teljes mértékben megfelel az ENSZ elvárásainak. Ezt példázza már rögtön az „Elvi állásfoglalások” cikkelye:
1. Minden magyar állampolgár, bármilyen anyanyelvű nemzetiségű, vagy vallású is, a törvény előtt egyenlő. Vallása, származása, anyanyelve vagy nemzetisége okából magyar állampolgárt joghátrány nem érhet.
2. A demokratikus Magyarországon a nem magyar nemzetiségű állampolgárokat a magyar nemzetiségű állampolgárokkal egyenlő jogok illetik, és egyenlő kötelességek terhelik. […]
A törvénytervezet további részében leginkább csak az alapvető állampolgári jogokat ismerteti, de szó esik a nemzetiségek nyelvhasználatáról, mely szerint, a közigazgatás folyhat nemzetiségi nyelven, ha a népesség legalább egyötöde ahhoz a nemzetiséghez tartozik.
A tervezetben szó esik a településeken való kétnyelvű feliratok kihelyezéséről is, ha a településen a nemzetiségi lakosság eléri az össznépesség egytizedét.
A potsdami határozat értelmében a németekre helyzetük rendezéséig nem vonatkozhatott a jogszabály, de mivel a törvénytervezetet nem fogadták el, a többi nemzetiség sem érezhette biztonságban jogait.
Az 1949. évi XX. alkotmánytörvény volt az a jogszabály, amely a jogalkotás legmagasabb szintjén szabályozta a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetét. Az alkotmány 49. §-a értelmében törvény előtti egyenlőséget biztosított a Népköztársaság polgárai számára, szigorú büntetésekkel sújtotta a nemek, vallási hovatartozás és nemzetiségek hátrányos megkülönböztetését, valamint biztosította a nemzetiségek számára az anyanyelven való oktatást és nemzeti kultúrájuk ápolását.
A rendelet azonban még mindig nem biztosította a németek számára a felsorolt jogokat, noha 1949-ben a Minisztertanács úgy rendelkezett, hogy a hazai németek a lakóhely megválasztása, és munkaválasztás szempontjából „a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek”. Ez a rendelet nem jelentett semmiféle előnyt vagy kedvezményt, csupán a korábbi kollektív hátrányok feloldását foglalta magában.
A Minisztertanács 1950. márciusi rendelete már nemcsak bizonyos területekre vonatkozóan, hanem, „minden tekintetben egyenlő jogú” állampolgárnak ismerte el a magyarországi német kisebbség tagjait, és ezt követően az 1951-52-es tanévben megkezdődhetett a német nemzetiségi oktatás újjászervezése és a német nemzetiségi iskolahálózat fokozatos kiépítése is.
1945 és 1955 között létrejött nemzetiségi szövetségek voltak a nemzeti kisebbségek önszerveződésének fórumai és érdekképviseleti szervei, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium Általános Iskolai Főosztályának Nemzetiségi Ügyosztályához tartoztak. A nemzetiségi szövetségek szervei lényegében állami kulturális hivatalokká váltak, amelyek állami felügyeletet láttak el a nemzeti kisebbségek között. A gyakorlatban, a kormány politikáját közvetítették a kisebbségek felé, s nem azok érdekvédelmét látták el. A nemzetiségi szervezetek inkább csak a kulturális munka területén értek el eredményeket.
A rendszerváltás után:
A rendszerváltás időszakában az 1989. évi XXXI. törvény 68. §-a Magyarországon élő nyelvi és nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőként ismerte el. Biztosította kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt 1993. július 7-én hirdették ki. A kisebbségi törvény, sok éves várakozást követően jöhetett létre, és mérföldkövet jelentett a magyarországi kisebbségi jog és politika történetében.
Az 1993-as nemzetiségi törvény:
Egészen az 1993-as Nemzetiségi Törvény elfogadásáig a magyarországi nemzetiségek helyzetét csak miniszteri rendeletek határozták meg. Ezek végrehajtása hol gördülékenyebb, hol, komótosabb volt, de leginkább csak megfogalmazás szintjén maradt meg.
1993-ban a magyar országgyűlés elfogadta a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény-t. A törvény szerint a Magyarországon honos nemzeti és etnikai kisebbségek (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán), helyi és országos kisebbségi önkormányzatokat hozhatnak létre. A kisebbségi önkormányzatok választása az önkormányzati választások során történik.
A helyi kisebbségi önkormányzatok feladata a kisebbség ünnepeinek meghatározása, helyi kisebbségi média, közoktatás, hagyományápolás fenntartása, pályázatok, ösztöndíjak kiírása.
Az országos kisebbségi önkormányzat határozza meg a kisebbség országos ünnepeit. Feladata lehet továbbá színház, múzeum, könyvtár, művészeti és tudományos intézet, kiadó, közép- vagy felsőfokú oktatási intézmény, jogsegélyszolgálat üzemeltetése. A legfontosabb joga a kisebbséget érintő valamennyi jogszabály véleményezése, és az, hogy a kisebbség építészeti emlékeivel vagy a nemzetiségi oktatás törzsanyagával kapcsolatos törvényeket elfogadhatja, vagy visszaküldheti a parlamentnek.
A magyarországi romák:
Nyelvi besorolás szerint három nagyobb csoportra bontható: a magyarul beszélő magyar cigányok, romungrók (zenész, muzsikus cigányok), a két nyelven, magyarul és cigányul beszélő oláh cigányok (más néven romák vagy romok) és a szintén két nyelven, románul és magyarul beszélő román cigányok (más néven beások).
A romák rendkívül rossz lakásviszonyok között éltek. A roma háztartások közel kétharmada (65,l%-a) elkülönült telepeken élt. 1965-ben indítottak el egy nagyszabású telep felszámolási programot, amely a romatelepek megszüntetését és a romák lakásviszonyainak lényeges javítását tűzte ki céljául. A rendelet érvénybelépése ugyan felszámolta az elkülönült telepek nagy részét, ám nem tudta megakadályozni az újra putrisodást.
A romák települési és lakásviszonyai 1971 óta nemcsak a saját korábbi helyzetükhöz képest, hanem az összlakossághoz viszonyítva is lényegesen javultak. A nagyvárosokban, az egyes időszakokban, különösen a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek elején a paneles állami lakásépítés beruházásainak köszönhetően az ott élő romák esélyei valamelyest növekedtek arra, hogy lakótelepi vagy régebbi építésű tanácsi bérlakáshoz jussanak. Azok a romák, akik magasabb jövedelemmel rendelkeztek, és jobban tudtak integrálódni a többségi társadalomhoz, további építési kölcsönök felvételével magasabb színvonalú házak építésére is vállalkoztak.
A cigányság egészen a szocialista rendszer időszakáig, (zenész, vályogvető, fémműves, teknővájó, kereskedő, közvetítő stb.) a magyar társadalomnak elsősorban paraszti–kézműves rétegeihez tartozott. A kialakuló tömegtermelés, szétroncsolta ezeket a hagyományos munkaviszonyokat. A cigány kézműves rétegek jelentős része elszegényedett, lesüllyedt.
Az 1945 tavaszán kezdődött földosztásból a cigányok kimaradtak. Többségük nem is igényelt földet, de néhány kivételtől eltekintve, azok a cigányok sem kaptak belőle, akik igényeltek, noha nagy részük mezőgazdasági idénymunkából tartotta fenn magát. A földosztás következtében elvesztek számukra a közép- és nagybirtok által kínált munkaalkalmak is. A kommunista rendszer károsnak, közveszélyesnek és a nép számára ellenségesnek nyilvánította a magánkereskedelmet, és üldözte az ilyen szakmákkal foglalkozókat. A kereskedelem a cigány családok nagy részének egyik fő bevételi forrása volt, ezért a cigányság e rétegének is lesüllyedést jelentett a szocialista időszak.
A hatvanas években az előbbiekkel ellentétes folyamatok indultak meg, amelyek egészen a nyolcvanas évek második feléig tartottak. A hatvanas évek végén a gazdaságban egy úgynevezett átlagbér-szabályozási rendszer lépett életbe, amely arra serkentette a vállalkozókat, hogy alacsonyabb fizetésű embereket foglalkoztassanak, ezért nőtt a cigányok foglalkoztatása is. Az 1971-es országos kutatás idejére a munkaképes korú cigány férfiak háromnegyed része állandó alkalmazásban volt, további 10%-a önállóként, segítő családtagként vagy ideiglenes munkaviszonyban folytatott kereső tevékenységet, és csupán 15%-uk maradt eltartott.
A hatvanas években tehát óriási változás zajlott le a cigány családok életében. Jelentős mértékben javult a cigány családok életszínvonala és létbiztonsága. A cigány férfiak foglakoztatása az iparosodott vidékeken teljes lett, ellentétben az agrárterületekkel.
Az 1971. évi kutatások alapján a cigány nők 30%-a volt kereső és 70%-a eltartott. A cigány nők akkori alacsony foglalkoztatása két dologra vezethető vissza. Az egyik ilyen ok a cigány családok magas gyerekszáma. A másik pedig az, hogy a nők, különösen a képzetlenebbek számára falun kevesebb volt a munkaalkalom. A hetvenes évek végére azonban az erőltetett iparosítás nyomán tovább fokozódott a munkaerőhiány és a munkahelyek száma is tovább szaporodott, amely a cigány nők állandó alkalmazását is magával hozta. Így a cigány nők állandó munkahelyen való alkalmazása a nyolcvanas évek elejére már elérte az 50%-ot.
Az 1990-es években a gyárak egy része csődbe ment vagy nagyarányú létszámcsökkentést hajtott végre. A létszámcsökkentés elsősorban a romákat érintette. 1993 végén az aktív korú cigány férfiaknak már csak 29%-a, a cigány nőknek pedig 15%-a állt állandó alkalmazásban. 1993 végén 57 ezer volt a cigány munkanélküliek száma, ami az országban nyilvántartott munkanélküliek 8,9%-át jelentette.
A cigányság nagy munkanélküliségi arányát némiképp megmagyarázza az iskolázottság hiánya, illetve az alacsony iskolázottsági szint. Az elmúlt években, évtizedekben jelentőseb emelkedés mutatkozik a cigányság beiskolázásában, ám az még mindig csak az általános iskola elvégzéséig terjed ki.
A közeljövőben először a cigány kultúra megismerését, elfogadását kellene általánossá tenni, ami pedig csak az óvodai és iskolai képzéseken keresztül történhet meg. Ebbe a nevelésbe célszerű lenne roma származású pedagógusokat bevonni, ám mindezek csak akkor teljesülhetnek, ha elegendő számú egyetemet, főiskolát végzett roma szakember áll az intézmények rendelkezésére.
Kisebbségi magyarok:
Az ezredfordulón tartott népszámlálási adatok alapján megközelítőleg 2,5 millió magyar él a hazánkkal szomszédos országokban

Románia

Szlovákia

Szerbia és
Montenegró

Ukrajna

Ausztria

Horvátország

Szlovénia 1.431.807 (2002)

520.528 (2001)

293.299 (2002)


156.600 (2001)

40.583 (2001)

16.595 (2001)

6.243 (2002)
1. Szlovákiai magyarok
A kommunista uralom alatt (1948 - 1989)

Az 1948 februárjában bekövetkezett kommunista hatalomátvételt követően néhány éven át bizonyos fokig mérséklődött a magyarok nyílt jogfosztottsága. Visszakapták iskoláik egy részét, alapíthattak egy kulturális szervezetet (Csemadok)- amely a kommunista párt irányítása alatt állt˙-, kiadhattak magyar nyelven kommunista szellemű újságokat. Ez azonban nem jelentette társadalmi egyenjogúságuk visszaszerzését, tovább folyt az asszimilálásuk, társadalmi szerkezetük szétrombolása, és az általuk lakott terület etnikai struktúrájának bomlasztása. Ehhez nagymértékben hozzájárultak a szervezett szlovák telepítések, a munkaerő kormányzat általi tömeges mozgatása és a központilag tervezett ipartelepítés.

A Prágai Tavasz idején -˙1968-ban˙- a magyar lakosság kihasználta az egypártrendszer meggyengülését. Támogatta a demokratizálódást szorgalmazó politikai erőket, ugyanakkor minden szervezett erejét fölvonultatta a kisebbségi jogok törvényes rendezése érdekében. Ennek köszönhetően a második világháború után először került sor a kisebbségi jogok alkotmányos megfogalmazására az 1968/144-es alkotmánytörvényben. Az 1968. augusztus 21-én bekövetkezett szovjet megszállást követően azonban a kormányzat hamar visszatért magyarellenes hagyományaihoz, az alkotmányban rögzített elveket nem emelték törvényerőre. Az egyetlen magyar kulturális intézmény (Csemadok) jogkörét korlátozták, az 1968-ban megalakult Magyar Ifjúsági Szövetség működését betiltották, megszüntettek 200 magyar iskolát. Gyakorlatilag felszámolták a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, amit korábban, az 1950-es évek elején engedélyezett a kommunista hatalom.

A politikai és a nemzeti elnyomás ellen 1978-ban megszerveződött a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, amely illegális ellenzéki tevékenységét elsősorban a magyar iskolahálózat megvédésére összpontosította. Szóvivőjét, Duray Miklóst, a Charta'77 aláíróját tevékenységéért kétszer bebörtönözték. A magyar értelmiségiek százai tiltakoztak 1988-89-ben a nemzeti és a politikai elnyomás ellen.
Az 1989 novemberét követő politikai változások nem jelentettek áttörést, a kormányzat magyarokat érintő politikájában, a kormány nem fogadta el az oktatási önkormányzat elvét sem. A magyar nyelvű pedagógusképzés megoldását célzó önálló magyar főiskola létrehozására tett javaslatot 1990-ben a kormányt alkotó politikai erők elutasították.
A nyelvi jogok csorbítása
Diszkriminatív jellegű a Szlovák Köztársaságban 1990. októberében elfogadott nyelvtörvény, mely, a szlovák nyelvet védi a nem szlovákok nyelvével szemben, nem biztosítja egyenrangúságukat, tehát a hivatalos érintkezésben való használatuk jogát sem. Erre, a törvényre hivatkozva nem írják be például a magyar neveket sem az anyakönyvbe. A belügyminisztérium semmisnek nyilvánítja a községekben tartott népszavazások eredményét az eredeti magyar helységnevek visszaállításáról, s az időközben felállított kétnyelvű helységnévtáblák helyett szlovák táblákat állít. Az illetékes hivatalok több helyen nem hajlandók, esküvői és temetési szertartásokat végezni magyar nyelven.
A másodrendűség alkotmányos megerősítése
Az 1992. júniusi parlamenti választások után került sor a Szlovák Köztársaság szuverenitásáról szóló nyilatkozat kihirdetésére, majd 1992. szeptember 1-én, elfogadták a Szlovák Köztársaság Alkotmányát.
Az alkotmány Szlovákiát nemzetállamként határozza meg, a nem szlovák nemzetiségű lakosok identitásának megőrzésére, védelmére nem nyújt garanciát, ezért e lakosok másodrendű állampolgár volta hangsúlyosabbá vált.
2. Romániai magyarok
1945 után úgy tűnt, hogy az új hatalom a nemzetiségi kérdés méltányosabb megoldására törekszik. Az 1945. február 6-án kibocsátott 86. sz. törvény (Nemzetiségi Statútum, amelyet formailag mindmáig nem hatálytalanítottak) első ízben biztosított kollektív jogokat, a nemzeti kisebbségeknek.
Előírta, hogy azokon a területeken, ahol a nem román nemzetiségűek a lakosság legalább 30 %-át teszik ki, szóban és írásban használhatják anyanyelvüket, a közigazgatási intézményekben és a bíróságokon, és e nyelvek ismeretét a román nyelv ismerete mellett kötelezővé tette az e területen hivatalban lévő köztisztviselők számára. A Statútum előírta az anyanyelvi oktatás biztosítását minden szinten, valamint a nemzetiségi uszítás és az etnikai diszkrimináció büntetését is. A gyakorlatban viszont a Nemzetiségi Statútum rendelkezései soha nem kerültek alkalmazásra.
A kommunista hatalomátvétel után az ún. államosítás (1948) lehetővé tette, hogy a magyarságot teljesen megfosszák vagyoni alapjaitól, intézményeitől és iskolarendszerétől, minimálisra szűkítve az erdélyi magyar egyházak működési lehetőségeit is. Ettől kezdve egyre kiszolgáltatottabbá válik a magyarság a román állam önkényének, amely a magyarság fokozatos felszámolására törekedett. A törvények ugyan formálisan biztosították az anyanyelv szabad használatának jogát (sőt ezt a Ceauşescu idejében hatályos alkotmány is kimondta), de a magyar nyelvet a 60-as évektől kezdve fokozatosan kiszorították a közéletből.
Az 1989-es decemberi események nem hozták meg a nacionalista kisebbségpolitika várt felszámolását. Az új alkotmány és a 90-es évek jogalkotása messze elmaradt mind a romániai magyarság jogos igényeitől, mind pedig a ’89-es fordulatot megvalósító román politikai elit ígéreteitől. Ugyanakkor ismét lehetővé vált a romániai magyarság önszerveződése.
Még 1989 decemberében megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely felvállalta a romániai magyarság érdekvédelmét és politikai képviseletét. Az RMDSZ több, egymástól markánsan különböző érdekcsoportból, különböző ideológiákat képviselő platformból tevődik össze. 2003-ig a szervezet megőrizte egységét, amikor is az RMDSZ-ből kivált politikusok létrehozták a Magyar Polgári Szövetséget, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot és a Székely Nemzeti Tanácsot.
1996 és 2000 között az RMDSZ mint a demokratikus kormánykoalíció egyik tagja részt vett a központi irányításban. Több mint nyolc évtizedes kisebbségi léte során a romániai magyar nemzeti közösség érdekképviselete először került olyan helyzetbe, hogy kormányzati felelősséget vállalhasson.
A 2001 és 2004 közötti parlamenti ciklusban az RMDSZ nem vállalt kormányzati szerepet, de a 2001-es, majd a 2002-es és 2003-as évre megállapodást írt alá a kormányzó Szociáldemokrata Párttal annak parlamenti támogatásáról az általános reform, Románia európai és euro-atlanti integrációja, valamint a kisebbségi jogok bővítésének területén.

Különbséget kell tennünk a szomszédos országokban élő magyarok, és az Európa más részein élő magyarok között.
Ugyanis Európa más tájain élő magyarok elhagyták Magyarországot, és egy általuk választott másik állam állampolgáraivá váltak. Ebben az esetben migrációról beszélünk, persze megint csak különbséget kell tennünk a politikai migráció (például az 1956-os forradalom után), illetve a gazdasági vagy karrierépítési okokra visszavezethető migráció között, mely a kommunista rendszer 1989-es összeomlása óta folyamatosan zajlik.
Nehéz nyomon követni az Európában mozgó magyarokat, következésképpen nehéz megbecsülni a számukat már csak azért is, mert ha például, egy Romániában kisebbségben élő magyar úgy dönt, hogy Franciaországban telepszik le, akkor a francia hatóságok az illetőt román állampolgárságára való tekintettel és magyar nemzetiségétől függetlenül román bevándorlóként regisztrálják. Az egyes európai országokban élő magyarok számának megítélésekor ezért a legtöbb esetben kénytelenek vagyunk becslésekre, illetve az adott országban működő magyar szervezet számításaira hagyatkozni.
Szem előtt tartva a fentieket, azt mondhatjuk, hogy a Magyarország határain kívül, Európában élő magyarok becsült száma, ideértve mindenféle csoportot (bevándorlókat, őshonos kisebbségi csoportokat stb.) megközelítőleg 2,8 millió fő.
A Nyugat-Európában élő magyarok száma Ausztria kivételével körülbelül 260-270 ezer.
A Nyugat-Európában élő magyarok csaknem fele (mintegy 120-160 ezer személy) Németországban él. Ezen kívül kb. 30-35 ezer magyar vagy magyar származású személy él Svédországban; kb. 25-30 ezer az Egyesült Királyságban; kb. 20-25 ezer Svájcban; kb. 15-19 ezer Franciaországban; kb. 15 ezer Csehországban; kb. 8-10 ezer Hollandiában; kb. 5-6 ezer Belgiumban; közel 3 ezer Norvégiában; mintegy 1 ezer Finnországban; kb. 500 Lengyelországban és néhány száz Luxemburgban, Észtországban, Lettországban, Litvániában és Dániában.
Számba véve a világ más részein élő magyarokat is, megállapíthatjuk, hogy a Magyarországon kívül, a világon bárhol máshol (Európát is beleértve) élő magyarok becsült együttes létszáma valahol 4,6 és 4,8 millió között mozog.
Észak-Amerika közel egy évszázadon át hagyományos cél-országa volt a Magyarországról áramló politikai és gazdasági migrációnak. Jelenleg csaknem 1,5 millió olyan személy él az Egyesült Államokban és Kanadában, aki magyar származásúnak vagy magyar anyanyelvűnek vallja magát.
Dél-Amerika minden országában élnek magyarok, aktív közösségi életet és magyar szervezeteket azonban csak Argentínában, Brazíliában, Venezuelában és Uruguayban találunk. Bár hivatalos népszámlálási adatok nem állnak rendelkezésünkre, a nagy eltéréseket mutató helyi becslések szerint kb. 10-50 ezer magyar él Argentínában, kb. 50-100 ezer Brazíliában, kb. 4-5 ezer Venezuelában, és kb. ugyanennyi Uruguayban.
Napjainkban megközelítőleg 40-55 ezer magyar él Ausztráliában és Új-Zélandon, kb. 200-250 ezer Izraelben, kb. 10 ezer Afrikában és kb. 30 ezer Ázsia országaiban.

24. tétel
A polgári demokrácia működése Magyarországon

Demokráciáról, egy adott országon belül akkor beszélhetünk, ha ott érvényesülnek az alkotmányosság klasszikus alapelvei.
1. a hatalommegosztás elve: érvényesül az államhatalmi ágak megosztása és elválasztása (törvényhozó, végrehajtó, bírói); ehhez a modern demokráciákban egyre több sajátos intézményt hoznak létre (alkotmánybíróságok, ombudsmann).
2. a népszuverenitás elve: az állami főhatalom forrása a nép (képviseleti és közvetlen demokrácia).
3. megvalósul a törvények uralma: a jogrendszer alapja az alkotmány, amelyet minden állampolgárnak és társadalmi szervezetnek tisztelnie kell (jogbiztonság).
4. az emberi jogokat az állam elismeri és biztosítja.
5. törvény előtti egyenlőség: a jogrendszer tiltja a negatív diszkriminációt, az alkotmány intézményesen védi a kisebbségeket.

A ma is érvényben levő polgári alkotmányt 1989. október 23-án hirdették ki, ettől a naptól tekinthető Magyarország alkotmányos demokráciának, parlamentáris kormányrendszer jött létre.
1990 márciusában megállapodás született a Szovjetunióval a teljes csapatkivonásról.
1990. március 25-én szabad választást tartottak Magyarországon. A választások után az MDF elnöke, Antall József alakított kormánykoalíciót a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt és a Kerszténydemokrata Néppárt részvételével.
1989-ben nem fogadtak el új alkotmányt, viszont a meglévőt jelentős mértékben módosították.
Az alkotmány értelmében a törvényhozó hatalom a négyévente választott Országgyűlés kezében van. Ekkor kezdett kialakulni a mai polgári demokrácia Magyarországon.
Az új választási rendszer szerint a 386 mandátumból 176-ot az egyéni választókerületekben lehetett megszerezni, 152 parlamenti helyet pedig a területi listákról töltenek be.
Az alkotmányosság legfőbb őre az Alkotmánybíróság lett, tagjait 9 évre választotta az Országgyűlés.
A tanácsrendszer szerepét a településeken az önkormányzatok vették át megváltozott jogkörrel. Kialakult a többpártrendszer, ám hosszú ideig tartott, még az új pártok megtalálták helyüket.
A rendszerváltásnak azonban hamar jelentkeztek az árnyoldalai is. Sokan követelték, hogy a kommunizmus alatt elkövetett bűnökért ne csak politikai, hanem jogi felelősséget is vállaljanak a tettesek (1994. átvilágítási törvény).
A rendszerváltás után a jövedelemkülönbségek hatalmas mértékben felerősödtek, nőtt a munkanélküliség.
Tovább folytatódott a születésszám csökkenésének tendenciája.
Megállt a nagyvárosok növekedése, ám a városi lakosság számaránya továbbra is nőtt.
Megszűnt a közoktatásban a kötelező, központilag előírt tanterv, érvényesülni kezdett a szabad iskola- és tankkönyv választás, majd megszűnt az egyházak közvetlen állami felügyelete is.
A polgári demokrácia kiépülése alig két évtized alatt sikerült, ma Magyarország teljesjogú államként, az Európai Unió tagjaként integrálódott.
A legfőbb államhatalmi szervek:

A kormány az állam, a közigazgatás egészének politikai- szakmai irányítója, a kormányzati rendszer motorja.
Az általános alkotmányos szokásjog szerint a választásokat követően az államfő a parlamenti többségi elv tiszteletben tartásával felkéri kormányalakításra a választásokon győztes párt vezetőjét, majd a sikeres kormányszervezés után kinevezi a miniszterelnököt
A kormány összes feladatát pontosan meghatározni nem lehet. A legfontosabbakat az Alkotmány tartalmazza. A kormány, rendelkezési joga a közigazgatás felett korlátlan.
Feladatainak végrehajtásához kabineteket, kormánybizottságokat és más testületeket hozhat létre, kormánybiztosokat nevezhet ki, hatáskörét szerveire ruházhatja át.
Munkáját a Miniszterelnöki Hivatal segíti.
Az ügyrend szerint a kormány, rendszeresen tart ülést, melyekről a kormányszóvivő hivatalos sajtóközleményt jelentet meg.
Az Országgyűlés az államélet, a kormányzás központja.
Itt dőlnek el az ország sorsát meghatározó kérdések
Fő feladatköre a törvényhozás, a másik a parlamenti ellenőrzés. Az Országgyűlés minden tárgykörben törvényt alkothat.
A kormányzat felügyelésében fontos szerepet játszik a bizottsági rendszer és az önálló ellenőrzésre szakosodott szervek. Ilyen pl. az Állami Számvevőszék és az ombudsmann intézménye.
Parlamenti feladat még bizonyos személyi döntések köre. Az egyes intézmények elnökeit is az Országgyűlés választja meg.
Az Országgyűlés ülései nyilvánosak, akkor határozatképes, amikor a képviselőknek több mint, a fele jelen van, s fő szabályként nyíltan szavaz.
A bíróság- más alkotmányos demokráciákhoz hasonlóan- a magyar államszervezetben is elkülönült, önálló hatalmi ág.
A bírói hatalom feladata az igazságszolgáltatás, amelynek fő formái a büntető és a polgári igazságszolgáltatás
A munkaügyi bíróságok munkaviszonnyal kapcsolatos ügyekben járnak el
Az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb alapelve a bírói függetlenség
A bírót a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel. A bírók személyes függetlenségét védi mentelmi joguk és széles az összeférhetetlenségek köre is. Ebből kiemelkedik az igazságszolgáltatás pártatlanságának elve.
A Legfelsőbb Bíróság elnökét az Országgyűlés választja meg 6 évre. Feladata, hogy jogegységi határozatokat hoz és irányadó "precedenseket" tesz közzé.
A néprészvétel elve a bírói önkénytől óvja meg a polgárokat. Ennek Magyarországi formája az ülnökrendszer.
A magyar igazságszolgáltatási hierarchia a következő: a Legfelsőbb Bíróság alatt az ítélőtáblák helyezkednek el, majd a megyei bíróságok (Budapesten a Fővárosi Bíróság), a helyi bíróságok és a munkaügyi bíróságok.
Az államháztartás a kormányzás fontos része.
Az állam az államháztartás segítségével látja el közfeladatait. Rendszerét a központi kormányzat költségvetése, az elkülönített állami pénzalapok, a helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás költségvetései alkotják.
A költségvetés a bevételekből, a kiadásokból és az egyenleg megállapításából áll. A közfeladatok teljesítéséhez szükséges pénzfedezet nagy része az adókból származik.
A kormányon belül a pénzügyminiszter a költségvetés "gazdája" és előterjesztője.
Az Országgyűlés törvénnyel, meghatározott közcélra a költségvetéstől elkülönített pénzalapokat hozhat létre. Pl. Nemzeti Kulturális Alap, Gyermek-és Ifjúsági Alap, stb.
A helyi önkormányzatok költségvetési bevételeikkel és kiadásaikkal önállóan gazdálkodnak, az állami hozzájárulások, és más támogatások mértékét az éves költségvetési törvény állapítja meg.
Az Állami Számvevőszék és a Magyar Nemzeti Bank játssza a legfontosabb szerepet az államháztartásban.
Az alkotmánybíráskodás
A Magyar Köztársaságban 1990. január 1-jétől működik Alkotmánybíróság.
Főbb feladatai az Alkotmány értelmezése, az előzetes és az utólagos normakontroll, a nemzetközi jog és a belső jog harmóniája feletti őrködés, az alkotmányjogi panaszok elbírálása, az alkotmányellenesség megszüntetése, a hatásköri viták eldöntése és az államfő közjogi felelősségének megállapítása.
Az Alkotmánybíróság egy 11 tagból álló testület, megbízatásuk 9 évre szól. Az alkotmánybírák függetlenek és elmozdíthatatlanok, a tárgyalt kérdés súlya szerint teljes ülésben vagy háromtagú tanácsban járnak el. Határozataik mindenkire nézve kötelezőek, ellenük fellebbezni nem lehet.

A másik fontos intézményt a szaknyelvben ombudsmannak nevezett országgyűlési biztosok képezik.
Tehát az 1989-es Alkotmány az állampolgári jogok és a nemzeti-etnikai kisebbség ügyeinek országgyűlési biztosáról is rendelkezett.
Az országgyűlési biztos a széles értelemben vett közigazgatás egészének tevékenységét felügyeli, ugyanakkor eljárásukat bárki kezdeményezheti.
Leggyakrabban akkor fordulnak az ombudsmannhoz állampolgárok, ha úgy érzik, alkotmányos jogaikat sérelem érte valamely hatósági eljárás során.
Az intézmény végső eszköze az országgyűlési nyilvánosság, amivel akkor élhet, ha a hatóság nem orvosolta a visszásságot, amely kötelességük lett volna.
Az ombudsmannok kötelesek évente beszámolni munkájukról az Országgyűlésnek.

Önkormányzatok
Az önkormányzati jogok működésében a képviseleti demokrácia szorosan összekapcsolódik a közvetlen demokráciával.
Az Önkormányzati alapjogok közé tartozik a rendeletalkotás, önállóan alakíthatja ki saját szervezetét és működési rendjét, önkormányzati jelképeket, helyi címereket, kitüntetéseket alapíthat.
A központi kormányzati szervek is csak közvetve befolyásolhatják az önkormányzatok tevékenységét: törvényekkel, költségvetési támogatással és törvényességi ellenőrzéssel.
Törvény írja elő, hogy az önkormányzatoknak gondoskodniuk kell óvodai nevelésről, általános iskolai oktatásról, közvilágításról, a helyi közutak és köztemető fenntartásáról, egészséges ivóvízellátásról, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól.
A polgármesteri hivatalok intézik személyünkkel és közvetlen vagyontárgyainkkal kapcsolatos állampolgári ügyeink legnagyobb részét.
A magyar közjogban 1848 óta hagyomány, hogy az országgyűlési képviselő és a miniszter tisztsége összefér egymással. A miniszterelnök a kormány feje, valójában egy személyként képviseli azt. Itt érvényesül ismét erősen a polgári demokrácia, hiszen megbízatása megszűnik, ha a szavazáson új kormány alakul vagy az Országgyűlés megvonta tőle a bizalmat és új miniszterelnököt választott.

A parlamenti jog szerves része a képviselői jogállás. Ennek leglényegesebb pontja a "szabad mandátum", ami azt jelenti, hogy a képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik. Az országgyűlési képviselőket függetleníteni kell más szervezeti, gazdasági vagy privát hatalomtól és befolyástól, amely eltérítheti őket a közjó képviseletétől. Ezt a célt szolgálja a képviselői összeférhetetlenség.
A mentelmi jog két irányból védi a képviselőket: tevékenységükre feltétlen örök mentességet ad és sérthetetlenséget biztosít s büntetőeljárásokkal és a hatóságokkal szemben.
A választópolgárok és a képviselők közötti közvetlen kapcsolat a képviseleti demokrácia (választójog), amely szoros kapcsolatban áll a polgári demokráciával.

A képviseleti demokrácia lényege, hogy a nép a népszavazás által választott képviselők útján gyakorolhatja szuverenitását. A népszavazás (közvetlen demokrácia) lényege, hogy a választópolgárok közvetlenül vesznek részt a közügyekben, nyilvánítanak véleményt. Ez a hatalomgyakorlás sajátos formája, amelynek komoly történelmi hagyománya van Magyarországon is.
Az népszavazáson való részvételre a választójoggal rendelkező állampolgárok jogosultak. Időpontját a köztársasági elnök tűzi ki.
Eredményesnek mondható, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint a fele, de legalább az összes választópolgár egynegyede a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.
A népszavazás eljárási szabályait a választási eljárásról szóló törvény tartalmazza.
Az országos népi kezdeményezések arra irányulnak, hogy a parlament tűzzön napirendre bizonyos hatáskörébe tartozó kérdéseket. A magyar alkotmány szerint országos népi kezdeményezést legalább 50.000 választópolgár nyújthat be, amelyet az országgyűlésnek kötelező megtárgyalnia.


25. tétel

A XVIII-XIX. századi alkotmányok alapvető vonásai

Az alkotmány fogalma:
Egy adott ország legfontosabb szabályait, rendszerezett formában összefoglaló törvény.
A benne foglalt szabályok olyan jelentősek, hogy az ország többi törvénye fölé emeli.
Elnevezése nem új keletű, először Arisztotelésznél találkozhatunk vele, államformaként kormányzati formaként írja le az alkotmány.

Az alkotmány osztályozásánál beszélhetünk:
1. Írott alkotmányról
2. és történeti vagy íratlan alkotmánytól.

Az USA alkotmányfejlődése:

1783-ban, a párizsi békében III. György angol király elismerte a független Egyesült Államokat.
Már 1776 júliusában megfogalmazták az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kinyilvánította a gyarmatok függetlenségét, az elszakadást az anyaországtól. Államszövetséget hoztak létre, és az emberi jogokat mindenkire kiterjesztették.

1787-ben fogadták el az USA alkotmányát, amely 2 év múlva lépett hatályba, s a következőket tartalmazta:
intézményesítette köztársasági államformát, melyet föderációs alapon szerveztek meg. A tagállamok belső önkormányzata megmaradt ugyan, mindez azonban egy közös központi kormány és egy széles jogkörrel rendelkező elnök irányítása alatt. (prezidenciális rendszer)
törekedett a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó, bírói) egyensúlyának biztosítására
a törvényhozói hatalmat a képviselőházból és a szenátusból felépülő kongresszus gyakorolta
a végrehajtás csúcsán az elnök foglal helyet
a mindkettőtől elválasztott bírói hatalom csúcsszerve a Legfelsőbb Bíróság, amely Alkotmánybíróságként is funkcionál
széles körben biztosította az emberi jogokat az alkotmányhoz 1791-ben csatolt 10 alkotmánymódosítás ("Bill of Rights")
kimondta a gyülekezési, szólás-és sajtószabadságot, valamint az állam és az egyház szétválását
kimondta, hogy a törvények csak úgy lépnek hatályba, ha azokat a végrehajtó hatalmat gyakorló elnök kihirdeti
ha gyakorolja a vétójogát, akkor a megvétózott törvényt a törvényhozó hatalom minimum 2/3-os többséggel fogadhatja el, vagyis a végrehajtó hatalom részéről egy olyan fék lép be, ami adott esetben korlátozni tudja a törvényhozás tevékenységét.
az elnök dönt a fegyveres erők alkalmazásáról, kinevezi a minisztereket, a szövetségi bíróság bíráit, nagyköveteket, azonban ezek a döntések csak akkor hatályosulnak, ha a szenátus utólag jóváhagyja a döntést, azaz csak a szenátus jóváhagyásával érvényesül az elnök jogköre.
Az alkotmány tükrözi a francia felvilágosodás eszméit, hatottak rá az angol jognyilatkozatok.


Francia alkotmányfejlődés:

Az európai kontinensen a döntő fordulatot a francia polgári forradalom menetében született Ember és polgár jogairól szóló 1789. évi deklaráció, valamint az 1791. évi Alkotmány jelentette.
E fontos törvények alapjául az angol alkotmányos monarchia, és Montesquieu művei szolgáltak, azzal az eltéréssel, hogy a parlamentben felsőházat nem kívántak létre hozni.


1791. évi Alkotmány kimondta:
a tényleges hatalom a választott, egykamarás nemzetgyűlés kezébe került
az uralkodó csak korlátozott vétójoggal rendelkezik
a király a végrehajtó hatalmát a nemzetgyűlésnek felelős miniszterek útján gyakorolhatja
az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatából ismert törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, szólás-és sajtószabadság mind bekerültek az alkotmány szövegébe
alkotmányos monarchia lett az ország államformája népképviseleti országgyűlés működött
választó- és választhatósági jogot vagyoni cenzushoz kötötte (csak férfiak, +vagyoni cenzus +életkor) => aktív-passzív választójog
érvényesült a népfelség elve
Szétvált a törvényhozói - végrehajtói - bírói hatalom
Ez az alkotmány a felvilágosult és liberális eszmék szellemében fogant.

1793. júniusában a konvent elfogadta a jakobinus alkotmányt, népszavazást is tartottak róla.
a radikális polgárság követelései érvényesültek az új alkotmányban
kimondta a művelődéshez, a segélyezéshez és a munkához való jogot
törvénybe iktatta az általános és közvetlen választást
érvényesítette az abszolút többség elvét
kötelezővé tette a nép számára, hogy a jogait megsértő kormányzat ellen fellépjen
az állam legfőbb irányító szerve a Közjóléti Bizottság

1795. Terminori alkotmány (a burzsoázia alkotmánya):
az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának alapelveit ez is tartalmazta
a törvényhozó hatalmat egy kétkamarás parlament kezébe tette le, mely két részből: az 500-ak tanácsából és a Vének Tanácsából állt.
A végrehajtó hatalmat egy 5 tagú testület, a kiterjedt jogkörrel bíró Direktórium gyakorolta
Az általános választójogot visszavonták, azaz a vagyonnal nem rendelkezőket ismét kiszorították a hatalomból
Kimondták, hogy a szuverenitás nem a népet, hanem a polgárok összességét illeti meg. (polgár pedig az volt, aki megfelelő vagyonnal rendelkezett, a többiek politikai jogaikban korlátozva voltak)

1801- 1802- Napóleoni alkotmányok - visszalépést jelentenek

1814. Bourbon restauráció
XVIII. Lajos- oktrojált alkotmánya
kijelenti, hogy Istentől származik a királyi hatalom
az emberi jogok a király adományaként jelennek meg

1830. Lajos Fülöp
haladó alkotmányt ad ki
megjelenik benne a hatalommegosztás elve

Az 1848-as forradalmak hatására született alkotmányok már gazdasági és szociális jogok biztosítását is rögzítették. A korabeli polgári alkotmányos állam kiépítése csak a császárság bukása után (1870) következett be Franciaországban.

Az 1848-ban kiadott svájci alkotmány a kantonok szövetségéből nemzeti államot hozott létre, föderális alkotmányos nemzeti államot létesített.

Az 1812. évi spanyol cadizi alkotmánynak azért van nagy jelentősége, mert a napóleon veresége után alkotott alkotmány. Ez lesz a dél-amerikai államok alkotmányának az alapja. Elismer bizonyos szabadságjogokat, de a vallásszabadságot nem. Az oktatást állami kézbe adja.

Az első olasz alkotmányt Károly-Albert Piemont-Szardínia királya 1848. március 4.-én adta ki. 1870-ben, az egyesült nemzeti állam, Olaszország alkotmánya lett.

Belga alkotmányfejlődés:
A polgári alkotmányozás menetében időrendben a belga alkotmány következik, amely 1831-ben született - módosításokkal - ma is hatályos. Érződik rajta a francia hatás. Ez széles körben biztosította az emberi jogokat, deklarálta a népszuverenitást, összeegyeztetve a monarchikus államformával. A polgári alkotmányos rendszert "mintaalkotmánynak" tartották.
Az alkotmány szerint:
a nemzet szuverén, a király a nemzettől kapott jogok alapján uralkodik,
érvényesül a hatalmi ágak elválasztásának, megosztásának elve,
a kétkamarás törvényhozó testületet népképviseleti alapon választják,
a végrehajtó hatalom feje formálisan a király, de csak miniszterein keresztül cselekedhet,
biztosítja a bírák függetlenségét,
helyi önkormányzatok biztosítása, mint negyedik hatalmi ág.

Német alkotmányfejlődés:
1806-ban a birodalom felbomlását követően az ún. rajnai szövetség 16 tagállama átvette a francia alkotmányfejlődés számos gondolatát.
1815-ben létrejött a Deutsche Bund, alkotmánya az egyenjogúságot és a népképviseletet deklarálta, de a régi rendi tagozódás és a rendek kedvezményes részvétele a képviseletben megmaradt.
1849-ben elfogadott Pál templomi alkotmányt 29 kisebb tagállam elfogadja, de Poroszország nem, ezért nem lép hatályba, viszont hatályba lép egy Poroszországban elfogadott oktrojált alkotmány, amelyet 1851-ben módosítanak.
1867-ben alakul meg az Észak-Német Szövetség alkotmánya, 4 évvel később a dél-német államok is csatlakoznak ehhez a szövetséghez, s ez az alkotmány válik a német birodalom alkotmányává. A kormányfő és a miniszterek a császárnak tartoznak felelősséggel, a képviselőház szerepe formálódik.
1871-ben a Dél-német államok is csatlakoznak, kialakul a Német Birodalom.

Alkotmányossági alapelvek: a 18. század végére, a 19. sz. elejére alakultak ki, minden állam alkotmányában jelen vannak:
1. népfelség v. népszuverenitás elve
2. népképviselet elve
3. hatalommegosztás elve
4. törvényhozó szerv döntési jogosultsága, monopolhelyzete
5. jogegyenlőség elve
6. törvények elsődlegességének elve
7. emberi jogok érvényesülésének elve

26. tétel
Az Európai Unió intézményrendszere, és működése
Az Európai Unió nem csupán egy politikai-gazdasági társulás, hanem érték- és életközösség is. Alappillérként jelennek meg benne a demokratikus elvek (emberi jogok, szolidaritás, demokratizmus), és polgárainak igyekszik békét, biztonságot és stabilitást nyújtani. Az EU célja: a nemzetek feletti Európa megteremtése - közös jövőt épít, esélyt ad a közös jólétre.
A tagságnak azonban hátrányai is vannak, melyek leginkább frissen belépetteket sújtják. A harmonizáció miatt az árak hirtelen megugranak, a béreket azonban csak lassan, sokára emelik. A csatlakozás utáni átmeneti időszakban még számos kedvezmény nem érvényesülhet (külföldi munkavállalás, euró). A tagországokban szigorú szabályozások vannak érvényben (pl. a környezetvédelem miatt - szennyvíz), s nagy társadalmi ellentétek alakulhatnak ki. Ezek mellett a nemzeti kompetenciák is alárendelődnek az európai érdekeknek, s a helyi sajátosságok helyett a globális célok kerülnek előtérbe.
Kialakulásának a története:
1. Az európai egységről évszázados viták zajlottak, álmodoztak róla, terveket szőttek. Az európai országok szorosabb együttműködésének szükségessége mellett felhoztak történelmi, kulturális, gazdasági és politikai érveket. A politikusok végül a két világháború tapasztalatai és a szovjet előrenyomulás hatására kezdtek el komolyan foglalkozni az integrációval, egyelőre Nyugat-Európára korlátozva.
2. 1948-ban Hágában, az első Európa-kongresszuson kisebbségben maradtak a szorosabb együttműködést sürgetők.).
Néhány ország azonban hajlandónak mutatkozott a szorosabb együttműködésre, így 1950-ben Robert Schuman (francia külügyminiszter) és Jean Monnet (francia pénzügyminiszter) felvázolta a "konkrét lépések politikáját". Ennek értelmében hat állam - NSZK, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg - képviselői 1951. április 18-án Párizsban létrehozták az úgy nevezett Montánuniót (Európai Szén- és Acélközösség), hogy közösen ellenőrizzék a tagállamok szén- és acéltermelését.
3. 1958. január 1-én lépett hatályba a Római Szerződés:ebben a "hatok" létrehozták a tagok atomenergia-termelésének ellenőrzésére az Euratom szervezetét, valamint az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, közkeletű nevén: "Közös Piac"), amelynek célja a tagországok közötti vámunió létrehozása volt. A hatvanas években koordinálták a tagországok közös mezőgazdasági politikáját is.
4. A gazdasági együttműködés sikeresnek bizonyult: 1958 és 1970 között a tagországok közötti kereskedelmi forgalom az ötszörösére, kifelé irányuló exportjuk két és félszeresére növekedett. Hatására az addig vonakodó Nagy-Britannia is kifejezte csatlakozási szándékát. Amikor azonban benyújtotta felvételi kérelmét - először 1963-ban, majd 1967-ben -, De Gaulle francia köztársasági elnök vétót emelt (attól tartott, hogy a britek hagyományos kapcsolatai az Egyesült Államokkal és volt gyarmatbirodalmuk államaival "felhígíthatja" az európai együttműködést).
5. 1967-68-ban a Közös Piac Európai Közösséggé (EK) alakult - bár a köznyelvben sokáig ezt is Közös Piacnak nevezték. A közösségen belül eltörölték a vámokat, kifelé viszont megszigorították az elszámoltatást. De Gaulle 1969-es visszavonulása után Franciaország sem akadályozta az újabb belépéseket: 1972-ben csatlakozhatott Nagy-Britannia, Dánia és Írország (Norvégia is belépett, de Európa második leggazdagabb országa lévén 9 hónapos tagság után népszavazással a kilépés mellett döntött). Ekkor vált szokássá, hogy a csatlakozó országok türelmi időt kapnak, s csak az átmeneti időszak lejárta után vonatkozik rájuk valamennyi közös előírás.
6. Ezt követően az úgy nevezett déli bővítés került napirendre: 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália csatlakozott. Így az EK a világ legnagyobb gazdasági egységévé vált, s népessége meghaladta mind a Szovjetunióét, mind az Egyesült Államokét.
A hidegháború befejeződése felvetette az európai integráció jövőjének kérdését is.
7. A közösség az integráció elmélyítése és ezzel egyidejű kibővítése mellett döntött: 1992. február 7-én a hollandiai Maastrichtban elfogadták az integráció tovább-fejlesztésének programját:
- az európai valuta bevezetése (pénzunió terve) - közös kül- és biztonságpolitika kialakítása
- egységes vízumpolitika életbeléptetése
- a közös intézmények - az Európa Parlament és Európai Bizottság - szerepének kiszélesítés - az EK elnevezése Európai Unióvá (EU) változott, jelezve az együttműködés elmélyülését

8. 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország is az Európai Unió teljes jogú tagja lett, majd sorban csatlakozási tárgyalásokat kezdtek újabb, túlnyomó többségében a volt keleti tömbhöz tartozó országokkal. 1995-ben életbe lépett a luxemburgi Schengenben aláírt egyezmény, amely az unió tagállamai között "lebontotta a határokat" (személyi ellenőrzés sincs), viszont a külső határokon szigorúbb ellenőrzést írt elő. Anglia és Írország külön kérésükre nem lettek tagjai a schengeni egyezménynek, Norvégia és Izland -bár nem EU-s országok- igen. 2002-ben a tagállamok közül 12 megszüntette saját valutáját, s január 1-jén bevezette helyette az eurót.

9. A 2000. decemberi nizzai csúcsértekezleten megállapodás született az Európai Unió új működési szabályairól, amelyek lehetővé teszik az új csatlakozók beillesztését. A 2002. decemberi koppenhágai csúcsértekezleten pedig döntés született az időpontról is: 10 államot - Észtország, Lettországi Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta - hívtak meg az Unióba 2004-es, két államot - Románia és Bulgária - 2007 csatlakozási időponttal.

Az európai országokat sok évszázados kulturális és történelmi hagyományok fűzik egymáshoz. A XX. század nagy háborúi megmutatták, milyen katasztrófákhoz vezethet a kontinens politikai megosztottsága. Ez a felismerés vezetett az Európai Unió létrehozásához, s az elért eredmények sokban igazolták a várakozásokat. Tény viszont, hogy a kül- és biztonságpolitikai együttműködés kevésbé sikeres, mint a gazdasági integráció. Már a 15-ök uniója felülmúlta az egyetlen szuperhatalmat, az Egyesült Államokat mind a népesség számában, mind a gazdaság teljesítőképességében, ugyanakkor katonailag nem tudott ütőképes erőt fölmutatni. Az utóbbi évtized válságai azt mutatták, hogy az Európai Unió egyelőre képtelen az egységes és hatékony fellépésre a nemzetközi politikában.


Az EU felépítése és működése:
Az Európai Unión belül mintegy 1200 különféle bizottság, albizottság és munkacsoport működik, a döntések előkészítését és végrehajtását mintegy 20 ezer nemzetközi tisztviselő ("eurokrata") segíti. A legtöbb uniós intézmény Strasbourgban, Brüsszelben és Luxemburgban működik.

Az Európai Unió bonyolult rendszerében az Európai Bizottság tekinthető az EU kormányának, az Európai Parlament pedig az EU parlamentjének, egy fontos megszorítással: egyik sem rendelkezik olyan kiterjedt jogkörrel, mint egy nemzetállam kormánya és egy nemzetállam parlamentje.

Az Unió legfontosabb döntéseit ugyanis továbbra is az egyes tagállamok kormányai által alkotott testületek, mindenekelőtt a tagállamok állam- és kormányfőiből álló úgy nevezett Európai Tanács, illetve a tagállamok minisztereiből álló ún. Európai Unió Tanácsa határozzák meg. Az Európai Unió tehát nem egy "szuperállam" - a tagországokat érintő legfontosabb döntéseket a tagállamok kormányai nem engedték ki a kezükből.

Az Európai Parlamentnek ("az emberek hangja") ma 732 képviselője van, ahová Magyarország a 2004 júniusi választásokon 24 képviselőt delegálhatott. Tagjait 5 évente választják, s nem nemzeti frakciókba, hanem európai politikai csoportokba tömörülnek a képviselők. A legnagyobb frakció az Európai Néppárt (EPP), de jelen van még az Európai Szocialista Párt (PES), az Európai Liberális Demokrata és Reformpárt és a Zöld Párt, valamint kisebb pártok és független képviselők.

Az Európai Parlament havonta 1 plenáris ülést tart, székhelye Strasbourgban van, elnöke (jelenleg) a spanyol Borrell.
Az Európai Bizottságnak ("a közös érdekek képviselője") 2002-ben 20 tagja volt, akiket a kormányok közös megegyezéssel, az Európai Parlamenttel egyeztetve, 5 évre neveztek ki. Az EB javaslatokat tesz a megfelelő döntésekre az Európai Unió Tanácsának, majd végrehajtja a meghozott döntéseket. Az EB elnöke 2005 óta Barroso, ő jelöli ki az európai biztosokat. Az EB székhelye Brüsszelben és Luxemburgban van, s nemzet-közi szinten ez képviseli az EU-t.

Az állam- és kormányfők évente háromszor találkoznak az Európai Tanácsban - ebben a testületben döntenek nagy horderejű stratégiai kérdésekről, az általános irányvonalról. Ennek az irányvonalnak a gyakorlati kivitelezésére felügyel az Európai Unió Tanácsa ("a tagországok hangja"), ami az EU legfőbb döntéshozó szerve. Székhelye Brüsszelben van, soros elnöki tisztét pedig - angol ábécé sorrendjét követve - fél-fél évig más tagállam külügyminisztere tölti be.

A miniszterek a hazai parlamenteknek felelnek, találkozóikat pedig a COREPER (állandó képviselők bizottsága) készíti elő. Itt szavazzák meg a törvényeket, hangolják össze a gazdaságokat, fogadják el a költségvetést. A Tanácsban az egyes tagállamok nem rendelkeznek egyenlő számú szavazattal: a szavazatok számát ugyanis súlyozzák a tagállamok népességének arányában, de a kisállamok előnyben részesítésével.

Korábban szinte valamennyi döntést egyhangúlag kellett meghozni, mivel azonban a 27 tagú unióban ez veszélyeztetné a működést, a nizzai szerződés értelmében a legtöbb döntés már az ún. minősített többségi szavazás (345 szavazatból 255 szükséges) után meghozható.

Az Európai Bíróság székhelye Luxemburgban van, 27 tagjáról (bírók) és 8 főtanácsosáról a tagországok kormányai közösen döntenek. Feladata kiterjesztő jellegű jogi értelmezést adni, s keresetet nyújthat be és vonhat vissza a tagországokkal szemben. Az Európai Számvevőszéket 6 évente választják, és a költségvetést irányítja és ellenőrzi. Az Európai Központi Bank 1998 óta létezik, központja Frankfurt am Mainban van.

Az Európai Unió belső piacának alapelve az ún. négy alapszabadság: az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad mozgása a tagállamok között.

Tehát az uniós polgárok szabadon utazhatnak, befektethetnek, vásárolhatnak, dolgozhatnak, tanulhatnak egymás országaiban, nem vetnek ki vámokat egymás áruira. Ugyanakkor számos korlátozás is létezik, különösen az új belépőkre vonatkoztatva (a schengeni határellenőrzési rendszerhez például Magyarország várhatóan egy kétéves, a vámunióhoz hároméves, az ingatlan- és földvásárlás szabadságához ötéves átmeneti időszak után csatlakozik majd. Viták tárgyát képezi, mikor váltja fel a forintot az euró).

A tagállamok által befizetett kvótákból működnek a közösségi pénzalapok, amelyeket az Európai Bizottság felügyel. Ezeket számos célra - mezőgazdasági, tudományos, oktatási, kulturális, szociálpolitikai - lehet fordítani. Kiemelt célnak számít a régiófejlesztés: az uniós mértékkel fejletlen régiók támogatást kaphatnak a helyi munkanélküliség leküzdésétől a közmű fejlesztéseken át, az út- és hídépítésekig. Alapszabály, hogy a támogatásokat csak szabályszerű, pontos és számon kérhető pályázatok révén lehet elnyerni.

V. POLITIKAI INTÉZMÉNYEK, ESZMÉK, IDEOLÓGIÁK
27. tétel
Az antikvitás történetírói
Görög történetírók:
1. Már Hérodotosz előtt is írtak történelmet, de ezek időrendben, vagy földrajzilag csoportosított történetek voltak. Hérodotosz volt az első történetíró, aki a törvényszerűségek, összefüggések megkeresésére és föltárására törekedett. Ezért nevezzük őt Európa első történettudósának, „a történetírás atyjának”
A kisázsiai Halikarnasszoszban született Kr. e. 484 körül. A görög-perzsa háborúk idején a várost a perzsák lerombolták. Hérodotosz, aki ekkor még kisgyermek volt, szüleivel elmenekült, és elvetődött idegen városokba. Ifjúkorától szenvedélyes utazó, hajózó volt. Utazásai során megismerte a Kis-Ázsia partvidékét, Dél-Itáliát a Közel–Keletet, a Fekete-tenger partvidékét.
Éles szemű megfigyelőként hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze, és ezek felhasználásával írta meg nagy művét, a perzsa háborúk történetét. Nem voltak előítéletei a keleti népekkel szemben, elismeréssel adózott a keleti kultúra eredményeinek, és még a nagy ellenséggel, a perzsákkal szemben sem érzünk műveiből ellenszenvet.
Művének első négy könyvében Kelet népeiről ad értékes leírást, a háborúk történetét pedig az ötödik-kilencedik könyvekben írta meg.
Nem hitt a mitológiában, a szofisták erőteljesen hatottak rá. A történelem alapvető törvényszerűségének a körforgást tartotta, de e körforgás nem ismeri a fejlődés gondolatát. Úgy gondolta, hogy ami egyszer lehanyatlott, legyen az állam, nép, vagy ember, az többé nem emelkedik föl.
Könyvének szerkezete is ezt a gondolatot tükrözi: a történelem menetét egymás után következő zárt körökben ábrázolja, népek, személyiségek fölemelkedésének és hanyatlásának zárt egymásutánjában.
Műve csak halála után vált ismertté, kilenc könyvét a Múzsákról nevezve el. Hérodotosz munkássága nagy jelentőségű volt az ókori történeti, földrajzi irodalomban. Információit évszázadokon át másolták, alakítgatták az utódok, olykor-olykor hozzátéve valamit.
A híres író életét Athén itáliai gyarmatvárosában, Thurioiban fejezte be Kr. e. 425 táján.
2. A görög történetírás másik nagy alakja Thuküdidész, (Kr.e 460-395) aki megírta a peloponészoszi háború történetét. Fiatalon átélte Athén virágzásának évtizedeit, de szemtanúja volt a város hanyatlásának is.
Erre a hanyatlásra kereste a választ, és kortársainál mélyebbre hatolt az okok keresésében. Nemcsak szemtanúja, hanem résztvevője is volt a peloponészoszi háborúnak: athéni sztratégoszként sereget vezényelt, de megérte a száműzetést és a bukást is.
Athén bukásának okait keresve nem elégedett meg a közvetlen előzmények leírásával, a látható ellentétek elemzésével. Történelemszemléletének alapja a fejlődés gondolata volt. A történelmet anyagi tényezőkből vezette le anélkül, hogy kikapcsolta volna az emberek történelemformáló szerepét.
Megállapította, hogy a peloponészoszi háború elkerülhetetlen volt, mert mindkét állam, Athén és Spárta is hatalmának növelésére törekedett, és mindkettő igyekezett a másikat ebben megakadályozni.
Nagy szerepet játszanak nála a véletlenek (pl. pestisjárvány, Periklész halála). Világosan látta, hogy a történelem menetében előre ki nem számítható tényezők is közrejátszanak.
A történelem mozgatóereje Thuküdidésznél az emberek hatalmi törekvése, amely szoros kölcsönhatásban van az egyes korok anyagi fejlettségével. Ez a tényező szabja meg az államok rendjét, a polgárok lehetőségeit.
3. Xenophon (Kr.e. 430-345) „Anabaszisz” című műve színes leírást ad a perzsa zsoldban harcolt tízezer görög katona viszontagságairól.
Megírta Kürosz életrajzát, mely irodalmi értékű mű, írt Spárta államrendszeréről, amellyel érezhetően szimpatizált. Nagy műve a Görög Történelem, amelyben Thuküdidész munkáját folytatta, de csak kronológiailag sikerült, mert értéke messze elmarad elődjétől.
4. A hellenizmus korában a történetírásnak két irányzata alakult ki: az egyik az együttérzés kiváltására törekedett (Timaiosz, Phülarkosz), a másik szinte kizárólag a szigorú tényközlésre szorítkozott. Ebben a korban hajlottak arra, hogy az eseményeket a sorssal magyarázzák. A hellenizmus korában írta meg görög nyelven Manethón Egyiptom történetét. A korszak legkiemelkedőbb alakja Polübiosz volt, aki egyetemes történetében a Római Birodalom létrejöttét dolgozta fel.
Római történetírók:
5. Caesar
A kiváló politikus és államférfi leghíresebb történeti munkái A gall háború és A polgárháború.
Történeti műveire a világos felépítés, a tömör és logikus mondatszerkesztés és a hűvös előadásmód jellemző. Saját tevékenységét a római nép egyszerű szolgálataként mutatja be.
A gall háborúban pontosan bemutatja az északi népek életét, szokásait, a hadjáratokat, az ütközeteket és a sikereket.
Természetesen hallgat galliai meggazdagodásáról, szerződésszegéseiről és más kényelmetlen kérdésekről.
A polgárháborúról írt művében már kevésbé „hűvös” hiszen önmagát kellett igazolnia a vérontás miatt. Mindkét műve Róma történetének fontos forrása.
6. Sallustis Crispus (Kr.e. 86-35)
Néptribunus és senator, Caesar alvezére, Numidia helytartója volt. Két történelmi munkája maradt fönn: a Catilina összeesküvésről szól az egyik, a másik a Jugurtha elleni háborúról.
Catilina ügyét, mint a köztársaság válságának példáját írja le, de árnyaltan, a társadalom alapjáig hatolva. Erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg e korról.
A Jugurtha elleni háborúról szóló művében erőteljesen hangsúlyozza a szenátusi arisztokrácia züllöttségét, korrupcióját, bírálja a féktelen pozícióharcot.
Őt a jelenségek mozgatórugói érdekelték, vagyis nem a személyek, hanem a bennük megtestesülő elvek, magatartásformák és események érdekelték.
7. Livius (Kr. e. 59- Kr. u. 17)
Jómódú birtokos családból származott. Fő műve, mely 142 könyvből állt, Róma történetét tárgyalta a mondáktól Kr. e. 40-ig. Az utókorra csak a könyv 21-45 kötete maradt.
Megírásához korábbi történeti műveket is felhasznált. Dicsőíti, néhol szinte idealizálja a római múltat. Szerinte az ősök bemutatása nem öncél, mert ezzel akarja az új nemzedéket hasonló tevékenységre buzdítani.
Nem titkolta, hogy köztársaságpárti, de Augustus felismerte a műveiből sugárzó nevelő hatás, ezért elnézte neki.
8. A kora császárkor kimagasló történetírója Publius Cornelius Tacitus volt, aki az egész római történetírás talán legnagyobbika volt. Politikusként kezdte pályafutását (consul, Ásia provincia proconsulja), és kiváló szónok volt.
Munkájában az első század mélyreható elemzését nyújtja, de arisztokratikus szemlélettel, a tömeget kizárta látóköréből.
Fő műve a 14 kötetes Historiae, amelyben az I. század (69-96) történetét írta meg, majd az Annales, amely 16 könyvben tárgyalja a 14-68 közötti időszak eseményeit. Mindkettő csak részleteiben maradt ránk.
Az Annales című munkájában fogalmazta meg, hogy a császárok eddigi történetét félelemből vagy gyűlöletből meghamisítottál, de ő részrehajlás nélkül kívánja őket bemutatni.
Tacitus pesszimista volt, tagadott minden újat, ugyanakkor az események, jelenségek mélyére hatolt, élesen elhatárolta a látszatot a valóságtól, az események okait és értelmét vizsgálta.
9. Plutharkosz (46-126)
Görög filozófus-író, Hadrianus császár tanítómestere volt. Beutazta Görögországot, Kis-Ázsiát és Egyiptomot.
Legnagyobb hatású műve a Párhuzamos életrajzok, melyben nevezetes görög és római férfiakat mutat be. Elsősorban az erkölcs és az etika vezette, nem maga a történelem.
10. A késő császárkor kiemelkedő személyisége Ammianus Marcellinus (330-400) volt.
Csak második anyanyelve volt a latin. 31 könyvben megírt Történelmében a 96-378 közötti időről szól, vagyis ott folytatta, ahol Tacitus befejezte. Törekedett a tárgyilagosságra és az igazság megírására, de Tacitus nagyságát nem érte utol.

28. tétel

Az országgyűlés és a vármegye felépítése, működése és szerepe a XVIII. század közepétől 1848-ig


A rendi országgyűlés előzményei:
A XV. század első felében alakult ki, és 1848-ig a rendiség alapvető intézménye volt
1445-től rendszeresen részt vettek a főrangúak és a köznemesség mellett a szabad királyi városok követei
kb. másfél évszázad alatt kristályosodott ki egybehívási, és szervezeti - működési rendje
a XV. század végéig Rákos mezején, a szabad ég alatt, a XVI. századtól kőépületben tartották a gyűléseket
az országgyűlést a király hívta egybe (királyválasztás esetén a nádor)
a királyi meghívólevelet a főpapok és a bárók névre szólóan, a nemesi vármegyék, a káptalanok és a városok, mint testületek kapták
1608-tól különült el az alsó-és a felsőtábla, amely külön tárgyalt és szavazott
Az 1620. évi 3. tc kötelezővé tette az országgyűlés 3 évenkénti összehívását I. Lipót, II. József, I. Ferenc ettől eltekintett

Az országgyűlés hatásköre:
Törvényhozás
Rendi jellegű adók megszavazása
Katonaállítás
A rendi főméltóságok (nádor) megválasztása
Bíráskodási jogkör hűtlenség, vagy felségsértés esetén

Az országgyűlés székhelye és nyelve:
Pozsony, bár 1792-ben és 1807-ben Budán ült össze
A tanácskozás nyelve latin volt, csak a XIX. század elején kezdték az alsótáblán a magyar nyelvet használni

Az országgyűlés összetétele:
A parlament két kamarás volt
A felsőtábla tagjai: a világi arisztokrácia képviselői, a katolikus és görögkeleti egyház méltóságai. Elnökük a nádor volt
Az alsótábla tagjai: az 52 vármegye 2-2 küldöttje, a szabad királyi városok és káptalanok követei. Élén a személynök állt

Az országgyűlés működése:
A királyi indítvány felolvasásával indult az országgyűlés munkája. Viták után a rendek felirati javaslatban fogalmazták meg egy-egy törvény kapcsán álláspontjukat
Kétirányú munka folyt: részben törvényhozás, részben a sérelmek orvoslása
A munkát lassította, hogy a két tábla külön ülésezett, mert az alsó-és felsőtáblán addig folytak az üzenetváltások (felirati és leirati javaslatok formájában), amíg sikerült közös álláspontot kialakítani. Ekkor közös felirati javaslatban felküldték az uralkodóhoz, aki leiratban ismertette módosító javaslatait, vagy jobbik esetben szentesítette.

A vármegye:
A nemesség önkormányzati területi szervezete volt
Megválaszthatták bíróikat, és maguk bíráskodhattak
Élükön a főispánok álltak, akiket a király nevezett ki, az ügyeket helyetteseik, az alispánok végezték (a 16. századtól választották őket)
A megyék négy járásra voltak felosztva, ezek irányítása egy-egy szolgabíró kezében volt
Testületi szervei a vármegyei közgyűlés és a vármegyei törvényszék voltak
A vármegye felügyelte a törvények, rendeletek végrehajtását
A vármegyei közgyűlésen minden nemes személyesen megjelenhetett, tanácskozásain és határozataiban részt vehetett, ha a megy területén lakott, vagy volt ott birtoka
A szabad királyi városok, vagy bányavárosok, ha a megye területén birtokkal rendelkeztek, követekkel képviseltethették magukat
A közgyűlést a főispán vagy alispán hívta össze
Negyedévenként üléseztek, közfelkiáltással szavaztak
Megválasztották a rendi országgyűlésre a követeket, akol követutasításokat adtak (ez a 18. századtól jellemző)
Megállapították a fizetésüket, és beszámoltatták őket a működésükről

Amikor a Habsburgok háttérbe szorították a rendiség országos szerveit (nádor, országbíró) akkor a vármegye volt az a politikai fórum, ahol a nemesség kárpótolta magát.
Ugyanis az 1545. évi 33. tc-ben a rendek törvénybe iktatták, hogy a vármegye ispánja nem köteles a király és a helytartóság törvénysértő rendeleteit végrehajtani. Így a megyék befolyásolták a központi kormányzatot.

Az országgyűlés működése a XVIII. századtól 1848-ig:
III. Károly a szatmári béke után hajlandó volt a kompromisszumra, 1712-ben kiadta a koronázási hitlevelet és összehívta az országgyűlést
Az 1712-15 között ülésező országgyűlés:
Biztosította a magyar királyság önállóságát és területi épségét
Kimondta, hogy az ország csak saját törvényei alapján kormányozható
Az új politikai berendezkedés azonban nem jelentett függetlenséget, mert az országgyűlés adó-és újoncmegszavazási jogát kivéve a külügy, a hadügy és a pénzügy, a három legfontosabb kormányzati feladat a király hatáskörében maradt

Mária Terézia modern és centralizáltabb kormányzatot épített ki, és 1765-től nem hívta össze az országgyűlést
II. József célja az egységállam megteremtése volt, meg akarta szüntetni hazánk politikai, alkotmányjogi különállását, sőt a vármegyerendszert is szét akarta zúzni. Halála után a központi kormányhivatalok megbénultak, a végrehajtó hatalom a köznemesség kezébe került, akik a király rendeleteit hatályon kívül helyezték

Az 1825-27-es országgyűlésen, a liberális nemesség követelte az ősiség eltörlését, és a magyar nyelv ügyének megoldását. Ezen az országgyűlésen született döntés a MTA megalapításáról

Az 1829-30-as országgyűlésen elfogadták, hogy a Helytarótanács magyarul válaszoljon, és a hivatalokba magyarul tudó hivatalnokokat alkalmazzanak

Az 1832-36-os országgyűlésen az ellenzék vezéralakjai Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc voltak. A kolerafelkelés és a lengyel események miatt a jobbágykérdést tűzték napirendre. Az önkéntes örökváltság ügyét végül elfogadta az alsó –és felsőtábla is, de az uralkodó visszautasította. Előrelépés a magyar nyelv ügyében történt, mert a törvényeket magyar nyelven hirdették ki. Kossuth Országgyűlési Tudósításai ekkor jelentek meg, s ezzel az országgyűlés munkájáról a széles nyilvánosság is értesült.

Az 1839-40-es országgyűlésen, ahol az alsótábla ellenzéki vezére Deák Ferenc, a felsőtábláé gr. Batthyány Lajos volt, elfogadták az önkéntes örökváltságot, melyet a király aláírásával szentesített. Ettől az országgyűléstől kezdve már nem csak az alsótáblán, hanem a felsőtáblán is rendszeresen vezettek országgyűlési naplókat. Az ülések ekkor már nyilvánosak voltak, ritkán rendeltek el zárt tárgyalást.

Az 1843-44-es országgyűlés liberális ellenzéki vezetője Klauzál Gábor volt. Az országgyűlési bizottságokban széleskörű gazdasági és politikai reformokat dolgoztak ki, ám ezeket a király visszautasította. Eredményt csak a magyar nyelv ügyében (hivatalos lett) és a jobbágyok birtokszerzési és hivatalviselési jogában értek el.

Az 1847-48-as országgyűlés volt az utolsó rendi gyűlés. A felsőtábla ellenzéki köre nagyon csekély volt (Batthyány vezette őket), az alsótábla követei közé nagy politikai harc árán bejutott Kossuth Lajos, aki Deák távollétében vezette az ellenzéki csoportot. Az első hónapokban mérsékelt eredmények születtek:
Az ősiség módosítása (nem eltörlése)
Elvi határozat az ősiség kérdésében
Bevezették a háziadót

1848 forradalmi hullámai mozdították ki a holtpontról az elveszni látszó reformokat.


29. tétel
A nemzeti eszme Magyarországon a XVIII. század közepétől 1848-ig

A nemzeti ébredés:
II. József (1780-1790) a felvilágosult abszolutizmus reformelképzeléseit próbálta megvalósítani uralkodása idején. Eszményképe az egységállam volt, amelynek megvalósításához rohamléptekkel látott hozzá. Eltérő fejlettségű, nyelvű és alkotmányú országaiból szerves egészet, korszerű birodalmat próbált teremteni.

Politikáját széleskörű ellenérzés fogadta, rendeletei különösen mély ellenszenvet váltottak ki a magyar nemesekből. Az uralkodó elleni tiltakozásul az ország a magyar nyelv, zene,- és tánc kultuszában égett. Ekkor alakultak az első magyar színtársulatok, az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nyelv tanítását a középiskolákban.

Az 1800-as évek első harmadában egy vékony, de érdekeit felismerő, követeléseit pontosan megfogalmazó nemesi réteg alakult ki, amely a napóleoni háborúk következtében piacorientáltan kezdett el gondolkodni, s megtapasztalta a feudális tulajdonrendszer gátjait. Felismerték, hogy hiányoznak a pénzgazdálkodás intézményei, hiányzott a szabad munkaerő, mert a jobbágyokat kötötte a robot- és úrbéri kötelezettség.

I. Ferenc reakciós politikája a nemesség és az értelmiség körében egy ellenállási mozgalmat eredményezett, melynek két fő célja:
a Habsburgoktól való elszakadás, a függetlenség elnyerése volt,
a polgári átalakulás megvalósítása, melynek alapvető feltétele a jobbágyfelszabadítás volt
Az irodalmi élet:
Ebben a változásokra megérett korban, a mozgalmas irodalmi élet ösztönözte és segítette a politizáló nemességet. Az akkori írók, költők és színészek legfőbb céljuknak a nemesség öntudatra ébresztését tűzték ki, méghozzá a viszonylag újnak számító stílus, a romantika segítségével.
A francia felvilágosodás és a polgári eszmék magyarországi terjesztője, Kazinczy Ferenc elindította nagyszabású nyelvújító mozgalmát. Kettős célja volt:

Az egyik, hogy — más lehetőség nem lévén — a nemzeti ellenállást a kultúra területére terelje. (A hivatalos nyelv a közigazgatásban és a katonaságnál német volt, és a fővárosban sokáig csak német nyelvű színház működött.)

A másik cél, hogy a magyar nyelvet minél jobban alkalmassá tegye a korszerű, európai szellemű irodalom és tudomány művelésére.



Kazinczy hatalmas munkát végzett. Az ország minden részére kiterjedő levelezésével mozgósította a tollforgató embereket: papokat, tanárokat, művelődő főurakat. Mozgalmának megnyerte a kor legnagyobb költőit, Csokonai Vitéz Mihályt, Berzsenyi Dánielt és a magyar nemzeti Himnusz alkotóját, Kölcsey Ferencet is.

A nemzetet meg kellett teremteni! Ehhez viszont egyedül a nemzeti nyelv és a kultúra szolgálhatott kiindulási alapként. Ez volt hivatott arra, hogy összekovácsolja, közös tudattal ruházza fel a nemzetet. Csakis az ilyen közösségi tudattal rendelkező nép válhatott alkalmassá arra, hogy nemzetnek tartsa magát és akarja a nemzeti állam létrehozását, sőt harcoljon is érte.
A nemzeti nyelvet és történelmi mítoszokat teremtő romantika a feudális "nemesi nemzettel" szemben a népköltészet stílusát, ritmusát, téma- és hangulatvilágát átvevő költészet előbb fogadta be a nemzettestbe a jobbágyságot, mint a politika. A költészet ugyanakkor ébresztőt fújt a nemzetnek.
A nemzetté válás problémái:
1. A nemzetté válás gondolata felvetette Magyarország és a birodalom helyzetét, ez lett a magyar politikai gondolkodás központi témája.

Alapja, hogy az ország közjogi helyzetét két egymásnak ellentmodó elem határozza meg:
A Pragmatica Sanctió, amely szerint Magyarország a birodalom örökös része
és az 1799. X. törvény, amely önálló államisággal, alkotmánnyal bíró országnak tekinti hazánkat

Tehát akkor a birodalom összes lakója alkotja a nemzetet, avagy 1 nemzet alkot egy államot?
A kérdés tehát az volt, hogy van-e független magyar állam, és hogy ki a hatalom birtokosa?
A válasz azonban nem volt kielégítő, hisz: Magyarország, egy nagyobb birodalom része, tehát nem rendelkezik saját magáról.

2. A Polgárosodás helyzetét, mely nélkül elképzelhetetlen a nemzetté válás, ezért a legfontosabb cél a modernizáció, a gazdaságilag hatékony ország megteremtése lett.

3. Nagyon fontos a politikai berendezkedés: ezért meg kell teremteni a népképviseleti parlamentet és a politikai szabadságjogokat. Ez a privilégiumok eltörlését is jelentette egyben, tehát a jogegyenlőség megteremtését.

A reformkor:
Ez a korszak azért olyan jelentős, mert ekkor volt születőben a modern Magyarország, a polgári átalakulás békés megvalósítása, parlamentáris eszközökkel.
A reformkor kulcskérdései:
A tőkés árutermelés kibontakozásának két fontos előfeltétele a tőke és a bérmunkásság létrejötte
A polgárság szerepét, annak csekély súlya miatt Magyarországon a nemesség vállalta
A tőkéhez meg kell szüntetni az ősiséget, és teljessé kell tenni a polgári földtulajdont
Ahhoz, hogy bérmunkások legyenek elengedhetetlen feltétel volt a jobbágyság felszabadítása
Ennek kivitelezésére találták ki az örökváltságot, melynek lényege, hogy a paraszt örökre megválthatja szolgáltatásait és személyi kötelékeit, s megkaphatja az általa használt földet (két típusa: az önkéntes és a kötelező örökváltság)
A reformmozgalom kibontakozása:
A nemesi rendi ellenzék
· Bírálja a rendi alkotmányt
· Mérsékelt reformokat akar
· A megyei rendszert felhasználja a reformok érvényesítésében
· Közjogi kérdésekben megegyezést keres Béccsel.
· Liberalizmusuk nemzeti törekvésekkel párosul: Magyarország önállósága (nem elszakadása), nemzeti egység megteremtése, magyar államnyelv és magyar országgyűlésnek felelős kormány követelése.
· Érdekegyesítési politika (nem nemesi kiváltság eltörlése, hanem a jogkiterjesztés elve alapján).
· Képviselői: Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc, gr. Batthyány Lajos.
Gr. Széchenyi István (1791-1860)
· Liberális reform hazai úttörője.
· Az Angol példát tekinti mintának a hazai átalakulásra.
· MTA megalapítása (1825), Nemzeti Kaszinó létrehozása (1827).
· Mindig az aktuális mezőgazdasági, ipari problémákra keres választ (Lánchíd, gőzhajózás, Tisza szabályozás, lóverseny stb.).
· Ősiség eltörlése.
· Földesúri és paraszti földek teljes elkülönítése.
· Robot és kilenced megszüntetése.
· A szabad kereskedelmet akadályozó céhek, belső vámok eltörlése.
· Nem nemesek birtokbírhatási joga.
· Nemesi adómentesség részleges eltörlése.
· Törvény előtti egyenlőség hirdetése.
· Közjogi kérdésekkel nem foglalkozik, lassú fokozatos reformok Bécs támogatásának megnyerése.
· Átalakulás vezetője arisztokrácia legyen, amely cserébe megőrizhetné vezető társadalmi-politikai pozícióját.
· Kiművelt emberfők gyarapítása a cél.
· Művei: Hitel, Világ, Stádium.
Br. Wesselényi Miklós (1797-1852)
· Rendi alkotmány bírálata.
· Erdélyi viszonyok tanulmányozása, és itteni politikai életben vesz részt.
· Politikája a nemzeti ellenzékiséghez közelebb áll.
· Bécs radikális bírálata.
· A fejekben lévő téveszmék megváltoztatására helyezi a hangsúlyt.
· Örökváltság hirdetése.
· Törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság, hivatalviselés jogának kiterjesztését követeli.
· Miniszteri felelősség elvének bevezetése.
· Közteherviselés.
· Zsidóság emancipációja.
· 1838-as árvíz idején hősiesen menti a pesti polgárokat.
· Műve: Balítéletek.
Kossuth Lajos (1802-1894)
· Törvényhatósági Tudósítások, Pesti Hírlap, Országgyűlési Tudósítások szerkesztése.
· Program (vezércikkek formájában fogalmazza meg): liberális, szociális elképzelések (jobbágyság helyzetének javítása, kötelező örökváltság ügye, ősiség eltörlése, közteherviselés, közlekedési viszonyok fejlesztése, börtönviszonyok javítása, nemzeti önrendelkezés, német vámszövetséghez való csatlakozás ellen foglal állást).
· Politikai jogokhoz juttatni a nem nemeseket is a megyei gyűléseken keresztül.
· Polgárosult nemesség által véghezvihető polgári nemzeti átalakulás.
· Szabad kereskedelem támogatása (F. List önálló nemzetgazdaság megteremtésének elmélete).
Centralisták
· Népképviseleti, parlamentáris rendszer bevezetése.
· A megyei rendszer bírálata, helyette központi kormányzati szervek kiépítése (parlamentnek felelős kormánnyal és a szabad községekre épülő helyi önkormányzatokkal).
· Az angol példa az etalon számukra.
· Büntetőjogi reform.
· Feudális hagyományokkal rendelkező Magyarországon nem találnak tömegtámogatásra.
· Képviselői: Szalay László, Eötvös József (szépirodalmi műveiben is bírálja a megyei rendszert ld. A falu jegyzője), Terfort Ágoston.

Pilvax kör
· Radikálisok, fiatal értelmiségiek.
· Republikánus nézetek.
· Reformokkal haladást kevésnek és lassúnak tartják.
· Képviselői: Petőfi Sándor, Irinyi József, Vasvári Pál (Táncsics Mihály: radikális parasztprogram).

Konzervatívok
· Gr. Dessewffy József felvilágosult rendi-sérelmi álláspont (Taglalat), nemzeti irodalom mecénása, ország gazdasági függetlenségének megteremtése a célja.
· Fontolva haladók csoportja.
· Javaslat az adminisztrátori rendszer bevezetésére a megyéknél.
· Hitelbank alapítása.
· Önkéntes örökváltság támogatása.
· Képviselői: Dessewffy Aurél, gr. Apponyi György.
Széchenyinél tehát a gazdasági átalakuláson volt a hangsúly, úgy gondolta, hogy előbb menjen végbe a polgárosodás, legyen az ország gazdag és erős, azután jöhet a szabadság. Reformokat akaró, de politikai ellenzékiséget nem vállaló főnemes volt.
Kossuth a politikai utat választotta, szerinte a szabadság legalább olyan fontos, mint a polgárosodás, melynek feltételrendszerét a meglévő politikai csoportokkal kell megteremteni.
A centralisták szerint az Európához való felzárkózás csak az osztrákokkal közösen történhet. Az államszövetség fenntartása reálpolitikai érdek. A problémákat a birodalom szerkezetének átalakításával lehet megoldani. A dinasztikus összetartó erő helyett, nemzeti önrendelkezés alapján kell újraszervezni. Szuverén nemzetek társulását kell létrehozni. Felelős, önálló kormányokkal rendelkező politikai nemzetek szövetsége a jövő útja.


A konzervatívok szerint az állam a társadalom fölött áll. Számukra az államot annak intézményei jelenítik meg (a dinasztia, a rendek, a törvények) A konzervatív logikába nem fér bele, hogy a társadalom, a nemzet a szuverenitás birtokosa.

Reformkori eseménytörténet
· 1825-27 végre összehívják a sok éve nem ülésezett országgyűlést, Széchenyi felajánlja birtoka 1 évi jövedelmét az Akadémia felállítására.
· 1831 "kolera felkelés" Észak-Magyarországon.
· 1832-36 ülésezik az országgyűlés: örökváltság kérdése a legfontosabb (az alsó- és felsőtábla által együttesen támogatott önkéntes örökváltság javaslatot az udvar nem szentesítette), számos kisebb jelentőségű törvényt fogadtak el a jobbágyság helyzetének javításáról, a közlekedés fejlesztéséről.
· 1836 Wesselényi perbe fogása (hazaárulás vádja) védője: Kölcsey, cégül 3 év börtönre ítélik.
· 1836 országgyűlési ifjak pere.
· 1837 Kossuth letartóztatása.
· 1839-40 ülésezik az országgyűlés: magyar, mint hivatali nyelv kiterjesztése, önkéntes örökváltság elfogadása, váltó-törvény, kereskedés és gyáralapítás szabadsága.
· 1840 amnesztia a reformereknek.
· 1841 Pesti Hírlap indulása Kossuth a főszerkesztője.
· 1841 Iparegyesület megalakulása.
· 1841-től Széchenyi-Kossuth vita (Kelet népe - Felelet)
· 1844. II. tc. hivatalos államnyelvvé nyilvánítja a magyar nyelvet, Pozsonyban megalakul az Országos Védegylet (6 évig lehetőleg csak magyar árut vásárolnak).
· 1846 galíciai parasztfelkelés, Konzervatív Párt megalakulása.
· 1847 Ellenzéki Kör megalakulása, Ellenzéki Nyilatkozat (Deák fogalmazza: közteherviselés, népképviselet, törvény előtti egyenlőség, kármentesítéses kötelező örökváltság, ősiség eltörlése, perszonálunió Habsburgokkal, felelős magyar kormány) kiadása, megnyílik az utolsó rendi országgyűlés.
Nemzetiségi kérdés
· A magyar nemesi reformmozgalomban egyre erőteljesebb a más nemzetiségek feletti uralom igénye (államnemzet elképzelés).
· Nemesi ellenzék szerint a polgári átalakulás a nemzetiségeket békésen beolvasztja majd a magyar nemzetbe.
· Nemzetiségek körében a polgári átalakulás összefonódik a nemzeti önállóságért folyó harccal (vezetőik: Gaj-horvát, Kollár, Stur-szlovák, Baritiu-román).
· A magyar és a nemzetiségek törekvése egyre inkább összeütközik egymással.

30. tétel

A XIX. század uralkodó eszméi

Nacionalizmus
A nacionalizmus a 18-19. századi nagy társadalmi átalakulások eredménye. A modernizáció, az iparosodás, a kapitalizmus, stb. oly mértékű társadalmi változásokat indítottak el, amelyek megkérdőjelezték a régi hierarchiákat, és új társadalmi kohéziós erőt kívántak.
A nacionalizmust a francia forradalom robbantotta be (1789) Európába azzal, hogy az egyéni szabadságjogokat kiterjesztette a franciák közösségére. A királyok, dinasztiák elleni harcához ezzel egy új, csoportösszetartó erőt teremtett meg. A nacionalizmus célja egy nemzetállam létrehozása volt. A nemzetállam a nemzet egészét, vagy nagy részét magában foglaló állam. Megteremtése már a 19. század elejétől alapvető politikai kérdéssé vált.
Az európai nacionalizmus fejlődésére a francia forradalom a maga létezésével, eszméivel hatott abban az értelemben, hogy meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát. A forradalom példát mutatott arra, hogy mit tehet egy nemzet a monarchiákkal szemben. Felszabadíthatja, segítheti az elnyomott nemzeteket, ugyanakkor birodalmi törekvéseivel alá is vetheti őket, s ez is, tehát a birodalom kihívása is nemzetformáló tényező. A romantika – mint korstílus és eszmeiség – hatása sem elhanyagolható, hiszen a (dicső!) múlt felfedezésével a nemzeti sajátosságok kerültek felszínre. S nagyon fontos a nyelv szerepe, nem csupán kommunikációs értelemben, hanem azzal, hogy a nyelv egy olyan gondolkodási „szerkezetet” is képvisel, amely a nemzeti karaktert, kollektivitást őrzi.
A nemzet valamilyen közösséget jelent, lehet vallási, nyelvi, gazdasági, faji közösség, amelyik egy politikailag körülhatárolt területen együtt akar és tud élni. S azért akar együtt élni, mert azonos nyelven beszél, hasonló mentalitású emberekből áll, történelme, kulturális öröksége azonos.
Európa három nagy régiójában a nemzeti mozgalom adottságai eltérőek voltak.
Nyugat-Európában a nemzet adott, hisz az állam a nemzeti etnikum egészét (vagy túlnyomó részét) magába foglalja.

A földrajzi értelemben vett Közép-Európában, német és olasz területen épp az ellenkező helyzet figyelhető meg. Az azonos etnikai állomány nem egy, hanem számos államalakulat keretei között él (királyságok, hercegségek, grófságok, őrgrófságok, választófejedelemségek, városállamok), s csupán a kulturális együvé tartozás tudata él.

Kelet-Európa pedig az előző kettőnek valamiféle kombinációja abban az értelemben, hogy létezik egy állam, egy birodalom, melynek keretei között különböző etnikumok élnek. Lényegében három ilyen birodalmat kell említeni. Kelet-Európa népei az orosz, a Habsburg és a török birodalom adta keretekben léteznek.
A nemzeti törekvések három alapvető koncepcióban jelentkeztek a 19. század folyamán:
A népnemzeti koncepció: A nemzet a politikai cselekvéshez, a szuverenitáshoz jutott népet jelenti
Az államnemzet: Az tartozik a nemzethez, aki az állam keretei között él
A kultúrnemzet: A kelet-európai soknemzetiségű birodalomban jelent meg, ahol az egy nemzethez való tartozást a nyelv, a közös kulturális örökség vagy történelmi múlt jelentette.
A törekvés, hogy önálló nemzetté váljanak, leginkább a lengyeleknél, a magyaroknál, a görögöknél és a bolgároknál figyelhető meg. E soknemzetiségű országokban a nemzetállamok megteremtéséért folytatott küzdelemben kiemelkedő jelentőségű volt a nemzeti nyelv megteremtése, az addig elkülönült hivatali és köznyelvvel szemben. Ez az időszak a nemzeti irodalom, zene és művészet születésének ideje is. A nemzeti tudat erősítésében fontos szerepük volt a kulturális intézményeknek (színházak, múzeumok, könyvtárak), valamint a sajtónak, kávéházaknak, stb.
A nacionalizmus vonzereje abban állt, hogy látszólag egyszerű és konkrét választ adott arra a kérdésre, milyen legyen az állam és a társadalom, a politika és a kultúra viszonya egymáshoz.
A „hosszú” 19. század Közép- és Kelet-Európában történelmi drámákat hozott magával: részben sikeres, részben kudarcot vallott politikai, társadalmi és gazdasági kísérleteket. A későbbi felkelések, keserű gyűlölködések és az agresszív nacionalizmus magvait ezek alatt az évek alatt vetették el, amikor a térség történelme kisiklott."
Nemzeti, nacionalista törekvések Európában:
A 19. századi nemzeti mozgalom a század első felében a hivatalos politika ellenfeleként lépett fel, s az 1815-ös bécsi „rendezés” elleni harc ideológiai eszközéül használták.
Aztán az 1848-as forradalmi hullám hatására a nemzeti elv a hivatalos politika rangjára emelkedett.
III. Napóleon meghirdette a nemzetek önrendelkezési jogát, támogatta a nemzeti törekvéseket.
A nacionalizmus, tömegeket mozgósító erejét bizonyította a régóta óhajtott olasz és német egység létrejötte.
Aztán 1871-ben, a franciáknak a poroszoktól szenvedett veresége „eredményeként” – ekkor tudta megszerezni az egy hónappal előtte megalakult Németország a franciáktól Elzász-Lotharingiát, Párizs kénytelen volt hozzájárulni ideiglenes német megszállásához, ráadásul 5 millió frank hadisarc megfizetésére kötelezte magát – a nacionalizmus egy sebzett, befelé forduló, s kívül-belül egyaránt ellenséget kereső eszmerendszerré és politikai gyakorlattá vált.
A gyakorlatban kialakult a nacionalizmusok hierarchiája, mármint hogy egyes nemzetek uralomra termettek, más nemzetek meg nem.
A nacionalizmus legnagyobb ellentmondása az volt, hogy miközben az etnikai állományt egy nemzetbe akarta tömöríteni, a gyakorlat azt mutatta, hogy az etnikumok nem tisztán, elkülöníthetően jelentek meg Európa térképén, hanem keverten.
Nacionalista törekvések Magyarországon:
Hazánkban a nemzeti ébredési mozgalmak a 18. század közepén bontakoztak ki, és elsősorban kulturális téren jelentkeztek. A magyarságnak szüksége volt a nyelvújításra, a korszerű, szép, irodalmi nyelv kialakítására. E nyelvi-irodalmi megújulással egy időben haladt a nemzeti múlt rekonstruálása (sokszor átalakítása), a történelmi tudat kialakítása. A nemzeti kultúra ápolására megfelelő intézményeket hoztak létre, s ezután megfogalmazódtak a politikai igények is.
A hazánk területén élő nemzetiségiek is ekkor fogalmazták meg törekvéseiket:
A horvátok és az erdélyi szászok elsősorban területi autonómiájukat védelmezték
A szerbek és a románok egyházi intézményeikre támaszkodva megfogalmazták nemzeti – politikai igényeiket
A ruszinok és a magyarországi németek körében ebben az időben nem alakult ki nemzeti – politikai mozgalom.
Magyarországon a rendi nemzetfogalom volt sokáig érvényben. E felfogás szerint vsak a nemesek voltak a magyar nemzet tagjai (natio Hungarica), de ők etnikai származásuktól és anyanyelvüktől függetlenül. Kölcsey Himnuszának nemzetfogalma alatt is csak a nemességet kell értenünk („Bendegúznak vére”)
Az anarchizmus
Az anarchizmus politikai ideológiaként a XVIII. század végén jelent meg Európában, majd a XIX. század első felében bontakozott ki, terjedt el nagyobb mértékben, s a század közepére már jelentős hatást gyakorolt a politikai életre.
Az anarchia szó görög eredetű és kormánynélküliséget jelent, egy népnek azt az állapotát, amelyben alkotmányos hatóság, kormány nélkül igazgatja önmagát.
Az anarchisták célja, hogy az emberek megszabaduljanak az önzéstől és csupán a közösség érdekét vegyék figyelembe. Az anarchia nem ismer el semmilyen rangot vagy tekintélyt, csak az egyenlő embert, mert a rang megköveteli az alázatosságot. A tekintély zsarnokságra, az alázatosság szolgaságra vezet.
Szerintük le kell dönteni a vagyonos és vagyontalanok közti válaszfalat, azaz a tulajdont. Minden rossznak a tulajdon a forrása, ebből ered az osztálykülönbség a dologtalan úri osztály és vagyontalan munkásosztály között. A tulajdon akadályozza meg az emberek közti egyenlőség és testvériség kialakulását. Azok, akiknek vagyona van, ezt a vagyont arra használják fel, hogy a vagyontalanok felett hatalmat szerezzenek, és arra kényszerítsék őket, hogy munkájukkal tovább gyarapítsák a hatalmasok vagyonát. Tehát addig, amíg ez a vagyon apáról fiúra öröklődik, addig mindig megmarad, sőt, megszilárdul az osztálykülönbség.
Az anarchizmus szerint a törvények nem bírnak létjogosultsággal. Egy társadalmi egységben nincs szükség semmiféle kormányra és ennek eszközeire, az általa gyártott törvényekre, mivel ahol a legtöbb és legszigorúbb törvények uralkodnak, ott a legtöbb, aki áthágja őket. Az ember által gyártott törvények helyett a természet törvényeinek kellene uralkodniuk, melyek áthághatatlanok.
Követelték az államok eltörlését és a teljes szólásszabadságot. A népeket egy nagy egységgé akarták tenni, azaz foganatosítani mindazt, amit a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszava magába foglal.
A XIX. század második felében az anarchizmus már kiterjedt befolyással rendelkezett Spanyolországban, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Oroszországban valamint az Egyesült Államokon kívül Latin-Amerikában (Argentína, Mexikó) is. Államellenessége egyre növekvő kapitalizmus- és magántulajdon-ellenességgel párosult, így nem véletlen, hogy a politikai tömegmozgalmakban, a munkásság és a parasztság körében széles körű befolyást tudott gyakorolni.
A XIX. század második felében egyre erősebbé vált Európában az orosz anarchisták hatása is, különösen Bakunyiné. Az anarchizmus a művelt, értelmiségi, szűk körű lázadó elit mozgalmából fokozatosan szélesedő bázisú tömegmozgalommá vált.
Tévhitek az anarchizmussal kapcsolatban:
Az anarchizmussal kapcsolatos tévhitekhez hozzájárult, hogy az anarchia kifejezés a köznapi értelmezésben a zűrzavarral, fejetlenséggel egyenértékű, s kialakult egy olyan képzet, miszerint az anarchisták a társadalom, a közrend teljes felforgatását akarják elérni. Az anarchisták nem akartak rendezetlen állapotokat. Ők a politikai-állami, közigazgatási hatalmat az autonóm, önigazgató helyi közösségek tevékenységével akarták helyettesíteni, s a közrendet ennek segítségével fenntartani. Elképzelésük szerint így az anarchia a szabadság fogalmával egyenértékű, amely úgy érhető el, hogy az emberek megszabadulnak az őket elnyomó, kizsákmányoló, rajtuk élősködő kormányzati-politikai hatalomtól és az azt szolgáló bürokratikus gépezettől.
Az anarchizmusellenes propagandához maguk az anarchisták is bőven szolgáltattak támpontokat. A köztudatban az anarchista mozgalom nem véletlenül - és nemcsak a lejárató propaganda hatására - kapcsolódott össze az erőszak, a terror fogalmaival. A XIX. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón az anarchizmus követőinek jelentős része ugyanis céljai eléréséhez az egyéni merényleteket választotta eszközül, amelyeket hosszú időn át olyan "sikeresen" alkalmaztak, hogy a közvélemény az egész anarchizmust e merényletes irányzattal azonosította. Ebből következőleg háttérbe szorultak - vagy jóval kisebb nyilvánosságot kaptak - azok az áramlatok, amelyek békés, reformista eszközökkel akarták a társadalmat megváltoztatni.
Az anarchia merényletes irányzata:
Az anarchizmus egyes hívei megpróbálták siettetni a forradalmat, kiprovokálni a nép lázadását az állam ellen, és példát akartak mutatni az elnyomó hatalommal való szembenállásra. Másokat egyszerűen a létező társadalmi igazságtalanságok és gazdasági különbségek sarkalltak a cselekvésre. Mindezt fokozta, hogy 1877-1881. között az anarchisták több kongresszust is tartottak, ahol a többség - látván a szóbeli és az írott propaganda nem megfelelő hatékonyságát - elhatározta a "tett propagandájára" való áttérést. A tett példája elsősorban merényletekben és a bírósági tárgyalásokon való bátor kiállásban öltött testet.

Az anarchista merényletek közvetlen előzményeit az elnyomó, zsarnoki cári rendszer ellen fellépő narodnyikok jelentették, akikhez később csatlakoztak az anarchisták is. II. Sándor cár, az 1861-es reformok bevezetője, majd lefékezője volt a fő célpontjuk: 1866-ban Karakozov diák lőtt rá többször is a pétervári Nyári parkban, 1867-ben pedig egy lengyel emigráns a párizsi világkiállításon. 1879-ben a Népakarat nevű narodnyik szervezet próbálta meg a cár vonatát felrobbantani, majd 1880-ban Halturin asztalos ötven kilogramm dinamittal a fél palotát romba döntötte, azonban II. Sándor éppen vendégeket fogadott a pétervári vasútállomáson, míg végül 1881-ben közvetlen közelről bombát dobtak a cár elé, s ez végzett vele.
Az 1890-es években egy időre Franciaország vált az anarchizmus központjává, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a lakosság jelentős része kiábrándult a parlamentáris demokrácia rendszeréből; a hírhedt Panama-botvány és a Dreyfus-ügy már csak olaj volt a tűzre. A politikai kiábrándultság légkörében egyes anarchista merénylőkkel a közvélemény nyíltan rokonszenvezett, különösen Ravachol tett szert igen nagy népszerűségre. Előbb Saint-Étienne-ben hajtott végre kettős rablógyilkosságot (a mozgalom pénzügyi alapjait megteremtendő), majd híveivel Párizsban tartotta rettegésben az anarchistákat elítélő bírókat, és Ravachol leleplezése után az őt beáruló vendéglőst is meggyilkolták. Mindeközben 1893-ban Vaillant felrobbantotta a nemzetgyűlést, 1894-ben Caserio Lyonban leszúrta Sadi Carnot köztársasági elnököt.
A merényletek köre más országokra is kiterjedt: 1897-ben meggyilkolták a spanyol miniszterelnököt, 1898-ban Genfben (Luigi Luccheni olasz anarchista) Erzsébet magyar királynét, 1900-ban Umberto olasz királyt, 1901-ben McKinley amerikai elnököt. A terrorhullám azonban nem érte el kitűzött célját, a szociális forradalom kirobbantását, sőt inkább az állami biztonsági erők megerősödését eredményezte. Az anarchizmus más hívei mindezzel párhuzamosan új cselekvési területet és eszközöket kerestek.
Az egyéni merényletekkel szemben az anarcho-szindikalisták az általános politikai tömegsztrájkot tekintették a legfőbb eszköznek a szociális forradalom megvalósítására. Az anarcho-szindikalista ideológia és mozgalom azonban felmorzsolódott az 1914-es események következtében, s az első világháború folyamán képviselői és hívei nagy része a nacionalista érdekeket támogatta. Ezzel megtört az anarchista internacionalizmus ereje s vele együtt politikai befolyása.
Liberalizmus

A XVIII. században kialakult a felvilágosodás állam-, társadalom- és gazdaságfelfogása, amely az egyén szabadságát természetes állapotnak, az emberi együttélés alapvető normájának tartja. A XIX. században a polgárság a liberalizmus eszméivel harcolt a királyság, a feudalizmus, az egyház, és a tradicionalizmus ellen, s a liberális eszmék alapozták meg a szabadelvű, demokratikus jogállamot és a kapitalista gazdasági rendet.

Liberális az a társadalom, amely tiszteletben tartja az egyén vele született jogait (elsősorban az életéhez, a szabadságához és a tulajdonához való jogát), amelyet a magántulajdon tisztelete, a joguralom (rule of law), a törvény előtti egyenlőség és a szabad szerveződéshez való jog jellemez, nem pedig a tekintélyelv, az önkényes hatalomtól vagy hivataloktól való függőség. A liberalizmus megkérdőjelezi a politikai tekintélyt, de (az anarchizmussal szemben) nem a megszüntetésére, hanem a megreformálására törekszik.

A liberális gondolkodás alapja a szabadság elsődlegessége a tekintéllyel szemben, szerintük az állam szabad egyének önkéntes társadalmi szerződésére, és a hatalmi ágak szétválasztásán alapul. Hirdetik a minimális állam gondolatát, amely szerint az állam hatalma csak addig terjeszkedhet, amíg polgárai védelmét, fizikai biztonságát garantálja, a mindenkire érvényes törvényeket betartatja.

A liberalizmus elutasítja az állam beavatkozását a gazdaságba, ehelyett hangoztatja a piaci versenyt, a vámkorlátok eltörlését, szabad kereskedelmet követel, amelyben az árakat és a béreket kereslet és kínálat szabad játéka határozza meg.
Magyar liberális gondolkodás:

A magyar liberális gondolkodás az 1830-as években kezdődött. Ebben az időben lépett fel egy szűk nemesi származású elit, akik elkezdtek "másként" beszélni a politikáról. Széchenyi ekkor 45 éves, Eötvös 23 éves volt. Két generációt képviseltek, de mindketten megújították a politika nyelvét.
Úgy gondolták, hogy Magyarország megérett az átalakulásra, s a társadalomnak arisztokratikusból demokratikusba kell átmennie. A magyar liberalizmus a reformkorban jogegyenlőségi liberalizmus volt, mert a privilégiumokat ki akarták terjeszteni a társadalom minden tagjára. A jogkiterjesztő koncepció báró Wesselényi Miklós: "Balítéletek" című munkájában kerül a legrészletesebben kifejtésre.
A reformkori nemesi liberalizmus jellemzői:
1. Nemesi
2. Jogterjesztő
3. A hagyományhoz igazodó fejlődés nagy szerepet játszott benne.
Ez a liberalizmus mintakövető volt, mert Anglia berendezkedése szolgált mintául Modernizációs is volt, mert át akarta alakítani a magyar gazdaságot és társadalmat (vasutat akartak, az analfabetizmust csökkenteni akarták, tehát a cél: gazdasági modernizáció és műveltség - fejlesztő modernizálás)
Konzervativizmus
Ez a politikai filozófia a francia forradalommal, illetve általában minden olyan gondolkodással szemben áll, amely szerint a rossz és a szenvedés nem az emberi állapotban gyökeredzik, hanem a társadalom szerkezetében. Szemben áll tehát azzal a felfogással, hogy a társadalom átfogó megváltoztatásával elképzelhető az ember felszabadítása.

Az állam, a társadalom, a jog, a kultúra a maguk történelmi sokféleségükben szerves képződmények - s az ember is ilyen. Ezért sem az ember, sem a hozzá és létéhez kapcsolódó eszmék, elméletek és alkotmányok nem változtatnak ezen - még ha ez utóbbiakat, úgy tűnik, hogy meg is lehet mesterségesen változtatni.

Elméletük alapja a szervesség: e szerint a társadalom komplex rendszer, amelyet nem lehet gyökerestől felfordítani; csak a társadalom természetes változása az elfogadható.

A konzervatív politika-felfogás szerint a közéleti tevékenység csak korlátozott lehet, lényege a kompromisszumkeresés, az egyensúlyozás, a mérséklet.
Fő gondolata:
ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni
használni és élvezni azt, ami elérhető
előnyben részesíteni az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben
jobban kedvelni a lehetségest, a rutint és a tényeket, mint a terveket és a feltevéseket.

Általában jobboldali politikai pártokra jellemző; a konzervatívok szerint az emberiség természeténél fogva tökéletlen, ezért hangsúlyozzák a jogrend szükségességét és a hagyomány fontosságát. A társadalmat szerves egésznek tekintik, és mivel nem látjuk át teljesen, ezért változtatásokat csak ritkán és fokozatosan lehet megkísérelni.
Elfogadja a társadalmi egyenlőtlenséget és a korlátozott állami beavatkozást.
A konzervativizmus olyan értékhierarchiát állít fel, amelynek csúcsán a rend és a tradíciók állnak, eszményíti a múlt produktumait, a társadalom hagyományos szocializációs csoportjait (család, egyház).
A konzervatív politikai áram­latok között az alábbiakat különböztethetjük meg:
A mérsékelt konzerva­tivizmus a piacbarát, angolszász gondolkodók körében népszerű (Lord Salisbury, Michael Oakeshott).
A reakciós konzervativiz­mus az organikusan létrejött intézményekben hisz; a francia forrada­lommal szemben fogalmazták meg 19. századi francia gondolkodók (de Maistre, de Bonald).
A forradalmi konzervativizmusban a rend és a totális állam utáni vágy fogalmazódik meg a 20. századi politikai és morális káoszra válaszul a német társadalomban (Ernst Jünger, Carl Schmitt).
Magyar konzervativizmus:

Mindig valamilyen hatásra jelentkező ellenhatás. A hatás-ellenhatás logika határozza meg. A XIX század első felében a liberalizmus ellenhatásaként jelent meg
1840 körül kialakult politikai konzervativizmus központi alakja Dessewffy Arisztid volt. Elutasította azokat a reformkezdeményezéseket, melyeket korábban Széchenyi, később Kossuth fogalmazott meg.
Konzervativizmusához a feudális viszonyok iránti nosztalgia társult. Úgy gondolta, hogy elmúlt évszázadok során nemesség vezette az országot, s ha mások is bele szólnak, az nem jó az országnak, mert nincs tudásuk és tapasztalatuk. A politika irányításának privilégiumát meg kell őriznie a nemességnek. A politikai döntéshozatalba demokratikus elemek ne szólhassanak bele.
Szocializmus

A szocializmus születésekor egyfajta válasz volt a nyugat-európai iparosodási folyamatra, a mely kétségkívül olyan társadalmi problémákat szült, mint például a tömeges elszegényesedés, a gyermekmunka, az egyes társadalmi csoportok közötti különbségek hihetetlen mértékű növekedése. A szocializmus tehát egyértelműen a magántulajdon, azaz a polgári társadalom ellenében jött létre. Elképzelése szerint a magántulajdont fel kell váltsa a társadalmi tulajdon, az individualizmust a kollektivizmus, a versenyt a kooperáció, és a polgári társadalmat a szocialista társadalom. Abban természetesen viták voltak az egyes szocialista irányzatok között, hogy milyen legyen ez az új szocialista társadalom.

A szocializmus legfontosabb problémája a munka és a tulajdon. A szocialisták úgy látják, hogy a tulajdon igazságtalanul van elosztva, a munka pedig alulértékelt. Kezdetben úgy vélték, hogy a magántulajdon minden baj eredője, és helyettesítéséről folytak éles viták (állami, közösségi, munkaszervezetek, termelői és fogyasztói kollektívák általi tulajdonlás stb.)

A szocializmus irányzatai:
Marxizmus:

Első fontos dokumentumai:
Gazdasági filozófiai kéziratok (1844)
A német ideológia (1845-46)
Tézisek Feuerbachról (1845)
A kommunista Párt kiáltványa (1848)

a termelési mód szabja meg a társadalmi, politikai, szellemi életfolyamatot általában
A termelési módot kell megváltoztatni.
Az elméleti kritika helyére forradalmat kell léptetni. A forradalom felszámolja a magántulajdonon alapuló rendszert. A magántulajdonon alapuló társadalmat a kizsákmányolókra (akiknek van) és kizsákmányoltakra (akiknek nincs) osztja.
„Minden eddigi társdalom története osztályharcok története.”
A kommunizmus nem eszmény hanem valóságos mozgalom, amelyet a munkásmozgalom visz véghez.
A forradalom nemcsak az uralkodó osztály megdöntéséhez szükséges, hanem ezáltal válik a megdöntő osztály alkalmassá az új társadalom megalapozására.
Munkát csak az ember képes végezni és értéket csak a munka állít elő. Az ember legnagyobb bukása , ha munkában nem örömöt hanem szolgaságot lát.


szociáldemokrácia:
A marxizmust puszta gazdaságtanná fokozza le
Kimutatja hogy Marxnak a kapitalizmusra vonatkozó gazdaságtani jóslatai tévesek, a forradalmi programot felváltják a piacgazdaság és az állam reformjainak programjával.

Nem a forradalmat jelöli meg, mint követendő stratégiát, hanem a cél az elnyomottak megszrevezése, tudatosságuk növelése.
A szociáldemokrácia nem akarja ezt a társadalmat felszámolni, inkább a proletár társadalmi helyzetből polgár rangjára emelni az embereket, és ezt a polgári állapotot általánosítani. Nem a polgári társadalmat akarja felváltani a proletár társadalommal, hanem a tőkés társadalmi rendet a szocialistával, a törvényesség és alkotmányosság, parlamentarizmus keretei között .

Bolsevizmus:

A munkásosztály nem csupán át kell hogy vegye, hanem szét kell hogy zúzza korábbi államgépezetet.
A szétzúzott állam helyére „proletár szocialista köztársaságot” kell állítani.
A hatalom új letéteményese Kommün (azaz tanács, azaz Szovjet), végrehajtó egyben törvényhozó hatalom is.
A kommün elrendeli az állandó hadsereg felszámolását, és a nép felfegyverzését, a rendőrséget megfosztották politikai jellegétől. A kommün tagjaitól lefelé mindenki munkás-munkabérért lát el közszolgálatot.
Ezt tetőzte be az egyházak feloszlatása, vagyonuk elkobzása, bírák megfosztása látszatfüggetlenségüktől, mint a többi közalkalmazott a bírák is választottak, felelősek és elmozdíthatók lettek.

31. tétel
Az ENSZ létre jötte és működése

Egyesült Nemzetek Szervezete az 1919 és 1945 között működött Népszövetség utódszervezeteként jött létre a II. világháború után. A nagyhatalmak képviselői Jaltában állapodtak meg létre hozásáról. Az Egyesült Nemzetek kifejezés Franklin Delano Roosevelt amerikai elnöktől származik.
Létrejötte:
Az ENSZ alapokmányát 1945. június 26-án San Franciscóban írták alá, s még ugyanabban az évben október 24-én lépett hatályba. Az ENSZ léte jöttének és működésének céljai – az alapokmány szerint, hogy
őrizze a nemzetközi békét és biztonságot
fejlessze a nemzetek közötti kapcsolatokat
megoldja a gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegű nemzetközi feladatokat
Az alapokmányt ötven nemzet résztvevői dolgozták ki a San Franciscó-i konferencián
Tagjai:
A világszervezet alapító okmánya szerint tagja lehet minden békeszerető nemzet, amely az alapokmányban foglalt kötelezettségeket vállalja és a szervezet megítélése szerint e kötelezettségek teljesítésére képes és hajlandó.
Az ENSZ-nek 2005-ben 191 tagállama volt. Az ENSZ-tagság az államiság elismerésének egyik jelképe lett – noha hivatalosan ez nem feltétele új államok létrejöttének: az ENSZ-nek a mai napig nem tagja például a vitatott hovatartozású Tajvan, a vallási központként önállóságot élvező Vatikán állam. Az ENSZ-hez a mai napig csatlakoznak új tagországok. Magyarország – a világháború veszteseként – nem lehetett alapító tagja az ENSZ-nek, hazánk 1955. december 14-én csatlakozott a világszervezethez.
Működése:
Az ENSZ New York-i – székhelyén kívül állandó képviseletet tart fenn Genfben és Bécsben. Az ENSZ főszervei a következők:
Közgyűlés
Biztonsági Tanács
Gazdasági és Szociális Tanács
Gyámsági Tanács
Nemzetközi Bíróság és Titkárság.
Közgyűlés:
Az ENSZ közgyűlése valamennyi tagállam legfeljebb öt-öt képviselőjéből áll. A Közgyűlés vitathatja meg az ENSZ alapelveihez kapcsolódó kérdéseket, ajánlásokat tehet a szervezet tagjainak vagy főszerveinek.
Fő szervei:
A Biztonsági Tanács (BT)
a szervezet tizenöt tagjából áll
állandó tagjai a Kínai Népköztársaság, Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok
további tíz tagot – egyenként két-két évre – a közgyűlés választ a BT-be
az öt állandó tagnak vétójoga van minden kérdésben
a BT határozatai az ENSZ tagállamok részére kötelező érvényűek
Gazdasági és Szociális Tanács (ESA)
az állandóság és jólét megteremtésén fáradozik
céljai közé tartozik az életszínvonal emelése
a teljes foglalkoztatás
a gazdasági és szociális haladás és fejlődés feltételeinek megteremtése
az ESA a közgyűlés által megválasztott 54 tagból áll.
Gyámsági Tanács
célkitűzései közé tartozik a gyámság alatt álló területek lakosságának politikai, gazdasági, szociális előrehaladásának a megteremtése
a Gyámsági Tanács tagjainak száma nincs előirva: tag lehet mindazon ország, melynek fennhatósága alá ilyen terület tartozik, a BT tagjai, valamint a közgyűlés által megszavazott tagok.
Nemzetközi Bíróság
az ENSZ legfőbb bírói szerve
az ENSZ mindegyik tagja kötelezi magát, hogy minden olyan jogvitában, amelyben félként szerepelt, alkalmazkodni fog a Nemzetközi Bíróság határozatához
a Nemzetközi Bíróság székhelye Hágában van, 15 állandó bíró alkotja a testületét, akik mind különböző államok állampolgárai.
Titkárság
a főtitkárból és tisztviselői karból áll
a főtitkárt a Biztonsági Tanács ajánlására a Közgyűlés nevezi ki , ő a szervezet legfőbb igazgatási tisztviselője
a főtitkári funkció politikai jellegű feladat, amely aktivitást, jó diplomáciai készséget igényel, és egyúttal feltételezi a bizalom meglétét a főtitkár és a tagállamok között
az ENSZ főtitkára 2002 eleje és 2006 vége között Kofi Annan ghánai politikus
Egyéb szervek
Az ENSZ egyéb szervei, bizottságai és alapjai is segítik a világszervezet munkáját, illetve az ENSZ kitűzött céljainak megvalósítását.
· FAO Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezet
Feladata a mezőgazdasági fejlesztés, a jobb táplálkozás és az élelmiszerbiztonságra való törekvés - támogatásával azon munkálkodik, hogy enyhítse a szegénységet és az éhínséget. Székhelye Rómában található.
· OHCHR Emberi Jogi Bizottság
· UNCTAD Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia
Elsődleges célja a fejlődő országok gazdasági növekedésének elősegítése. A szervezet székhelye Genfben található.
· UNIDO Iparfejlesztési Szervezet
A bécsi székhelyű szervezet a fejlődő országok iparosításának felgyorsítása érdekében jött létre.
· UNESCO Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete
Feladata az emberiség intellektuális és erkölcs szolidaritására alapozva a tartós világbékét építse. Munkaterülete az oktatás, természettudományok, társadalom és bölcsésztudományok, kultúra és kommunikáció. Székhelye Párizs.
· UNHCR Menekültügyi Főbizottság
· UNICEF Gyermekalap
Az UNICEF gondolatát Herbert Hoover volt amerikai elnök vetette fel 1946 nyarán egy rádióbeszédében, amelyben főleg az európai gyermekek rettenetes szenvedéseire és riasztó helyzetére hívta fel a figyelmet: ezeknek a gyermekeknek a világháború borzalmait kellett túlélniük.
Az UNICEF-nek a világ több mint 150 országában vannak gyermekvédelmi programjai. Éves költségvetése meghaladja a 1,5 milliárd dollárt. Programjait önkéntes hozzájárulásokból és adományokból finanszírozza.
Munkáját jószolgálati nagykövetek támogatják és népszerűsítik. Közülük a legismertebbek Audrey Hepburn és Peter Ustinov voltak; ma olyan népszerű személyiségek támogatják a szervezet munkáját, mint Roger Moore, Whoopy Goldberg, Jessica Lange, Susan Sarandon. Magyarországon 2003-tól Halász Judit és Presser Gábor a jószolgálati nagykövet. A szervezet tevékenységét 1965-ben Nobel-békedíjjal ismerték el. Az UNICEF célkitűzése a gyermekek és az ifjúság helyzetének javítása az egészségügy, a táplálkozás, a szociális gondoskodás, az oktatás és a szakképzés területén. Csak egyes kormányok felkérésére nyújt segítséget.
.
· UNEP az ENSZ környezeti tevékenységének koordinálását célzó szervezet. A központja Nairobiban, Kenyában található.
· WHO Egészségügyi Világszervezet
Feladatai közé tartozik a világszintű iránymutatás adása az egészségügy területén. Együttműködik a kormányokkal a nemzeti egészségügyi programok tervezésében, irányításában és értékelésében. Megfelelő egészségügyi technológia, információ és szabványok kifejlesztése és átadása. Központja Genf.
· IMF Nemzetközi Valutaalap
Előmozdítja a nemzetközi pénzügyi együttműködést. Átmenetileg a pénzügyi források nyújtásával segíti a tagokat a fizetési mérlegük, egyensúlyhiányuk korrigálásban.
· IBRD Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank
· WIPO Szellemi Tulajdon Világszervezet
· WTO Kereskedelmi Világszervezete1.
Elősegíti a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül, a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlását, a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatását valamint a nemzetközi kereskedelmi viták rendezését.


VI. NEMZETKÖZI KONFLIKTUSOK ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS

32. tétel

Törökellenes küzdelmek a XIV-XV. században



Török ellenes küzdelmek Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején:
Zsigmond királynak már komoly török veszéllyel kellett szembenéznie. 1389-ben a törökök benyomultak Szerbiába, és a rigómezei csatában legyőzték a szerb fejedelmeket. Egy évre rá már a magyar végeket támadták a törökök. Zsigmond felmérte a veszély súlyosságát, s 1395-ben hozzá fogott egy török elleni hadjárat szervezéséhez.

Haderejét az egyházi és világi főurak bandériumai alkották, de az 1222-es aranybulla értelmében a nemesség csak megfelelő ellenszolgáltatás fejében volt kötelezhető az ország határain kívüli hadba vonulásra.
Zsigmond ezért külföldi segítségre szorult, főleg francia, német, angol, burgundi és cseh lovagokból szervezett nagy létszámú sereget, melyhez magyarországi csapatok is csatlakoztak.

1396 szeptemberében indult a hadjárat, melynek legfőbb célkitűzése:
a törökök kiűzése a Balkánról
Jeruzsálem visszafoglalása
Nikápolynál a nemzetközi hadsereg teljes kudarcot vallott.

Zsigmond számára ez a vereség azzal a tanulsággal járt, hogy hazai erőkre támaszkodva kell a török ellen támadni. Ezért az 1397-es országgyűlésen keresztül vitte a telekkatonaság felállításáról szóló törvényt (a birtokosok kötelesek lettek volna minden 20 jobbágy után egy könnyű hadi felszerelésű lovas íjászt kiállítani). A törvény azonban nem valósult meg.

Ebben az időben a törökök erejét a Mongol Birodalom kötötte le, 1402-ben megsemmisítő erejű vereséget szenvedtek a mongol Timur Lenktől. Ez kb. 10 évre visszavetette a törököket európai hódító terveik megvalósításától.

Zsigmond ezt kihasználta, és hozzálátott egy védelmi vonal kiépítéséhez (kettős végvárrendszer). 1428-ban megpróbálta Galambócot is visszafoglalni, de nem sikerült.

Hunyadi János török ellenes harcai:

A törökök 1439-ben már Erdélybe is betörtek, az Al-Dunánál Szendrő vára is a kezükbe került.
1441-42-ben II. murád Dél-Erdély ellen indított hadjáratot, itt tűnt ki először Hunyadi János, aki Gyulafehérvárnál döntő győzelmet aratott a török fölött.

Hatalmas birtokai jövedelméből zsoldos haderőt szervezett, saját bandériumait, és
a népfelkelő sereget felhasználva 1443-44-ben megindította „hosszú hadjáratát”.
Célja a török kiűzése volt Európából. Ehhez szerette volna igénybe venni az európai keresztény államok segítségét is, de nyugatról csak szóbeli ígéreteket kapott. Igazi segítség csak Délkelet-Európából érkezett.

A terveknek megfelelően a harcosok Belgrád alatt keltek át a Dunán, és Nis felé hatoltak előre. A nisi és a szófiai győzelem felszabadította Szerbiát és Bulgária nagy részét.
Murad kénytelen volt békét kötni Drinápolyban, melyet I. Ulászló szegeden ratifikált. Ennek értelmében 10 évre szóló fegyverszünetet kötöttek, a szultán visszaadta Szendrőt és Galambócot.

IV. Jenő pápa keresztes hadjáratot szervezett Burgundia, Velence és Genova részvételével, s arra buzdította Ulászlót, hogy rúgja fel a törökökkel kötött békét.

1444 őszén indult a rosszul szervezett és előkészítetlen hadjárat a török ellen. A várt segítség nem érkezett meg, sőt a genovai hajók jó pénzért átszállították a törököket. A magyar sereg Várnánál értesült a török sereg átkeléséről, melynek létszáma kétszerese volt a magyar sergnek (50.000 fő) Az 1444. november 10-én megvívott ütközet a király meggondolatlanságán bukott el: nekirohant a janicsároknak, s azok megölték. A király halála hatalmas zűrzavart okozott, demoralizálta a sereget, Hunyadi is menekülni kényszerült.

Hunyadi 1448-ban újabb török-ellenes hadjáratba fogott, melyben az albán Szkander bég is támogatta, de sajnos a hadjárat kudarccal végződött, a második rigómezei csatában vereséget szenvedett. A török visszahódította Szerbiát, s így közvetlenül Magyarország határainál volt.

1453 májusában II. Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt. Ez óriási riadalmat váltott ki Európában és Magyarországon. Az országgyűlés hadsereg felállítását szavazta meg, s 1454 januárjában Hunyadit kinevezték főparancsnoknak.
A pápa keresztes hadjáratot hirdetett, s a toborzásra Kapisztrán János ferences szerzetest küldte Magyarországra.

II. Mehmed 1456. július 4-én 150.000 főnyi seregével kezdte meg Nándorfehérvár ostromát. Hunyadi sógorát, Szilágyi Mihályt nevezte ki a vár kapitányának, s ő maga is Nándorfehérvárra (Belgrád) sietett.
1456. július 21-én indult a vár elleni döntő támadás. A várvédők hősiessége a sokszoros túlerővel szemben eredményes volt (Dugovics Titusz magával rántotta a török zászlót kitűzni készülő janicsárt) A török sereg megfutamodott. A világra szóló diadalt kihasználva Hunyadi szerette volna folytatni a harcot, de halála keresztül húzta számítását: 1456 augusztusában meghalt pestisjárványban.

Hunyadi Mátyás harcai a török ellen:
Mátyás érezte a török veszélyt, de átfogó hadműveletet nem tudott a török ellen indítani, hisz nem számíthatott segítségre.
Hadjáratai sikeresek voltak: 1463-ban visszafoglalta Jajcát, így Észak-Boszniát is Magyarországhoz csatolta
1464-ben Szebenyiknél is legyőzte a törököket
II. Mohamed kihasználta, hogy Mátyás nyugati szomszédaival hadakozik, és Nagyváradig előrenyomult.
Mátyás ekkor Sabácnál (1476), majd Kenyérmezőnél (1479) hatalmas vereséget mért a törökökre.
Ezután 1480-81-ben három irányból szervezett támadást a törökök ellen: Havsalföld, Szerbia és Bosznia. A magyar győzelmek hatására II. Bajazid 1483-ban békét kötött Mátyással, melyet azután 5 évre meghosszabbítottak.
Van olyan nézet, mely Mátyás külpolitikáját hibáztatja Mohácsért, mivel nyugati irányba támadó, déli irányban védekező volt külpolitikája. Ennek a nézetnek ellent mond, hogy bár hazánk a XV. században ereje teljében volt, egyedül nem volt képes kiűzni a törököt Európából.
33. tétel

Magyarország és Erdély Bocskai és Bethlen fejedelemsége idején


A 15 éves háború (1593-1606):
Okai:
Jelentkeztek a török birodalom belső válságának a jelei
A rablógazdálkodás következtében megrendült a birodalom gazdasága, és az ellátási nehézségek a hadsereg ütőképességét is szétzüllesztették
A birodalomnak újabb hadjáratokra és területi gyarapodásra volt szüksége, hogy a belső feszültséget levezesse

A háborút az osztrákok ellen III. Murád szultán kezdte, és elfoglalta a Dunántúl nagy részét.
1594-től a keresztény seregek győzelmeket arattak a törökök felett, akik Habsburg ellenes harcukhoz Erdélytől vártak támogatást.
Báthory Zsigmond fejedelem azonban Bocskai István, váradi kapitány javaslatára a török ellenes háborút vállalta
A törökök 1595–ben, Gyurgyevónál súlyos vereséget szenvedtek, de a szultán nem adta fel a küzdelmet (Eger és Kanizsa török kézre került)
1601-ben Báthory Zsigmond fejedelem a törökök oldalára állt, ezért ellene császári generálist küldtek Erdélybe.
Ettől kezdve Basta, a császári generális lett az úr, aki a parasztokra elviselhetetlen hadisarcot vetett ki, és üldözte a protestánsokat.

A bécsi udvar és a magyar rendek ellentétnek éleződése
A bécsi udvar a háború terheiből egyre többet hárított a magyar nemesekre
Zsoldosaik rendszeresen kirabolták a lakosságot
Az udvar ellenreformációs lépései egyre nagyobb felháborodást okoztak
Fő-és jószágvesztési pereket indítottak a magyar nagybirtokosok ellen. E fiskus- (államkincstári) perek során olyan birtokosokat támadtak, akik korábban Bécs hűséges támaszai voltak, s ezért jutottak valamilyen kincstári birtokhoz, vagy jövedelemforráshoz. Ha pedig a visszakövetelés során ellenszegültek, felségsértés vádjával perbe fogták őket, vagyonukat elkobozták, s néhány esetben még halálos ítéletet is hoztak.
felségárulási perek
korlátozza a protestánsokat

Bocskai István ellenállása 1604-1606)
1604-ben Bocskai Istvánt, a legnagyobb tiszántúli birtokost érte ilyen jellegű támadás. Belgioso főkapitány Bocskai bihari várai ellen támadt, aki maga mellé állította a hajdúkat, s fegyveres ellenállásba kezdett az osztrákok ellen.
A felkelők Álmosd mellett legyőzték a császári seregeket
A győzelem hírére a felvidék várai és városai önként Bocskai oldalára álltak
A nyílt csatára nem vállalkozó Basta egyre nyugatabbra hátrált, így Bocskai 1605 nyarára elfoglalta az egész Dunántúlt, felkelőinek egy része pedig az osztrák örökös tartományokat pusztította
Rudolf császár a magyar országgyűlés összehívásával próbálkozott, de a rendek inkább Szerencsen gyűltek össze, ahol Bocskait 1605. április 21-én erdélyi fejedelemmé választották.
Rudolf ezután kereste a megegyezés lehetőségét, és Bocskai is hajlott a béketárgyalásra, a növekvő török fenyegetés miatt

A bécsi béke:
1606. június 23-án kötötték meg
Az uralkodó a protestáns vallást visszahelyezte eredeti jogaiba
A nemesek, a szabad királyi városok lakói és a végváriak szabad vallásgyakorlatot kaptak
Rudolf elismerte Erdély függetlenségét és Bocskai fejedelemségét
A császár megerősítette a magyar rendek jogait, ígéretet tett a nádorválasztásra, és magyar tisztviselők választására, valamint a törvénysértő perek beszüntetésére
Bocskai 10 ezer hajdúvitézt telepített le saját szabolcsi birtokán, adómentességgel ruházva fel őket (állami és földesúri adó alóli mentesség volt)

A zsitvatoroki béke:
A bécsi béke rendelkezett arról is, hogy a törökökkel mindkét félnek mielőbb békét kell kötnie. Ezt az indítványt a porta is támogatta, mert kiújult a perzsa háború, és erői keleten voltak lekötve.
1606. november 11-én írták alá a zsitvatoroki békét
A status quónak megfelelően rendezte a területi kérdéseket
A 15 éves háború alatti foglalásait mindkét fél megtarthatta
20 ezer forintnyi ajándék fejében a szultán lemondott Bécs adójáról
A császár egyenrangú partnernek ismerte el a szultánt

Bocskai István politikai végrendelete:
1606 decemberében meghalt a fejedelem, és politikai végrendeletében egy olyan új gondolatot fogalmazott meg Erdéllyel kapcsolatban, amely az előző század politikusaitól teljesen idegen volt.
Megfogalmazta azt, hogy nem csak kár származhat az országrészek különállásából. Azt értette ezen, hogy bár a török megfékezéséhez elengedhetetlenül szükségesek a Habsburgok, egy magyar vezetés alatt álló Erdély korlátozni tudja a császáriakat abban, hogy a magyar rendeket hatalmukból kitúrják.
Báthory Gábor fejedelemsége:
Bocskai halála után az erdélyi rendek Rákóczi Zsigmondot (1607-08) választották fejedelemnek. Uralmának azonban igen hamar véget vetett a fiatal Báthory Gábor (1608-1613), aki a hajdúkkal szövetkezve lemondatta, és saját magát választatta fejedelemmé. Uralma azonban nagyon hamar népszerűtlenné vált, és az ellene fellázadt hajdúk megölték. Halála után a rendek Bethlen Gábort (1613-29) választották fejedelemmé.
Bethlen Gábort fejedelemsége:
Ez az időszak új fejezetet nyitott Erdély történelmében. Bethlen korának egyik legnagyobb politikusa volt. Minden eszközt felhasznált hogy felvirágoztassa Erdélyt, ugyanis távoli céljai közé tartozott az ország egyesítése Erdélyből kiindulva. Tudta, hogy a török még jelentős erőt képvisel, ezért törekedett a jó kapcsolatra a Portával. Uralkodása nyugalmat és jólétet teremtett.
Bethlen a Báthorytól örökölt káoszban erős kézzel rövid idő alatt rendet teremtett. Sok hanyag tisztviselőt leváltott, a többit pedig rendszeresen ellenőrizte. Az érdemtelenül eladományozott birtokokat visszavette, ezzel jelentősen megnövelte saját befolyását. A nagyobb mennyiségben kivitelre kerülő árucikkekre monopóliumot vetett ki (higany, méz, viasz, szarvasmarha) Ezekből a gazdasági intézkedésekből a fejedelemnek és a népnek is jelentős haszna származott.
Figyelmet fordított az ipar fejlesztésére is. A rendkívüli hadi szükségleteket a céhek nem tudták ellátni, ezért gyakran bízott meg céhen kívülieket is termeléssel. Külföldi iparosokat hívott be az országba (pl. morva anabaptisták). Az erdélyi bányák fejlesztésére a Felvidékről bányászokat hívott. Gazdasági tevékenysége miatt Erdély bevételei hallatlanul megnőttek, elérték az 500.000 forintot, amiből jutott pénz az állandó hadsereg fenntartására. Katonái rendszeres zsoldot kaptak, a várakat állandóan javították, karbantartották.
Bethlen háttérbe szorította a rendeket, megerősítette a fejedelmi hatalmat. Elsősorban a hadseregre és a fejedelmi birtokokra támaszkodott. Továbbra is megmaradtak a kormányzás állami szervei (Fejedelmi Tanács, országgyűlés, Kamara, Kincstartóság, vármegyék, székek, városok), de ezek alig korlátozták a fejedelmi hatalmat. A közigazgatás minden szála a fejedelem kezében összpontosult. Bethlen korlátlan hatalmát az tette lehetővé, hogy az erdélyi birtokosok a fejedelmi birtokok árnyékában éltek, viszonylag szegények voltak, nem tellett nekik familiárisokra, bandériumra. Bethlen támogatta a társadalom középrétegét. Védelmezte a jobbágyokat, a mezővárosoknak kiváltságokat adott.
Erdély uralkodása alatt élte fénykorát. Befolyásos tényező lett az európai politikai életben is. 1618-ban bekapcsolódott a harmincéves háborúba (1618-48). Csatlakozott Pfalzi Frigyes cseh királyhoz és a vele szövetkezett osztrák rendekhez. Majd a Porta engedélyével 1619-ben megindult felső-Magyarország felé. Elfoglalta Kassát is, majd 1620-ban a besztercebányai országgyűlésen a magyar rendek királynak választották. Megnyílt az út az ország egyesítésére. Ő mégsem koronáztatta meg magát, ingatagnak tartotta helyzetét. A katonai sikerek ellenére 1621-ben megkötötte a nikolsbugi békét II. Ferdinánddal. Visszaadta foglalásai jelentős részét, viszont élete végéig megkapott hét vármegyét (Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod, Abaúj), valamint megkapta a birodalmi hercegi címet. Még kétszer avatkozott be a háborúba, de nem ért el jelentősebb eredményeket.
Pártolta a tudományokat és a művészeteket. A tehetséges jobbágyifjaknak biztosította a külföldi továbbtanulást. Gyulafehérváron protestáns főiskolát alapított, gazdag könyvtárat hozott létre. Megpróbálta visszaszerezni a töröktől a Corvinákat is.

34. tétel

Zrínyi Miklós tevékenysége és a török kiűzése


Zrínyi Miklós családja:
Zrínyi Miklós 1620-ban született dalmát-horvát eredetű családból. Ősei Zsigmond uralkodása óta küzdöttek folyamatosan a törökkel, mivel családi birtokaik a török betörésének állandó célpontjai voltak. Szigetvár védőjeként (1566) már ismert dédapja után nagyapja és apja is a török ellen hadakozva töltötte életét.

A törökellenesség mellett a család másik hagyománya a királyhűség volt. (Zrínyi a harmincéves háború idején a császáriak oldalán vett részt az I. Rákóczi György ellen vezetett hadjáratban)

Zrínyi szembe kerülése a Habsburgokkal:
A harmincéves háború lezárulta után kiderült, hogy a török kérdésben nem egyeznek Bécs és Magyarország érdekei.
Bécs nem kívánt újabb háborút, sőt a magyarok törökellenes akcióit is tiltotta
a magyarok érdeke a törökök minél előbbi kiűzése volt.

Zrínyi ekkor elfordult a Habsburg-udvartól, s úgy gondolta, hogy Erdély és a Királyi Magyarország összefogásával lehetséges lenne a török kiűzése.

Elgondolása a nemzeti hadseregről:
Úgy ítélte meg, hogy a sikeres hadjárathoz meg kell teremteni az önálló nemzeti hadsereget. Ennek felállításához és fenntartásához a magyar nemességnek anyagi áldozatot kell vállalnia.
Mielőtt kidolgozta elképzelését, áttanulmányozta a hadtörténelmet, saját korának hadászati irodalmát. Végül arra a megállapításra jutott, hogy egy olyan hadsereg felállítására van szükség, mely békében 12 ezer, háborúban 24 ezer főből áll (hajdúkat, szabad legényeket, de szükség esetén még a jobbágyokat is befogadná soraiba)
Mindezt 1651-ben a Tábori kis tracta című művében le is írta.

A hadsereg megszervezéséhez a pénzen kívül a katonai főparancsnokságot jelentő nádori méltóságra is szüksége lett volna. Az uralkodó azonban nem jelölte erre a posztra (elsősorban a nemzeti hadsereg felállításának gondolata miatt). A tisztséget Wesselényi Ferenc felső-magyarországi főkapitány kapta meg (1655-66)

A nemzeti királyság megteremtésének gondolata:
A csalódott Zrínyi megfogalmazta a Habsburgoktól elszakadó nemzeti királyság gondolatát. (ezt leírta a Mátyás király életéről szóló elmélkedés című tanulmányában) Arra is rájött, hogy amennyiben egy idegen uralkodóház harcolja ki a magyar területek felszabadítását, az az önállóság teljes megszűnését fogja eredményezni.

Az 1662-es országgyűlés:
II. Rákóczi György bukásával (1657) elbuktak Zrínyi önálló magyar királyság megteremtéséhez fűzött reményei is. Ettől kezdve azért küzdött, hogy az önálló magyar hadsereget legalább a Habsburg Birodalom keretei között szervezzék meg.
Nézetei 1662-re olyan népszerűek lettek, hogy az országgyűlés megszavazta a földesúri magánhadseregekből, a hajdúkból és a jobbágyokból felállítandó ezredeket. Azzal a kéréssel fordultak a rendek I. Lipót császárhoz, hogy a magyar tanácsosok beleegyezése nélkül ne kössön külön békét a Portával.
Mielőtt a császár, ezeket az országgyűlési végzéseket szentesíthette volna, megindult Köprülü Ahmed (Mehmed fia) nagyvezír támadása a Habsburg Birodalom ellen.

Érsekújvár 1663:
Lipót a feléledt ellentéteket diplomáciai úton akarta rendezni. Mire 1663 őszére észbe kaptak a császáriak, a törökök már bevették a felvidék legerősebb várát, Érsekújvárt. Néhány további kisebb vár elfoglalása után, a tél beálltával a törökök Belgrádig vonultak vissza, ami nyilvánvalóvá tette, hogy tavasszal a hadjáratot folytatni fogják.

Zrínyi téli hadjárata:
A magyar vezetés ebben a helyzetben nem tétlenkedett: Wesselényi nádor, Nádasdy Ferenc országbíró és Lippay György esztergomi érsek kinevezte Zrínyit a magyar haderő élére, s a Rajnai Szövetség lovasságával kiegészítve megbízta azzal, hogy 1664 elején megindítson egy téli hadjáratot a hódoltsági területek ellen.
A Zrínyi által vezetett szövetséges csapatok néhány hét leforgása alatt 250 km mélyen hatoltak be hódoltsági területre, visszafoglalta több várat, végezetül felégették a törökök legfontosabb utánpótlási vonalának számító eszéki hidat.

A sikerek hatására egész Európa fellelkesült. Francia önkéntesek érkeztek Magyarországra, a pápa pénzsegélyt küldött, és sokan ajánlották csatlakozásukat a hadjárat folytatásához (Apafi Mihály erdélyi fejedelem)
A vonakodó császári vezetéssel szemben végül Zrínyinek sikerült kiharcolnia, hogy Kanizsa ellen indulhasson. A késlekedés azonban azzal járt, hogy a törököknek sikerül újjáépíteni az eszéki hidat, s hátba tudták támadni a kanizsai várat ostromló magyarokat.

1664. a vasvári béke:
A törökök ezután Bécs ellen indultak, de Szentgotthárdnál Montecuccoli vezetésével a császáriak fényes győzelmet arattak Ahmed nagyvezír felett. A diadalt követően, Európában már mindenki a hadjárat folytatásának lehetőségét fontolgatta, amikor kiderült, hogy 1664. augusztus 10.-én, a szembenálló felek békét kötöttek Vasváron.
Az osztrák szempontból megalázó békét a pillanatnyi status quo alapján kötötték, a szultán kezén hagyva az előző évekbeli hódításait. A békeszerződés ígéretet tartalmazott arról, hogy az erdélyi várakból kivonják az ott állomásozó osztrák katonákat. Mindkét szerződő fél megígérte, hogy nem támogatja a magyarok törekvéseit, sőt kölcsönösen tájékoztatják egymást, ha magyar ellenséges terv jut tudomásukra.

A vasvári béke külpolitikai háttere:
Megkötésében a Habsburgok dinasztikus célja játszotta a fő szerepet. A spanyol Habsburg-ház a kihalás szélén állt. Lipót tudta, hogyha bekövetkezik, akkor XIV. Lajos francia királlyal kerül szembe, aki szintén jogot formált a spanyol trónra. Egy ilyen bizonytalan külpolitikai helyzet nem engedte meg a Habsburgok számára, hogy a keleti fronton is veszélybe sodorják magukat.

Főúri szervezkedések:
A magyar főurakat ezek a dinasztikus célok nem érdekelték. Az ő céljuk a közvetlen török veszély megszüntetése volt. A szégyenteljes békekötés általános felzúdulást eredményezett, s megindultak az udvarellenes szervezkedések. Zrínyi Miklós és öccse, Péter, a török hadjárat miatt Magyarországra érkezett francia csapatok főparancsnokával tárgyalt egy Habsburg-ellenes szövetség lehetőségeiről. A tárgyalások azonban félbe szakadtak, mert Zrínyi Miklóst 1664 novemberében vadászbaleset érte Csáktornyán, és meghalt.

A törökök Bécs ellen:
1681-ben a Porta újabb nyugati hadjárat indítását tervezte. 1682-ben Kara Musztafa 120 ezer főnyi seregével megindult Bécs ellen.
A császárt nem érte készületlenül a támadás. Lipót kölcsönös segítségnyújtási szerződét kötött Sobieski János lengyel királlyal, a bajor és a szász választófejedelmektől pedig16 ezer főnyi hadsereg kiállítására kapott ígéretet.
A török csapatok 1683. július 14.-én kezdték meg Bécs ostromát.
A nagyvezír csatát vesztett, és gyorsan visszamenekült Magyarország területére. Bécs megkereste a török negyvezírt békeajánlatával, de a törökök az ajánlatot visszautasították.

A Szent Szövetség megalakulása:
XI. Ince pápa közreműködésének köszönhetően 1684-ben megalakult a török kiűzésére szerveződött nemzetközi hadsereg Velence, Lengyelország és a Habsburg Birodalom részvételével. (a pápának még azt is sikerült elérnie, hogy XIV. Lajos 20 évre kössön békét Lipóttal)

Buda ostroma:
A Szent Szövetség csapatai már 1684-ben megkezdték Buda ostromát, de kudarcot vallottak.
1686-ban a csapatok újra Buda felszabadítására indultak. Három általános támadást indítottak, s végül szeptember 2.-án sikerrel jártak, Buda felszabadult a török elnyomás alól.

A török kiűzése az országból:
Az 1686-os év folyamán felszabadult Szeged, Pécs, a Dráva-Száva vonalának nagy része.
1690-ben azonban ismét a törökök ragadták magukhoz a kezdeményezést. II. Musztafa szultán 1697-ben újabb hadjáratot indított Erdély és a felső-Magyarországi területek visszaszerzésére. Savoyai Jenő herceg csapatai azonban legyőzték. A szultánnal be kellett látnia, hogy többé nincs esélye a magyarországi területek visszaszerzésére – békéért folyamodott Lipóthoz.

1699. a karlócai béke:
1699. január 24.-én írták alá a békeszerződést, amely a Habsburgoknak juttatta az egész Magyar-és Horvátországot (a Temesköz és a Szerémség egy kis részének kivételével)


35. tétel

A Rákóczi szabadságharc és nemzetközi összefüggései

A Rákóczi szabadságharc előzményei:

A Habsburgok centralizációs politikáját nagyban elősegítették a rendek, az 1687-es országgyűlésen hozott határozataikkal:
Hálából Buda felszabadításáért megszavazták a Habsburgok örökös jogcímét a magyar trónra fiúágon, vagyis királyválasztó jogukról lemondtak. Ezen kívül, az ellenállási záradékot is törölték.

Bécs ennek ellenére:
növelte a nem nemesek adóit
Üldözte a protestánsokat
Felségsértési-és hűtlenségi pereket indított a magyar birtokosok ellen

A nemesség sérelmei:
Lipót császár az ország középső részét hadizsákmánynak tekintette
Létre hozta az Újszerzeményi Bizottságot, hogy a földek tulajdonjogát tisztázza (a birtokosnak be kellett mutatnia az adománylevelet, ha elveszett, akkor a birtok igazolása után fegyverválságot kellett fizetnie)

A parasztság sérelmei:
Az adóterhek növekedése tönkre tette a parasztságot
Új adófajtákat vezettek be: kvártély (a császári katonák elszállásolása) porció (a hadsereg élelmezése), forspont (a katonák szállítása)

A végvárakat felszámolták, és a katonákat szélnek eresztették, akik féltek a jobbágysorba süllyedéstől.

A magyar társadalom minden tagja ellenségként tekintett a Habsburgokra. Egy felkelés sikere azon múlott, hogy mennyire sikerül társadalmi összefogást teremteni.

Nemzetközi feltételek:
Két nagy háború zajlott ekkor Európában, amely elősegítette a magyar szabadságharcot.
Az északi háború (1700-1712)
A spanyol örökösödési háború (1701-1713) – ez a francia-Habsburg összecsapás jelentős osztrák katonai erőt vont el Magyarországtól

II. Rákóczi Ferenc:
Az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családjából származott
Ősei mind Magyarország felszabadulásáért küzdöttek (apja: I. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, mostohaapja: Thököly Imre, anyja: Zrínyi Ilona)
A fiatal Rákóczit korán elszakították anyjától, és jezsuiták nevelték katolikus hitre és udvar-hűségre
Felfogása akkor változott meg, amikor szembesült a korabeli magyar viszonyokkal, és megismerkedett Bercsényi Miklóssal
Néhány magyar főúrral lázadást szervezett a Habsburgok ellen, mert számított rokona, a francia király támogatására
Szervezkedése kiderült, és a bécsújhelyi börtönbe került, ahonnan felesége szöktette meg

A brezáni pátens:
Rákóczit 1703 tavaszán a lengyelországi Brezán várában keresték fel a bujdosók követei Esze Tamással az élükön. Létre jött a politikai szövetség közöttük, s Rákóczi kiadta a híres brezáni pátensét, melyben harcra szólítja fel a nemeseket és nemteleneket egyaránt.
E kiáltvány hatására a Tiszaháton meg is indult a fölkelés, de a szervezetlen kuruc sereg Dolhánál vereséget szenvedett.

Érdekegyesítés:
A siker záloga a társadalmi összefogás, az érdekegyesítés volt, ezért ennek megvalósítására törekedett Rákóczi.

A földesurak attól tartottak, ha a jobbágyok fegyvert kapnak, azt nem a Habsburgok, hanem ellenük fordítják. A jobbágyok pedig féltették otthonaikat a földesurak haragjától.

Ezt a kölcsönös bizalmatlanságot kellett feloldani: Rákóczi két pátensben külön-külön szólította harcba a lakosságot
A naményi pátensben a földesurakat (június)
A vetési pátensben a jobbágyokat (szeptember)
A felkeléshez csatlakozó parasztokat biztosította, hogy a harc ideje alatt mentesülnek a szolgáltatások alól.

Gazdaságpolitika:
A szabadságharc kezdetén Rákóczi saját birtokai jövedelméből finanszírozta a felmerülő költségeket, adót nem szedett be.
Később a regálékat, monopóliumokat használta.
Eleinte jelentős támogatást kapott XIV. Lajos francia királytól is.
Az államháztartás alapját a 2 millió névértéken kibocsátott rézpénz jelentette.
Az iparfejlesztésben a hadsereg ellátását szolgáló ágazatokra helyezte a fő hangsúlyt: fegyver-és lőszergyártás, textil—és bőripar stb.

Hadsereg:
Seregének magvát az ún. mezei hadak adták (parasztokból álló irreguláris csapatok)
Emellett reguláris sereg is működött, melynek egységei udvari ezredek voltak három fegyvernemben: lovasság, gyalogság, tüzérség
A hadsereg ellátásának megszervezése a főhadbiztosságra hárult.

Hadi sikerek:
1703 nyarától egyre jelentősebb hadi sikerek születtek:
Július végére a Tiszántúlt
Őszre a Duna-Tisza közét és a Felvidék jelentős részét foglalták el Rákóczi hadai
Októbertők Károlyi Sándor is csatlakozott Rákóczihoz
1704 januárjára a Dunántúlt is elfoglalták
1704 közepére szinte az egész ország területe a felkelők kezére került

1704 júniusában az erdélyi rendek fejedelmükké választották Rákóczit

Külpolitika:
A szabadságharc elején Rákóczi jelentős lengyel és francia segítséget kapott.
XIV. Lajos tervei szerint összehangolt francia-magyar katonai akcióra került volna sor a Habsburgok ellen
1704 augusztusában a francia sereg Höchstadtnál vereséget szenvedett, s ez lehetetlenné tette a harcok összehangolását
Rákóczi ekkor egy svéd – lengyel - magyar szövetséget akart létre hozni, de XII. Károly svéd király nem csatlakozott

Béketárgyalások:
1704 októberében angol és holland közvetítéssel béketárgyalások kezdődtek Selmecbányán
Ausztria semmilyen engedményre nem volt hajlandó, sőt Heiser tábornok még a fegyverszünetet is megsértette.
Ezzel nem csak a tárgyalásoknak szakadt vége, hanem az európai diplomáciai kapcsolatoknak is.

Orosz szövetség:
A francia orientáció után Rákóczi Oroszország felé tett lépéseket, és 1707 szeptemberében szövetségre lépett I. (Nagy) Péterrel, akinek északi terveihez volt szüksége a magyar szövetségesre. (a svéd-orosz háború, váltakozó sikerrel folyt, hathatós támogatást ezért az oroszok sem tudtak nyújtani)

A magyar trón betöltése:
Rákóczi a porosz trónörököst, Frigyes Vilmost hívta meg a magyar trónra, aki el is fogadta, de a trónörököst úgy tudták volna Magyarországra hozni, ha a hadműveletek súlypontját Szilézia felé tolják. Az 1708-as trencséni vereség ezt a tervet meghiusította.

Az államszervezet kiépítése:
1705-ben, Lipót császár halála új reménnyel kecsegtetett, a béke feltétele a szabad királyválasztás jogának visszaállítása lett volna. Bécs erről hallani sem akart. Az új uralkodó személye számukra nyilvánvalóan I. József volt.
A magyar rendek az átmeneti állapotra (míg a függetlenség és az új uralkodó kérdése megoldódik) sajátos politikai rendszert hoztak létre: a rendkívüli konföderációt
1705 szeptemberében a szécsényi országgyűlésen Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották
A rendek a szabadságharc idejére teljhatalommal ruházták föl a kül-, a had-, és a pénzügyek felett.
Mellé 24 tagú tanácsot, szenátust állítottak, amely a belügyeket intézte.
Az udvari kancellária a kormányzás ügyeit intézte, a pénzügyek a gazdasági tanácsra hárultak
A rendi országgyűlés intézménye fennmaradt a régi formában.
1707-ben létrejött a legfőbb bíráskodás szerve, az ítélőtábla.

Az ónodi országgyűlés:
Kimondta a Habsburgok trónfosztását, és a szövetséget Erdéllyel. Az országgyűlés hatalmas érdeme a közteherviselés elvének elismerése: a nemesek lemondtak adómentességükről.

Diplomáciai sikertelenség:
Az európai hatalmak sohasem tárgyaltak Rákóczival, mint egyenrangú partnerrel, mindvégig csak lázadónak tekintették, s nem az ország törvényes, legitim vezetőjének. Valójában csak saját céljaikhoz szerették volna felhasználni.

Az ország erejének kimerülése:
A több mint 7 évig tartó háború kimerítette az ország anyagi erejét, a kincstár képtelen volt fedezni a háborús költségeket. A közteherviselés nem valósult meg maradéktalanul, ráadásul az érdekegyesítés is felbomlott, mert a földesurak és a parasztok érdekei merőben különbözőek voltak:
A jobbágyok szerettek volna felszabadulni
A földesuraknak ez nem állt érdekében

E konfliktus feloldására Rákóczi az 1708-as sárospataki országgyűlésen tett kísérletet:
A végig kitartó parasztoknak hajdúszabadságot ígért, de ez a parasztoknak túl kevés, a földesuraknak túl sok volt.

A szabadságharc társadalmi bázisa az utolsó évekre leapadt.

A szabadságharc bukása:
1710-ben újabb béketárgyalások kezdődtek Béccsel, de az udvar nem volt hajlandó elfogadni Rákóczi erdélyi fejedelmi címét.
Rákóczi I. Péterhez fordult, s elhagyta az országot.
III. Károly, a birodalom új uralkodója engedékenyebb volt, s Károlyi Sándor (Rákóczi távollétében teljhatalmú megbízott volt) békét kötött vele.
Bécsnek érdeke volt békét kötni a magyarokkal, mivel a spanyol örökösödési háború még tartott, ezért hajlandó volt engedményekre.
Károlyi viszont tapasztalta az ország erőinek kimerülését, s tartott attól, hogy bukás esetén az országot teljesen beolvasztják a Birodalomba

1711. április 30.-án megkötötték a szatmári békét.
Ez lényegében az 1606-os bécsi szerződés pontjait elevenítette fel. Bécs amnesztiát hirdetett, garantálta az ország önállóságát, rendi jogainak tiszteletben tartását, cserébe hűségnyilatkozatot csikart ki.
Ezután a majtényi síkon megtörtént a fegyverletétel.

II. Rákóczi Ferenc sorsa:
Rákóczi nem tért vissza Magyarországra, Károlyit árulónak tartotta, az amnesztiát és a hűségnyilatkozatot nem fogadta el, inkább hagyta veszni birtokait.
Önkéntes száműzetésben élte le hátralevő életét, 1735-ben a törökországi Rodostóban halt meg.

36. tétel

Vallási és hatalmi ellentétek a XVII. századi Európában


A XVI. század, az új évszázadra a reformáció és ellenreformáció küzdelmét hagyta. Az új évszázadban természetesen a harc tovább folytatódott, de a protestáns vallásokkal Európa jelentős részén együtt kellett élni, így a katolikus vallás korábbi egyetemességét nem tudta megőrizni. A reformáció és vele az új gondolkodásmód rohamosan terjedt.

A XVII. század nemzetközi eseményei közül a század első felére a harmincévesnek nevezett összeurópai háború (1618-48) nyomta rá a bélyegét, a második ötven esztendőt pedig a francia nagyhatalmi ambíciók jellemezték nyugaton, míg délkeleten, a törökök Magyarországról történő kiűzését jelentő (1683-99) nagy európai „keresztes háború”

A 30 éves háború okait, előzményeit három tény köré szokás csoportosítani:
a Habsburgok ereje az összes szomszédját zavarta, de leginkább a francia királyságot

a Habsburgok központosítási és ellenreformációs törekvései a német fejedelemségeknek és a Habsburg tartományoknak nem tetszettek. Ráadásul a század elején létrejött a Protestáns Unió (1608) és a Katolikus Liga (1609) melyek megosztották a német fejedelmeket

a háború kitörésének közvetlen kiváltó oka a cseh rendek félelme volt az 1617-ben királyukká választott II. Ferdinánd ellenreformációs törekvései miatt

A háború, vallási okok miatt kezdődött, és vallási célokért folyt.
A harcokat szakaszokra szokták bontani, mégpedig aszerint, hogy kik voltak éppen a Habsburgok fő ellenfelei. Ezek alapján 5 szakaszt különíthetünk el:

1. Cseh szakasz (1618-1620)

2. Német szakasz (1620-1625)

3. Dán szakasz (1625-1629)

4. Svéd szakasz (1630-1635)

5. Francia szakasz (1635-1648)

Az első két szakaszt a német belpolitikához tartozónak tekintjük, hiszen idegen államok ekkor még nem avatkoztak be a harcokba. (egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem próbált a csehek segítségére lenni)

A háború első két szakasza:

1617-ben Habsburg Mátyás utóda II. Ferdinánd lett. Az új uralkodó hatalomátvételét alaposan megnehezítették a prágai események. 1618 májusában a Habsburg kormányzat két fontos tisztviselőjét kidobták a prágai vár ablakán (defenesztráció), mert a cseh rendeknek nem tetszett az új uralkodó ellenreformációs lépései. Ez az esemény olyan háborúba torkollott, amely egész Európát megmozgatta.
A csehek ezután kezükbe vették a hatalmat, és II. Ferdinánd helyett a német protestánsok egyik vezérét V. Frigyest választották királyuknak.
A Habsburg katolikusok II. Ferdinánd mellé álltak és 1620 novemberében Fehérhegynél döntő győzelmet arattak a csehek felett.

A cseh rendi ellenállásnak ezzel vége szakadt, a Habsburg abszolutizmus felülkerekedett, Csehországot örökös tartománnyá tették.

A küzdelmek azonban nem zárultak le, hanem áttevődtek német területekre is. A protestáns-katolikus ellentét mögött az a kérdés állt, hogy fejedelmi széttagoltság, vagy erős központi hatalom legyen-e a birodalomban.

A Habsburgok a Katolikus Liga fővezérének, Tilly grófnak a segítségével több győzelmet arattak, s úgy tűnt, hogy sikerül megszilárdítani hatalmukat, ami sem a fejedelmeknek, sem a környező államoknak nem tetszett. A német fejedelmek külső segítség után néztek, s a belháború nemzetközi méreteket öltött.

A háború dán szakasza:

Akkor kezdődött, amikor IV. Keresztély dán király beavatkozott a harcokba. Ő Holstein hercegeként a birodalom tagja volt, és 1625-ben az északi német protestáns államok védelmének jelszavával indított támadást II. Ferdinánd ellen. A német-római császár a cseh származású Wallensteint bízta meg egy császári sereg létrehozásával, aki szervezőtehetségének köszönhetően a semmiből teremtett egy 20 ezer fős sereget. Ezt követően Tillyvel együtt több győzelmet is aratott a protestáns dán seregek fölött.
IV. Keresztély 1629-ben békét kötött a császárral, melynek értelmében nem avatkozhatott többé a német ügyekbe.

A franciák, akik titokban szövögették a Habsburg-ellenes szálakat, nem örültek a békének, ezért új támadó után néztek. Ezt a svéd uralkodó, II. Gusztáv Adolf személyében meg is találták. Ő francia pénzen támadást indított, amivel megkezdődött a harmincéves háború svéd szakasza.

A háború svéd szakasza:

A jól szervezett svéd sereg fő erőssége a gyorsaság volt, amit alaposan ki is használt. A svédek győzelmet arattak 1631-ben Breitenfeldnél, mire a császári seregek elfoglalták Magdeburgot, s a lakosság nagy részét megölték. Ez alatt tovább folytatódott a svéd előrenyomulást, többször legyőzték Tilly hadseregét, aki az egyik csatában életét vesztette.
II. Ferdinánd újra rászorult Wallenstein segítségére, aki teljhatalmat kapott. 1632 végén ütközött meg a két sereg Lützen mellett, ahol Gusztáv Adolf halálos sebet kapott. A csatának tulajdonképpen nem volt egyértelmű győztese, bár utóbb mindkét fél sikernek könyvelte el. A svédek tovább folytatták a háborút az ország-tanács irányításával (mivel Krisztina királynő még kiskorú volt)
Közben Wallenstein visszavonult cseh területre, és saját hatalmát próbálta építeni, ami nem tetszett a császárnak. Ferdinánd 1634-ben meggyilkoltatta túlságosan önállósodott hadvezérét.
A következő évben a harcoló felek megkötötték a prágai békét, melyhez a legtöbb fejedelem csatlakozott.

A franciák számára az a veszély fenyegetett, hogy a béke helyre áll, s most már a diplomácián túl személyesen kellett beavatkozniuk a háborúba.

A háború utolsó, francia szakasza:

A küzdelmek eben a szakaszban teljesen nemzetközivé váltak. A francia politika irányítója Richelieu bíboros mindkét Habsburg-ág ellen harcot indított. Ez bebizonyította, hogy nem pusztán vallásháborúról van szó, hanem a Habsburg-francia rivalizálásról.
A franciákkal szövetségben részt vet a háborúban Hollandia és Svédország, még a Habsburgokat támogatták a dánok és a lengyelek.
A franciák sikereket értek el spanyol területeken, Németalföldön, Itáliában és a birodalom területén. Őket támogatta I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is, aki Magyarországról szorította ki a Habsburg-erőket.
1645-ben a dánok vereséget szenvedtek, és kiszálltak a küzdelemből, a harcok azonban váltakozó hevességgel és sikerrel folytak.
Német területen egyre erősödött a békevágy, ezért 1644-ben Münsterben tanácskoztak a fejedelmek és a császár megegyezéséről. A békét is itt, Vesztfália tartományban kötötték meg 1648-ban, s ezzel véget ért a harmincéves háborút.

A vesztfáliai béke:

a birodalom teljes politikai felbomlását szentesítette
a béke alkotmányjogi rendelkezései a birodalom rendjeit szabadságaikban és privilégiumaikban megerősítették.
a vallási rendelkezések megerősítették az augsburgi vallási békét, sőt a reformátusok is egyenrangúvá váltak a katolikusokkal és az evangélikusokkal.
Hollandia és Svájc végleg kivált a Német-Római Birodalomból
Spanyolország teljesen kiesett a nagyhatalmak sorából
az osztrák Habsburgok pedig egyre inkább visszaszorultak saját tartományaikba.
nem jött létre a központosított Német-Római Birodalom, az egyes német fejedelemségekben megerősödött az abszolutizmus (különösen Brandenburgban – a későbbi Porosz Királyság területe)
a franciák egyértelművé tették vezető szerepüket, és Hollandia is megerősödve került ki a háborúból.

A XVII. század második fele

A vesztfáliai béke után Európa nyugati területeinek külpolitikáját egyértelműen a francia aktivitás határozta meg. A XIV. Lajos korabeli francia abszolutizmus teljes mértékben kifelé fordította a belső megszilárdulásból fakadó energiáit, európai hegemóniára törekedve.
Törekvései sikertelenek maradtak, s az elkövetkezendő időben a megerősödő Anglia és Habsburg császárság komoly nemzetközi tényezővé vált.
37. tétel


Az I. és II. világháború sajátosságai és jellemzői

Az I. világháború előzményei:

A század elején feszült politikai légkör uralkodott Európában. A nagyhatalmak bonyolult szövetségi rendszerekbe tömörülve vetélkedtek egymással a gyarmatokért, a nagyhatalmi pozícióért.
A XIX. században az európai országok már gyarmatosították Afrika, Ázsia és a Közel-Kelet nagy részét, amivel nem csak új erőforrásokhoz jutottak, hanem tekintélyüket is növelték.

Németország csupán 1871-ben vált egységes állammá, és az utolsók közt kapcsolódott be a gyarmatosítási versenybe. II. Vilmos császár ennek ellenére egy olyan birodalmat akart kiépíteni, amely Franciaország és Nagy-Brittannia fölé kerekedik. A gyarmati területeken folyó versengés tovább növelte az európai országok közötti feszültséget.

Az 1914-ig terjedő időszakban a nagyhatalmak jelentősen megnövelték szárazföldi és tengeri haderejüket a kialakult fegyverkezési versenyben. S minél több pénzt költöttek a haditechnika fejlesztésére, annál közelebb került a háború. A birodalomépítés politikája olyan feszültségeket keltett, hogy a világégéshez egyetlen szikra is elegendő volt.
Az I. világháború sajátosságai:

Az első világháború eddig sohasem látott következményekkel járt, ezért is nevezik az első „totális háborúnak”. Négy évig folytak a harcok, melyek során új fegyvereket vetettek be, birodalmak buktak el, hatalmas területeket dúltak fel és milliók lelték halálukat.
A hadviselő felek újabb és újabb technikai eszközök bevetésével próbáltak döntést kicsikarni.

Ez már a modern fegyverek háborúja volt:

Tömegesen kezdték el alkalmazni a gépfegyvereket, aknavetőket, messze-hordó lövegeket
A gépkocsi és a repülőgép is harci eszköz lett
A németek harci gázt használtak, az angolok tankokat vetették be
A tengereket tengeralattjárók uralták

A hátország szilárdsága és a résztvevő nagyhatalmak gazdasági ereje döntővé vált. Az elhúzódó háború valamennyi országban élelem-, nyersanyag-, és munkaerőhiányt okozott
Már nem csupán a frontokon, lövészárkokban szenvedtek a katonák, de az otthoni lakosság: a nők, a gyermekek, az idősek is nélkülöztek.

A hadbavonult férfiakat nők helyettesítették a munkában, sokan a háború után is megmaradtak az üzemekben. Az emberek mindinkább hozzászoktak a gondolathoz, hogy a nők is dolgoznak, részt vesznek a közéletben, sok helyen még választójogot is kaptak (Németország, Anglia, USA)

A háború következtében Európa hosszan tartó pénzügyi válságba süllyedt. A háborút hatalmas kölcsönökből finanszírozták, és a kormányok némelyike egyre több papírpénz kibocsátásával igyekezett törleszteni tartozásait. A papírpénz egyre értéktelenebbé vált, elszabadult az infláció.
· A háborúban 31 ország vett részt és 20 millió áldozata volt
· kb. 8 millió katona, vesztette életét, hatalmas volt a sebesültek száma, sokuk egész életére nyomorék maradt (Európa eddig nem látott ekkora pusztítást),
· kb. 5 millió civil, vesztette életét közvetlenül a háború miatt és 6 millió áldozatot követelt az 1918-19-es spanyolnátha-járvány,
· hatalmas volt az anyagi veszteség is (hajók, szántóföldek, állatállomány pusztulás),
· európai gazdaság teljesen kizökkent addigi menetéből,
· háború mély lelki sebeket ejtetett az emberekben
A háború következtében a „boldog békeévek” virágzó Európája évtizedekre a múlté lett. A háború dúlta földrészen sokan kiábrándultak a szabadság, a demokrácia célkitűzéseiből. Milliók szívében élt a nemzeti vagy osztálygyűlölet, a bosszúvágy.
A II. világháború előzményei:
A versaiellesi békerendszerrel elégedetlen országok, és a háború utáni rendet megőrizni kívánó államok vetélkedése vezetett a második világháború kitöréséhez. A két háború közötti Európát a bolsevik diktatúra, a nyugati demokráciák és a fasiszta diktatúrák közötti ellentétek tették nyugtalanná.
A második világháború sajátosságai:

A második világháborúban – még inkább, mint az elsőben – a győzelmet eldöntő tényezők közé nem csupán a katonai erő, a haditechnika tartozott, hanem az ország gazdasági potenciája, ipari felkészültsége, szellemi erői.
A második világháború valóban világméretű (globális) konfliktus volt. 61 állam vett részt benne, 40 ország területe vált hadszíntérré. A Föld lakosságának 80%-át érintette, az áldozatok száma elérte az 55 millió főt.
A frontok és a hátország közti különbség – az áldozatok tekintetében – lényegében eltűnt, a polgári áldozatok száma csaknem elérte a katonai áldozatok számát. Hozzávetőleg 3 millió ember tűnt el, 35 millió sebesült meg. Ebben a konfliktusban tömegek kerültek hadifogságba (jelentős részük nem tért haza), népirtás következtében (Holocaust = "Égő áldozat", a zsidóság kiirtására tett német kísérlet) milliók haltak meg büntető-és koncentrációs táborokban (Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald, Sobibor, Treblinka stb.), és lettek gyilkosság áldozatai (tömegsírok, pl. a katyn-i erdőben a szovjetek által kivégzett több ezer lengyel tiszt).

A tömeges deportálások után milliók váltak otthontalanná, sohasem látott menekülthullám indult meg a háborúban kevésbé érintett térségek felé (pl. USA). A háború gazdasági háború is volt egyben, hiszen a gazdasági erőforrások mozgósítása, az utánpótlás megszervezése, a termelési potenciál fenntartása, illetve növelése különösen fontossá vált.

A tengelyhatalmak által elfoglalt területek kezdetben jelentettek némi gazdasági előnyt, ám a szövetségesek gazdasági fölénye hamar nyilvánvalóvá vált, különösen 1941 után. (pl. 1942-ben a tengelyhatalmak 26 ezer, a szövetségesek 101 ezer repülőgépet gyártottak). A németek által megszerzett területeken kibontakozó ellenállás, illetve a "felégetett föld taktikája" gyakran lehetetlenné tette az elfoglalt területek gazdasági kiaknázását.

A háborús célok gazdasági célok is voltak egyben, a frontokat gyakran lelőhelyekért nyitották (pl. olajmezők elfoglalása, svéd acél). Technikai-tudományos versenyfutás zajlott a szembenálló felek között, lerövidült az út a laboratóriumtól a gyakorlati alkalmazásig (pl. atombomba).

A nemzetgazdaságok nagy része szinte teljesen elpusztult, a városok, falvak lerombolásával, bombázásával az épületek túlnyomó része megsérült. (Budapest 36 ezer épületéből 30 ezer sérült meg, vagy dőlt össze). A civil lakosság és a mindennapi élet is a háború szolgálatába állt. Az életszínvonal zuhanását jelezte a jegyrendszer bevezetése, a jelentős háborús adósságok, kölcsönök felhalmozása.

A nők és gyermekek is részt vettek a katonai termelésben, a hátország mozgósítása soha nem látott méreteket öltött. A lélektani hadviselés, a rádión keresztül történő tájékoztatás és félretájékoztatás, a különböző ideológiák, elvek (rasszizmus, nacionalizmus, kommunizmus, fanatizmus) mentén kibontakozó – az első világháborúnál is szélesebb körű - propaganda új vonását jelentette a XX. század háborúinak.

Jelentős szerepet kapott a hírszerzés, a kémelhárítás, felértékelődtek a semleges országokban (pl. Svájc) folytatott titkos találkozók, tárgyalások, pénzügyi-banki háttérműveletek.

Fedőnevek, titkos kódok, rejtjelezett táviratok készítették elő a katonai mozdulatokat, a szövetséges hatalmak vezetői között zajló tárgyalások (pl. teheráni 1943 november, jaltai 1945 február, potsdami - 1945 július - konferenciák) összhangot teremtettek a világ számos pontján zajló hadmozdulatok között.

A háború számos új hadviselési módszert hozott, különleges alakulatok és fegyverek, technikák (pl. "katyusa", radar, atombomba, V-1 rakéta) jelentek meg. Az óceáni hadviselés (kommandós tengerészgyalogság, kétéltű járművek, repülőgép anyahajók, tengeralattjárók, óceáni támaszpontok, partraszállási műveletek), a sivatagi hadviselés (sivatagi lánctalpas terepjárók, álcázás, aknamezők, oázisok, kikötők felértékelődése, vízhiány, utánpótlás megszervezése), és a sarkvidéki hadviselés (meteorológiai állomások megszerzése, időjárás ismerete a katonai mozdulatokhoz, ásványok, nyersanyagok birtoklása, rendkívüli hideg) különleges terepeit jelentették a háborúnak.

Az egyes fegyvernemek gyakran önálló alakulatban harcoltak (tankhadosztályok, repülőgépszázadok, anyahajó-konvojok), a szárazföldi, légi-és tengeri egységek között összehangolt együttműködés jött létre, a katonai akciók komplex feladattá váltak. A hadseregek által (mindkét oldalon) elkövetett törvénytelenségek, erőszakoskodások, rablások, a polgári lakosság elleni terror óriási méreteket öltöttek (pl. Lidice cseh falu kiirtása a németek által, 1942 júniusában).

A megszálló hadseregekkel szemben kibontakozó ellenállási mozgalom számos formája terjedt el. (1. passzív ellenállás = nem tartották be a megszállók utasításait. 2. Szabotázsakciók = utak, vasutak, utánpótlás megrongálása. 3. Partizánháború = Gerillatámadások, szervezett fegyveres akciók a megszálló ellen).

A győztesek a béke biztosítására, az új együttműködés érdekében létrehozták az Egyesült Nemzetek Szervezetét (1945. június ENSZ), megkezdték a háborús bűnösök felkutatását és elítélését. A szövetséges hatalmak az új világrendet már a háborúban megalapozták és világossá vált, hogy a katonai együttműködés mellett riválisai is voltak egymásnak (USA-Szovjetunio). A közös ellenségek (Németország, Japán) legyőzése után útjaik szétváltak, a világ két nagy táborra szakadt.


38. tétel

A gyarmatbirodalmak kiépülése a XIX. században


A gyarmatosítás fogalma, jellemzői:

Gyarmatosításnak nevezzük az újkor történetében azt a folyamatot, amely során a vezető nagyhatalmak gazdasági és politikai függőség alá vonják a világ fejletlenebb (nem iparosodott) területeit.

A gyarmatosítás formáit, illetve fokozatai:
Katonailag megszállni az adott területet, s ott kiépíteni az anyaország közigazgatási rendszerét
Ellenőrzés (protektorátus) alatt tartani az adott területet
Tisztán gazdasági eszközökkel (koncessziókkal, egyoldalúan előnyös szerződésekkel) félgyarmati sorba tartani egy országot

A gyarmatosítás célja:
A terület stratégiai biztosítása
A gyarmaton lévő természeti kincsek kiaknázása
Olcsó munkaerő kihasználása
Újabb piacszerzési lehetőség

A gyarmatosítás ideológiája:
Az elmaradott népek civilizálása (ez igencsak ellentmondásosan valósult meg, bár számos telepes, misszionárius valóban megpróbált segíteni)

Afrika: angol és francia gyarmatok:

A XIX. században megnőtt az érdeklődés Afrika és Ázsia belső területei iránt. Felfedezők járták be a még ismeretlen vidékeket, s megkezdődött a versengés az afrikai területekért. 1830-tól, megjelentek a franciák Algériában, és fokozatosan délre haladva kiterjesztették hatalmukat a Szaharára. 1859-től francia vállalkozásként megkezdődött a Szuezi-csatorna építése. A csatorna, amely több ezer km-rel rövidítette meg az Indiába vezető utat, 1869-ben készült el.

Ezt követően kiéleződött a versengés Anglia és Franciaország között Egyiptom birtoklásáért. Végül 1882-ben Egyiptomot angol csapatok szállták meg. Ekkorra már Anglia jelentős területet szerzett Afrika középső és déli részein.

Különös lendületet adott a gyarmatosításnak, hogy Afrika több pontján értékes nyersanyagokra bukkantak: (Dél-Afrika: arany, gyémánt; Szahara: kőolaj; Kongó-medence: gyémánt, kobalt, mangán, ón, réz) Az angol elképzelésben ekkor már egy Egyiptomtól Dél-Afrikáig terjedő egységes terve fogalmazódott meg, melyet viszont keresztezett az a francia elképzelés, mely az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig kívánt egybefüggő gyarmatot létesíteni.

A század végén az angol-francia villongások helyébe az angoloknak a búrok (dél-afrikai holland telepesek) elleni háborúja lépett. Az 1899-1902 között zajló háborúban Anglia elfoglalta Dél-Afrika legértékesebb bányavidékeit, s megszervezte a Dél-afrikai Uniót (ma Dél-afrikai Köztársaság), amely 1910-ben domínium lett (önkormányzattal rendelkező állam a brit birodalomban)

Olasz és német gyarmatosítás:

Az 1880-as években a hagyományos gyarmatosítók mellett új hatalmak is megjelentek Afrikában. Olaszország előbb Tuniszra tartott igényt, de Franciaországgal szemben alul maradt. Ezután a Vörös-tenger partján és a Szomáli-félszigeten szerzett területeket. Tervbe vették Abesszínia (ma Etiópia) elfoglalását is, de 1887-ben és 1896-ban is vereséget szenvedtek. 1912-ben viszont elfoglalták Líbiát.

Németország 1884 óta volt jelen Afrikában: megszállták Togot és Kamerunt, majd Délnyugat-és kelet-Afrikában szereztek gyarmatokat (ma Namíbia és Tanzánia)

A XX. század elejére Afrika gyarmatosítása befejeződött.

Ázsia gyarmatosítása:

A nagy múltú, fejlett kultúrájú, méreteiben hatalmas államok (India, Perzsia, Kína stb.) meghódítása az afrikai területszerzésnél sokkal nehezebbnek bizonyult.

India belső megosztottságát kihasználva a XIX. század közepére Anglia kiterjesztette hatalmát az egész országra. Ezzel megszerezte a „korona legékesebb gyémántját”. 1857-ben az indiai katonák és parasztok felkelést robbantottak ki az angol uralom ellen (szipoly-felkelés). A felkelést leverték, és Viktória királynőt India császárnőjévé koronázták.
Indiában a megszilárduló angol uralom mellett százezrek haltak éhen.

Az 1850-es évek végén a franciák megjelentek és gyarmatosítottak Délkelet-Ázsiában (Indokína: Vietnám, Laosz, Kambodzsa)

Az ázsiai gyarmatosításba Oroszország is bekapcsolódott. Határait már a XVI. században kitolta az Urálig. Ezután az oroszok fokozatosan birtokba vették a gyéren lakott Szibériát, s eljutottak a Csendes-óceánig. A XIX. század közepén megindult az orosz hódítás Belső-Ázsiában (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán) és a Kaukázus vidékén (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország)

Terjeszkedésük során a Kaukázus vidékén Törökországgal, Belső-Ázsiában Angliával kerültek összeütközésbe, a távol-keleti hódítás Japánnal vezetett háborúhoz (1904. máj.)

Az ázsiai gyarmatosítás sajátossága volt a félgyarmati helyzet, amikor az egykori állam bizonyos látszatönállóságot megőrzött, a közigazgatást a helyi vezetők végezték, gazdaságilag viszont teljesen kiszolgáltatottá vált az ország. Ilyen félgyarmati sorba került Perzsia (ma Irán) és Kína. Míg Perzsiában angol és orosz érdekek érvényesültek, Kínában szinte minden nagyhatalom érdekelt volt. A század végére Kínát érdekeltségi övezetekre (érdekszférákra) osztották Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország és Japán között. 1899-ben az Usa meghirdette a „nyitott kapuk” elvét, ezzel minden ország számára egyenlő gazdasági befolyást teremtett Kínában.

Japán – új nagyhatalom születése:

A XIX. század közepéig Japán elzárkózott a külvilágtól. 1854-ben az USA rákényszeríttette az országot, hogy néhány kikötőjét nyissa meg a külföldi hajók számára. A megkezdődő gyarmatosítás ellen 1866-tól a császár reformokat vezetett be (Meidzsi-reform) Európai minták alapján átszervezte a kormányt és a hadsereget, megszüntette a feudális kiváltságokat, agrárreformot hajtott végre, külföldi szakembereket hívott az országba, tömegesen küldte Európába és Amerikába tanulni a japán diákokat, állami támogatással megteremtette a japán nagyipart. A század végére japán felzárkózott a kapitalista nagyhatalmakhoz.

Nemcsak elkerülte a gyarmattá válást, hanem immár gyarmatosítóként lépett fel Kínával szemben.

Kanada:

Az észak-amerikai földrész hatalmas területű állama 1867-ben brit domínium lett: belügyeit saját kormánya intézi, külpolitikai irányítása, a hadsereg parancsnoksága, az alkotmány jóváhagyása megmaradt az angol király jogának.

Ausztrália, az európaiak által legkésőbb felfedezett földrész teljes egészében angol birtokká vált. Az őslakosok csak néhány százezren voltak. Az angol telepesek kezdetben (1840-ig) szabadon foglaltak maguknak földet. A XIX. század első felében 6 angol gyarmati területre osztották Ausztráliát. Meggyorsította a benépesedést és a fejlődést, hogy 1851-től több helyen is aranylelőhelyet tártak fel.

A század második felében megindult a vasútépítés, kialakult az ipar. A század végéra a 6 tartomány szövetségre lépett egymással. 1901-ben Anglia elismerte az államszövetséget, Ausztráliát önállósággal rendelkező domíniummá nyilvánították.


forrás: http://www.peter.hu/index










HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona