Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



Decentralizált autonómia

Axel Honneth:
A decentralizált autonómia[*]
A szubjektivitás kritikájának morálfilozófiai következményei


Századunkban két nagy gondolati áramlat vezetett az emberi szubjektum klasszikus fogalmának válságához: mindkét áramlat az individuális autonómia tudatelméleti felfogásának kritikájából indult ki, különböző nézőpontokból és különböző célokat követve. [1] Az első gondolati áramlat, amely Freud felfedezéseire vezethető vissza (bár előzményei már a német romantikában és Nietzschénél is megtalálhatóak), a szubjektum pszichológiai kritikáját dolgozza ki. Az individuális cselekedeteknek a tudat hatálya alá nem tartozó tudattalan ösztönös erői és motivációi azt vonják maguk után, hogy az emberi szubjektum nem lehet transzparens abban az értelemben, ahogy azt az autonómiáról szóló klasszikus tanítás hirdeti. Ez a kritika empirikus alapokon vonja kétségbe az emberi cselekedetek áttekinthetőségét, és hatályon kívül helyezi (saját cselekedeteink ellenőrizhetőségének vonatkozásában) az autonómia eszméjét. A második gondolati áramlat, a kései Wittgenstein és Saussure vizsgálataihoz kapcsolódva, a szubjektum nyelvfilozófiai kritikáját dolgozza ki: az individuális beszéd függése egy előzetesen adott nyelvi jelentésrendszertől arra utal, hogy az emberi szubjektum nem lehet értelem-konstituáló és jelentésteremtő abban az értelemben, ahogy azt – mindenekelőtt – a transzcendentális filozófia képviselői feltételezték. Így tehát a nyelvfilozófiában is kételyek merülnek föl az individuális értelemkonstitúció lehetőségével szemben, és ezzel érvényét veszti (a szubjektum szerzőségének vonatkozásában) az autonómia eszméje.

E két gondolati áramlat két oldalról destruálja az individuum önrendelkezéséhez kötődő szubjektivitás klasszikus értelmezését: a pszichológiai kritika a szubjektumon belül működő libidinális erőket mint számára idegeneket mutatja fel; a szubjektivitás nyelvfilozófiai dekonstrukciója pedig a nyelvi jelentésrendszernek az intencionalitás előtt elhelyezkedő faktumáról beszél. Mindkét dimenzióban (a tudattalanban és a nyelvben) olyan erők és hatalmak működnek, amelyek fontos szerepet játszanak az individuális cselekedetekben, anélkül hogy a szubjektum képes lenne ellenőrizni vagy áttekinteni őket. Ez a következtetés, bár némileg próbára teszi az ember nárcizmusát, a filozófusok által ma teljesen elfogadott. Sőt, az utóbbi évtizedekben ez a következtetés még gazdagodott is, és el is mélyült, mégpedig azzal, hogy Lévi-Strauss és Foucault a szubjektumoktól idegen és azok felett álló hatalmakat fedeztek fel. Azóta erről már nem vitatkozik senki, a klasszikus autonómiafelfogós egy évszázada tartó kritikájának eredményei mindannyiunk számára magától értetődővé váltak; a szubjektum válságára vonatkozó kérdés ma már nem a decentralizálás értékelésére vonatkozik. A filozófiailag döntő probléma sokkal inkább az, milyen következtetéseket vonunk le abból a tényből, hogy az emberi szubjektumot nem tekinthetjük (teljesen) transzparens és önmaga hatalmában álló lénynek. Három, ma is valóban képviselhető válaszkísérletet szeretnék fölvázolni, hogy kijelöljem azt a teoretikus mezőt, amelyben fejtegetéseim mozognak:

a) Az első lehetséges válasz a két gondolati áramlat decentralizációs tendenciáinak radikalizálása: a szubjektumtól idegen hatalmak (amelyeket a pszichoanalízis és a nyelvfilozófia feltárt) anonim erőkké szilárdulnak, hogy végül a szubjektum principális másikfaként jelenjenek meg. [2] Ez a mai posztstrukturalizmus által elfoglalt álláspont arra kényszerít, hogy föladjuk az individuális autonómia eszméjét, mivel már nem tudjuk megmondani, hogy a szubjektum hogyan juthatna el az önrendelkezés és a transzparencia magasabb szintjére.

b) A második válasz a klasszikus autonómiaeszmény határozott fenntartására törekszik, paradox módon elismerve a decentralizálás eredményeit: a két világra vonatkozó kanti tanításhoz hasonlóan (a szubjektum empirikus világaként) elfogadja a tudattalan és a nyelv szubjektumokat átfogó hatalmát, az individuális autonómia elképzelését (mint az ember transzcendentális eszméjét) mégis érintetlenül hagyja. Ez a posztstrukturalizmussal szembehelyezkedő mozgalom az emberi szubjektum eszméjének és valóságának szétszakításához vezet, s így az individuális autonómia fogalma is illuzórikussá válik. [3]

c) A harmadik válasz végül a szubjektivitás rekonstrukciójára irányul, oly módon, hogy a szubjektumok felett álló hatalmak a szubjektumok individualizálódási folyamatának konstituens feltételeivé válhassanak. Az egyén személyes szabadsága és önrendelkezése (ebben az értelmezésben) már nem az esetleges, az egyéni kontroll alól kicsúszó erőkkel áll szemben, hanem azok organizációs formája. Azok közül a kísérletek közül, amelyek az individuális autonómia eszméjét megpróbálják hozzáilleszteni a tudattalan és a nyelv korlát-feltételeihez, a legtöbb reménnyel - véleményem szerint - a szubjektivitás interszubjektivitás-elméleti felfogása kecsegtet.

A következőkben, főbb vonalait tekintve, azt fogom körülhatárolni, hogy az individuális autonómia-fogalomnak hogyan kell felépülnie ahhoz, hogy eleget tehessen a modern szubjektum-kritikának, mégpedig úgy, hogy az emberi személyiséget interszubjektivitás-elméletileg értelmezzük. Ezen az úton világossá kell válnia, hogy a szubjektum decentralizációjának nem kell az autonómia eszméjének föladásához vezetnie, hanem ez az eszme maga is decentralizálásra szorul. Első lépésként megpróbálok elkülöníteni három jelentésárnyalatot a kanti autonómia-fogalomban, hogy ki tudjam dolgozni a kérdésfeltevésünk számára releváns dimenziót. Második lépésként röviden bemutatom az emberi szubjektum interszubjektivitás-elméleti modelljét, melyben a tudattalan és a nyelv decentralizáló erői nem hátrányokként, hanem az emberi individualizáció konstituens feltételeiként jelennek meg. Végül harmadik lépésként azt szeretném megmutatni, milyen következtetések adódnak a szubjektum interszubjektivitás-elméleti decentralizációjából az individuális autonómia fogalmára nézve. Az önrendelkezés eszméjét három egymást követő síkon úgy próbálom legyengíteni és átfogalmazni, hogy normatív vezérlő eszmeként fenntartható maradjon, anélkül hogy az idealizáció áldozatává válna.
I.

Az individuális autonómia normatív eszméje, ahogy Kant gyakorlati filozófiája révén az európai szellemtörténetben meghonosodott, (már kezdettől fogva) jelentésárnyalatok sokaságát tartalmazza. Aszerint, hogy jogelméleti, morálfilozófiai vagy szociálpszichológiai kontextusról van-e szó, a normatív eszme (mely az autonóm szubjektum esélyeinek kitágítását és növelését ígéri) mindig mást és mást jelent. Ha ma, elméletileg nehéz körülmények között, még egyszer megpróbálunk ehhez az eszméhez visszanyúlni, akkor először is magyarázatot kell találnunk arra, hogy milyen vonatkozásban beszélhetünk az ember egyéni autonómiájáról. Thomas E. Hill fejtegetéseiből kiindulva a fogalom három jelentésárnyalatát fogom megkülönböztetni, melyek gyökerei mind megtalálhatók Kantnál, de egészen különböző irányokba mutatnak. [4] Sorrendben három jelentés jött létre: a morálfilozófia, a jogelmélet és a személyiség filozófiai elmélete kontextusában. (Az utóbbi jelentés fontos szerepet játszik abban a vitában, amely a modern szubjektumkritika következményeként az individuális autonómia normatív eszméje körül bontakozott ki.)

a) Morálfilozófiai összefüggésben az individuális autonómia abban az értelemben szerepel, amellyel már Kant is felruházta a maga gyakorlati filozófiájában: az emberi akarat akkor tekinthető „autonómnak”, ha képes a morális ítéletalkotásra, ami az értelmes elvekre törekvést és (ennek megfelelően) az emberi hajlamok háttérbe szorítását követeli meg. Ha ezt a megfogalmazást közelebbről tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy az „autonómia” Kantnál mindenekelőtt az emberi személyiség tulajdonságát jelöli, ha az morális ítéletek megalapozásával szembesül. Csak ekkor kell ugyanis az egyes szubjektumnak elvonatkoztatnia saját személyes hajlamaitól és preferenciáitól, hogy eljuthasson egy olyan ítélethez, amely pártatlanul minden morálisan érintett személy érdekeit tekintetbe veszi. Az individuális autonómia fogalmán ezért Kant nem a konkrét személyek ideális tulajdonságait érti, sőt talán nem is a morálisan ítélők tulajdonságait, hanem lényegében azon ítéletek minőségét, melyeket a „morális” jelzővel illethetünk. Ezeknek az ítéleteknek az a sajátosságuk, hogy az autonómia világában jönnek létre, azaz pártatlanok, mivel kiszabadultak a hajlamok által meghatározott empirikus kauzalitásból, és az ésszerűség princípiumaira irányulnak. Az autonómiának ez az első jelentése csak akkor válik problémává a szubjektum kritikájáról szóló vitában, ha normatív ideálként az emberi személyiség életének egészére rávetül. Ekkor jön létre ugyanis - néha még Kantnál is - az a félrevezető és elferdült nézet, hogy az a szubjektum tekinthető autonómnak, amelyik „racionálisan” felül tud emelkedni összes hajlamán és szükségletén.

b) Mindennapi nyelvhasználatunkban a fogalomnak egy másik jelentése is van, amikor például arról beszélünk, hogy egy személy individuális autonómiáját egy meghatározott cselekvési mód sértheti; a kifejezés itt nem valamely morális cselekvő vagy morális ítélet tulajdonságaira vonatkozik, hanem a jogi és morális értelemben vett jogokra, melyekkel minden kompetens személyiségnek rendelkeznie kell. Az autonómia ebben az értelemben nem más, mint önrendelkezésre irányuló igény; ezzel az emberi szubjektumok abban a mértékben rendelkeznek, amennyiben (individuális döntéseikben) mentesek a fizikai és a lelki kényszertől. Bármilyen összetettek is legyenek azok a problémák, amelyek e jognak az individuális autonómiára való vonatkozásából adódnak, mégsem érintik azokat a kérdéseket, amelyek a modern szubjektumkritika következtében fölmerülnek. A szubjektum önrendelkezésének erejére vonatkozó elképzelések nem befolyásolják ugyanis azt a Kant óta magától értetődővé vált felfogást, hogy – az individuális önrendelkezés megvalósításában – mindannyiunkat ugyanolyan morális jogok illetnek meg.

c) Az individuális autonómia fogalmának harmadik alkalmazásmódjával jutunk olyan jelentésrétegek közelébe, melyek számára a modern szubjektumkritika valóban kritikai kihívást jelent. Az „autonómia” ugyanis normatív értelemben a konkrét szubjektumoknak azt a képességét is jelentheti, hogy életüket a maga egészében szabadon és kényszerítés nélkül irányíthassák. Az individuális autonómiának ez a fajtája nem olyasmi, amire az emberi lények valamiképpen igényt formálhatnának. Sokkal inkább a lelki érettség olyan fokáról van szó, mely a szubjektumokat képessé teszi arra, hogy életüket (különös tekintettel egyéni hajlamaikra és szükségleteikre) egyedi élettörténetté alakítsák. Már ebből a megfogalmazásból is látható, hogy az individuális autonómia eszméje két olyan képességre vagy tulajdonságra utal, melyeket a modern szubjektumkritika megpróbál megkérdőjelezni. Ahhoz, hogy a szubjektum szabadon és kényszerítés nélkül szervezhesse életét, a klasszikus elképzelések szerint ismernie kell saját személyes szükségleteit, és rendelkeznie kell olyan tudással, mellyel saját cselekedeteinek jelentőségét fölmérheti. Ez a gondolat az emberi cselekvés két kvalitását előfeltételezi: a szükségletek transzparenciáját és a jelentések intencionalitását – amelyek lehetségességében a modern szubjektumkritika joggal kételkedhetett. Ezért ma az individuális autonómia harmadik jelentése (ha továbbra is normatív eszmének akarjuk tekinteni) elméleti kiigazításra szorul. Azokat a személyes képességeket, amelyek az autonómiához, a kényszerítés nélküli önrendelkezéshez kötődnek, úgy kell megragadni, hogy - tekintettel a szubjektum decentralizáltságára – ne támasszanak túlzottan magas követelményeket. Az autonómia gondolatának ilyen decentralizált formájához szeretnék utat mutatni egy interszubjektivitás-elméleti személyiségmodell alapjainak felvázolásával. Ennek keretében a személyes autonómia pszichológiai előföltevései lépésről lépésre átalakíthatók, mégpedig úgy, hogy ne váljanak a pszichoanalízis idealizmusvádjának vagy a modern nyelvfilozófiának az áldozatává.
II.

Az emberi szubjektum olyan koncepciója, amely ma lehetővé teszi a személyes autonómia értelmes fogalmának megalkotását, az interszubjektivizmus hagyományában gyökerezik, amelyben összefolyik az énazonosság interszubjektív konstitúciójára vonatkozó belátás és az a felismerés, hogy a tudatos átélés síkján mindig hozzáférhetetlen a pszichés késztetéspotenciált alkotó erők és motivációk egy része. Egy ilyen felfogás (amely az emberi szubjektumot társadalmi folyamatok termékének tekinti, anélkül, hogy tagadná a tudattalan spontaneitás létét) alapjait olyan különböző kísérletek nyomán dolgozták ki, mint G. H. Mead szociálpszichológiája vagy Donald W. Winnicott pszichoanalízise. Mindkettőjüknél körvonalazódik egy olyan álláspont, amely megengedi, hogy a nyelv és a tudattalan ellenőrizhetetlen hatalmait ne a személyes autonómia korlátjának, hanem inkább lehetőségfeltételének tekintsük. [5] Ez a perspektíva azt követeli meg egy pszichoanalitikusan kitágított interszubjektivitás-elmélet talaján, hogy átalakítsuk a szubjektum klasszikus tudatelméleti fogalmának valamennyi kategóriáját. Erre itt csak címszószerűen vállalkozhatok, de így is kifejthető lesz a meghatározó alapgondolat. [6]

Mead számára nem kérdéses, hogy az egyes szubjektum csak úgy juthat tudatos identitáshoz, ha belehelyezi magát egy szimbolikusan megjelenített másik perspektívájába, melyből kiindulva önmaga cselekedeteire az interakciók résztvevőjeként tekinthet. A „Me” fogalma (az a kép, amelyet magamról a kommunikációs partnereim perspektívájából megalkotok) terminológiailag azt fejezi ki, hogy az egyes ember csak az objektum helyzetében juthat tudathoz. A konkrét partnerek köré rendeződő kora gyermekkori interakciók a felnőtté válás folyamatában az interszubjektív nyelvi kommunikációnak adják át a helyüket, s ebben a dialogikus perspektívák egy állandóan nyitott, nyelvileg reprezentált jelentés formáját öltik, melynek segítségével megtanulom magamat és környezetemet tudatosan tapasztalni. Ami számomra a valóság tudataként adott, az nem az individuális értelemkonstitúció, hanem az aktív részvétel eredménye, amely egy átfogó, semmilyen pontból kiindulva nem ellenőrizhető nyelvi történés. Életemnek ebből a tudatos részéből – így látta Mead is – ki kell zárni a szubjektivitásnak azt az elemét, melyet ő meglepő módon „én”-nek nevez. Ezzel, a tudattalanról szóló pszichoanalitikus elméletekhez hasonlóan, az emberi személyiségnek arra az instanciájára utalunk, amely az impulzív és kreatív cselekvési reakciókért felelős anélkül, hogy megjelenhetne a tudat horizontján. Mead, Winnicotthoz hasonlóan, nyitva hagyja a cselekvési impulzusok réservoir-jának méretére és tartalmára vonatkozó kérdést: az „én” fogalma (a korai romantika értelmében) a belső rezdülések föltolulásának pillanatszerű tapasztalatát jelöli, melyről nem lehet tudni, hogy az alkotó fantáziának a szociális szféra előtti ösztönös természetéből vagy a személyes én morális érzékenységéből származik-e. Ez a tudattalan az, amelyből (Winnicott elképzeléseihez hasonlóan) a pszichés energiák táplálkoznak, és amely a szubjektivitás számára kimeríthetetlen identitási lehetőségek sokaságát kínálja.

Az „én” (vagy a tudattalan) tehát a maga spontán tevékenységében nemcsak a nyelvileg reprezentált interakciós partnerekre vonatkozó tudatot előzi meg, hanem újra és újra, mintegy magyarázva, a „Me”-ben rejlő tudatos cselekvési megnyilvánulásokra visszatér. Az „én” és a „Me” között, vagy a tudat és a tudattalan között az egyes személyiségben olyan feszültségek vannak, amelyek egy dialógus egyenlőtlen partnereinek viszonyához hasonlítanak: a tudattalan cselekvési impulzusok artikulálatlan formában kísérik a tudatos életmegnyilvánulásokat, affektív módon kommentálva az aktuális viselkedési módokat az elégedetlenség vagy a helyeslés érzésének formájában. A tudattalan feltolulása és a tudatos, nyelvileg közvetített élmények kölcsönhatásából nő ki a szubjektumban az a feszültség, amely belevonja őt az individualizálódás folyamatába. Ahhoz, hogy megfelelhessen a tudattalan affektív módon megjelenített követelményeinek, tudatos erőkkel kell kitágítania társadalmi cselekvéseinek terét; így válik lehetővé, hogy interszubjektív érintkezéseiben egyedülálló személyiségként léphessen fel. Nem akarom tovább elemezni azokat a következtetéseket, melyek ebből az interszubjektivitás-elméleti koncepcióból a morális személy genezisére vonatkozóan adódnak. Meadnél nagy szerepet játszik, hogy a személyes én belső cselekvési impulzusai alapján csak akkor tud individualizálódni, ha számíthat egy kitágított kommunikációs közösség elismerésére. Ehelyett utolsó lépésként azokat a következtetéseket fogom áttekinteni, amelyek a pszichoanalitikusan kitágított interszubjektivizmusból a személyes autonómia normatív ideáljára nézve levonhatók.
III.

Abban a személyiségmodellben, amelyet röviden körvonalaztam a tudattalan és a nyelvi jelentéstörténések ellenőrizhetetlen erői alkotják a szubjektum két pólusát – ezek feszültségteli szembenállása vezet az individualizálódás kényszeréhez. A tudatos ellenőrzés alól kivont hatalmak ezért nem az énazonosság kialakulásának mélyen fekvő korlátai (ahogy azt a modern szubjektivitáskritika látja), hanem megfordítva, annak konstitúciós feltételei. Ezt a tézist csak úgy lehet valóban meggyőzővé tenni, ha a vázolt modell elméleti folytatásaként a személyes autonómia fogalmát is ki tudjuk dolgozni; ez ugyanis az individualizálási folyamat normatív célpontja. Erre a következőkben fogok kísérletet tenni, egymás után bevezetve azokat a képességeket és tulajdonságokat, amelyeket össze kell kapcsolnunk ahhoz, hogy eljussunk a személyes autonómia fogalmához. Eközben kiderül, hogy a pszichoanalitikusan kitágított interszubjektivizmus elképzelése arra kényszerít, hogy az ilyen tulajdonságok klasszikus leírását gyengébb és decentralizált képzetekkel helyettesítsük. A megfelelő tulajdonságok értelmesen a következő sorrendben tárgyalhatók: először a belső természethez, majd a saját élet egészéhez és végül a társadalmi világhoz fűződő individuális viszony dimenzióit kell kidolgozni. A kényszer nélküli, szabad önrendelkezés, ahogy arra a személyes autonómia fogalmában gondolunk, különös képességeket követel meg az ösztöntermészettel, a saját élet organizmusával és a környezet morális igényeivel szemben kialakított viszonyok vonatkozásában. Ha a vázolt személyiségmodellből indulunk ki, akkor ezzel együtt a klasszikus autonómiaideálhoz képest mindhárom síkon módszeres gyengítések adódnak: a szükségletek transzparenciájának klasszikus célját a nyelvi artikulációs képesség képzetével kell helyettesíteni; az élettörténeti konzisztencia helyébe az élet narratív koherenciájának képzetét kell állítani, és végül az eszmékhez való igazodást az összefüggések iránti morális érzékenységgel kell kiegészíteni. Címszószerűen e helyettesítéseken és kiegészítéseken az alábbiakat értem – miközben a kifejtett kiindulópontból egy további következmény is adódik majd, az tudniillik, hogy erre a három képességre csak az elismerés útján lehet szert tenni:

a) A személyes autonómia klasszikus képzetéhez elemi összetevőként hozzátartozik a szükséglet- és ösztöntermészet teljes transzparenciájának eszméje: saját életünk autonóm meghatározásának feltétele azoknak a cselekvési indítékoknak az ismerete, amelyek a fontos döntéseknél befolyásolhatnak minket. A pszichoanalízis hatására a folytonos transzparencia ideálja illuzórikussá vált, ennek helyébe a tudattalan processzuális nyelvi kifejezése lépett; autonómnak (ekkor) szigor értelemben csak azt a személyiséget tekintenénk, akinek maradéktalanul sikerült kifejezésre juttatnia szükséglet-természetének tudattalan komponenseit. A kreatív, strukturálisan a tudat ellenőrzésén kívül álló impulzusok réservoir-jának feltételezésével az ilyen autonómia-fogalom alól kicsúszik az elméleti talaj. Ennek helyébe a cselekvési impulzusok félelem nélküli kifejezésének képességét kell állítani, mely állhatatosan és észrevétlenül működik a mindennapi életben. A tudattalan kreatív, de sohasem teljes föltárása az affektív válaszokat kísérő nyelv segítségével az a cél, amelyre a decentralizált autonómia fogalma (a belső természet vonatkozásában) épül. Az autonóm személyiség (ebben az értelemben) nemcsak azoktól a pszichés motívumoktól szabadult meg, amelyek öntudatlanul merev és kényszerű viselkedési reakciókra indítják, hanem képes arra is, hogy önmagában állandóan új és még feltáratlan cselekvési impulzusokra bukkanjon, és ezeket reflektált döntéseinek tárgyává tegye. [7] A szükséglet kényszertől mentes kifejezésének ez a képessége két vonatkozásban is rászorul az interszubjektív környezet támogatására: a szubjektum egyrészt – ahogy Winnicott megmutatta – csak akkor tud alkotó módon saját impulzusainak feltolulása felé fordulni, ha biztos lehet a konkrét partnerek tartósságában, s ezért félelem nélkül egyedül tud maradni önmagával; [8] másrészt az individuális szükséglet kifejezése mögött egy interszubjektív nyelvi horizontnak kell állnia, mely poétikai újítások hatására olyan differenciálttá és a tapasztalatokra nyitottá vált, hogy benne az addig artikulálatlan cselekvési impulzusok is a lehető legnagyobb pontossággal kifejeződhetnek. [9]

b) Megkülönböztetésünk második szintjén azt a kérdést kell vitára bocsátanunk, hogy a szubjektum a különböző cselekvési impulzusokat élete során hogyan tudja úgy integrálni, hogy ezt mint egészet „autonómnak” tekinthessük. Az autonóm életvezetés klasszikus eszméjének egyik központi eleme az a feltevés, hogy a divergáló szükségletigényeket, azon túlmenően, hogy élettörténetileg tartósak, az alá- és fölérendelés ésszerű sémájába lehet kényszeríteni. A személyes autonómia feltételének számított az a képesség, amely a belülről föltoluló impulzusokat és motívumokat úgy szervezi egyetlen érték- és értelemegésszé, hogy ezek egy lineárisan megtervezett élet elemeivé válhatnak. A kimerítetlen identitási lehetőségek sokaságának feltételezésével (amely ahhoz vezet, hogy a szubjektumnak félelem nélkül kell viszonyulnia önmagához) ez alól az autonómia-ideál alól is kicsúszik az elméleti talaj. Ha az emberi szubjektumok esetében nem lehet kizárni, hogy önmagukban bármikor új és ismeretlen cselekvési impulzusokra bukkanhatnak, akkor az élet reflektív alárendelése egy értelemvonatkozásnak szükségképpen ingatag lesz. Ennek helyébe azt az eszmét kell állítani, mely szerint a maga életét mindenkinek koherens összefüggésként kell fölmutatnia. Mégpedig úgy, hogy ennek elkülönített részei egy és ugyanazon személy állásfoglalásainak kifejeződései legyenek. Egy ilyen reflektáltság ahhoz a képességhez kötődik, amely az élet-döntéseket a cselekvési impulzusok és a kívánságok értékelésének metaperspektívájából meg tudja alapozni. Csak akkor lehet szó arról, hogy autonóm, azaz reflektált állásfoglalásra is képes legyek saját életemmel szemben, ha képes vagyok arra, hogy saját prímér szükségleteimet az etikai értékelés fényében szemügyre vegyem és megszervezzem. Az autonóm életvezetésre vonatkozó képesség így abban a képességben konkretizálódik, hogy az ember a saját életét egy narratív összefüggésbe tudja beágyazni; az összefüggés „metakívánságokból” és etikai értékelésekből jön létre. Ezzel természetesen nem akarom MacIntyre-ral azt mondani, hogy az élettörténeti szakaszokat egyetlen életcélból kiindulva különböző szintek megvalósításaként lehet elmesélni. [10] Ezt a normatív mércét abban az értelemben kell felfognunk, hogy a különböző életszakaszokat egy erős értékelés láncszemeiként kell tudnunk bemutatni. [11] Ilyen legyengített értelemben természetesen nem csak a meggyőződéses hedonista, de a reflektált bűnöző is autonóm személyiségnek számít; hiszen ezzel a kritériummal semmit sem mondunk a különböző életszakaszokat meghatározó erős értékelés tartalmáról. Ezek alapján világos, hogy a személyes autonómia független a környezet morális elvárásaitól. Csak a harmadik szinten lendül játékba az, amit a személyes autonómia morális fogalmán értünk; ekkor a személyiséget nem ítéletalkotóként, hanem a maga egészében tekintjük.

c) a romantikus individualizmus szellemi örökségéhez hozzátartozik hogy egy személyiséget akkor is autonómnak tekinthetünk, ha saját életét (reflektált módon) az ösztönök radikális kielégítésének szolgálatába tudja állítani, anélkül, hogy közben morálisan tekintettel lenne a maga interakciós partnereire. Mindenesetre az autonóm életvezetésnek ebben a modelljében (melybe a tudatos hedonista is beletartozik) felmerül az a kézenfekvő kérdés, hogy a morális elszigetelődés mértéke nem hagy-e negatív nyomokat az individualitás önmagához fűződő viszonyában. Azt lehet sejteni, hogy társadalmunk tagjai rendelkeznek egy csenevész, belsővé tett felettes énnel, melynek állandó megsértése morális bűntudathoz és kényszermechanizmusok kialakulásához vezet. [12] Ezért meggyőzőnek tűnik, hogy az autonóm személyiség tulajdonságaihoz a harmadik szinten azt a képességet kell hozzárendelni, amely reflektált módon vonatkozik saját környezetünk morális elvárásaira. A klasszikus autonómia-ideálhoz Kant óta (ezen a szinten) hozzátartozik a morális elvekhez való igazodás: az a személy számított morálisan autómnak, akinek cselekedeteit a morál ésszerű (azaz univerzalizálható) elvei vezérlik; akit sem a személyes hajlamok, sem a konkrét kötődések nem ragadtatnak jogtalan vagy elfogult döntésekre. Minél inkább képesek lesznek a szubjektumok arra, hogy bizalmas viszonyba kerüljenek saját kimerítetlen identitási lehetőségeik sokaságával, annál figyelmesebben fognak olyan konkrét kényszerhelyzetek és ínséges szituációk felé fordulni, melyekkel más szubjektumoknak életük során meg kell küzdeniük. Ezért a kreatív szükségletartikuláció normatív eszméje is azt követeli, hogy morális autonómia ideálját kitágítsuk, mégpedig a gyakorlati következményekkel rendelkező összefüggések iránti érzékenység dimenziójával. Morálisan autómnak nem az a személyiség számít, aki a maga kommunikatív cselekvéseiben univerzális elveket tart szem előtt, hanem az, aki ezeket az elveket affektív részvéttel és érzékenységgel az egyedi eset konkrét körülményeire alkalmazni tudja. A tudattalan elvi ellenőrizhetetlenségének belátása az autonóm életvezetés normatív eszméjének átalakítása mellett megköveteli a személyiség morális autonómiájának újragondolását is. Csak annak (affektív) megértése, hogy más szubjektumok is (a maguk részéről) énjük nem sejtett lehetőségeivel szembesülhetnek, és ezért súlyos helyzetekben kell dönteniük, adja meg az elvi igazodás számára a kontextus iránti érzékenység mértékét, mely ma a morálisan autonóm személyiség kitüntető sajátossága.

E három (körvonalazott) képesség együttese határozza meg, miképp lehet fenntartani az individuális autonómia normatív eszméjét a szubjektivitás modern kritikája után is. Csak az tekinthető – az elvi korlátok fényében – autonóm személyiségnek, aki egyszerre képes a szükségletek kreatív feltárására, élete egészének etikailag reflektált bemutatására és az univerzalisztikus normák, összefüggések iránt érzékeny alkalmazására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az individuális autonómia e három dimenziója harmonikusan épülne egymásra vagy gazdagítaná egymást: a különböző képességek nem épülnek egymásra, feszültséggel és konfliktusokkal teli viszonyban állnak egymással – korunk tipikus jelensége, hogy a személyes autonómiára irányuló individuális érdeklődés csak az egyik képesség kifejlesztését tartja szem előtt, a másik kettő kárára; így az autonómia egyoldalúsításáról beszélhetünk. Már ez is sugallja azt az elméleti következtetést, hogy egy személy individuális autonómiájáról a szó igazi értelmében csak akkor beszélhetünk, ha mind a három képesség jelen van. [13]
[*] Forrás: Axel Honneth: Elismerés és megvetés: Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet köréből. Jelenkor, Pécs, 1997. 119-130. old

[1] Az itt következő meggondolások bevezető részében olyan megkülönböztetésre támaszkodom, amelyet nagy haszonnal Albrecht Wellmertől vettem át: lásd Albrecht Wellmer, Zur Dialektik von Moderne und Postmoderne: Vernunftkritik nach Adorno, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1985. 48. skk. A modern szubjektum kritikájának hasonló irányairól beszél Paul Ricoeur is, lásd „La question du sujet: la défi de la sémiologie", in Le conflit les interprétations. Essais d'hermeneutique, Paris, Le Seuil, 1969. 233. skk.

[2] A reaktív viselkedés kritikájához lásd Albrecht Wellmer idézett tanulmányát.

[3] Lásd ehhez: Luc Ferry, Alain Renaut, Itinéruire de l’individu, Paris, 1987. 68-86. skk.

[4] Thomas E. Hill, „The Importance of Autonomy”, in uő, Autonomy and Self-respect, Cambridge, Cambridge University Press, 1991. 43. skk.

[5] A pszichoanalízis oldaláról Cornelius Castoriadis az, aki ma a személy ilyen elméletének kidolgozására törekszik; lásd L’institution imaginaire de la societé, Paris, Le Seuil, 1975. Első rész II. 3. fej. Lásd továbbá Joel Whitebook, „Intersubjectivity and the Monadic Love of the Psyche: The Unconscious in Habermas and Castoriadis”, Praxis International, 9. évf. 1989. 4. 347. skk. A személyiség ilyen elméletének Mead és Dewey pragmatizmusából kiinduló koncepciójához lásd Hans Joas, Kreativität les menschlichen Handelns, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1992.

[6] A következőkhöz lásd Axel Honneth, Kampf um Anerkennung. Zur moralischen Grammatik sozialer Konflikte, id. kiadás, 4. és 5. fej.

[7] Egy ilyen revideált autonómiaideállal foglalkozott a belső természethez való viszony vonatkozásában Cornelius Castoriadis is, lásd L’institution imaginaire de la société, id. kiadás, Első rész, II. 3.; uő., „The State of the Subject Today”, Thesis Eleven 24. évf., 5. skk.; Joel Whitwbook, The Autonomnus Individual and the Decentred Self, kéziratban, 1990.

[8] Lásd Donald W. Winnicott, „The Capacity to be Alone”, in The Maturational Process and the Facilitatig Environment, London, Karnac Books, 1990. 29. skk.

[9] Lásd Atbrecht Wellmer, Zur Diatektik von Moderne und Postmoderne, id. kiadás.

[10] Ehhez a (véleményem szerint) túl konzervatív felfogáshoz lásd Alaisdair MacIntyre, After Virtue, London, Druckworth & Co. Ltd., 1981. [Magyarul részlet olvasható a műből: „Az erények, az emberi élet egysége és a hagyomány fogalma”, Gond, 1996. 12.]

[11] Lásd Charles Taylor, „The Person”, in The Category of the Person, szerk. Michael Carrutters, Steven Colkris, Steven Lukes, Cambridge, Cambridge University Press, 1985.

[12] Donald W. Winnicott, „Psycho Analysis and the Sense of Guilt”, in The Maturutional Process and the Faciliting Environment, id. kiadás, 15. skk.

[13] Ebbe az irányba mutatnak: Diana Meyers, „The Socialized Individual and the Individual Autonomy”, in Woman and Moral Theory, szerk. Eva Kittay, Diana Meyers, Totowa, Humana, 1987. 139. skk.; Kenneth Baynes, The Normative Grounds of Social Criticism, Albany, University of New York Press, 1992. 4. fej. 123.



HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona