Szemléletváltás a szakadék szélén
Dátum: 2006-08-24 11:32 Adminisztrátor: felvidek

Publicisztika Írta: Mihályi Milnár László,
Forrás: www.gomorország.sk
Válságba jutott és szakadék szélére került az emberiség. A túlnépesedés, környezetszennyezés, energiaválság és háborús konfliktusok mellett a természeti katasztrófák valójában már nem is jelentősek, bár a tömegtájékoztatás más arányokat tükröz. Hiszen, amikor naponta tízezrek halnak éhen és százezrek veszítik el megélhetési feltételeiket, akkor sokkal nagyobb teret kap egy-egy földrengés vagy árvíz, mintha a nagy bajokért nem is az emberek lennének felelősek.


„Azok, akik előbb világosodnak meg, arra vannak ítélve, hogy a többiek ellenében kövessék a világosságot.” (Kolumbus)
„Tibetben azt mondják, hogy a szellem olyan mint a teve. Ha meg akarják fékezni, egyszerre tíz irányba tör ki, de ha békén hagyják, meg se mozdul.
A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll, és ebbe bele akar ülni…A trónus megvan, de (Isten ) sohasem ült bele. Maga helyett a hetedik napon a Sabbatot, az ünnepet ültette.
„Csak a nagyravágyás hiszi azt, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog, és nem győz rajta viccelni. A bolond a becsvágyon kívül, a hatalmi őrületen kívül áll.” (Hamvas Béla)

Szakadék szélén többféle stratégia érvényesülhet. A tömegek azt várják, hogy valakik oldják meg a problémát helyettük, mert hát ezért fizetik az adót, és ők addig lepihennek ott, ahol megrekedtek. Egyesek visszafordulnak az ismert, jól kitaposott úton hős vágyálmok és olcsó árak kábulatában, mintha abba az útba nem döngöltek volna összetört szabadságjogokat, tömegsírokat, hazug könyveket és kifosztott ünnepeket, valamint kis fizetéseket is. Mások kötelet vagy ejtőernyőt szereznek, leereszkednek a mélybe, de aztán már nem tudnak kimászni a gödörből. Van, aki a repülés mellett dönt, de a többieket nem tudja magával vinni, s ő ott marad egyedül, legfeljebb annak örülhet, hogy nincs tolongás. Két reális esély mutatkozik a megoldásr a: hidat építeni vagy feltölteni a szakadékot, hogy mindenki átjuthasson. Még biztonságosabb, ha a hídépítés mellett a feltöltést is elkezdik.
Fel kell hát mérnünk, hogy mi idézte elő ezt a szakadéknyi sebet! Milyen nagy, és mi az a hiány, amivel ki kell töltenünk az űrt, mert a legrosszabb stratégia az lenne, hogy álomba ringatva elhitetnénk az emberekkel, hogy nincs semmi baj, ezért nem kell semmit sem tenni. Pedig mintha mégis ennek az andalító jelenségnek lennénk tanúi, az égi televíziós szennycsatornákat illetve a pazarlásra buzdító reklámokat figyelve.

Költői diagnózis Pilinszky János által: „Csillaghálóban hánykódunk/ partravont halak,/ szánk a semmiségbe tátog,/ száraz űrt harap. /Suttogón hiába hív az elveszett elem, /szúró kövek, kavicsok közt/ fuldokolva kell/ egymás ellen élnünk-halnunk! / Szívünk megremeg. / Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. / Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel:/ öldökölnünk és csatáznunk / nincs miért, de kell. / Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, / nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk / s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán.” (Halak a hálóban)

I. Történelmi távlatok.

„A türelmes király királykodik, a türelmetlen zsarnokoskodik.” (Szent István)
Ősidők óta folyik a harc a túlélésért, amit a létfenntartáshoz szükséges dolgok megszerzésének illetve birtoklásának vágya jellemez. Az élelem, a terület, a víz, a tüzelő biológiai igényén túl az emberi faj maximálisan tökéletesítette az állatias ösztönökből fakadó önzést. A tudatosan szervezett önzést, vagyis az ókori államok kialakulását a kedvező éghajlat mellett a termelő gazdálkodás kialakulása, a letelepedett életmód, a tűz tudatos és célszerű használata valamint az írás alkalmazása (vagyis a gazdasági adminisztráció, mert kezdetben csak erre használták) tette lehetővé. Ebben a társadalmi szerkezetben már olyan hatalmi viszonyok alakultak ki, melyek a megszerzett vagy megtermelt javak elosztását mindenütt sajátos módon értelmezték, de sok tekintetben azonos szándéktól vezetve szabályozták. A hatalmi önzés itt már túlnő a biológiai szükségleteken, és a célja maga a hatalom: uralom a javak, területek és népek felett. Az első fennmaradt törvények javak és a feladatok elosztásának szabályairól szólnak, melyben maga az uralkodó a törvényhozó, bár valószínűleg ő is a kialakult szokásjogra támaszkodott.

A kinyilatkoztatások és próféciák üzenetei viszont sokkal régebbi eredetűek, de azokat a közösségi emlékezet, vagyis a hagyomány őrizte évszázadokon át, illetve a legtitkosabb „szent dolgokat” csak egy kiválasztott tanult réteg ismerhette, így eleinte az írás is a szent dolgok közé tartozott. Ahol a hatalom gyakorlása folyamán a törvényalkotásban nem igazodtak a hagyományban megőrzött magasabb, isteni rendhez, vagyis a Mértékhez, ott a társadalom hamarosan felemésztette önmagát. A görög Szophoklész is olyan törvényről szól, melyet az isteni eskü véd, és arra is figyelmeztet, hogy az istenek akarata ellenében a király romlásba viszi népét, és ezért kell buknia. A hatalom jellegét tehát a kor világképe és az uralkodó személyisége is befolyásolta. Ezért szólnak a népek meséi egy igazságos uralkodó utáni vágyról, akinek a lányát a szegény, de rátermett legény hősies küzdelem után akár feleségül is veheti, megszerezve fele királyságát, vagyis hatalmát és vagyonát is. A politikai hatalom tehát még a népmesékben sem érvényesülhet a gazdaság fölötti uralom nélkül. Ám a mesékkel ellentétben az egyszemélyi uralkodók általában már hatalmi vágyukban is torzult személyiségek voltak, és a hatalom gyakorlása folyamán szinte minden esetben eltorzulnak.
Van, aki halhatatlan istennek képzeli vagy nyilváníttatja magát, mások egyre gátlástalanabbá lesznek hatalmuk féltése miatt. „Ahol trónon ül a gonoszság, ott a rettegés más szívben is gonoszt lát.” – jegyzi meg Camoes. A tetszelgés (exhibicionizmus), az önteltség, a hiúság, a gőg és beképzeltség túltengését az alattvalók félelméből vagy szolgalelkűségéből eredő istenítő lelkendezés tovább fokozza. A legtöbb diktátor a hatalom csúcsán elveszti józan ítélőképességét és realitásérzékét, csakhogy a környezet türelme is véges, főleg akkor, ha ebben még az újabb trónkövetelők is motiválják. Nem csoda, hogy a római császárok többsége nem természetes módon végezte. A tömeg pedig valahogy mindig hajlamos azzal ámítani magát, hogy a diktátor megbuktatása után minden rendbe jön. Gyakran az újabb diktátorok ezt tudatosan készítik elő, hogy népi hősként lépjenek trónra, és még elődjüknél is rémesebb világot teremtsenek (Caligula, Lenin, Hitler). Talán a görögök az elsők, akik megszervezték a hatalom ellenőrzött megosztását, a néphatalom (demokrácia) intézményét. Igaz, hogy szavazati joggal csak a felnőtt korú szabad férfiak rendelkeztek, vagyis egy iskolában felkészített réteg, mert úgy gondolták (s talán nem alaptalanul), hogy a közösség életét befolyásoló döntés felelősségét nem lehet akárkire bízni.
Persze látni kell, hogy a görög szabadságeszmény mögött fejenként 15–20 rabszolga munkája állt, és a választójog a szabadok közt sem volt teljesen egyenlő esélyű. A szegényebbeket gyakran megvásárolták, illetve azok a munkájuk mellett ritkán jártak a népgyűlésbe. A rómaiak már a törvényhozás és törvénykezés intézményes rendszerének alapjait is lerakták, de annak fenntarthatóságát a katonai erőkkel kielégíthető birodalmi vágyak tették kétségessé. A hódító háborúk miatt a hadsereg igényei a történelemben eddig minden kultúrát egy primitívebb szintre vetettek vissza, mert a humánummal ellentétes erőszakos magatartásformákat avatnak példaképpé. Arról nem is beszélve, hogy a háborúk felemésztik a békés tartalékokat. Ezt igazolják az egyiptomi és görög történelem adatai és a közelmúlt (XX. század) eseményei is, illetve látni, hogy napjainkban az amerikai társadalom mily sajnálatos módon hasonlik meg önmagával, miközben a demokrácia és az emberi szabadságjogok jelszavait üres szólamokká silányítják. A végromlásra pedig a vergődő és széthulló egykori orosz birodalom állapota mutat példát.

Valószínű, a problémák egyik oka, hogy a jelenlegi politikai és társadalmi struktúrák már nem tudnak megfelelni korunk világméretű kihívásainak. Ebben döntő szerepet játszhat az a tény, hogy bizonyos fogalmaink, azok értelmezése és az erre épülő választási és hatalomelosztási rendszerek elavultak. Beérik azzal az elcsépelt közhellyel, hogy a demokráciánál még nem találtak ki jobbat, miközben gyakran csak látszatdemokráciáról van szó, mert a rendszer tartópilléreit (a törvényhozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmat) az összefonódó pénzvilág már jó egy évszázada megkerülte, fölébe kerekedett, és csak azt észleljük, hogy miként nehezül árnyéka a törvényhozásra, kormányokra és bíróságokra. Mégis azt akarják velünk elhitetni, hogy a dolgok szabályosan folynak. Tulajdonképpen a német fasizmus is a görög és római demokrácia ábrándjaival ámította népét, ahol a „magasabb rendű faj” demokratikus és szabad társadalma gyakorolja majd a hatalmat az alacsonyabb rendű idegen rabszolgák felett. Hasonló csábításokkal élt és él a kommunista és szocialista propaganda, egy olyan társadalom ígéretével, ahol a „munkásosztály fog uralkodni”, dolgozni pedig csak annyit, amennyi szükséges, de mindenki szükségletei szerint részesülhet a közösből. S mivel ez kevésnek bizonyult, és egyre több volt az elégedetlenkedő, ezért embermilliókat tartottak kényszermunkán a szovjet haláltáborokban. Itt lepleződik le a XX. század egyik legnagyobb hazugsága, mely e két rendszert egymással szembeni szélsőségként jobboldalinak, illetve baloldalinak sorolja be, holott valójában egyazon eredetre, eszmeiségre, okokra és módszerekre vezethetők vissza. Ezért le kell szögezni, hogy a jobb- és baloldali felosztás már régen elavult és használhatatlan, mert hamis kérdésfelvetéseket tartalmaz, mert emberi alapértékeket állít egymással szemben, ugyanakkor beteges és veszélyes jelenségeket és magatartásformákat tüntet fel értékként.
Majdnem olyan hamis ez a szétválasztás, mint amikor a gyermeket arról kérdezik, hogy kit szeret jobban: aput vagy anyut. A gyermek természetesen nem tudja, hogy őt ilyen döntés elé nem szabad állítani, ezért választ, amivel a másikat kirekeszti (megtagadja), és a szerencsétlen felnőttek gyermetegen mosolyognak, hogy milyen aranyos, csak a választásból kiesett szülő érez keserűséget, bár tudja, hogy ez nem igaz, de valami elkezdődhet, mert az első választás egy érzelmi alapú vállalást is jelenthet, amely erősödhet, mint a focidrukkerek fanatizmusa. Pontosan tudják ezt a propagandát kezükben tartó nagy „árnyékgyártók” is. Ezért nézik gyermeknek vagy tartják infantilis viszonyok közt a választópolgárok tömegeit, mert nem a különböző értékrendek ütköznek egymással, hanem csupán a hatalom gyakorlóinak és birtokosainak terepasztal játékában élnek vissza a tömegek érzelmeivel, hogy megosztva őket hamis kérdésfelvetésekkel, azok egymást tartsák sakkban, és ne a valódi ellenfelet támadják. Tudják, hogy aki egy olcsó reklámmal rászoktatható valamilyen híg löttyre, amely nélkülöz minden természetes anyagot, azzal később bármit el lehet hitetni. Főleg azt, hogy neki ez a jó, ő ettől szabad, ettől kerek a világ, ebben van az igazi szeretet és üdvösség és ihaj, csuhaj… ha így él, még a nyugdíjat is meg lehet rajta spórolni.
Ideális „állampolgár”! Hányszor eljátszották már ezt a hazug és megosztó kérdésfelvetést népünkkel is, amikor a bajokért és bűnökért felelős „népvezérek” elégették Isten fiának a képét, hogy a kommunista bűnszövetkezet bandavezéreinek ábrázolását és a saját magukét éljeneztessék a megfélemlített alattvalókkal?!

Olykor két kiválóságot játszottak ki egymás ellen (Széchenyi vagy Kossuth, Petőfi vagy Arany, finnugor vagy türk, katolikus vagy református, holott itt az „és” kötőszó illene minden helyre). Máskor úgy igazolták a gonoszságokat, hogy egy másik gonoszsággal állítva szembe elhitették, hogy ha az egyiket elutasítják, akkor a másik a jó: fasizmus vagy kommunizmus. Szolzsenyicin is hiába fogalmazta meg, hogy a szovjet láger még a német tábornál is kegyetlenebb volt, mert az egyik még ma is megszálló és üldözendő, míg a másik felszabadítóként tetszeleg az emléktáblákon, ami felett a nyugati „demokraták” is elnézően szemet hunynak.

Nácivadászok még ma is ügyködhetnek, miközben a szovjet tömeggyilkosok kiemelt nyugdíjukat élvezik. A szülőföldjükért küzdő csecsen szabadságharcosokat terroristának nevezik, de a megszállóikat békefenntartónak… Ebben az értelmezésben Szent István egy keresztény fanatikus, IV. Béla egy kompromisszumra képtelen ellenálló, Hunyadi János egy idegengyűlölő, Dugovics Titusz és Petőfi Sándor egy öngyilkos merénylő, II. Rákóczi Ferenc egy szakadár békétlenkedő, Kossuth Lajos pedig egy terrorista vezető lenne.
Arra kell rámutatnunk, hogy a fasiszta (nemzeti szocialista) és a kommunista (orosz szocialista) előjelű téveszmék táptalaja a liberális pénzvilág által előidézett gazdasági válságban és tömegnyomorban keresendő. A Mammon (vagyis a pénz bálványa) újkori elszabadulását pedig az 1789-es francia forradalomban, pontosabban erőszakos hatalomváltásban kell látnunk, amely ismét hamis kérdésfelvetésekkel tévesztette meg a csőcseléket és egyes gondolkodókat is: hit vagy tudomány, Isten vagy ember, ész vagy érzelem. Az ember ismét szakított a jó és a rossz tudás fájáról. A népfelség elvének nevében, miközben meg akarták akadályozni a hatalommal való visszaélést, a teológiát elvető felvilágosult eszmék nevében vetették el a tradicionális értékeket, hogy a királyi hatalom helyébe a néphatalmat tegyék, az Isten helyére pedig az embert állítsák. Csakhogy ez a „felvilágosodás” nem a dolgok megvilágítását eredményezte, hanem elvakultságot hozott. Törvényszerűen újabb és még veszedelmesebb zsarnokságokat ültetve trónra, és a feldúlt és elvetett keresztény értékrend azóta sem nyerhette vissza méltóságát és tekintélyét Franciaországban (és a példájukra alapozó többi társadalomban sem). A világ világosságától elforduló társadalom műfényekkel kápráztatott sötétségben tapogatózik, hogy az életöröm helyett megismerhesse a romlottság fokozatait. A francia forradalom szinte mindent feldúlt a kereszténység útján közvetített és a hagyomány által is megőrzött ősi (mózesi) törvényekből, melyek elfogadása kizárja az egyszemélyi hatalom önkényét és istenítését, ugyanakkor olyan magasabb rendű értékrendet kínál, mely egyéni és közösségi távlatokat garantál. A törvény és a magatartás, vagyis a mérték és az érték összhangja megtartó rendet teremt azok számára, akik alázattal viszonyulnak hozzá.
A jövőkép feltétele a Mindenható és az ember viszonyának megmásíthatatlansága, a létfenntartást megteremtő munka mellett a lelki megtisztulására és gazdagodására és a hitéletre szánt rendszeres szabad idő (a hetedik nap, vagyis az ünnep), az ősök hagyományainak tisztelete, az élet és a tulajdon védelme, a család egységének megőrzése, a másik ember megbecsülése és az iránta tanúsított türelem gyakorlása, a hazugság és igazságtalanság megvetése, vagyis az isteni rend elfogadása. Az istenkáromlás tehát nem más, mint ezek elutasítása és be nem tartása. A „felvilágosult racionalizmus” azt hirdette, hogy mindez elavult, ezért új szabályokat alkottak a rendről, szabadságról, emberről és hatalomról.

Szánalmasan hitvány kísérlet volt ez néhány évezred tapasztalata ellenében, de arra jó volt, hogy ez a kísérlet is megmutassa, mivé tud fajulni az emberiség, ha elveszik transzcendens hitét. Miután az embert kiáltották ki a természet urává és az istentagadó „tudásalapú” racionalizmus tananyaggá lett, már semmi sem vetett gátat annak a másfél évszázados „fejlődésnek”, mely a hitleri és sztálini halálgyárakban tetőződött be. A másik kísérlet a hatalom gyakorlásának újfajta elosztása volt. A francia Rendi Gyűlésben(1789-től), majd az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, és 1792-től a Nemzeti Konventben agresszivitásuk mértéke szerint balra illetve jobbra sorolták az elnöki asztalhoz viszonyítva.
Akkor a gátlástalan radikálisok kerültek balra. Később ez lett a parlamentarizmus hagyománya egész Európában, anélkül, hogy megpróbálták volna újraértelmezni ennek mibenlétét. Sőt, az agymosott magyar társadalomra mi sem jellemzőbb, minthogy 3-4 évvel a rendszerváltás után is ilyeneket olvashatunk a kézikönyvekben: „Jobboldali: a jobboldal valamelyik reakciós irányzatát követő…

Jobboldali személy: haladásellenes, jobboldali felfogású, magatartású.
Reakciós: ellenszegülés a társadalmi haladásnak, az ezt képviselő maradi osztályok, személyek összessége. (Habár a reakció tudományos meghatározását ellenhatás jellegű változásként, mozgásként fogja fel.)
Haladás, haladó: társadalmi fejlődés, tökéletesedés, a fejlődés híve.
Baloldal: a polgári parlamentben a kommunista, demokratikus szocialista képviselők összessége.
Baloldali: radikálisan haladó, demokratikus.
Baloldaliság: haladó, baloldali felfogás, magatartás.”
Ebből talán ennyi is elegendő, csakhogy egy fél évszázadon át ezt tanították, és nemzedékek nőttek fel rajta. Nem zárható ki az sem, hogy aki így tanulta, az most is így tanítja, félrevezetve újabb nemzedékeket és választói magatartást, amivel esetleg ismét gyanús erőket segítenek hatalomra.
Ez a beosztás nem csupán azért tarthatatlan, mert már fogalmaiban is egy csomó ellentmondást tartalmaz, hanem azért is, mert értékrendről beszél, amit nem vertikálisan (függőlegesen) rendez el az értékek szintjei szerint, hanem horizontálisan (vízszintesen) terít szét. Ezzel a két végpontra kerül a fasizmus illetve a kommunizmus (szélsőjobb és szélsőbal megnevezéssel), amelyek közé rendezi a valódi értékeket.

Olyan ez, mintha két tehénlepény közé akarnánk csomagolni a finom falatokat. Akármilyen alpárinak is tűnik ez a hasonlat, de az elmúlt évszázad politikai gyakorlatához képest ez valójában egy finomkodó összevetés.
Ha mindezt belátjuk és elfogadjuk, akkor szükségszerű megfogalmaznunk azt is, hogy át kell rendeznünk mindazt a fogalomrendszert, amely eddig a hatalom kisajátításának érdekeit szolgálta csupán. A politikai érdekképviseletet vállaló erőket tehát annak alapján lehetne meghatározni és besorolni, hogy az emberi szükségleteket (biológiai és szellemi) milyen mértékben, módon és eszközökkel kívánják kielégíteni, valamint, hogy az emberi értékrend egyes szintjeivel milyen mértékben azonosulnak.
Itt elkerülhetetlen lesz annak tisztázása, hogy a csupán anyagi (materiális) szemléletet követők méltón szolgálhatják- e a lélekkel és szellemiséggel megajándékozott emberiség valódi jövőképét.

II. Nincs jobb- és baloldal,

csak értékes és értéktelen van, mert az értékeket nem széltében-hosszában kell vizsgálnunk, hanem mélységükben és magasságukban „Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok! Akkor majd megtaláljátok lelketek nyugalmát.“ (Jeremiás, 6,16)
„Nem mind törvény és jog, amit megkíván a szem és a szív, s nem minden fény arany.” (Thomas Gray)
„Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, arra jó lesz odafigyelni, mert veszélyes útra lépett…” (Hamvas Béla)

A hatalom megszerzéséért folytatott pártharcokban néha elegendő néhány hangzatos kifejezéssel hitegetni a polgárokat, akik önmagukkal is képesek aztán elhitetni, hogy a szavak azokat a dolgokat jelentik, amire ők vágynak. Valójában a pártpropaganda az üzleti reklám módszereivel él. Amikor a szociológiai kutatás megállapítja, hogy az elidegenedett és elmagányosodott emberek szeretetre és megértésre vágynak leginkább, akkor a kereskedők ezeket a fogalmakat társítják az áruikhoz, mint például: ez a csokoládé a szeretet íze, ez a telefon a megértő kapcsolat, amaz a gondoskodó bank stb., mintha a tárgyakkal az ember az érzéseket is megkaphatná. Így történt meg, hogy a társadalmi viszonyokat értelmező fogalmak összezavarodtak, és egyesek szándékosan, míg mások tudatlanságból használják helytelenül. Jólétnek nevezik a jóllakottságot, haladásnak az eszeveszett rohanást, tudásnak a tájékozottságot (ismeretmennyiséget), fejlődésnek a műszaki ellátottságot, szabadságnak az elszabadultságot, boldogságnak az élvezeteket, életörömnek a romlottságot, modernnek a hagyománytalant, korszerűnek a természetellenest, nyitottságnak az erkölcstelent, békének a fegyverekkel kikényszerített csendet, rendnek a fegyelmezést, szolgálatnak a szolgaságot, kiegyezésnek a megalkuvást, sokszínűségnek a zagyvaságot, változatosságnak a szemétdombot, művészetnek a káprázatot, toleranciának a lélekrombolást, érdekesnek a bűnt, kívánatosnak a tilalmast, polgárnak a kozmopolita városlakót, világpolgárnak a hontalant, maradinak a hagyományőrzőt, nacionalizmusnak a nemzeti öntudatot, jónak azt, ami hasznot hajt, szépnek azt, ami eladható, igaznak azt, ami őt igazolja és haszontalannak mindent, ami pénzzé nem tehető. Ezért aztán az emberi és szellemi értékeket is pénzben kifejezhető mércével mustrálják. A szabadság és a szabadságvágy fogalmával egy céltudatosan manipulált visszaélés történt. Miután már a francia forradalom szabadságeszményei is véres leszámolásokba, tömeggyilkos hatalmi harcokba és a napoleoni császárság önkényébe torkollottak, ezért a romantikus 19. századi szabadságharcok leverését követően az emberek a kiábrándultságukat a gazdasági (anyagi) függetlenség megteremtésével próbálták ellensúlyozni. Elhitették magukkal és másokkal is, hogy a pénzzel és vagyonnal függetleníthetik magukat, és ezzel szabadokká lesznek. Így kerültek azoknak a csapdahálójába, akik felismerték és kihasználták ezeket a vágyakat, és olyan világot ígértek, amelyben bárki érvényesítheti képességeit.
Akkor Amerika lett a vágyálmok országa: végtelen lehetőségeivel, a meggazdagodás reményével, a rangra és származásra való tekintetnélküliségével. Maga a szabadság birodalma. Most ne firtassuk, mi volt ennek az ára (négerek, indiánok stb.). Az emberek elhitték, hogy itt, ebben a világban kell mindent elérni, bármi áron, bár ehhez el kellett vetniük mindent, amit maradinak nevezett a korszellem: az ősök hagyományait, szokásait, nyelvét, kultúráját, hitét, múltját, erkölcsi útmutatásait, származását. Az volt a „modern ember”, aki mindent másként csinált, mint elődei. Ami régi, az ócska, de ami új, az korszerű! – ez lett a jelszó. És újnak számított minden, ami hagyománytalan és természetidegen.
Jött a szögletes, a beton, a vas, a műanyag, a gépies, a rikító, a füstölgő, pöfögő, zajos, száguldó, beteges és elértéktelenedett tömegnyomor. „Erről már kár lenne vitát nyitni…” – mondotta volt Virág elvtárs a füstölgő romok közt.

Aztán szabadságnak nevezték azt, hogy az ember mindent megtehet, amit a hagyományok (szokásjog, vallás) tiltottak. Az ösztönök felszabadítását lelki szabadságnak, a perverziót szexuális szabadságnak minősítették, a család felbomlasztását pedig nyitott házasságnak. Így teremtődött meg a nyitott társadalom illúziója, mint egy olyan jövőkép, amely kivezetheti az emberiséget a természeti és hatalmi kötöttségek rabságából… Miközben ennek szinte mindenütt bedőltek, addig az alkoholnál és kábítószernél is veszedelmesebb függőségbe került az emberiség: a pénzvilág befolyása alatt álló politikai és üzleti manipuláció által teremtett káprázat kábulatába. Természetesen ezt ilyen megfogalmazásban nem közlik a világgal, mint ahogy a Kész átverés c. műsorban is csak utólag derül ki a turpisság az érintettek számára, de a szenzációra éhes közönség már menet közben is röhöghet, hogy a végén vele is közöljék, ő volt az egyik palimadár… Amit magunk körül látunk a világban, abból egyértelműen levezethető a folyamatok eredője és iránya, és rá kell döbbennünk, hogy az úttévesztés a szabadság helytelen értelmezésével kezdődött. Ahogy a szabadelvűség, a szabadságvágy, a görög szabadságeszmény és a szabadkőművesség, az elszabadultság, a korlátlanság fogalmai egy fazékba öntve moslékká váltak a „liberalizmus“ címszava alatt. Hol van már mindez a gondolatszabadság, a szabad akarat és a szabadon választott elkötelezettség képeitől? Ki ismeri Szent Pál szavait, hogy „néked mindent szabad, de nem minden használ”? A francia forradalom után elfogadott elv, hogy mindent szabad, amit a törvény nem tilt, talán nem számolt azzal, hogy ezzel annak az erkölcsi értékrendnek a létjogosultságát is megkérdőjelezték, amely évszázadokon át a társadalom tartását, méltóságát, emberi arculatát biztosította a hit és a szellem embereinek közvetítése által. A jómodort, a tisztességet, a jóindulatot, becsületességet, nyíltszívűséget, önzetlenséget és még sok hasonló magatartásformát nem lehet paragrafusokkal kitömött törvényekkel garantálni.
A modernnek nevezett társadalom szabadságjogai csak az önzést, a gazdasági és erkölcsi gátlástalanságot, az anyagi hajszát, az emberidegen materializmust és az istentagadást gerjesztették és táplálják. Ezek hatására az emberi méltóságuktól megfosztott tömegek féken tartásához elegendő kielégíteni biológiai szükségleteiket és szerényre motivált szellemi igényüket. „Kenyeret és cirkuszt a csőcseléknek!” – vallották a hatalmon lévő rómaiak. Ennyi szabadságot enged minden hatalom, amely elfeledkezik Istenről. (Csakhogy Isten nem feledkezik meg róluk! És nem lesz örömteli az emlékeztetés…)
A szociális érzékenységűnek és demokratának nevezett baloldaliság nem tett mást, csak Jézus és a kereszténység sikerének titkát követve egyenlőséget és szociális gondoskodást ígért (Isten előtt mindenki egyenlő. Akinek sok van, az ossza meg azokkal, akinek nincs.). Csakhogy a titok lényegét nem vették át, hanem inkább megtagadták: az Istennek tetsző magatartást, a parancsainak és útmutatásainak megtartását. Így aztán az emberek közt egy időre népszerűek lettek a szocialista jelszavak, nagyhatalmi eszmékké dagadtak, ám hamar megmutatták igazi arcukat , zsarnoki szándékaikat a csődbe juttatott társadalmakban. (A fasizmus és a kommunizmus ebből a talajból nőtt ki.)

Az történt, mint azzal a pacienssel, akinek az orvos gyógyszereket, a káros ételek elhagyását és egészséges életmódot ajánlott, de a beteg a legutolsóról megfeledkezett. A gyógyszer tompította a fájdalmakat, az étrend javította a közérzetet, és már azt hitte, hogy minden rendben van, de az egészségtelen környezet és a rendszertelen életvitel miatt gyógyíthatatlanul visszaesett és meghalt. Eltemették, de még mindig vannak olyan barátai, akik csak azt a hőskorszakát emlegetik, amikor fiatalon és életerősen hajnalig bírt vedelni és füstölni az ivóban, ahol társai kábultan ámultak rajta, mígnem belerokkant…

Az emberiség is majdnem belepusztult a XX. Században a társadalom meggyógyításának ilyen szocialista gyökerű kísérletébe, mégis vannak, akik újra ki akarják próbálni.

A szociális érzékenység valójában az emberi alapigények és szükségletek kielégítésének szándéka. Sem jobbra, sem balra nem sorolható, mert ez a társadalomban a megélhetés létfeltétele. A jóléti társadalom fogalma persze nem jelentheti azt, hogy pazarlón dúskálunk a javakban, gondtalanul dőzsölve, miközben mások éheznek és ellátatlanok.
A jólét nem azt jelenti, amit az állatvilágban értünk alatta, hogy van elegendő tápláléka, van menedéke és szabadon szaporodhat. Az ember ennél jóval több. Mondhatnánk azt is, hogy az emberi lét értelme a biológiai létfeltételek felett áll, és ha csak az állati igények kielégítésére szorul, akkor értelmét veszti. Mert az ember boldogságra vágyik: otthonra, családi szeretetre és gondoskodásra, anyai szóra, vigasztalásra, társra, szelídségre, igazságosságra, irgalmasságra, lelki tisztaságra, isteni útmutatásra és gondviselésre, kegyelemre és az üdvösség reményére. Ennek kiteljesedése és megélése ad csak valódi létbiztonságot. Amikor ezeket az elveket jobboldalinak nevezik és el akarják szakítani a létfeltételeketis megteremtő igényektől (miszerint az baloldaliság), akkor nem tesznek mást, minthogy az embert olyan kétségekbe sodorják, melyek megroppanthatják hitét és önbizalmát. A lelkéből kiforgatott ember aztán a legkönnyebb zsákmánya a hatalomra éhező vadállati erőszaknak. Ezért veszedelmes ez az elavult, megosztó és ellentmondásos politikai elosztás. Európában ráadásul nem csupán a keresztény szellemiséget, hanem a nemzeti közösségekhez való tartozás szükségszerűségét és a nemzeti hagyományok megőrzésének vágyát is jobboldalinak, konzervatívnak és ezzel együtt maradinak minősítik. Úgymond ezek elavult, túlhaladott és nem korszerű dolgok. Sőt nem ritka eset az sem, hogy a legbecsületesebb és legtisztább emberi érzésből fakadó nemzeti ragaszkodást nacionalizmusnak avagy mindjárt fasizmusnak nevezik. Olyanok hangoztatják ezt, akik a korszerűséget a műszaki csodákban, a világpolgári gyökértelenségben, a hontalan bolyongásban, az elszabadult szexualitásban, az egyéni önkifejezésben, a korlátlan önmegvalósításban, a kereszténység megcsúfolásában, az egyneműek házasságában (avagy már az állattal is köthetőben), a nemzeti hagyományok elsorvasztásában, a családi kapcsolatok szükségtelenségében és a banki kamatok biztonságosabbá tételében látják. Olyanok, akik azt mondják, hogy nekünk nem számít, hogy milyen származású, nyelvű és vallású vagy, és jobb, ha mindezeket gyorsan elfelejted, csak az a fontos, hogy nekünk dolgozz, a mi érdekeinket védd, a mi tőkénket gyarapítsd, és ha ez nem tetszik avagy már nem bírsz, akkor nincs rád szükségünk. Aztán egyszer csak rá kell döbbennünk, hogy számukra sem mindegy, hogy milyen kötődésű vagy, mert csak a saját „kasztjukhoz” tartozót fogadják maguk közé, és azért romboltatnak le minden másfajta szellemiséget, hagyományt, kötődést, hitet, nemzeti identitást és emberi értéket, hogy csak a saját „rendszerük” legyen működőképes. Miközben az üdvözítő kozmopolitizmus nagyszerűségéről áradoznak, hogy erre szedjék rá a jóhiszemű balekvilágot, addig nagyon is ügyelnek arra, saját „üzleti identitásuk” berkeiben megőrizzék eredeti céljaikat.

Tömegcikkekkel, tömegzenével, szappanoperákkal, „szabad szerelemmel”, modernnek nevezett álművészettel, megvásárolt politikusokkal és filmsztárokkal, bemondókkal és újságírókkal teremtenek olyan látványt, káprázatot és értékválságot, aminek zűrzavarában könnyen manipulálhatóvá válnak a tömegek. Levezetik a felgyülemlett feszültségeket napi olcsó bódító sorozatokkal és a szólásszabadságot elhitető kibeszélő gagyiságokkal, avagy találnak egy aktuális ellenséget valamilyen ürüggyel, hogy a demokrácia védelmének ürügyével kiterjeszthessék üzleti érdekeiket, s közben ügyesen „foglalkoztatják” a kialakult társadalmi helyzet miatt erőszakra vágyó fiatalokat a harctereken. Ez a világméretű ámítás megállíthatatlan, és nagyobb veszéllyel fenyeget, mint a kommunista és fasiszta rémuralmak együttvéve.
Erről a „modern és korszerű” világról a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának, Hamvas Bélának is volt véleménye: „A modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apoteózisa. Idézi az örvényt, amelynek – úgy látszik – a legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel… ez a világ minden részéből elűzött és kitaszított söpredék, foszlány és lélekrongy (intelligencia és érzés és önálló akarat nélkül) szégyentelen életmohóságának tehetetlen martaléka. Jóra, rosszra egyaránt tökéletesen érzéketlen. Csak élni akar, élni… Van , aki úgy írja le, hogy egy láthatatlan pszichikus baktériumhoz lehetne hasonlítani. Uralkodó állapota a szorongás és az alantas kéjsóvárgás. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, befurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba.

Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul belemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritkatestű lény, és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlen módon lehet ellene védekezni: világossággal, ami napfény, értelem, erkölcs, derű, nyugalom, béke. Mindaz, ami nincs.” (Titkos jegyzőkönyv)
Márai Sándor véleménye sem volt kedvezőbb: „sokan iparkodtak felelni a nagy kérdésre, mi volt e szorongás igazi értelme, mi volt a valami-nincs-sehol alapérzésének tartalma. A bukott hadvezérek emlékiratokat írtak, éppen úgy, mint a bukott szocialisták. Az írók hadartak, kapkodtak. Az irodalom megtelt kétségbeesett, gyermekes és görcsös kísérletekkel, a kávéházakban, a vékony folyóiratokban és a színpadokon nyelvét öltögette az epileptikus, rángógörcsös kétségbeesés, amely már nem is magyarázni akart, csak dadogni és visongni, mint a gyerek, mikor toporzékol. Volt dada és expresszionizmus, volt kubizmus és szürrealizmus. Mindenki tudta, hogy mindez maszlag, de senki nem mert közbeszólni. A bukás oly tökéletes volt, mint soha azelőtt. […] s ebben az időben, mikor az európai szellem kezdett tudatosan kozmopolita lenni, felfedeztem magamban azt a másik nemzeti érzést, melynek semmi köze nincsen politikához, egyszerűen a végzet és kötés érzését.“ (Kassai őrjárat)

Márai szerint az otthontalanság hajszolta bele az embereket a nacionalizmusba. „Az esztelenül megrajzolt politikai határokon belül fellángolt az új nacionalizmus. A békéről mindenki tudta, hogy nem igazi béke, csak időleges.” A szabad választás joga mögött vajon megvan-e a szabad akarat, a józan és erőszaktól mentes tájékozottság, az információk megismerésének esélyegyenlősége, a felelős döntéshozatalhoz megfelelő műveltség. Azt ugyan talán könnyű eldönteni, hogy mit nem akarnak, főleg akkor, ha megfelelően feketére festik le előttük, de azt, hogy valójában mit akarnak, annak eldöntésére annak alapján kerül sor, amit a „pulton” eléjük raknak. Persze vásárlás előtt nem szabad kibontani, így hát a csomagolás és a felirat (a kampány és a propaganda) szerint választanak. Hitler is így került hatalomra 1933-ban, méghozzá azzal, hogy egyszerre volt jobbés baloldali (nemzeti! szocialista! munkáspárt!). Vagyis nem két különböző, hanem egyazon szemétdombról van szó: a világháborúval és a gazdasági világválsággal nyomorúságba taszított tömegek primitív indulatainak és létfenntartó ösztöneinek, szükségleteinek kielégítéséről. A választás utáni kiszolgáltatottság, tehetetlenség és megalázottság érzését pedig azzal kompenzálhatták, hogy bosszúvágyukat kiélhették egy még kiszolgáltatottabbá tett közösségen, méghozzá az állampolitika szintjére emelt legális erőszak nevében.
Pedig a német és vele összefonódott nemzetközi nagytőke Hitlernek is csak egy kis piszkos feladatot, rendcsináló szerepet szánt. Csakhogy sohasem tudni, hogy a gonosz szellemet vissza lehet-e szorítani a palackba, ha már egyszer kieresztettük. Ez a kieresztés pedig nem volt más, mint a korábban megszilárdult világkép összezúzása, vagyis az emberi, erkölcsi értékek feladása és a korlátlan szabadság meghirdetése. Ám most is igazolódott, hogy aki másnak vermet ás, abba ő maga is beleeshet.
Viszont, aki nem esett bele, az meggazdagodott a világháborúk fegyverkereskedelméből. Ebből megérthető, hogy miért lett veszedelmes jelenség a fasizmus, és miért hallgatják el a még nagyobb tömeggyilkosságokat végrehajtó kommunista diktatúra rémtetteit a nyugati világban. Ugyanis a jövedelmező fegyvergyártás terjeszkedése csak a „kommunista fenyegetés” propagandájával volt fenntartható. Végül gazdaságilag mégis össze kellett roppantani a szovjet birodalmat, mert olyan fegyveres potenciált halmozott fel, amivel már nem lehetett valódi és jövedelmező háborút kezdeni többé a harmadik térfélen sem, mint korábban Vietnamban, Afrikában vagy Közel-Keleten. A szovjetek afganisztáni beavatkozása megmutatta, hogy a birodalom nagyobb falatokra tart igényt, csakhogy nem volt fizetőképes gazdasági háttere odahaza, és ez eldöntötte a „harmadik világháború” sorsát.
A medvének elég egy tüske a talpába, hogy felbukjon. Azt hitték kimúlt, pedig él és lábadozik. Most azon fáradoznak valahol, hogy a gyógyulás gyors legyen, és ne legyen költséges az ápolás, de azt sem szeretnék, hogy önmaga ellátásánál jobban megerősödjön, mert fenyegetően hatalmas készletei vannak energiából és nyersanyagokból, amire viszont a népességgyarapodás tűréshatárára jutott Kína is igényt tart, ami visszafogottabbá teszi majd a nagyorosz gőgöt. Magát a demokrácia lovagjának hirdető Amerika addig is más olajcsapok ellenőrzésére vállalkozott, amit csak a nemzetközi terrorizmus elleni harc jegyében cselekedett meg. Minden ország vezérkara tudja, hogy valójában mi zajlik a világban, de úgy tesznek, mintha nem tudnák, hanem mindenki minél nagyobb szeletet akar magának ebből a tortából (helyreállítás, békefenntartás, újjáépítés, modernizálás, demokratizálás stb. címszavak alatt), mert munkát és bevételt kell teremteni legalább addig, míg kormányon vannak.

Vajon kit érdekel az, hogy közben milyen erkölcsi értékek mennek veszendőbe?! Egy bizonyos, hogy ezeket a bevételeket indokolni kell, mert ez a „jólét” ára, mint annak idején az elkobzott zsidó vagyon, avagy a másik oldalon az államosított (vagyis szintén erőszakkal elvett) magántulajdon is javította az államkincstárat. És mit tett a tömeg? Elfogadta, nem firtatta, belenyugodott s legfeljebb néha altatóporra szorult. Az elégedetlenek megfenyítése elég elrettentő volt, hogy ne legyen sok csendháborító. Kivégezték azt is gyorsan és nyilvánosan, akinek búzáját felperzselte a tűz, de szerencsétlenségére ez átterjedt a szocialista közös vagyonra, így lett szegény gazdából „a rendszer veszedelmes ellensége”. Viszont a szintén ártatlanul kivégzett vagy meghurcolt áldozatok millióiról még napjainkban is csak óvatosan beszélnek. Kalinyin, a szovjet államelnök bármit aláírt és az ünnepségeken Sztálin mellett integetett, miközben családját Szibériában bármikor kivégezhették.
Ezzel zsarolták. Miattuk hallgatott és tűrt, mások pedig más miatt. Az erről készült regények és filmek vajon miért nem kapnak díjakat?! Mert már minden korrumpálódott.

Minden megvehető, csak ismerni kell az árakat, és már a szemét sem a régi, mert hajdanán legalább trágyának volt jó a hulladék, de mára ez is veszélyes anyagokat tartalmaz, és úgy hat, mint egy időzített bomba. A szocializmus felbomlott, de neveltjei demokratának öltözve még a korábbi pusztításnál is nagyobbra képesek. Erre figyelmeztetett közel száz éve József Attila, hogy a kinek NINCS (mert elvették tőle vagy mert meg sem kaphatta) családi köteléke, gondoskodó otthona, hite, hazája, nemzeti közösséghez kapcsoló és megtartó szülőföldje, sem emberi társa, szerelme, és aki már biológiai létében is veszélybe kerül, az hiába született tiszta szívű embernek, mert a gonosz szándéknak lesz kiszolgáltatva, amiben erény a rablás és gyilkolás, de a pusztulásköveti azt.„Halált hozó fű terem / gyönyörű szép szívemen.” Ez az igazi kárhozat. Nem a sorstalanság (mert az a kifejezés csupán blöff), hanem a hontalanság, az otthontalanság, a szeretetnélküliség, az Isten nélküli tévelygés az, amely a kilátástalan nincstelenséggel megtetézve felébreszti az apokalipszis lovait. Akkor hiába siránkozunk már, hogy nem ezt akartuk. Semmi bűnre nincs mentség. Lehet megbocsátás, lehet engesztelődés, de a bűnös magatartás és cselekedet bűn marad. A következmény vissza nem fordítható. A gyufa lángjától felrobbant puskaporos hordó pusztítását el lehet leplezni, lehet újat építeni, de ami elpusztult, arra nem mentség, hogy felügyelet nélkül hagyott játszadozó gyerekek vagy gondatlanságból kipattant szikra miatt történt. Döntéseinknél is előre kell látnunk magatartásunk következményeit.
Ezért van szükség lelki megújulásra, az emberi méltóság természetes rendjének helyreállítására, és főleg arra a szabadságjogra, hogy ezeket az értékeket a felnövekvő nemzedékek megismerhessék, példaként tapasztalhassák és szabadon elsajátíthassák, megélhessék és megvallhassák. Mindazt, amitől már József Attila is megfosztva érezte magát, ahogyan írja:
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”

Az érték ott kezdődik, ahol mindez jelen van. Ahol egy is hiányzik, ott elértéktelenedik a többi is. Ami ez alatt van, az még nem nevezhető emberi szellemiségnek, és aki csak a biológiai szükségletek és az anyagiak megteremtését hirdeti végcélul, az csak uralkodni akar az állati sorba sorvasztott tömeg fölött. Ez most nem a műveletlen, tájékozatlan vagy félrevezetett tömeg lenézése vagy kisemmizése, hanem éppen fordítva.
Azt kellene valamiképp nyilvánvalóvá tenni, hogy miért jó bizonyos köröknek , hogy ez az elködösített állapot ne változzék, illetve miként lehetne elérni, hogy ennek a rétegnek valódi (a felemelkedését szolgáló) érdekképviselete legyen, és ne válhasson a demagóg hatalomvágy játékszerévé.