A status quo csupán a megtévesztésünket szolgál

A status quo csupán a megtévesztésünket szolgáló taktika?
Dátum: 2006-11-08 17:15 Küldte: szabadujsag

Közoktatás 2006-44, november 2.
Mács József írrása
Levél Ján Mikolaj SZNP-s miniszter úrnak
A Szlovák Nemzeti Pártot nagyon kiéheztethette Dzurindáék nyolcéves kormányzása. Addig ugyanis semmi látványos és szokatlanul erőszakos intézkedés nem történt velünk, a magyar nemzetrész tagjaival szemben.


Kivéve Dzurinda miniszterelnök és a szlovák kereszténydemokraták viselkedését a magyar igazolványt illetően, amikor a szlovák pártok egy nagy, egyszólamú kórust alkotva a húszezer forintos ajándékpénzzel kapcsolatban a nem magyar elsősök diszkriminációjáról kezdtek el sértődötten beszélni: s el is hitték, amit mondtak, mert a magyar politikusok nem merték vagy elfelejtették azt mondani Dzurindának és a szlovák pártok kórusának, szakítsák félbe egyszólamúságukat, és nézzék meg közösen, kimondottan tényekre alapozva, ki és kik diszkriminálják ma is Szlovákiában a magyar iskolákat? Kik és hogyan terelték ezeket az iskolákat a haldokoltatás útjára? Ezt az iskoláinkat pusztító folyamatot igyekezett a gyermekenként felajánlott húszezer forint lelassítani, megállítani, ezért volt a parlamenti pártok nagy közös felháborodása.
De nézzük csak a múltat! Amikor az ötvenes évek végén az SZLKP KB Politikai Bizottságának a határozata értelmében jelentős mértékben javítani kellett volna a csehszlovákiai magyarság helyzetén, a nacionalizmussal fertőzött járási ideológiai titkárok csak azt a „jóindulatú” ajánlást olvasták ki a határozatból, s tették fel a mostanáig forgatott lemezre, hogy a magyar gyermek tanuljon meg tökéletesen szlovákul, ha érvényesülni akar!
Ez a negyvenöt után hírhedtté vált „na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul), amelyet a hitleri őrültségű nemzetállami eszme továbbélése hívott életre Csehszlovákiában, s vezetett a deportálásos és Magyarországra telepítéses magyarüldözés tébolyához, kicsit szelídítettebb formában ma is él, és arra a borzalomra emlékeztet, amit a magyarok 2006-ban már igazán szeretnének elfelejteni! Önök, miniszter úr, és az önök elődei mindig a „jót akarás” ruhájába öltöztették rosszakaratukat, az érvényesülés lehetőségét fel-felcsillantva.

A hatvanas évek legelején elődei így estek neki a magyar iskoláknak, s adminisztratív eszközökkel összevonták, közös igazgatás alá helyezték mindenütt, ahol csak lehetett. Hiába tiltakoztak a szülők és a pedagógusok a durva romboló intézkedés ellen. Merthogy ezekben az összevonásra és közös igazgatás alá kényszerített iskolákban a magyar gyermekek nem tanulnak meg szlovákul. S „jó akarattal”, mondhatnám, a „jövőjüket féltve” telepítettek a magyar falvak többségébe szlovák iskolákat, akaratuk és beleegyezésük nélkül. S tették ezt olyan vehemenciával, de hála Istennek mégsem elég eredményesen, hogy amikor Mečiarral kormánykoalícióra léptek, az ön elődje, a szintén SZNP-s Slavkovská asszony, a magyar igazgatók önkényes leváltója, azt rótta fel talán legkeményebben a korábbi szlovák oktatási kormányzatoknak, hogy Dél-Szlovákiában még mindig l70 olyan magyar község van, ahol nincs szlovák iskola! Mert ha a kifogásolt számot nullára csökkentették volna, most még kevesebb gyermek járna magyar iskolába! Persze azt soha nem vallották be, hogy a „jóakaratba” öltöztetett szándékukkal a nemzetállami eszme (Csehszlovákia a cseheké és a szlovákoké) érvényesítésére törekedtek, s törekednek ma is a szülőket megtévesztő propagandával, hogy gyermekeinket folyamatosan elszippantsák anyanyelvi iskolájukból.
A magyar iskoláinkat támadó és sorvasztó akciójuk fedőneve mindig ugyanaz volt, hogy falaik között a tanulók nem tanulnak meg szlovákul. Lám, még alig melegedett meg ön alatt is a miniszteri szék, máris azt nyilatkozta a közszolgálati rádiónak, hogy a magyar iskolákban az anyanyelvű oktatás nem mehet a szlovák nyelv tanításának a rovására. És ez az álságos és átlátszó fogalmazás tulajdonképpen felhívás a keringőre! Én azonban megkérdezem, miniszter úr, hogy fordítva jó lenne, ha a szlovák nyelv tanítása menne a magyar anyanyelvi oktatás rovására? Például a szintén az önök elődei által kiagyalt alternatív oktatás ráerőltetésével a magyar iskolákra?
Végeredményben e céljukat követve és erősítve szüntették meg l976-ban Nyitrán a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatát. „Csekély” huszonhat esztendőre! Ezért vetett ki nagy összegű sarcot Nyitra azokra a magyar hallgatókra, akik Magyarországon szereztek képesítést, különbözeti vizsga letételére kényszerítve őket, hogy akadályozzák vagy lehetetlenné tegyék Magyarországról a magyar tanítóhiány pótlását!
Mit is mondott nagy pártvezérük, Ján Slota l998. szeptember 22-én?
Dr. Michl Ebner EP-képviselő összegyűjtötte és képviselőtársaival meg is ismertette elnökük néhány „aranyköpését”, amelyekből én csupán a dátummal jelzett kijelentését idézem: „Az amerikai iskolákban angol nyelven kell tanulni. Azt akarjuk (!), hogy szlovák iskolákban szlovákul kelljen tanulni. A magyar iskoláknak el kell tűnniük…”

De jól megy magyar iskoláink, tanítóink, tanulóink és az iskoláikat féltő szülők sora ebben az országban, ahol ilyen és hasonló zaklatásokat, fenyegető kijelentéseket kell hallaniuk és elszenvedniük. Gondolkozzon el egy kicsit, miniszter úr, azért születtünk mi a világra, hogy a különféle nacionalista ruhába öltöztetett zaklatásaikat újra és újra elviseljük? A magyar iskolákkal kapcsolatban nekünk az a gondunk, hogy az anyanyelvű oktatás színvonala továbbra is megfelelő legyen, mert csak így lehet színvonala a szaktantárgyak oktatásának is. S jó lenne, ha székét elfoglalva összedugná a fejét Ján Čaplovičcsal, a nemzetiségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessel, hogyan lehetne minél előbb megteremteni a magyar iskolák irányításának autonóm feltételeit. Hogy a mi kezünkbe legyen letéve megnyugtatóan oktatási intézményeink irányításának a sorsa. Ugyanúgy a kultúráé is! Ez lenne az első fontos lépés a szlovákiai szlovák–magyar gondok megnyugtató rendezéséhez! Mert, és ezt csak zárójelben jegyzem meg, Szlovákia és Magyarország között is mi vagyunk a feszültség forrása, a máig el nem rendezhető dolgainkkal… De ön, mint a mi iskoláink „minisztere” is, nem lát mást, fontosabbat a szlovák nyelv oktatása színvonalának ellenőrzésénél! Megint a régi nóta, megint az államnyelvvédő kopók ellenőrruhába öltöztetése, hát nem unják még, miniszter úr, mert mi már nagyon unjuk. Ha, mondjuk, sikerülne a terve, emberei rárontanának megint a magyar iskolákra, és számon kérnének, és megfélemlítenének, és a munkájukat becsületesen végző szlovák szakos magyar pedagógusokat ijesztgetnék nacionalista ostobaságokkal. S mindezt 2006-ban tennék, a huszonegyedik század elején, amikor a nemzetállami „na Slovensku po slovensky”-s lemezüknek már régen nem lenne szabad a lemezjátszójukon forognia! Arra törekedve, hogy a szlovák nyelv jó oktatását rossznak feltüntetve, magyarul nem tudó vagy rosszul tudó szlovák pedagógusokat állítsanak a magyar nemzetiségű szakosok helyére, akiket szlovák nyelvet és más tantárgyat tanítani soha nem engedtek be, és ma sem engednének be a szlovák iskolákba. Miért akarják elővenni megint a régi lemezüket? Mert kormányra kerültek? Mert a hatvanas évek elejétől lemezüket forgatva, látják az eredményét?

A hatvanas évek legelején 523 magyar iskolát tartottunk számon, miniszter úr, és l04 ezernél is több tanulót. A szülőkre és az iskolákra nehezedő állandó nyomás következménye (a magyar iskoláknak el kell tűnniük!), hogy iskoláink száma azóta körülbelül 250-re, s tanulóinké jóval 50 ezer alá csökkent. És a szlovák oktatási illetékesek mintha nem találnák magyarázatát e tények ellenére sem (legalábbis úgy tesznek), miért olyan alacsony a főiskolára jelentkező magyar fiatalok száma? Azért, miniszter úr, mert ha a lakossági arány csupán tíz százalékából indulunk ki, magyar vagy magyarul is oktató (különbség!) középiskolákból csak a gimnáziumok érnek el valamivel több, mint öt százalékot. Márpedig önnek, volt egyetemi tanárnak, tudnia kell, hogy az utcáról nem lehet főiskolára jelentkezni, csak érettségiző osztályokból! És ha az ilyen osztályokból hátrányunkra a 10 százalékos arányhoz viszonyítva nagyon kevés van, akkor kevesebb a jelentkező is, s kisebb a lehetősége az egyetemekre való bejutásnak is!
Ezt az állapotot takarják és magyarázzák évtizedek óta a szlovák nyelv tudásának a hiányával! Ez a „FEGYVER” a kezükben!

A magyar népesség fogyása is elgondolkoztató! Az ötvenes évek legvégén és a hatvanas évek legelején a szlovákiai összlakosság több mint 12 százalékát tettük ki, mára ez az arány 10-re csökkent. Ez önnek és önöknek nem fáj, sőt örülnek neki, hiszen ha lelassítva is, de az asszimilálásunk eredményessége olvasható ki belőle. Az ön pártjának már Európa számos országában „elhíresült” elnöke nemrégen egy cseh lapnak nyilatkozva azt mondta, hogy irigyli a cseheket, mert ők meg tudtak szabadulni szudétanémet kisebbségüktől. Azt azonban nem tette hozzá, mert nehezére esett volna az igazságot kimondani, hogy a nagyhatalmak velünk kapcsolatos kedvezőbb döntése miatt „kényszerültek” a szlovákok arra (mivel ők csak úgy hirtelen, egyik napról a másikra nem üldözhettek el bennünket a szülőföldünkről), hogy hosszabb távra helyezzék a felmorzsolásunkat! A kollektív háborús bűnösség vádjával, kényszerkitelepítéssel, deportálással, reszlovakizálással, a magyar vidék iparosításának visszafogásával (nem véletlen, hogy délen olyan nagy méreteket öltött a munkanélküliség) és sok minden mással. Például a kommunista hatalomátvételig minden helységnevünket kiforgatták, megmásították, s olyan szlovák elnevezésekkel „tisztelték meg” a magyar községek megfélemlített őslakosait, hogy meg sem tudták jegyezni, ki sem tudták mondani, de ez mit sem számított, a magyar településneveink erőszakos megváltoztatásával máris kitelepítettek bennünket, eredeti magyar falu- és városnév alig maradt néhány, ha másképp nem lehetett, a nemzetállami eszmét így vitték „diadalra”.
Emlékeztetőnek szánom, hogy Bős az első köztársaságban Beš volt, nem Gabčíkovo! Aztán, de ezt talán korát tekintve ön is megfigyelhette, a szlovák sajtóban mindaddig Délről vagy Dél-Szlovákiáról írtak, míg magyar etnikumunk állandó, tudatos és erőszakos vegyítése nem hozta meg a várt eredményt. Mikor ez bekövetkezett (nagy volt a tempó, nem is tartott sokáig), attól kezdve vegyes lakosságú Dél-Szlovákiáról kezdtek írni a szlovák újságok, bizony, ideje lenne már az Európai Unió illetékeseivel monitoroztatni a felszámolásunkra negyvenöt után elindított folyamatokat, hogy látva lássák, mi is történt, történik velünk, szlovákiai magyarokkal? Hogyan és minek következtében vált a magyarok lakta Dél-Szlovákia vegyes lakosságúvá… Olyannyira, hogy már a szlovákokat is nemzeti kisebbségnek akarják feltüntetni a szlovákok országában, elszippantva majd abból a kevés pénzből is, amit a magyarok saját, igencsak szegényesen pénzelt kultúrájuk életben tartására, netán fejlesztésére fordíthatnának.
Egyszóval, miniszter úr, az ön pártja s az önöket támogatók kényszerítenek bennünket arra, hogy feltárjuk helyzetünket az Európai Unió pártjai előtt, és a segítségüket kérjük területi vagy oktatási és kulturális autonómiaigényünk eléréséhez! Az autonómia Európa számos országában ma már természetes, elfogadott, éltetett, csak a trianoni döntés után keletkezett országokban nem. Így Szlovákiában sem! Mert ezekben az országokban nem a magyarok megmaradását akarják, hanem a beolvasztásukat. Mi pedig e durván nacionalista törekvéssel nemzeti élni akarásunkat állítjuk szembe.
Hivatalosan is majd hatszázezres népesség vagyunk! Nagyságrendben mint a Ciprusi Köztársaság polgárai! Szerintem kellemesen meglepődne magyar nemzetrészünk valamennyi tagja, ha a szlovák nyelv tanításának a színvonalát a szlovák iskolákban ellenőriztetné, mert akkor látná, hogy ott milyen a helyzet. Fiataljaink közül számosan jelentkeznek magyar-szlovák szakra a Komenský Egyetemen, ezek egyike mesélte nekem, hogy ha a szlovák nyelv előadásain problémás dolgok jelentkeztek, a sok szlovák iskolában érettségizett hallgató között mindig azok tudták a megoldást, akik magyar középiskolában érettségiztek, és kiváltották professzoruk csodálatát! Úgy bizony, miniszter úr! Kár, hogy figyelmét a magyar iskolák tanrendjében mindjárt a szlovák nyelv tanításának a milyensége kötötte le, amint a rádiónak adott nyilatkozatából kiderült, jobban kellene ügyelnie a szlovák iskolák tanítási nyelvének a színvonalára, hogy a magyar iskolákba járó tanulók nehogy lepipálják már a szlovák gyermekeket a szlovák nyelv ismeretéből! Mert még ez is megtörténhet nagy csapásként a nacionalizmusukra!
Miniszter úr, én mint Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgára 2006-ban nagyon szégyellem magam az ön pártjának és elnökének nacionalizmussal erősen megfertőzött gondolkozása miatt. Az meg egyenesen elszomorít, hogy a magyarellenességéről elhíresült Szlovák Nemzeti Pártnak még ma is ilyen nagy a választói és társadalmi támogatottsága! S nehezményezem, hogy nem veszi figyelembe miniszterelnöke, Ján Fico nyilatkozatát, amely szerint nemzeti (nemzetiségi) kérdésben a status quo marad, vagy ez csupán a megtévesztésünket szolgáló taktika? Mást beszél a miniszterelnök, s mást akar tenni ön, akinek kezében az oktatás gyeplője! És ha nagyon nagy lesz a felháborodás, és nagyon rossz lesz a magyarországi és a nemzetközi visszhang, akkor Ján Fico mossa kezeit, de mit csinál ön?

Szlovákia miniszterelnöke olyan tűzbe dugta a kezét, amikor a Szlovák Nemzeti Pártra bízta a nemzetiségi szempontból igen-igen kényes oktatásügyi tárcát, mint amilyenbe Mečiar annak idején, aki európai szemmel és mércével nézve hosszú évekre szalonképtelenné tette magát. S az még ma is! Persze ön azt mondhatja erre pártja nevében: „Akkor is, ennek ellenére is, na Slovensku po slovensky!” Hát igen! A szlovák államnyelv védelméről szóló törvény egyik paragrafusa szerint a magyar etnikumba települt szlovák nem köteles megtanulni az ott tömegesen élő magyarok nyelvét. Ez a legnagyobb akadálya mindmáig a kétnyelvűség törvényes bevezetésének Dél-Szlovákiában!
S ez az akadálya a szlovák parlament által elfogadott Európai Nyelvek Chartájába foglaltak teljesítésének is, és ez az egyik legérzékenyebb területen (ez csak egy példa, de a legkirívóbb), az egészségügyben olyan helyzetet teremtett, hogy az orvos nem tud beszélni a szlovákul nem tudó, vagy nem jól tudó magyar betegével. Balkáni állapot! Ezért fordulhatott elő Rimaszombatban, hogy az erősen szlovák nemzeti érzelmű doktor azt írta a medvesaljai (magyar vidék) ember kórlapjára betegségként, hogy nem tud szlovákul!

De a törvénnyel biztosított és szabályozott kétnyelvűség hiánya a legjobb lehetősége is városi és falusi magyar közösségeink vegyítésének. Ha ez a helyzet fennmarad (remélem, hogy nem), akadálytalanul tovább hígíthatják a magyar etnikumot, azzal az elszántsággal, hogy majd csak elfogyunk lassan a múló évekkel, évtizedekkel, s ha ez bekövetkezik (de én ezt sem hiszem, nem eszik olyan forrón a kását!), akkor a Ján Sloták és a vele azonos nézetet vallók fellélegezve és örömujjongással jelenthetik Európának és a világnak, különösen a cseheknek, akiket irigyelnek: „Barátocskáim, ha igen-igen megkésetten is, de mi is nemzetállam lettünk, pontosan úgy, ahogy Beneš apánk óhajtotta! Bár a félelem is bennünk van, nem járunk-e úgy, hogy majd a szlovákká vedlett magyarok fogják Szlovákiát irányítani.” Bizony, bizony, érdemes erre is gondolni a nagy igyekezetben, miniszter úr!
forrás: Szabad Újság