Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

Keresés a honlapon

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



Harmadik Trianon előtt

Harmadik Trianon előtt

2010.01.03.
Jelentősen hozzájárult a századforduló eltorzult liberalizmusa a trianoni tragédiához — nyilatkozta a Nagy Magyarország magazinnak Raffay Ernő, aki segít megérteni Magyarország helyzetét a kor viszonyai között. A történész kitért arra is, hogy szerinte milyen lehetőségeink voltak a békediktátum korrigálására a 90-es években.
1989 után a Kárpát-medencében felbomlott a trianoni diktátumot megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés által létrehozott helyzet. A három trianoni utódállamból — békés vagy fegyveres úton — kettő darabjaira hullott. Volt területeinkkel kapcsolatban számtalan legenda terjed arról, hogy visszaszerezhettük volna-e a Délvidéket, Kárpátalját vagy a Felvidéket. Az Antall-kormány honvédelmi államtitkáraként a kulisszatitkokba is belelátott. Mit gondol, volt-e a mindenkori kormányoknak bármilyen mozgástere ezekben a kérdésekben?

– A történelmi folyamat, amely ’89-ben kezdődött és a 2000-es évek elejéig tartott, legalább fél tucat olyan komoly történelmi lehetőséget eredményezett, amikor akármelyik magyar kormány — tehát az Antall-, a Horn-, vagy az Orbán-kormány — valamelyike, akár a diplomácia, akár a fegyverek erejével beavatkozhatott volna — a ’90-es években ugyanis még volt magyar hadsereg. Határozottan állítom, hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket. A Horn-kormány ’94-98 közötti időszaka pedig nem elhanyagolható, hiszen a történelmi Horvátország felszabadítására elindították 1995-ben az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet. Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Óriási jelentőségű lett volna a két ország szövetsége, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik.

Kétségtelen, hogy az Antall-kormány Kalasnyikov fegyverszállítmánnyal segítette a horvátokat a szerbek elleni háborúban. Ezt a magyar kabinet évekig tagadta, s hivatalosan máig sem erősítették meg. Honvédelmi államtitkárként volt-e valamilyen szerepe a horvátok felfegyverzésében és ha igen, mi volt a céja?

– Utólag már elmondhatom, hogy az úgynevezett Kalasnyikov-ügy egyik szereplője voltam. 1990-ben Horvátországot jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel láttuk el, így támogattuk a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen.

Miért maradt annyiban a kezdeményezés?

– A szerb–magyar határra, hat pontra elektronikai felderítő alakulatokat tett ki a honvéd vezérkar, illetve bizonyos alakulatok szóba kerültek arra az estre, ha valami történik. Annak idején beszéltem néhány vezető tábornokkal — akiknek neve maradjon egyelőre a legnagyobb titokban –, hogy mi lenne, ha Magyarország kezdeményezne egy ilyen beavatkozást. A katonai vezetők támogatták a felvetést. Antall József nekem is, és másoknak is többször mondta, valamint kormányülésen is legalább egyszer elhangzott: várjuk meg, amíg Magyarország gazdaságilag megerősödik, és azt is, hogy — ez volt Antall álláspontja, de a helyzet akkor ezt is mutatta — a szomszédos országok meggyengülnek, akkor lehet majd valamit „csinálni”. Tudomásom szerint ennél nem ment tovább a miniszterelnök.

És mi a helyzet a Felvidékkel kapcsolatban?

– Elszalasztottuk a csehszlovák lehetőséget is 1992–93 fordulóján, pedig akkor még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992. végén Pozsonyban találkoztam Vladimír Mečiar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg. Beszélnünk kell még a kárpátaljai részekről. Leonyid Kucsma ukrán elnök egy ismerősömmel informálisan azt közölte: ha kell Kárpátalja, hát vigyétek. Nos, ezeket a lehetőségeket egyetlenegy magyar kormány sem használta ki.

Majdnem egy évszázad távlatából úgy néz ki, mintha Magyarország ellensége lett volna az egész korabeli győztes „nyugat” a béke elkészítésekor. Miért?

– A nagyhatalmi illetve kishatalmi összefüggések mások. Trianonnak alapvetően két nagy okcsoportja van, a belső és a külső. 1879-ig a magyarságnak igen jó volt a híre az egész világon — az Egyesült Államokban és az európai nyugati világban is, főleg Angliában, de még Franciaországban is.

1879-ben a Magyar Királyság az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Németország katonai szövetségesévé vált. A századfordulóig ez nem volt nagy tragédia, de ekkorra a német imperializmus rendkívüli módon megerősödött, katonailag Európa legfélelmetesebb országa lett. Ettől kezdve figyelhető meg a forrásokban, hogy Magyarországgal kapcsolatban megfordul a nyugati hatalmak egy részének (az angoloknak, a franciáknak és keleti szövetségesüknek, az oroszoknak) az álláspontja. Magyarországot ettől kezdve mint Németország szövetségesét kezelik, és Németország potenciális és tényleges ellenfeleinek célkeresztjébe kerül. Nem bennünket, magyarokat utáltak a franciák — ez óriási tévedés. Azért szedték szét Magyarországot Trianonban, mert az ősi francia–német gyűlölet kapcsán fontos volt, hogy mi német szövetségben harcoltunk a világháborúban — nem is akárhogy.

Ez a nagyhatalmi okcsoport, amelyből látszik: főleg a franciák és az oroszok vetettek szemet Magyarországra. Az oroszok a pánszlávizmus, a balkáni behatolás miatt. Franciaország az 1880-90-es évek fordulóján több milliárd aranyfrank kölcsönt adott abból a célból Oroszországnak, hogy azt a cári haderőre költsék, és Oroszország komoly ellensúly legyen – ezért elnézték a balkáni orosz pánszláv agitációt.

A Trianonhoz vezető úton vannak-e olyan állomások, történések, amelyek mindenképp erre az útra predesztinálták Magyarországot?

– A magyarországi liberalizmus a reformkorban kezdődik, vezetőik olyanok mint Kossuth Lajos, Petőfi Sándor vagy Vasvári Pál. A liberalizmus 1867 után felerősödik, a kormányzat is liberális politikusokból áll. Deák konzervatív-liberálisként nem vállalja ugyan a miniszterelnökséget, de rámutat Andrássy Gyulára, az egykori kossuthista liberális politikusra, és a kormánypárt is és az ellenzék is liberális lesz — a dualista 51 év 1867-1918-ig a magyar liberalizmus fénykora.

A korabeli liberalizmus átalakulásából keletkeznek majd azok az okok, amelyek miatt ez az eszmerendszer hozzájárult a trianoni békediktátum bekövetkezéséhez. A liberalizmus eszmevilágának a kapitalizmussal való összefonódására gondolok. Három tényező kovácsolódik egybe: a liberális eszmevilág, a kapitalista termelési mód és a magyarországi zsidóság. A kapitalistáknak az a jó, ha szabadon működtethetik az üzletet, mert akkor keletkezik profit, tehát ez lesz a meghatározó.

A zsidóságnak megvan nálunk a történelmi szerepe, ami alapvetően pozitív, de negatívumokkal is rendelkezik. A kapitalista bankrendszer, az öt nagy bank és 2000 kisebb, zömével zsidó kézben volt. Ugyanez a helyzet a magyarországi nagyiparral a Weiss-féle művektől a Goldberger-féle textiliparig. Önmagában ez pozitív, mivel történelmi léptékkel mérve Magyarország bankrendszerének és iparának a kialakítását jelentette. A probléma ott kezdődött, hogy Franciaországban a nagyiparos, a nagybankár római katolikus vallású volt, tehát francia. Németországban, Poroszországban evangélikus, tehát germán. Az olasz kapitalista pedig szintén római katolikus olasz ember volt. Magyarországon viszont se nem magyar, se nem keresztény, ami döntő különbség — bár ezt nem elítélőleg mondom.

Van ugyanakkor egy másik tényező is, ez a szabadkőművesség behatolása és kapcsolata a béketárgyalásokkal. A szabadkőművesek Kossuth Lajostól kezdve a legkomolyabb magyar politikusig bezárólag alacsonyabb beosztásúak voltak a rendszeren belül. A szabadkőművesség szép eszmevilága, az emberi szabadságjogok, a liberális mentalitás stb. torzulást szenvedett akkor, amikor a magyar liberalizmus is megváltozott. A két egymást torzító folyamat mint a fogaskerekek, egymásba kapaszkodva mozdultak. A szabadkőművesség alapvetően politikai, manipulatív módszereket kezdett alkalmazni. A magyarországi páholyok 95 százaléka radikális-liberális irányba fordult el, már a századforduló körüli és főleg az 1910-es években. Például Jászi Oszkár, aki se nem magyar, se nem keresztény, hanem egy kozmopolita irányzat képviselője volt, és a liberalizmus túlhajtott radikális változatának szószólója. Tehát eszmetörténeti szempontból radikális-liberális. Ők hirdetik meg az általános és titkos választójogot, ami Tisza István szerint Magyarország területi integritására, és belső, etnikai biztonságára nézve volt veszélyes. A célkitűzésük volt például, hogy a magyarországi iskolákban a vallási-erkölcsi oktatás ne legyen kötelező. Meghirdették tehát, hogy az oktatás államosított legyen, és az egyházak ne tarthassanak fent iskolákat.

Hogyan kapcsolódik ez Trianonhoz?

– Úgy, hogy Magyarország összetartó pántjait az 1890-es évektől az I. világháború végéig meggyöngítették. A magyarság nemcsak politikailag, vallásilag, hanem eszmeileg és etnikai értelemben is szétesett. Például, amikor Tisza István az általános, titkos választójoggal kapcsolatban bejelentette, hogy ő ezt nem támogatja, akkor a Károlyi Mihály-féle radikális-liberálisok a Szociáldemokrata Párttal munkások tömegeit vitték az utcára. Ha a világháborút megelőző 8-10 év társadalmát nézem, akkor a magyar társadalmat egymás ellen marakodó csoportokra és hasonló politikai elitre lehet szétbontani.

A világháború előtti liberális erők vezetésével Jászi Oszkár és Károlyi Mihály kormánya 1918. október 31-én alakult meg, és egy gyönge, tehetetlen kormányzás vette kezdetét, amely szétszedte még a maradék kis hadsereget is, és politikai, etnikai öngyilkosságot követett el. Több kárt okoztak Magyarországnak, mint Kun Béláék, mert amikor Kunék hatalomra kerültek, Párizsban nagyjából már készen volt a békediktátum.

Károlyi kormányában három politikai párt volt jelen. Az általa vezetett Függetlenségi és 48-as párt, amely egy közepesen liberális párt, a Jászi Oszkár által vezetett, 1913-ban alakult Országos Polgári Radikális Párt, ők képviselték a radikális-liberalizmust. Jászi Oszkáron keresztül pedig a szabadkőművességhez is kötődtek. Gondolok itt a Martinovics-páholyra, és a Demokrácia-páholyra, mivel Jászi mind a kettőnek, illetve később már csak az egyiknek volt a vezetője. A Károlyi-kormány harmadik ereje a Szociáldemokrata Párt, amelyiket 1912 májusában, a „vérvörös csütörtökön” Tisza István ellen vittek.

Azt a korszakot, amelyben Magyarország most él, az I. világháborút megelőző tíz évhez tudom hasonlítani, de főleg a Károlyi-kormányzat időszakához. Akkor sem engedték a haderőt fejleszteni, sőt visszavonták a Székely Hadosztályt is. Kísértetiesen hasonló a mai helyzet, Trianon előtti években van most Magyarország.

Az 1000 évig velünk élő más nemzetek (szerbek, románok, szlovákok, ukránok, horvátok stb.) szemében hogyan válhattunk a legnagyobb „gonosszá”? Vagy egyszerű területszerzés motiválta őket?

– A kishatalmi érdekcsoport a Monarchián belül lévő csehek, az 1881-óta létező Román Királyság, amely szövetségese volt 1883 óta az Osztrák–Magyar Monarchiának, de mindenki tudta — Tisza István olyan leveleket ír, amiből ez kiderül, hogy de iure szövetségesek, de facto ellenségek vagyunk a románokkal –, Erdélyre fájt a foguk. A harmadik a Szerb Királyság, akik mögött ott állt az orosz cárizmus — Európa legnagyobb számú hadseregével. A szerb radikális párt ezért került mindig hatalomra, és Magyarország déli területeire vetett szemet. A nagyhatalmak irányából érkező veszély mellett, a kisebb országok mögé álló hatalmak már életveszélyes helyzetet eredményeztek a tízes években, és ezt csak egy ember ismerte fel igazán: Tisza István gróf.

A békeszerződést aláíró államok vezetői a ratifikálás után maguk is sokszor elismerték, hogy rémisztő, amit Magyarországgal tettek. Hogyan ismétlődhetett mégis 1947-ben, és szintén Párizs környékén Trianon kegyetlensége?

– A Trianon utáni negyed évszázadban főleg angol és olasz politikusok ismerték fel, hogy milyen nagy ostobaságot — és a magyar nép szemszögéből milyen súlyos helyzetet – alakítottak ki a Magyar Királyság szétdarabolásával. Itt Lloyd George-ra, Orlandóra és Nittire gondolok. Az olaszok még könyvben is megírták a véleményüket, Lloyd George inkább csak újságnyilatkozatokban beszélt erről. Rothermere Lord, aki szintén az angol politikai és sajtóelit tagja volt, egyenesen Magyarország mellé állt. Az ember ebből azt gondolná, hogy a II. világháború után korrigálják a tévedést –- nem ez történt. A világháborúban ugyanis francia és angol részről a Német Birodalom felemelkedését kellett elsősorban meggátolni. Amerika ugyan bedobta a kardját a szövetségesek mellett, és a Szovjetunióval is társulva vívják meg a háborút, de így engedtek a Kelet-Európára vonatkozó szovjet érdekeknek. Konkrétan annak, hogy a szovjet politikában bizonyos pánszláv dolgok tovább éljenek. Ebbe a magyar érdekek, hogy például Kolozsvár hova is tartozik, nem igazán fértek bele.

2007 nyarán jegyezte be a bíróság a Trianon Kutatóintézetet. Miért, milyen céllal jött létre?

– Négy évvel ezelőtt a görög származású Szidiropulosz Archimédesz szociológus barátommal vetettük fel, hogy több nézőpontból kellene megközelíteni ezt az alig kutatott témakört. Másik cél, hogy a Trianont megelőző évtizedek magyar politikai elitjének a hibáit is feltérképezzük. Ugyanis Trianonnak mind külső, mind belső okai egyaránt meghatározóak voltak, tehát a politikai elitnek, amelyik 1918 előtt vezette az országot, komoly felelőssége van az események alakulásában. Kutatásainkat a Trianoni Szemle folyóiratban publikáljuk, amely igen népszerűnek bizonyul, az első számot négyszer nyomtuk újra. A lap semmilyen támogatást nem kap, a sorsa az előfizetők és a vásárlók kezében van.

Felvidék Ma, Drucza Attila



Jeszenszky Géza levele a Felvidék Ma szerkesztőségének: Raffay meséit

Jeszenszky Géza levele a Felvidék Ma szerkesztőségének: Raffay meséit megcáfoltam

2010.01.06.
(Jeszenszky Géza Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban cikkével kiegészítve) Január 3-án jelent meg portálunkon az a cikk, melyben Raffay Ernő történész a trianoni békediktátum elszalasztott lehetőségeiről beszélt (lásd: Harmadik Trianon előtt). Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere erre válaszolva küldött levelet szerkesztőségünkbe:
"A Raffay szerint 1990 után elmulasztott lehetőségeket pontról-pontra megcáfoltam a Magyar Hírlap 2008. december 10-i számában. Raffay erre semmiféle választ nem adott, azóta változatlanul terjeszti élénk fantáziája – korántsem veszélytelen - termékét.

A Trianon okairól szóló fejtegetéseiben vannak valós elemek, elsősorban a Tisza István érdemeiről és Károlyi Mihály felelősségéről szóló rész, de a trianoni békediktátum okai tekintetében téves állításokkal vezeti félre a gyanútlan olvasót – és önmagát is. Erről a folyamatról szól két kiadásban megjelent könyvem, Az elveszett presztízs, illetve a Trianon konkrét okait összefoglaló, a Magyar Szemle 2005-ös júniusi számában megjelent tanulmányom. Trianonnal részletesen foglalkozik két új munka, egyik Romsics Ignáctól, a másik szerzője pedig Sir Bryan Cartledge, az Egyesült Királyság korábbi budapesti nagykövete. Raffay - nyilatkozata alapján - az említett munkákban szereplő tényeket nem ismeri" - írta Jeszenszky Géza, aki elküldte szerkesztőségünkbe a Magyar Hírlapban megjelent írását is:

A felelőtlen beszéd veszélyei
Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban

Raffay Ernő a közép-európai viszályok magvát elhintő trianoni békével kapcsolatos publikációi és nyilatkozatai jóvoltából sokak által kedvelt történész. Nem feltételezem, hogy e lap december 3-i számában közölt hosszú interjúját Fico szlovák miniszterelnök megbízásából adta, de az bizonyos, hogy az abban foglaltaknak a pozsonyi kormánykörökben nagyon megörültek. A szlovák nacionalisták ugyanis 1990 óta azzal riogatják saját népüket és az európai stabilitást féltő kormányokat, hogy Szlovákiát fenyegeti a magyar revizionizmus, hogy a fiatal állam déli szomszédja el akarja tőle ragadni a Csallóközt, Gömört, talán még a szép Kassát is. Hogy Magyarország azért ragaszkodott a Mária Valéria híd újjáépítéséhez, hogy azon át rohanja le Szlovákiát. Azért van szükség Slota éberségére, a magyar határ mentén a szlovák államiságot szimbolizáló hatalmas kettőskeresztek állítására, a dunaszerdahelyi futballszurkolók móresre tanítására, hogy elriasszák a magyarok kedvét a támadástól. Lám, most az Antall-kormány egykori államtitkára állítja, hogy bizony, megvolt benne (és bizonyára másokban is) a szándék a magyar-szlovák határ megváltoztatására, csak a puha, tehetetlen magyar kormány elszalasztotta a kedvező alkalmat. Az alkalom – Raffay szerint – Csehszlovákia szétválásakor kínálkozott. Érvét azzal támasztja alá, hogy az új szlovák államnak még nem volt ütőképes hadereje, miközben Magyarország még rendelkezett ilyennel. Vagyis az akkor felelős posztot betöltő magyar politikus szerint akár háború árán is vissza kellett volna szerezni az egykor Magyarországhoz tartozó területeknek legalább egy részét.

„Quis quid optat, cito credit,” ki mit óhajt, könnyen hiszi, hangzik a bölcs szentencia. Meciar volt szlovák miniszterelnök most állt elő azzal, hogy bizony Antall 1992. februárban követelte tőle a Csallóköz átadását, de ő keményen visszautasította a szemtelen magyar felvetést. Én, mint akkori külügyminiszter nemcsak cáfoltam Meciar meséjét, de meg is magyaráztam (interjúk mellett a Magyar Nemzet szept. 22-i számában), miért képtelen az állítás. Többek között azért, mert ha akár csak célzásként ilyesmi elhangzott volna, Meciar telekürtölte volna a világot, mekkora veszélyt jelent a békére nézve a magyar kormány. Raffay mostani kijelentései azonban mintegy cáfolják a cáfolatot és ezzel szinte igazolják a szlovák aggodalmakat, a fellángoló magyarellenességet. Ennél is nagyobb baj, ha hiszékeny honfitársaink elhiszik, hogy az elmúlt húsz évben „legalább féltucat” alkalmat szalasztottunk el a magyar határok megváltoztatására. Valóban kellemes álmodozni és azt hinni, hogy Magyarország ma sokkal nagyobb is lehetne, meg bizonyára gazdagabb is, csak a gyáva Antall és kormánya, majd a következő kormányok nem éltek a kínálkozó lehetőségekkel. Raffay állításai azonban minden alapot nélkülöznek, puszta képzelgések, és a 90-es évek nemzetközi viszonyai tekintetében elképesztő tudatlanságról tanúskodnak. Annak idején én úgy tudtam, hogy Raffayt 1993 februárjában betegsége és ítélőképességének ebből fakadó megromlása miatt mentette fel a kormányfő. A mostani interjú (és hasonló tartalmú egyéb megnyilatkozásai) ezt igazolják.

Azzal egyetértek, hogy a fiatal szlovák állam jelenlegi vezetői hamis nemzeti mítoszokat gyártanak, és megpróbálják kisajátítani a közös, illetve helyenként a kifejezetten magyar történelmet. Felháborítóak és tűrhetetlenek a Magyarország és a szlovákiai magyar kisebbség elleni verbális, időnként pedig sajnos tettleges szlovák támadások. Ezekre azonban nem az érzelmek felkorbácsolásával és félrevezető állításokkal kell válaszolni, hanem a tények felsorakoztatásával, és a szlovák társadalom jóérzésű, tárgyilagos részével közösen kell gátat vetni az elszabaduló indulatoknak.

Raffay az interjúban az állítólagos határváltoztatási lehetőségek közül kettőt említ: horvát szövetségben vissza lehetett volna szerezni a Délvidék Szerbiához került részét, Csehszlovákia felbomlásakor pedig Szlovákia magyarlakta déli sávját. Az 1975-ben 35 állam, köztük Magyarország által aláírt és nemzetközi jogilag kötelező Helsinki Záróokmány megerősítette a II. világháború után létrejött határokat, de az érintett államok kölcsönös egyetértése esetén megengedi a békés határváltozást. Épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem,” egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Tehát maradna az erő, a háború. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést? Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna a kormányt! De ha tévednék, ha a 2004-ben a határontúli magyarok állampolgárságát is elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg?

Szövetség, akár államszövetség kellett volna a horvátokkal – állítja Raffay. Hiheti bárki, hogy a szerb gyámság alól szabadulni akaró horvátok készek lettek volna visszatérni az 1918-ban általuk felmondott magyar-horvát unióhoz? Magyar-horvát katonai szövetség Szerbia ellen? Az is valóságos csoda volt, hogy az 1991-ben még rendkívül erős Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legyőzni a horvátokat, de országuk egy részét azért elfoglalta, és 1995-ben is csak a NATO boszniai katonai beavatkozása tette lehetővé, hogy Horvátország visszaszerezze az ellenőrzést országa egész területe felett. Szerbiától azonban egyetlen falut, egyetlen horvát-lakta vajdasági települést sem szerzett meg. Magyarország beavatkozása ezen semmit sem változtatott volna, de igen jól jött volna Belgrádnak, mert saját „belső” agresszióját a „külső” agresszió mintegy feledtette volna. És nem mellékesen szabad kezet kínált volna a vajdasági magyarok megtámadásához, elűzéséhez! Ilyen felelőtlen kaland természetesen soha nem fordult meg Antall és felelős munkatársai fejében!

1992-ben a magyar Országgyűlés tagjainak többsége elhitte a Duna-körösöknek, hogy Dunacsúnnál nem lehet a Dunát elterelni, s az erre készülő szlovákok csak blöffölnek. Antallal együtt én viszont komolyan vettem a veszélyt, és a nyugat-európai kormányok közreműködésével próbáltuk őket ettől visszatartani. Annyit el is értünk, hogy az Európai Közösség nyomatékosan felszólította mindkét felet, hogy tartózkodjék minden egyoldalú lépéstől – vagyis Csehszlovákia (akkor már ténylegesen Szlovákia) az eltereléstől, Magyarország pedig mozgósítástól, vagy más katonai lépéstől. Amikor októberben az elterelés megkezdődött, elvben megpróbálhattuk volna ezt katonai erővel akadályozni meg, de ez háborút jelentett volna. Nem az önálló hadsereggel Raffay szerint még nem rendelkező Szlovákiával, hanem a még fennálló Csehszlovákiának a magyarnál minden tekintetben jóval erősebb hadseregével. Ez nem képzelgés, ezt én pontosan tudtam. Hogy akkor mi lapult Raffay táskájában, azt nem tudom, de az erőviszonyok szempontjából az lényegtelen volt.

A szomszédságunkban felbomló föderációk minden tagjával jó viszonyban akartunk lenni, kivált azokkal az új államokkal, amelyekben jelentős számban éltek magyarok. Ellenséges szomszédoktól végképp nem várhattuk azt, hogy jól fognak bánni magyar kisebbségükkel. Ha Magyarország 1993-ban nem ismeri el Szlovákiát, ezzel egyedül maradtunk volna. Nem voltunk alkupozícióban, hogy az elismerésért cserébe területet, vagy az ottani magyarok számára autonómiát kérhettünk volna. Erre semmi sem késztette vagy kényszerítette az új országot. Meciarék egyetlen dologtól tartottak: ha az önrendelkezési elv alapján a szlovákok kiválnak Csehszlovákiából, akkor a szlovákiai magyarok is kiválhatnak Szlovákiából. Ettől, illetve ennek más szeparatista törekvésekre gyakorolt hatásától erősen tartott is a Csehszlovákiát egyben tartani akaró nemzetközi közösség. 1992-ben a világsajtó tele volt az ottani magyar kisebbségről szóló cikkekkel. Ezek persze nem a kiválást, esetleg az autonómiát támogatták, csak ijesztgetni próbálták a szlovákokat ennek úgymond veszélyével. De az akkori vezető szlovákiai magyar politikusok jól tudták azt, amit – úgy látszik - Raffay nem tud: a magyarok jelentős részének 1945 utáni kitelepítése és a helyükre hozott szlovákok, valamint a kommunista korszak erőteljes iparosítása és az ezzel járó belső telepítések következtében a Szlovákia déli részén lévő városokban, Kassától Érsekújvárig, a szlovák elem került többségbe, tehát egy népszavazás esetén ezek aligha választanák Magyarországot. A vegyes lakosságú falvak esetében is kétséges lenne az eredmény. Ezzel szemben mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni.

Jeszenszky Géza

Felvidék Ma



Néhány gondolat Jeszenszky Géza meséihez...

Néhány gondolat Jeszenszky Géza meséihez...

2010.01.09.
A rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb tragédiája, hogy külügyeinek élén alkalmatlan, adott esetben tehetségtelen és méltatlan személyek álltak. Hogy kit terhel közülük nagyobb felelősség az ország külügyeinek állapotát illetően, arról sokat lehetne vitatkozni, de hogy az elvakult atlantizmusától az orrán túl alig látó Jeszenszky Géza oroszlánrészt vállalt a hanyatlásban, az eléggé valószínű. A Raffay Ernő terhére címzett magyarázkodása juttatta mindezeket eszembe...

Ezek között is mindenekelőtt az a rész, amely az önálló Szlovákia megalakulásával kapcsolatos - súlyosan téves és alapjaiban beteg feltételezéseit illeti:

"Mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni."

Ezek a sorok egy átlagos, különösebb történelmi-politikai képzettséggel nem rendelkező - de a hírlapokat azért átolvasó - polgártól is igen ostobán hangzanának, nemhogy egy történelmi-politikai képzettségekkel rendelkező, felelős pozíciót (egykoron) betöltő politikustól.

Szeretném megérteni Jeszenszky logikáját, hogy ugyan mire alapozva gondolta, hogy egy önálló Szlovákia majd becsülni fogja az ott élő őslakos magyar kisebbséget, s hogy Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Hiszen ismerte, vagy legalábbis - történészként mindenképpen - ismernie kellett volna az előzményeket és az akkori körülményeket. Milyen alapon várhatta bárki is Mečiartól, hogy becsülni fogja a felvidéki magyarokat? Milyen alapon lehetett arra számítani, hogy bármely szlovák vezető politikus is hajlandó lesz az emberi jogokat durván sértő, gyalázatos Beneą-dekrétumok ügyének felülvizsgálatára (ez ugyanis számunkra, felvidéki magyarok számára alapvető kérdés)? Milyen alapon várhatta bárki is egy épp megszületett nemzetállamtól, amely ráadásul egész területét ebül szerezte meg a szomszédtól, hogy majd az ott élő kisebbségeket partnernek, államalkotó nemzetnek fogja tekinteni? Hiszen a szlovákok múltról alkotott elképzeléseihez (amely alapján írják a történelmüket) szervesen hozzátartozik az a hazugság, hogy a magyarok mindigis a szlovákság elnyomói voltak, önálló államiságuk kialakításának megakadályozói, stb. Mégis milyen alapon gondolhatta egy felelős külügyminiszter, hogy az önálló Szlovákia megalakításával egy csapásra meg fog változni ez a gondolkodás? Ha pedig nem tudott ezekről a tényekről, akkor érthetetlen, miképpen kerülhetett abba a pozícióba.

Kezdettől fogva tudhattuk, hogy a szlovák nemzetállami törekvésekkel nem férhetnek össze a felvidéki magyarság jogos igényei. Ezek ugyanis egymást zárják ki. A szlovák nemzettudat egyik lényeges definíciós eleme a magyarokkal való szembehelyezkedés, ilyen értelemben az egész szlovák állami és nemzeti lét voltaképpen relatív: a magyaroktól függ. A magyarok a meghatározói a múltnak (negatív), a jelennek (negatív) és a jövőnek is (semleges - minthogy szándékaik szerint a jövőben mi már itt nem fogunk labdába rúgni, sőt létezni sem). Ebből táplálkozik a kisebbrendűségi érzésük is, amely az irányunkban megnyilvánuló ellenszenvre, olykor gyűlöletre indítja őket. A magyarokkal itt választásokat lehet nyerni és elbukni - függően attól, hogy ki tud bennünket jobban leköpni, meggyalázni, elnyomni. És ebben a méltatlan játékban bizony nagyon sokan licitálnak, egymáson is túltéve.

És ezek a dolgok nem újdonságok. Érthetetlen tehát, hogy külügyminiszterként hogyan álmodozhatott Jeszenszky a szlovákok megértő, tisztességes hozzáállásáról, a velünk való korrekt bánásmódról, stb. Persze ez lett volna az ideális, csakhogy a politika nyilván nem idealistáknak való. A mi fájdalmunk, hogy sajnos mégis ilyen ember ült akkor abban a bizonyos bársonyszékben.

Jeszenszkynek ez a fajta téves jóindulata (mert nem feltételezek rosszindulatot) nem egyedi, az ukránokkal kapcsolatban legalább ekkora öngólt sikerült lőnie az alapszerződéssel. Amelyről mellesleg olyan "pletykák" terjengenek, miszerint az alapszerződés szövegét Jeszenszky el sem olvasta (erről az állítólagos kiszivárogtató nyilatkozik ebben az interjúban). Ez persze nem lenne meglepő, az ilyesminek sajnos van gyakorlata Magyarországon. Legutóbb például a lisszaboni szerződés volt az olyan nagyobb súlyú nemzetközi dokumentum, amelyet a Tisztelt Ház még a fordítás megjelenése előtt, olvasatlanul megszavazott.

Végül, mindenképpen le kell szögeznem azt is, hogy távolról sem szeretném - erre semmiféle jogom és okom nincs is - kétségbe vonni Jeszenszky alapvető jószéndékát, vagy nemzeti gondolkodását. A módszerei, a konkrét tettei azok, amelyeket a nemzet sorsát rontó tények közé sorolok. Raffay Ernő véleménye, megállapításai - bármily radikálisnak tűnnek is - sokkal inkább reálisak és életszerűbbek, mint Jeszenszky felhők közötti idealista és végtelenül naiv álmodozásai.

Szűcs Dániel, Felvidék Ma
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19581&Itemid=54



Jeszenszky Géza: Nevetséges, de veszélyes gondolatok

Jeszenszky Géza: Nevetséges, de veszélyes gondolatok

2010.01.10.
Kedves dolog Szűcs Dánieltől, hogy jószándékomat és nemzeti gondolkodásomat nem vonja kétségbe, csupán naivnak, valamint „tehetségtelen és méltatlan” személynek tart. Én nem kívánom ezt az urat sértegetni, hiszen amit a mai szlovákok jelentős részének a gondolkodásáról, magyar-fóbiájáról ír, azzal sajnos egyet kell értenem, de vészes külpolitikai tájékozatlanságát meg kell állapítanom. Politikai alapállását, szélsőjobbikos gondolkodását pedig elárulja, hogy engem „elvakult atlantistá”-nak nevez.

Raffay lényegében azt állítja, hogy Magyarországnak 1992-ben háborút kellett volna indítania Jugoszlávia ellen, majd 1992/93-ban Szlovákia ellen. Szűcs nem érzi, hogy micsoda bűnös felelőtlenség egy akkori (bár rövidesen leváltott) hadügyi államtitkártól ezzel előállni? Micsoda muníciót ad a szlovák és szerb szélsőségesek és a magyarságot mindenféle vádakkal illető külföldi zsurnaliszták számára ezzel – a szerencsére teljesen alaptalan - mesével?

A leközölt újságcikkben is utaltam, hogy a mai viszonyok között nemcsak morálisan megengedhetetlen Közép-Európában háborút indítani (a szerbek úgy látszik ezt, súlyos árat fizetve, de megtanulták), ez nemcsak politikai öngyilkosság lett volna, nemcsak fellázadt volna az ilyen politika ellen az ország, de az eredmény katasztrofális vereség lett volna már 1992-ben. Pont Raffay nem ismerné az akkori katonai erőviszonyokat? Nem tudja, hogy magyar támadás esetén minimálisan három de akár hét szomszédunk lett volna kész fegyvert fogni a „békebontó” Magyarország ellen? Rögtön akcióba lépett volna az Európai Közösség, a Biztonsági Tanács, a kormány megbukott volna, az országból nemzetközi pária vált volna, és a kisebbségben élő magyarok az atrocitások sorozatát szenvedték volna el. Ez nem mese, vagy vízió, hanem a történelem és a politika minimális ismerete alapján levonható következtetés.

Magyarország XX. századi tragédiájának az alapvető oka az volt, hogy a nemzetközi életben nem voltak jó és erős barátai, csak rossz és bennünket kompromittáló szövetségesei. Ma hol keressünk megértést, támogatást, talán Putyin Oroszországánál, vagy a fundamentalista Iránnál? Az Egyesült Államok és az Európai Unió mentalitása és sok lépése jogosan bírálható, de elveiket és jogrendszerüket tekintve különb országokat vagy szövetségeket nem ismerek, gazdasági és katonai erejük pedig túlnyomó. Mind a NATO-nak, mind az EU-nak a tagja vagyunk, örülök, hogy ehhez atlantizmusommal személyesen is hozzá tudtam járulni.

Komolyabb Szűcsnek az a „vád”-ja, hogy irreális volt a függetlenné vált Szlovákiától becsületes, ésszerű, és az európai normákkal valamint a nyugat-európai gyakorlattal összhangban álló politikát várni magyar kisebbségével szemben. El kell árulnom, erre én is kevés esélyt adtam akkor, legalábbis rövid távon. Pontosan ez volt Duray Miklós véleménye is, amikor 1992 őszén ezekről az esélyekről beszélgettünk miniszteri dolgozószobámban. Ha azonban az Európa Tanács, a NATO, később pedig az Európai Unió komolyan vette volna (és venné ma) saját elveit, nyilatkozatait és konvencióit, akkor az önálló Szlovákia egyik intézménybe sem nyerhetett volna fölvételt akkori (vagy mostani) kisebbségi politikájával. Jobb híján ezekbe az intézményekbe kellett fektetni bizalmunkat, mert Meciarral több ízben tárgyalva tőle csak rosszat várhattunk. 1998-ban azonban a Dzurinda-kormány legalább megindult azon az úton, amit 2008-ban megjelent publicisztikai írásomban kívánatos politikaként megfogalmaztam. Hogy ez az óhaj egyszer megvalósuljon, ahhoz a szlovák politika mellett a szlovákiai magyarok magatartásának, politikájának is meg kellene változnia. Első lépésként a Szűcs-féle gondolkodást kell visszautasítani, valójában egyszerűen lesajnálva kinevetni.

Jeszenszky Géza



Trianon, az európai tragédia

Trianon, az európai tragédia

2010.01.10.
Honlapunknak az utóbbi héten legolvasottabb cikkei közé tartozott az ún. "Jeszenszky-Raffay csörteváltás", azaz, milyen külpolitikát kellett volna folytatnia a rendszerváltozás után felállt, Antall József vezette magyar kormánynak. Ahhoz, hogy teljes képet alakítson ki a két évtizeddel ezelőtti helyzetről, érdemes lehet elolvasni Jeszenszky Géza Trianon, az európai tragédia tanulmányát (megjelent a Magyar Szemle júniusi számában), mely viszonylag hosszúra sikeredett, de a témához képest mégis rövid és tömör.

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
A mit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helybenhagyja.

(Arany János: Civilisatio)

Az 1878-as berlini kongresszus után, negyven évvel az I. világháborút lezáró békék aláírása előtt Arany János szinte megjósolta, ami az 1919-es párizsi békekonferencián történt. Ennek következtében ma kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerződés megítélésében: azt legsúlyosabb nemzeti tragédiánknak tartja. Külföldön azonban kevesen értik meg és érzik át, miért be nem hegedő seb a magyarság számára az 1920-as amputálás, miért érezzük ma is az elvesztett végtagokat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ami a magyaroknak egy tragikus vereség, az igazságtalan, rossz és súlyos következményekkel járó béke legklasszikusabb esete, az szomszédjaink többsége szemében győzelem, sőt történelmi igazságtétel. Ezért fontos kötelességünk, hogy megértessük az egész világgal, elsősorban pedig szomszédjainkkal, hogy a II. világháború, térségünk náci, majd kommunista uralom alá kerülése nagymértékben írható az 1919/20-as békerendezés számlájára, a trianoni béke pedig – Eris almájának bizonyulva - korábban nem tapasztalt mélységű viszályok magját hintette el Közép-Európában. Ahogy Churchill oly találóan írta: „az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népek és tartományok számára a függetlenség olyan kínszenvedéseket hozott, amelyeket a régi költők és teológusok csak az elkárhozottak számára tudtak elképzelni.” .

Mit tudunk ma mondani Trianonról önmagunknak, túl azon, hogy Európa egyik legrégibb államát és benne a magyarságot földarabolta, hogy nagyon fáj, hogy nem feledjük a tért, ahol történelmünk jelentős eseményei lejátszódtak, ahol annyi nagy emberünk született és alkotott, s ahol ma is több millió magyar áll helyt, mostoha körülmények között? Mit tudunk mondani erről a tragédiáról a világnak, amit kész meghallani, aminek lehet foganatja? A tények és a következmények fölidézése persze mindig időszerű, hiszen minden nemzedéknek meg kell ismernie azokat a tényezőket, amelyek sorsát meghatározzák, de közel 85 évvel a békediktátum aláírása és 15 évvel a nagy európai földrengés, a rendszerváltozások után elsősorban arra kell választ keresnünk, hogy mennyire sikerült fölszámolni ennek a szerződésnek a ma is ható káros következményeit, illetve az orvoslás érdekében mik a jelenlegi lehetőségek és feladatok.

A magyar demokraták 1989 előtt hittek abban, hogy a diktatúra eltűnése meg fogja szüntetni, vagy legalább enyhíteni fogja a nemzetiségi konfliktusokat, 1989 után pedig bíztak abban, hogy a szabadság és a demokrácia radikális javulást fog hozni Trianon elsődleges kárvallottai, a határainkon túl élő magyarok számára. A kedvező irányú változások ellenére az alapvető cél, a határainkon kívülre került magyar közösségek fönnmaradását garantáló autonómia még nem valósult meg, sőt ettől valamennyi szomszédunk a leghatározottabban elzárkózik, ezért továbbra is törekednünk kell arra, hogy Európa és az egész világ felelősen gondolkodó politikusainak és szakértőinek a támogatásával ennek valamilyen válfaja mielőbb megvalósuljon. Így a trianoni békeszerződéssel létrejött súlyos feszültségforrás megszűnne, a magyar kérdés megoldódna – de nem a határon túlra került magyar közösségek eltűnésével.

Koltay Gábor nagy érdeklődést és nagy vitákat kiváltó filmje nem a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozik, inkább az érzelmekre ható szubjektív alkotás. Nem tárja föl az I. világháborúhoz és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásához, majd a magyar békeszerződéshez vezető valódi okokat, s nem mutatja be a függetlenné váló csonka ország megoldhatatlannak bizonyult külpolitikai dilemmáit, a kényszerpályát. A nemzetnevelés helyett az önsajnálat és a bűnbak-keresés zsákutcájába viszi népes nézőseregét. Az alábbiak – csak vázlatosan – a valódi okokat és folyamatokat kísérlik meg összefoglalni.

Az önrendelkezés elve és a megvalósítás

A történelmi Magyar Királyság 1918-20 közötti fölosztásának gyökere abban rejlik, hogy a mohácsi csatavesztést követően a két évszázadon át tartó, szinte szünet nélküli háborúskodás következtében az ország népessége közel felére csökkent, majd azt követően – szervezett és spontán bevándorlás révén – igen jelentős nem-magyar lakosság telepedett le, elsősorban az Alföld déli felében és Erdélyben. Tízezrek hajóztak le a Dunán Németországból, vagy még távolabbról, hogy éljenek a beígért előnyökkel, a szabad földdel, az adómentességgel és a mocsarakat lecsapolva ismét termővé fordítsák a földeket. Jöttek a túlzsúfolt Felföldről is az ekkor még tótnak hívottak, jöttek a Kárpátok alól a ruszinok, s jöttek magyarok az ország minden részéből. Ekkor menekültek nagy számban a Török Birodalom adóterheit nyögő ortodox keresztények, a románok és a szerbek Erdélybe és Magyarországra. Be is igazolódott, hogy ez volt az Ígéret Földje, százötven év sem kellett hozzá, hogy a telepesek virágzó kultúrtájjá varázsolják az elnéptelenedett területeket. Az új lakosság jelentős része hamarosan „hungarus” tudatú lett és azonosult az őt befogadó országgal, de a modern nemzeti eszme a XIX. század közepére behatolt a nem-magyar népek soraiba is, akik 1848-ban már nyelvi jogok mellé területi autonómiát is igényeltek maguknak. A bécsi udvartól és bigott vallási vezetőktől felhergelt horvát, szerb és (csak részben) a román parasztság a szabadságharc idején a magyarság ellen fordult, de a szlovákok döntő többsége Görgey zászlója alá állt. A kiegyezést következő évtizedekben a nemzeti-vallási feszültségeket valamennyire feloldotta a szerb és a román egyházak autonómiája, az egyéni jogokat biztosító 1868-as nemzetiségi törvény, nem utolsó sorban pedig a növekvő gazdasági jólét. A bunyevác-magyar Gyurkovics-lányok idillje, amit olyan hatásosan és oly meleg szívvel írt meg a verseci sváb patikus fia, Herczeg Ferenc, egykor Jókai után a legnépszerűbb írófejedelem, nem állt távol a valóságtól. A nemzetiségi értelmiség azonban többet, közösségként történő elismerést és etnikai alapú területi autonómiát követelt, amitől az akkori magyar társadalom – a történeti jog mellett a lakosság kevert jellegére hivatkozva – elzárkózott.

Amikor 1918-ban a magyar újságokban is megjelentek azok a térképek és röplapok, amelyek a történelmi Magyar Királyság földarabolását mint a győzelemre álló antant-hatalmak egyik hadicélját tüntették föl, még szinte senki sem hitte el, hogy idegen kézre juthat az ezeréves oroszág két harmada. Hogy a magyarok számára külfölddé fog válni Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa és a magyar kultúra egyik fellegvára, Pozsony, évszázadokon át az országgyűlések és királyaink koronázásának színhelye, a magyar középkor emlékeit megőrző megannyi felvidéki és erdélyi vár és kastély, az aradi vesztőhely, a színmagyar Székelyföld és Csallóköz, vagy a török háborúk után újra betelepített és kemény munkával Európa legtermékenyebbé tett földje, a Bácska és a Bánát. A béke alapelveit rögzítő, Wilson amerikai elnök által 1918 első felében megfogalmazott hadicélok és elvek a népek önrendelkezési jogát hirdették meg, s a központi hatalmak ebben bízva tették le a fegyvert. A magyarok között különösen erős volt a bizakodás, hogy az erkölcsös politikát hirdető „wilsonizmus” erősebb lesz, mint a szomszédok hódító szándékai.

1918 végén a történelmi Magyarország Atlantiszként elsüllyedt. A magyarsággal évszázadokon át sorsközösségben élő románok, szlovákok és szerbek miért váltak ki a Magyar Királyságból és miért igényeltek akkora darabot a magyarság testéből? Miért húztak a győztes nagyhatalmak igazságtalan határokat? Trianon oka nem a döntéshozók tudatlansága vagy félrevezetettsége volt, hanem az etnikai határok elvének részrehajló, elfogult, politikai számításból eredő eltorzított alkalmazása. Alapvetően az tette lehetővé a cseh, román és szerb politika mohóságának az érvényesülését, hogy a főként francia tisztek által irányított szerb, cseh és román haderő 1919 elejére megszállta és birtokba vette az általuk igényelt területek döntő többségét. Sajnos mi magyarok is hozzájárultunk saját balsorsunkhoz: a győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, ezért az antant által átadott jegyzékekben kiürítendőnek megjelölt országrészeket harc nélkül föladta.

A békeszerződés az önrendelkezési elvre hivatkozva, de a népszavazást kérő magyar javaslatot elutasítva - az 191O-es népszámlálás adatai szerint – 3 424 000 magyar anyanyelvű ember került megkérdezése nélkül, akarata ellenére idegen államok fennhatósága alá. Az 1910-es, meglehetősen hiteles népszámlálási adatok szerint a Csehszlovákiának ítélt területen 1 072 000 magyar, 435 000 ukrán vagy ruszin, 263 000 német és 1 702 000 szlovák élt. A Romániához csatolt részeken 1 664 000 magyar, 2 824 000 román és 750 000 egyéb nemzetiségű, főként németajkú szász és sváb lakott. Végül az új délszláv állam polgára lett közel 600 000 magyar és 800 000 sváb, szlovák, román és ruszin - 2 824 000 szerbbel és horváttal együtt, ezen belül a Vajdaság nemzetiségi összetétele a következő volt: 426 000 magyar, 511 000 szerb és 576 000 más nemzetiségű. Az autonómiával rendelkező Horvátországot nem számítva 54 %-os magyar többségű történelmi ország utódállamai sem lettek éppen nemzeti államok. Közel félmillió magyar elűzése után, a magyarság számát változatos eszközökkel csökkentő első népszlámlálások alapján Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5 % volt (22,5 % német, 15,7 % szlovák, 5,5 % magyarral szemben), Románia lakosságában 72 % volt román, a többi magyar, német és ukrán vagy ruszin, a délszláv államban pedig a vezetést egyértelműen kézben tartó szerbek aránya 47,7 % volt, 23,3 % horvát, 8,5 % szlovén, 5,5 % albán és 3,9 % magyar mellett. Ezek alapján egyértelműen megállapítható: a trianoni békeszerződés a győztesek által meghirdetett elvek megcsúfolása volt.

A világháború okai és a közép-európai hadicélok

Eötvös József a XIX. század egyik uralkodó eszméjének nevezte a "nemzetiséget," s valóban a saját nemzet vélt vagy valós érdekeinek minden más ügy elébe helyezése teret nyert egész Európában, hogy szép eredmények után eltorzuljon és végső soron két világháborúnak és szörnyű "etnikai tisztogatásoknak" legyen a fő oka. A XX. század elején Közép- és Kelet-Európa nagy birodalmait (a Habsburgot, az oroszt és az oszmán-törököt) a kereteik között élő népek egyre szűkebbnek érezték nemzeti eszményeik és céljaik megvalósításához. 1914 előtt azonban az európai hatalmi egyensúly követelménye és mindenek előtt a nagyhatalmak érdeke a status quo megőrzését diktálta, így a fönnálló határok bármiféle megváltoztatása illuzórikusnak tűnt. Az első világháború mélyebb oka azonban nem az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek önállósulási törekvése volt, hanem a rohamosan növekvő gazdasági és katonai erejével kérkedő és magának „a nap alatt” több helyet követő német politika, továbbá az a francia, brit és orosz félelem, hogy Németország Európa vezető hatalmává válik. Ugyanakkor Németország és Ausztria-Magyarország félt a vele szembenálló hármas "antant" teljes katonai fölényének a kialakulásától és kész volt egy preventív háborúra ennek megakadályozása érdekében. A boszniai szerb terrorista Princip fegyverét pedig egy olyan Nagy-Szerbia megteremtésének vágya sütötte el, amelyhez jelentős nem-szerb többségű területek is tartoztak volna. A (történetesen szlávbarát és magyarellenes érzelmű) osztrák-magyar trónörökös meggyilkolásából végül a nagyhatalmi ellentétek és a szövetségi rendszerek csináltak világháborút. Ebből Magyarország kimaradni nem tudott, de nem is akart (emlékezzünk csak, milyen lelkesedéssel indultak a magyar bakák is a „kutya Szerbia” megregulázására), még kevésbé állhatott a másik oldal, az antant mellé.
[Kiegészítő megjegyzésem 2009-ben: Tisza érezte a veszélyt, tartott egy világháborútól, féltette Erdélyt, végül azzal győzték meg a németek, hogy három év múlva a franciák által pénzelt orosz vasútépítések nyomán gyorsan mozgósíthatóvá válik az orosz embertömeg, és ettől fogva az antant elvitathatatlan fölénybe kerül.]

Az Osztrák-Magyar Monarchia fölosztása nem szerepelt az antant hadicéljai között, de a háború első szakaszában a szerb és az orosz szövetségesnek, majd a hadbalépés fejében Olaszországnak és Romániának tett területi ígéretek (így az 1916-os titkos, Erdélyt és egész Kelet-Magyarországot koncul kínáló bukaresti szerződés) már a földarabolás irányába mutattak. A történelmi lehetőség fölismerése vezérelte a bécsi Reichsrat tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy 1914-15-ben Angliába, illetve Franciaországba emigráljanak és ott - velük rokonszenvező politikusok, újságírók és rangos közéleti személyiségek közreműködésével - szisztematikus meggyőző kampányt indítsanak a Monarchia fölosztása és helyén nemzeti államok létrehozása érdekében. Nagy teljesítmény volt a birodalmi mentalitású, a "balkanizálódást" lesajnálva emlegető briteket és a létével a föderatív szerkezet sikerét bizonyító Egyesült Államokat meggyőzni. Ez elsősorban nem az érvek erejének volt köszönhető, hanem annak, hogy sikerült a szerb, horvát, cseh és román nemzeti mozgalmak céljait összekapcsolni a francia, brit, olasz érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök nagyszabású, egy új nemzetközi rend létrehozására irányuló látomásaival.

A háború elhúzódása azonban minden hadviselő országban növelte a békevágyat és - legalábbis átmenetileg - háttérbe szorította a nyíltan hódító jellegű hadicélokat, ezért az antant-hatalmaknak "jól jött," hogy az "elnyomott kis népek" önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával morálisan igazolni lehetett az imperialisztikus háborút. Ezt fejezte ki 1917. január 10-i, Wilson békejavaslataira adott válaszjegyzékük, amelyben már a háború egyik céljaként szerepelt "az olaszok, a szlávok, a románok és a csehszlovákok fölszabadítása az idegen uralom alól." IV. Károly trónralépése után azonban, 1917 végén, a bolsevik hatalomátvétel, az olaszok caporettoi súlyos veresége és Románia összeomlása nyomán komoly formában fölmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata, s ez esetben az antant kész volt elejteni az emigránsoknak tett ígéreteket. Smuts tábornok, a brit háborús kabinet dél-afrikai búr származású tagja, az 1917. november 19-i szövetségesközi konferencia jóváhagyásával 1917. december 18-19-én Genfben titkos tárgyalásokat folytatott Mensdorff volt londoni osztrák-magyar nagykövettel. Smuts a Németországgal történő szakítás fejében nemcsak Ausztria-Magyarország megmaradását volt kész elfogadni, de az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is egy föderálissá átszervezett Habsburg-monarchia részeként képzelte el. Lloyd George brit miniszterelnök és Wilson amerikai elnök 1918. január 5-én, illetve 9-én nyilvánosan Ausztria-Magyarország népeinek autonómiája, de területi integritásának megőrzése mellett foglalt állást. A császár-király és Ausztria-Magyarország legtekintélyesebb politikusai viszont nem akarták vagy nem merték vállalni német szövetségesük cserbenhagyását, ezért a különbéke helyett a kölcsönös engedményeken alapuló általános békét szorgalmazták. 1918 tavaszán azonban Lenin Oroszországa kivált a háborúból, és a németek mindent egy lapra, egy győzelmes nyugati offenzívára tettek föl. Ennek kezdeti sikerei fölértékelték a Monarchia fölbomlasztására törekvő erők jelentőségét. Áprilisban az olasz fronton megkezdődött a lélektani hadviselés történelmének nem előzmények nélküli, de mégis új korszakot jelentő fejezete. Naponta mintegy 150.000 röplappal kezdték bombázni az osztrák-magyar egységeket. Ezeken bejelentették a cseh és dél¬szláv függetlenség programját és ennek a szövetséges kormányok részéről történő támogatását, az új államok határait feltüntető térképekkel illusztrálva. A szláv és román egységeket dezertálás¬ra szólították föl, s fölkí¬nál¬ták, hogy lépjenek be a szövetségesek által létre¬hozott cseh és délszláv légiókba. E propaganda ajánlata - nemzeti függetlenség, sosem álmodott kedvező határok és szövet¬sé¬gesként való elismerés az antant részéről - rendkívül vonzó volt és nagyban hozzájárult nemcsak a Monarchia 1918. júniusi offenzívájának kudarcához, de magához a végső összeomlás¬hoz is.

A nyár folyamán a szövetségesek hadviselő félként ismerték el Csehszlovákiát, októberben pedig az Osztrák-Magyar Monarchia fegyverszüneti kérelmére adott válaszban ragaszkodtak a csehszlovák és délszláv függetlenség elismeréséhez. Az utolsó közös külügyminiszter, ifj. Andrássy Gyula 1918. október 27-i jegyzékében ezt elfogadta, másnap Prágában, október 29-én Zágrábban, 30-án pedig Turócszentmártonban kikiáltották a függetlenséget, illetve az elszakadást.

Az új magyar határok kialakulása

Magyarország határairól a november 3-án Páduában aláírt fegyverszünet nem rendelkezett, de lehetővé tette a Monarchia bármely területének az antant csapatai által történő megszállását. A délen előrenyomuló, Franchet d'Esperey francia tábornok által vezetett antant-haderő - az őszirózsás forradalom vezetői által Belgrádban aláírt katonai konvenció alapján - csak Magyarország déli sávját szállta meg. Benes csehszlovák külügyminiszter azonban novembertől hivatalosan részt vett a szövetségesek párizsi politikai tanácskozásain és elérte, hogy az antant felhatalmazza a cseh haderőt az általa igényelt területek megszállására. A Károlyi Mihály által vezetett magyar kormány a nagyjából a mai határ szerint igényelt területeket ellenállás nélkül kiürítette. Január végére a cseh hadsereg birtokba vette - korabeli szóhasználattal - az egész Felvidéket, a mai Szlovákiát.

A háborúban vereséget szenvedett és 1918. májusában különbékét kötött Románia - öt nappal a fegyverszünet aláírása után - ismét "belépett" a háborúba és a belgrádi demarkációs vonallal mit sem törődve hadseregével fokozatosan elfoglalta Erdélyt. A december 1-én Gyulafehérvárott tartott, kizárólag románokból álló népgyűlés már a román csapatok jelenlététől fölbátorodva mondta ki a Romániához történő csatlakozást - akkor még minden szépet és jót, autonómiát ígérve a magyaroknak. A marosvásárhelyi, majd kolozsvári magyar népgyűlés ezzel szemben állást foglalt a demokratikus, a nemzetiségeknek önkormányzatot biztosító Magyarország mellett, de a kis létszámú magyar fegyveres erők - a budapesti kormány utasításainak megfelelően - ellenállás nélkül visszavonultak s így az antant jóváhagyásával előrenyomuló román hadsereg karácsony estéjén bevonult Kolozsvárra.

Az 1919. január 18-án Párizsban összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a francia elképzelések érvényesültek, lényegében véve a mai határvonalat jelölték ki. A maximális cseh, román és szerb igényektől ez jócskán elmaradt, de magyarok számára jóval kedvezőtlenebb volt, mint az amerikai szakértők által javasolt vonal. Az ajánlásokat az öt nagyhatalom külügyminiszterei 1919. májusban hagyták jóvá. A döntésekben a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának közvetlenül nem volt szerepe, inkább ennek fordítottja az igaz: a Kelet-Alföld kiürítését elrendelő Vix-jegyzékre adott kétségbeesett reakció volt a magyar Kommün. Kun Béláék a szomszédok imperializmusát a forradalom elterjesztésével és szovjet Vörös Hadsereg segítségével remélték legyőzni, de a nacionalizmus erősebbnek bizonyult mint az internacionalizmus. A területi rendelkezések mögött azonban nemcsak a győztesek bosszúja és szomszédjaink mohósága állt, hanem az a tapasztalat is, hogy a kommunizmus, a forradalom terjedésének legjobb ellenszere a nemzeti eszme. A vesztes államok rovására nagyvonalúan meghúzott lengyel, csehszlovák, román és délszláv határok egyben arra is szolgáltak, hogy az antantnak, elsősorban az európai hegemóniára törekvő Franciaországnak megbízható szövetségesei legyenek Németország hátában, s hogy a különválasztott Ausztria és Magyarország kicsi és gyönge legyen. Az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség meghallgatására csak 1920 elején került sor. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen súlyos következményekkel járó, igazságtalan békét diktálnak Magyarországnak, de végül ő is elfogadta, hogy a békeművön változtatni már nem lehet.

A győztes hatalmak döntését - az erőviszonyokat és a lehetőségeket felelősséggel mérlegelve - az Simonyi-Semadam kormány fogadta el, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt. A békeszerződést a magyar Nemzetgyűlés 1921-ben ratifikálta, kihirdetését Horthy Miklós és Bethlen István miniszterelnök írta alá. Azért is kell e tényeket ismerni, mert a nemzeti feledékenység már olyan kijelentéseket is tett, miszerint az Antall-kormány mondott le a történelmi Magyarország egyes területeiről...

A következmények

Valódi békét, stabilitást nem hozott a nagyobbik Trianon-palotában aláírt békeszerződés, ellenkezőleg, súlyos nemzetközi feszültséggócot teremtett. Tragikus módon szembefordította egymással azokat a közép-európai népeket, akik nehéz történelmük során egyformán áldozatai voltak a környező nagyhatalmak hódító törekvéseinek. Annál szomorúbb ez, mivel a történelemben e népek jóval ritkábban háborúztak egymással, mint akár nyugat-, akár dél- vagy észak-európai társaik, viszont sok esetben egymással szövetségben, közösen küzdöttek függetlenségük védelmében. Sőt, leginkább messzetekintő politikusaik és gondolkodóik a tartós együttműködés, esetleg egy konföderatív államalakulat megteremtése útján hitték biztosíthatónak az egész térség szabadságát és függetlenségét a hódítónak és elnyomónak megismert nagyhatalmakkal szemben. Kossuth 1862-ben feledhetetlen szavakkal ajánlotta a dunai konföderáció programját: "Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!" A "mosolygó jövő" helyett azonban Közép- és Délkelet-Európa a békerendszer haszonélvezői és kárvallottai közötti állandó feszültség és ellentét színtere lett.

1919 után a korábban szinte kizárólag egy viszonylag szűk értelmiségi körre szorítkozó viták és ellentétek behatoltak a társadalom mélyebb rétegeibe is. A nemcsak magyar nagybirtokosoktól, de a magyar egyházaktól is elvett földet diszkriminatív módon kizárólag az új többségi nemzetekhez tartozóknak, gyakran távolról jött telepeseknek, gyarmatosítóknak adták. Az iskolákban az új tankönyvek hamis mítoszokat terjesztettek és az "ezeréves elnyomók", a magyarok elleni érzelmeket gerjesztették. A kisebbségi helyzetbe került magyarokat százféle módon alázták meg, még a belső törvényekben és nemzetközi szerződésekben biztosított szerény jogaikat sem biztosították. "Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűk látókörű hivatalos nacionalizmus," és ennek célpontjai a kisebbségek voltak - írta Hugh Seton-Watson brit történész, annak a Scotus Viatornak a fia, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt. A békeszerződések részét képező, nemzetközi jogilag kötelező kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségi helyzetbe került magyarokat és németeket ugyan nem tudták megvédeni a türelmetlenség és jogtalanság számos megnyilvánulásától, azonban mégis korlátokat szabtak az utódállamok önkényes viselkedésének.

Az egyházak és a hitélet ugyancsak súlyosan megsínylette a békeszerződést. Az egyes felekezetek egyházkerületeit a határ szétszabdalta, Csehszlovákiában mind a katolikus, mind az evangélikus egyházban a magyar hívők kisebbséggé váltak, s az új állam politikájához igazodó egyházi vezetők a magyarok jogos nyelvi igényeit kevéssé vették figyelembe. Mai következmény, hogy évek óta hiába kérvényezi a háromszázezer léleknél is több szlovákiai magyar katolikus, kapjanak végre önálló püspökséget, első lépésként esetleg magyar nemzetiségű segédpüspököket. Romániában a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos elismerésére közel húsz évet kellett várni. Az erdélyi magyar katolikus püspökök az elenyésző számú római katolikus és a jelentősebb számú görög katolikus románok kebeléből választott bukaresti érsek fennhatósága alá kerültek, így a közel egy millió magyar katolikus is nehezen tudja érvényesíteni a hitéletben is fontos anyanyelvi és nemzetiségi érdekeket. Valamennyi utódállamban súlyos csapást mért az egyházak oktatási és karitatív munkájára előbb az I. világháborút követő földreform, még inkább pedig vagyonuknak a II. világháború után végrehajtott, államosításnak nevezett kisajátítása. Az egyházi iskolák, kollégiumok, ingó és ingatlan vagyontárgyak túlnyomó részének a visszaszolgáltatására a kommunista rendszerek összeomlása után sem került sor, ezzel súlyosan megsértve a jogfolytonosság és a magántulajdon szentsége elvét.

A békerendezés elfogultsága és a többség türelmetlensége folytán a magyar kisebbségek és anyaországuk egyetlen megoldásban tudtak csak gondolkodni, a határváltozásban, minimálisan a magyar többségű területek visszacsatolásában, maximálisan az "ezeréves határok" visszaállításában. A magyar gondolkodás nem nagyon tett különbséget a románok, szlovákok és szerbek által lakott területek leválasztása és a túlnyomó többségben magyarok által lakott határmenti sávok és távolabbi nyelvszigetek elszakítása között. A nem-magyar területek leválásába a magyar társadalom valószínűleg bele tudott volna törődni, de a 3,5 millió magyar elcsatolásába és állandó zaklatásába nem. A "Nem, nem, soha!" magyar jelszavára adott "Egy barázdát sem adunk vissza!" válasz kizárta a megbékélést és "az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára," hogy ismét H. Seton-Watsont idézzem. Így történt, hogy a látszólagos haszonélvezők, Magyarország szomszédjai számára is igen súlyos következményei lettek a megemészthetetlenül nagy zsákmánynak. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a magukat 1920 óta nemzeti államként definiáló, a valóságban azonban soknemzetiségű országokban éppen a kisebbségi kérdés miatt nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. Az önrendelkezési elvet megsértve létrejött országok többségi nemzetei ugyanis a kisebbségek számára nem merték biztosítani a demokratikus jogokat, az erdélyi magyaroknak, a szlovákoknak és a ruszinoknak megígért autonómiát, s ez - ahogy Bibó István „A keleteurópai kisállamok nyomorúsága” című klasszikus tanulmányában is megírta - eltorzította ezeknek az országoknak a belső fejlődését, az emberek gondolkodását.

A második világháború során, illetve közvetlenül utána Európa szinte minden népe megismerte a totális háború szörnyűségeit. A tömeggyilkosságok, a kegyetlen polgárháború, a koncentrációs táborok és gázkamrák, a ki- és betelepítés, a nyílt vagy leplezett "etnikai tisztogatás" tízmilliók életét tette tönkre. Mindezek csak növelték a sérelmeket, a félelmeket és a nemzeti türelmetlenséget, s ezeken a betegségeken a kommunizmus nem tudott, valójában nem is akart segíteni, csupán vörös palástba burkolta a nemzeti elnyomást és jó időre a többséget és a kisebbséget egyaránt kiszolgáltatta az államhatalmi terrornak, az irracionális és mérhetetlenül káros gazdasági politikának, a nemzetközi életben pedig a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek. Így hozták az I. világháborút követő rossz békék Hitlert és Sztálint Közép- és Kelet-Európa népeinek a nyakára.

Külön tanulmányt, könyvet igényelne annak a bemutatása, mi lett a sorsa 1990. után a nemzetek közötti megbékéléssel és a kisebbségi jogok nemzetközi jogilag kötelező formában történő rögzítésével kapcsolatos reményeknek. A feszültségek forrásai vitathatatlanul nem a politikai és kulturális jogokért kiálló, a jövőjüket garantáló önkormányzati kereteket igénylő magyar és más kisebbségi közösségek, hanem a soknemzetiségű államokban a többségi nemzet hegemóniáját megteremteni akaró, kommunistából nacionalistává vedlő politikusok. A nemzetközi közösség felelőssége ismét abban rejlik, hogy nem ragaszkodik saját elveihez, az 1975-ös Helsinki Záróokmányban, az 1990-es Párizsi Kartában és az Európa Tanács konvencióiban megfogalmazott kisebbségi jogok betartásához, hogy a boszniai borzalmaktól megrettenve az agresszív politikával szemben inkább a békítgetés, mintsem a határozott föllépés politikáját követi.

Pedig a megoldás, a megbékélés elvei, mintái és keretei adottak a Kárpát-medencében a Balkánon, sőt a Kaukázus vidékén is. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az önkormányzat, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Az Európai Unió tagjaként, vagy oda törekedve, szomszédjainknak a kisebbségekkel szemben követett politikában szakítani kellene egy 85 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között. E feszültségeket felelőtlen politikusok előszeretettel gerjesztik. Az ilyen politika, nem pedig a törvényes, politikai eszközökkel saját fönnmaradásuk biztosítására törekvő kisebbségek veszélyeztetik a stabilitást és gátolják a valódi demokrácia kialakulását. Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő nagyhatalmaknak pedig különleges felelőssége, hogy Trianon legnagyobb kárvallottai, a magyar kisebbségek végre föllélegezhessenek és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon érezhessék magukat. Magyarország ezt elsősorban azzal segítheti elő, ha politikailag stabil, a NATO-ban jó szövetséges, az Európai Unióban jó gazdaságpolitikát folytató partner, szomszédjai számára pedig segítőkész, de érdekeiért határozottan kiálló barát.

Jeszenszky Géza, Magyar Szemle, 2005. június
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19588&Itemid=62



Válasz Jeszenszky Gézának

Válasz Jeszenszky Gézának

2010.01.10.
Tisztelt Jeszenszky Úr! Nem szeretném hosszúra nyújtani ezt a vitát, annál is inkább, mert nyilván aligha nézik jó szemmel odaát, a Duna túloldalán, ha Ön egy "szélsőjobbikos", ráadásul vészesen tájékozatlan firkásszal vitatkozik. Annak nem tudok örülni, hogy Ön is a címkézők közé tartozik, akik ezt a már unalomig elcsépelt "szélsőjobbikozást" fújják, ha fokozni kívánják a hatást.

Sokkal elegánsabb akkor már a sima lehülyézés, letudatlanozás, leostobázás. Ezzel ugyanis nem kelti azt a látszatot, hogy Ön is az MSZP-SZDSZ által meghonosított politikai-közéleti beszédkurzust folytatja, az általuk bevezetett szókészlettel.

Azt nem igazán értem, hogy miért pont az "atlantistázásból" következik az én "szélsőjobbikos" mivoltom. Ezen az alapon akár kommunista is lehetnék. Fájdalom: egyik sem vagyok, bármennyire is elképzelhetetlen egyes anyaországiak számára, hogy léteznek lövészárkon túli emberek is, akiknek egyik oldal sem tetszik igazán. No de nem ez a lényeg.

Belátom, félreérthetően fogalmaztam, amikor a "tehetségtelen és méltatlan" jelzőpárost használtam. Ezt természetesen kizárólag a külügyminiszteri mivoltjára értettem, arra az adott pozícióra. Másról szó sem lehetne, hiszen nincs személyes ismeretségünk. Márpedig egy politikust a mezei emberek a tetteik alapján ítélik meg - világnézetüknek, vérmérsékletüknek, stb megfelelően. A magánembertől elnézést kérve, a külügyminiszterre fenntartom véleményem.

Ami az érdemi részét illeti: nem gondolom, hogy Raffay háborút kívánt volna indítani. Raffay arról beszélt, hogy ezzel a lehetőséggel számolnia kellett volna a magyar félnek, éspedig az általa részletezett okok és körülmények miatt. Ebben az ő álláspontját osztom, a langymeleg diplomácia eredményét ugyanis már jól ismerjük. Ha legalább alkalmasint a magyar nagykövetet hazarendelték volna Pozsonyból, már az is több lett volna ennél a semminél, ami most van. Ha ez sem elég figyelmeztetés Európának, hogy két tagállam között a vita a diplomáciai kapcsolatok ilyen mértékű megromlásához vezetett, akkor itt igazából bármit meg lehet csinálni. A kérdés már csak az, hogy csak a szlovákoknak szabad itt mindent és nekünk kell nyelnünk és játszanunk az eurokonform úriembert, avagy néha szólhatunk, adott esetben kissé felemelt hanggal?
Sajnos túl sokat voltunk elfoglalva - illetve voltak Önök elfoglalva - a szomszédaink érzékeny, sérülékeny lelkivilágával. Azzal, hogy vajon mi az, ami bánthatja, sértheti őket, mi az, ami egy szlovák zsurnalisztának muníciót adhat, stb. S mindeközben hány ezer fővel csökkent a felvidéki magyarság száma?
Az a baj - bármily furán hangzik is - hogy Önök kiváló úriemberek voltak. Olyanokkal szemben is, akik maguk nem voltak azok, s nem is ekként viselkedtek. Talán egy ökölvívóból lett miniszterelnök nem is az Önök kifinomult nyelvén ért, hanem valami másból. S lehet, hogy Raffay is erre gondolt.
Mindegy, végtére is végzetes külpolitikai tudatlanságom nem engedi, hogy a saját orromnál tovább lássak, ezért már csak egyetlenegy észrevételem lenne.

Előző levelében még azt írta (ezt tűztem később tollhegyemre), hogy Magyarország joggal remélhette, hogy a független Szlovákia bennünket meg fog becsülni s az európai normáknak megfelelően fog viselkedni. Legutóbbi válaszában azonban már azt a vallomását olvasom, hogy "erre én is kevés esélyt adtam akkor, legalábbis rövid távon". Nos, akkor Ön ezek szerint joggal remélt olyasmit, amire kevés esélyt adott akkor? Ha igen, akkor bizony irigylésre méltó az optimizmusa.
Sajnálatosnak tartom azt is, hogy Önök saját maguk helyett külföldi intézményekbe vetették bizalmukat - s ezáltal a mi sorsunkat is rájuk bízták. No, ezért fogalmazódtak meg bennem azok a gondolatok a magyar külpolitika impotenciájáról, amelyeket előző levelemben lejegyeztem.

Minthogy Raffay Ernő nem fogadott fel védőjeként - erre egyébként sincs semmi szüksége - ezért a gondolatai kapcsán kipattant ezen vitát részemről itt e fórumon befejezem. A világot ezúttal sem sikerült - egyikünknek sem - megváltani...
Tisztelettel:
Szűcs Dániel



A

A "Trianon-vita" margójára

2010.01.10.
Miután honlapunkon megjelent Raffay Ernő történész "Harmadik Trianon előtt" interjúja, majd Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere is kifejtette ezzel kapcsolatos véleményét, megélénkült a vita azt illetően, voltak-e elszalasztott lehetőségek a rendszerváltozás utáni első magyar kormány részéről a trianoni diktátum orvosolása érdekében.

A Felvidék Ma szerkesztőjeként természetesen örülök annak, hogy honlapunk látogatói között üdvözölhetjük az egykori külügyminisztert, Jeszenszky Gézát, és Szűcs Dániel kollégánknak is szíve joga véleményt formálni ez ügyben.

Nem vállalkozom arra, hogy komoly történészek vitájáról próbáljak ítélkezni. Inkább maradok saját házunk táján, és felelevenítem az akkori időszakból - a számomra - legemlékezetesebb történéseket a magyar kormány és a határon túli magyarok kapcsolatáról. A legemlékezetesebb természetesen az, amikor Antall József kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ez az antalli-elhatározás, még ma is, 16 évvel a halála után is rendre "kísért": ha új miniszterelnököt vagy államfőt választ az ország, figyeljük az első nyilatkozatát, hogy vajon 10 vagy 15 millió magyar érdekében szólal-e majd meg... Ennél a kétségkívül szép "antalli-gesztusnál" azonban gyakorlati vonatkozását tekintve volt egy fontosabb mozzanat is, mégpedig 1992. augusztus 18-án, amikor is a magyar kormány kinyilatkozta, hogy a határon túli magyarság azon törekvéséseit támogatja, melyeket azok legitim képviselői fogalmaznak meg.

Itthon maradva, Szlovákia akkor még Csehszlovákia része volt, de már a levegőben lógott a szakadás. A csehszlovákiai magyarság három pártban politizált. Az FMK/MPP (Független Magyar Kezdeményezés, később átnevezték Magyar Polgári Pártra) 1992 júniusáig kormányon volt, majd az 1992-es választásokon megbukott. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) egészen 1998-ig ellenzéki pártként politizált. Az Együttélés egyértelműen kinyilatkozta, hogy elismeri a szlovákok jogát az önrendelkezésre, ám ugyanez megilleti a számbeli kisebbségben élő magyarságot is. Az MPP viszont éppen a nagyhatalmak által kreált műallam, Csehszlovákia egységéért kardoskodott - tehát közvetve a trianoni határok megerősítéséért "küzdött".

Csehszlovákia szétesett, 1993-ban létrejött Csehország és Szlovákia. A felvidéki magyarság legitim politikai képviselete nem kiálltott Trianon ellen. Még ugyanebben az évben meghalt Antall József. 1994 január 8-án a komáromi nagygyűlés a felvidéki magyarok önrendelkezési óhaját fogalmazza meg (érdeems megjegyezni, hogy ehhez az MPP újfent nem volt partner, sőt...). A szlovák államot nem érdekelte a komáromi nagygyűlés eredménye. A magyart igen, 1994 február 11-én már Antall utódja, Boross Péter hívott össze egy magyar-magyar csúcstalálkozót, melyen ismét megerősítették a fenti említett, 1992. augusztus 18-i magyar kormányelv érvényességét. Magyarországon közben elindult a választási kampány, majd jött Horn Gyula szocialista kormánya...

Összefoglalva: Elszalasztott lehetőségekről Trianont illetően lehet vitatkozni, hiszen a kilencvenes évek elején Európa határai állandó mozgásban voltak. Ha voltak elszalasztott lehetőségek, akkor ezek elmulasztásáért a szlovákiai magyarságnak elsősorban a saját legitim politikai képviseletétől kell számon kérnie, hogy milyen igényeket fogalmaztak meg a a Trianon okozta sebek enyhítése érdekében? Érdemes lenne letörölni a port az 1990-1994-es időszak aktáiról...

Oriskó Norbert
Felvidék Ma
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19592&Itemid=1




Szóljon hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:





HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneą-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneą Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- ©túr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona