Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény


1. Előzmények


A Szlovák Köztársaság alkotmánya[1] 6. cikkelyének első bekezdése a szlovák nyelvet államnyelvvé tette Szlovákiában (korábban csupán hivatalos nyelv volt); ugyanazon cikkely második bekezdése szerint "[a]z államnyelvtől eltérő nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben törvény szabályozza". Ez a pont különösen az 1995. november 15-én jóváhagyott és 1996. január 1-jétől hatályos 270/1995. sz. törvény, az ún. államnyelvtörvény bevezetése miatt vált fontossá (teljesebb nevén törvény a Szlovák Köztársaság államnyelvéről). Az államnyelvtörvény ugyanis hatályon kívül helyezte az 1990. évi nyelvtörvényt, melynek egyes rendelkezései a kisebbségi nyelveknek a hivatali szférában való használatát is érintették, s ugyanakkor leszögezte, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot nem szabályozza. Ezzel olyan jogi vákuum keletkezett, amely visszaélések sorozatára teremtett lehetőséget. Az államnyelvtörvény ugyanis a nyelvhasználat számos színterén a szlovák nyelv használatát írja elő (pl. a közszolgálati szervek alkalmazottainak hivatalos érintkezése; jogszabályok, határozatok és egyéb közokiratok közzététele; anyakönyvek, jegyzőkönyvek vezetése; statisztikák, nyilvántartások készítése; pedagógiai dokumentáció vezetése; árumegjelölések; társulások, egyletek, politikai pártok alapszabályai; az egészségügyi intézmények ügyvitele), más színtereken pedig megengedőleg említi a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét is (pl. községek megjelölése; községi krónikák vezetése; oktatás ; rádió- és tévéműsorok sugárzása; az egészségügyi személyzet és a betegek érintkezése, tájékoztató feliratok elhelyezése).[2] Ebből következően azokról a színterekről, melyeken a törvény a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét nem említi, de amelyeken ezeket korábban használták, az 1998-ig uralmon lévő nacionalista kormányzat igyekezett – az államnyelvtörvényre hivatkozva – a magyar nyelvet kiszorítani; ezek közül a legnagyobb visszhangja a pedagógiai dokumentáció egynyelvűsítésének volt. Ezenkívül vannak dokumentálható példáink az államnyelvtörvényre való hamis hivatkozásra is.

Az államnyelvtörvény 1996. január 1-i hatályba lépésével keletkezett jogi vákuum a nacionalista hatalomnak megfelelt, ezért – többszörös ígérete ellenére – nem tett eleget alkotmányos kötelességének, vagyis nem fogadott el olyan törvényt, amely a kisebbségi nyelvek használatát deklaráltan szabályozta volna. A Magyar Koalícióba tömörülő pártok, ill. mozgalmak ugyan már 1995 végén – az akkor elfogadott államnyelvtörvényre reagálva – kidolgoztak egy kisebbséginyelvtörvény-tervezetet, s be is nyújtották a parlament elnökének, ám ennek megtárgyalására – politikai akarat hiányában – nem került sor.

A kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény kérdése az 1998. évi kormányváltás után került újra napirendre. Mivel egy ilyen törvény elfogadása egyik fontos feltétele volt annak, hogy Szlovákia átkerüljön az EU-csatlakozásra várók első csoportjába, maga a kormányzat kezdte el szorgalmazni a jogszabály tervezetének kidolgozását. A kormánykoalíció szlovák része azonban olyan nyelvtörvényt szeretett volna, amely a lehető legkisebb mértékben változtat a kisebbségi nyelvek jogállásán, az államot pedig minél kevesebb konkrét intézkedésre kötelezi. A kormánykoalíció által ilyen szellemben kidolgozott törvényjavaslatot a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselőcsoportja nem tudta elfogadni[3], ezért 1999 júniusában képviselői indítványként saját, még 1998 decemberében kidolgozott, majd 1999 januárjában és februárjában tovább finomított tervezetét nyújtotta be. Így a törvényhozás 1999 júliusában két törvényjavaslatról nyitott vitát az első olvasatban: a kormánykoalíció szlovák részének képviselői által kidolgozott és a kormány által elfogadott javaslatról, valamint a képviselői indítványként benyújtott MKP-javaslatról.

Az MKP törvényjavaslata nem a négy évvel korábbi tervezetből indult ki, hanem azokra az alapelvekre épült, amelyeket 1997-ben az akkori ellenzéki pártok – 1998 ősze után kormánypártok – képviselőiből álló szakértői csoport fektetett le[4]. Az elvek kidolgozásához a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szolgált alapul. Az MKP törvénytervezete a mindennapi nyelvhasználati gyakorlatot is figyelembe véve lefedte az államnyelvtörvény által szabályozott területek jó részét.

A parlamenti képviselők többsége az MKP-javaslatot az első olvasatban elvetette, s csak a kormány tervezetét utalták második olvasatba. A magyar képviselők a kormánytervezet javítása érdekében számtalan módosító javaslatot nyújtottak be, ezeket azonban még koalíciós partnereik is sorra elutasították. Az 1999. július 10-én megszavazott törvény így csaknem azonos a kormányjavaslattal: csupán négy ponton különbözik tőle; mind a négy rontott a törvényen a kisebbségi nyelvhasználati jogok szempontjából.



2. A kisebbségi nyelvtörvény rendelkezései



Bár a törvény címe – amint az 184. sz. alatt a törvénytárban megjelent – Törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelveinek használatáról, célja az 1. § 1. bekezdésének második mondata szerint csupán az, hogy a hivatalos érintkezés területén szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, méghozzá úgy, hogy a hivatalos érintkezés fogalmát lényegében a közigazgatási szervekkel való érintkezésre szűkíti le.

A törvény 2. §-ának 1. bekezdése a kisebbségekhez tartozó személyek számára lehetővé teszi saját nyelvük használatát a hivatalos érintkezésben, ha azok olyan községben laknak, ahol az érintett nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok részaránya eléri a 20%-ot[5]. Ám az e feltételnek megfelelő községek lakosai is csak helyi szinten használhatják anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben; járási szinten erre csupán akkor nyílik lehetőség, ha az illető járási székhelyen is eléri az adott kisebbséghez tartozó lakosok részaránya a 20%-ot (vagyis pl. egy többségében magyar lakosságú falu lakosai nem használhatják nyelvüket a járási hivatalban, ha az illető járási székhelyen a magyarok arányszáma 20% alatt van). Kerületi szinten egyáltalán nem használhatók a kisebbségi nyelvek, mivel nincs olyan kerületi székhely, ahol valamely kisebbségi lakosság részaránya elérné az összlakosság 20%-át.

A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza, hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7. §-ának 1. bekezdése ezt csupán megengedi a számukra. Sőt, a bekezdés utolsó mondata szerint a közigazgatási szerv és annak alkalmazottai "nem kötelesek tudni a kisebbség nyelvét", ez pedig a kisebbségi nyelv hivatali használatát esetlegessé teszi, a jogot keggyé degradálja. (Ezért nem fogadható el azok véleménye, akik szerint a kisebbségi nyelvtörvény helyi szinten hivatalossá tette a kisebbségi nyelveket.)

További korlátozást jelent, hogy a törvény csupán a közigazgatási szervekre – vagyis az önkormányzatokra és az államigazgatási szervekre – vonatkozik[6], s így nem rendezi a kisebbségi nyelvek használatának kérdését az egyéb közhivatalokban (posta, társadalombiztosító, munkaügyi hivatal), a pénzintézetekben, a gazdaságban és a kereskedelemben, a tömegközlekedésben, az oktatásban, a kultúrában, a fegyveres erőknél stb. Sőt a törvény a kisebbségi nyelvű szertartások (esküvő, temetés stb.) kérdéséről sem rendelkezik, pedig a polgári szertartások lebonyolítása a közigazgatási szervek hatáskörébe tartozik.

Ami az írásbeli nyelvhasználatot illeti, a törvény 2. §-a 3. bekezdésének értelmében a kisebbséghez tartozó személy saját nyelvén is terjeszthet be a közigazgatási szervhez írásban beadványt az olyan községben, ahol az érintett kisebbséghez tartozó lakosok részaránya eléri a 20%-ot[7]. A hatóság kisebbségi nyelven is ad "választ", ám közokiratot csak szlovákul állíthat ki. Kérdés, hogy ez a válasz több lehet-e egyszerű kísérőlevélnél, ugyanis az államigazgatási eljárásban hozott határozatok kisebbségi nyelven való kiadására a törvény 2. §-ának 4. bekezdése vonatkozik, ez pedig – legalábbis a törvényt elemző Gyuricsek Piroska jogász és Kvarda József parlamenti képviselő szerint – súlyosan korlátozza a kisebbségi nyelvű határozatok kiadásának lehetőségét azzal, hogy ezeket az államigazgatási eljárásról szóló, 1967. évi 71. sz. törvény alapján lefolytatott eljáráshoz köti, ám az államigazgatási eljárásoknak csak kis része folyik e törvény alapján (l. Gyuricsek-Kvarda 1999:3-4).

A határozatok kiadásán túl a közigazgatási szervek – amennyiben azt a kisebbséghez tartozó személyek kérik – saját hatáskörükön belül tájékoztatást nyújtanak az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról (4. § 3. bekezdése). Nincs szó arról, hogy kötelező lenne a helyi rendeleteket a kisebbség nyelvén is nyilvánosságra hozni; e rendelkezésnek úgy is eleget lehet tenni, hogy egy többoldalas jogszabályról néhány soros kisebbségi nyelvű összefoglalót készítenek – amennyiben ezt kéri valaki.[8]

A hivatali ügyintézés kérdését a törvény 2. §-ának 6. bekezdése is érinti; ennek értelmében a helyi önkormányzat szerve (de nem az államigazgatási szerv!) kisebbségi nyelvű formanyomtatványokat bocsát a kisebbséghez tartozó lakosok rendelkezésére, amennyiben azok ezt kérik. Gyuricsek és Kvarda (1999:8) szerint azonban a község hivatalos nyomtatványt egyedül az ingatlanadó esetében ad, csakhogy ez központi nyomtatvány, vagyis kizárólag szlovák nyelvű, arról nem is beszélve, hogy magát a közigazgatási eljárást is szlovákul kell lefolytatni.

A törvény 3. §-ának 2. bekezdése alapján a községi képviselő-testület tagját az önkormányzati ülésen megilleti a kisebbségi nyelv használatának joga (a tolmácsolásról a községnek kell gondoskodnia), természetesen csak azokon a településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozók részaránya eléri a 20%-ot. Pozitívuma a megfogalmazásnak, hogy a kisebbségi nyelv használatának joga nem korlátozódik a kisebbségek tagjaira, tehát egy szlovák nemzetiségű képviselő is bátran beszélhet az ülésen magyarul, ha így látja jónak.

Maga az önkormányzati ülés a 3. § 1. bekezdése alapján csak akkor folyhat a kisebbség nyelvén, ha azzal "valamennyi jelenlevő" egyetért.[9] A kormánykoalíció törvénytervezetében még arról volt szó, hogy a kisebbségi nyelvű ülésezéshez az illetékes szerv valamennyi tagjának egyetértésére van szükség. Mivel az önkormányzati ülések Szlovákiában nyitottak, az elfogadott verzió alapján bármilyen alkalmi látogató meghiúsíthatja az önkormányzat kisebbségi nyelvű ülésezését, még csak nem is szükséges, hogy az érintett község lakosa legyen.[10] Ez kétségtelen visszalépés az elmúlt időszak gyakorlatához képest, amikor a magyar nyelv hivatali használatát számos településen helyi érvényű rendeletek szabályozták. (Ezek a rendeletek a kisebbségi nyelvtörvény 1999. szeptember 1-i hatályba lépésével automatikusan érvényüket vesztették.)

A helyi szintű – korlátozott – kétnyelvűség vizuális megnyilvánulásaként a törvény 2. §-a 5. bekezdésének értelmében a közigazgatási szervek épületének megnevezését a kisebbség nyelvén is föl lehet tüntetni. E bekezdés nem szól az épületen belüli feliratok kétnyelvűségéről. A belső feliratok kétnyelvűsítésére a 4. §-ának 2. bekezdése teremthet jogalapot; e rendelkezés szerint a községben a fontos információkat a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken a kisebbség nyelvén is feltüntetik. Az előírás elmulasztása azonban aligha lesz számon kérhető, hiszen a törvény nem tartalmaz utalást arra nézve, kinek a kötelessége a kisebbségi nyelvű feliratok kifüggesztése, végrehajtási rendeletek kiadásával pedig a törvény nem számol. Csupán egy általános érvényű rendelkezés található a törvény 7. §-ának 2. bekezdésében, mely szerint a kisebbségi nyelvhasználat feltételeit a helyi közigazgatási szerv köteles megteremteni. Kérdés azonban, hogy a helyi önkormányzat mi módon tudja rábírni mondjuk a munkaügyi hivatal, a bankok, az üzletek, szórakozóhelyek vagy más, nem közigazgatási szervek vezetőit, ill. tulajdonosait arra, hogy saját költségükön kisebbségi nyelvű feliratokat függesszenek ki a hozzájuk tartozó, ill. tulajdonukban lévő, a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken.

A nyelvi kisebbség láthatóbbá tételéhez járulhat hozzá a törvény 4. §-ának 1. bekezdése is, melynek értelmében a legalább 20%-os kisebbségi részarányú községekben az utcanevek és "más helyi földrajzi elnevezések" a kisebbség nyelvén is feltüntethetők. Ez a rendelkezés szentesíti a számos magyar többségű településen már élő gyakorlatot, a közterületek kétnyelvű megnevezését, s lehetőséget teremt arra, hogy ez a gyakorlat az alacsonyabb magyar részarányú településeken is meghonosodjék. Mivel azonban a törvény megengedőleg fogalmaz, az, hogy valóban megjelennek-e magyar nyelvű utcanévtáblák a 20%-ot meghaladó, de szlovák többségű önkormányzattal rendelkező településeken, a helyi képviselőtestület nagyvonalúságán fog múlni.

Az utolsó említésre méltó rendelkezés – a törvény 3. §-ának 3. bekezdése – szerint a községi krónikák a kisebbség nyelvén is vezethetők. Ez annyiban előrelépés az államnyelvtörvény vonatkozó rendelkezéséhez képest, hogy az 1995. évi jogszabály szerint az "esetleges" más nyelvű változat csak az államnyelvből történő fordítás lehetett.



3. A törvény értékelése



Annak megítélésében, hogy a kisebbségi nyelvtörvény előre- vagy visszalépést jelent-e a szlovákiai kisebbségek számára, fontos a viszonyítási alap tisztázása. Ha a gyakorlatból indulunk ki, egyértelmű, hogy a törvény kevesebb jogot garantál, mint amennyi a mindennapi életben eddig – mintegy illegálisan – érvényesült. Ha a jogi szabályozás a kiindulópontunk, az eredmény attól függ, melyik korszak helyzetéhez viszonyítunk. Az első Csehszlovák Köztársaság idején érvényesülő nyelvi jogokhoz képest egyértelmű a visszalépés. A kommunista diktatúra időszakában nem volt nyelvtörvény; a különféle titkos párthatározatok ugyan nagyvonalúak voltak a kisebbségi nyelvhasználati jogok biztosításának előírásában, csakhogy ezek jórészt papíron maradtak. Az 1990. évi nyelvtörvényhez képest csekély, az 1995. évi államnyelvtörvényhez képest valamivel nagyobb az előrelépés, de ez utóbbi jogszabály méregfogát nem sikerült kitépni. Egyrészt azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény sokkal kevesebb nyelvhasználati színtéren teszi lehetővé a kisebbségi nyelvek használatát, mint ahányról az államnyelvtörvény rendelkezik, másrészt pedig azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény az államnyelvtörvénynek csupán egyetlen paragrafusát helyezi hatályon kívül – a bírságokról szólót –, ugyanakkor kimaradt belőle az a rendelkezés, amely Max van der Stoelnak, az EBESZ kisebbségi főbiztosának az ajánlásaként került a kormánykoalíció törvénytervezetébe, s amely szerint a kisebbségi nyelvtörvény és a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó egyéb törvények (pl. az anyakönyvi törvény idevágó rendelkezése) az általuk szabályozott kérdésekben előnyt élveznek az államnyelvtörvény rendelkezéseivel szemben.[11]

A kisebbségi nyelvtörvény, 1999. szeptember 1-jei hatályba lépésével annyiban teljesítette rendeltetését, hogy megszüntette a bevezetőben említett joghézagot, ugyanakkor jórészt konzerválta a kisebbségi nyelvekre nézve diszkriminatív jogi szabályozást.

A törvény elfogadása után a szlovák demokraták szívesen hangoztatták, hogy e jogszabály összhangban van a nemzetközi dokumentumokkal. Kétségtelen, hogy ezek betűjével nincs kiáltó ellentétben, de nem biztosítja a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok korábban szerzett jogait. A törvényalkotók hozzáállásának érzékeltetésére érdemes összehasonlítani a kisebbségi nyelvtörvény bevezető rendelkezésének szövegezését azzal a megfogalmazással, amely az ennek alapjául szolgáló, a kisebbségek védelméről szóló keretegyezményben szerepel, s amelyre a kormánykoalíciós nyelvtörvényjavaslathoz kidolgozott Indoklások is hivatkoznak:



kisebbségi nyelvtörvény

1. §-ának 1. mondata



A Szlovák Köztársaság azon polgárát, aki nemzetiségi kisebbséghez tartozó személy, megilleti az a jog, hogy az államnyelven kívül a nemzetiségi kisebbség nyelvét [...] használja.

keretegyezmény

10. §-ának 1. bekezdése



A Felek vállalják, hogy minden, a nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik azon jogát, hogy kisebbségi nyelvét szabadon és beavatkozás nélkül használhassa, magánbeszélgetésben és nyilvánosan, szóban és írásban.



Még határozottabb a magyar–szlovák alapszerződés vonatkozó rendelkezésének megfogalmazása (a 15. § g/ bekezdésének első mondata): "A Magyar Köztársaságban élő szlovák kisebbséghez és a Szlovák Köztársaságban élő magyar kisebbséghez tartozó személyeknek, egyénileg vagy csoportjuk tagjaival közösen, joguk van szóban és írásban, a magán- és közéletben szabadon használni anyanyelvüket."



4. Nyelvpolitika és nyelvtervezés a következő időszakban



A törvény kétségtelen pozitívuma, hogy szabadabb nyelvi légkört teremt; az általa szabályozott területeken, jóllehet csupán bizonyos korlátokon belül, de legalizálja a kisebbségi nyelvhasználatot a kisebbségi nyelvű lakosság jelentős része számára (a szlovákiai magyaroknak csaknem 90%-a él olyan településen, ahol részarányuk eléri a 20%-ot; a többi kisebbség esetében ez az arány jóval alacsonyabb). Fontos, hogy írásban is lehetőséget teremt a kisebbségi nyelvek hivatalos funkcióban való alkalmazására. Ahhoz azonban, hogy e nyelvek beszélői élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, nyelvtervező munkára van szükség. Mivel ugyanis a hivatali szférában a kisebbségi nyelvek írásban már legalább fél évszázada nem vagy csak korlátozottan voltak használatosak, e nyelvek szlovákiai változataiból hiányzik a közigazgatási, jogi és sok más szaknyelv terminológiája.

Az MKP parlamenti képviselői csoportja belátta, hogy a kisebbségi nyelvtörvény sikeres gyakorlati érvényesítésének nemcsak jogi, hanem nyelvi feltételei is vannak, ezért saját törvénytervezetét kiegészítette egy rendelkezéssel, melynek értelmében egy központi nyelvi iroda jött volna létre. A nyelvi iroda tevékenységének három területre kellett volna kiterjednie: 1. nyelvtervezés (a hiányzó jogi, közigazgatási, oktatási és más szaknyelvek létrehozása és elterjesztése), 2. fordítás (az országos és kerületi szintű kétnyelvű dokumentumok magyar változatának elkészítése), 3. nyelvi tanácsadás (a helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése). (L. Lanstyák-Szabómihály 2000.) Az MKP-tervezet elvetésével az iroda állami intézményként való létrehozásának terve meghiúsult ugyan, ám továbbra is napirenden van fokozatos kiépítésének terve alapítványi és/vagy önkormányzati pénzeszközökből.

Az elfogadott kisebbségi nyelvtörvény nyújtotta szűkös lehetőségek minél teljesebb kihasználásán túl a közeljövő legfontosabb nyelvpolitikai feladatát több bel- és külföldi politikus, valamint elemző azon jogszabályok módosításának indítványozásában látja, amelyek érintik – vagy a módosítás után érinthetik – a nyelvhasználat valamely részterületét (emellett egyesek a kisebbségi nyelvtörvény módosításának kérdését is fölvethetőnek tartják). Ily módon hosszabb távon szabályozható volna a kisebbségi nyelvek használata az államnyelvtörvény által lefedett többi nyelvhasználati színtéren is. Amint arra a nyelvtörvény elfogadását követő napokban, hetekben számos politikusi nyilatkozat és sajtóbeli kommentár is utalt, a nyelvi törvénykezés kérdését nem szabad lezártnak tekinteni. Így nézve a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása csak egy közbülső állomás egy hosszabb törvényalkotási folyamatban, amely a remények szerint elvezet majd a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogainak magasabb szintű garantálásához.





Szerző: Lanstyák István. Az írás A magyar nyelv Szlovákiában c. könyv egyik fejezetére épül (104-110); önállóan a Fórum Társadalomtudományi Szemle 1. évfolyamának 2. számában jelent meg (Lanstyák 1999).







[1] Az itt és később említett jogszabályok magyar fordításának lelőhelye: 1990. évi nyelvtörvény: Varga szerk. (1993) és Zalabai szerk. (1995): szlovák alkotmány: Varga szerk. (1993); magyar-szlovák alapszerződés: Tóth Károly szerk. (1995); 1995. évi államnyelvtörvény (más-más fordításban): Új Szó, 1995. dec. 5., 6. o. és Szabad Újság 1995. dec. 20., 8. o.; a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény: Tóth Károly szerk. (1995); kisebbségi nyelvtörvény: Szabad Újság, 1999. 7. 14., 3. o. A szlovákiai kisebbségi nyelvek 1989 utáni státusáról, valamint a nemzeti kisebbségek jogállásáról többek között a következő munkákban olvashatunk: Gyönyör (1991a, 1991b, 1993b), Berényi (1994), Kontra (1995–1996, 1997, 1998a), Rhodes (1995), Kovács (1996), Driessen (1997, 1999), Ferko szerk., (1997), Gyurcsik (1998), Lanstyák (1998c), Duray (1999), Gyuricsek-Kvarda (1999), Priklerová szerk. (1999), Szépe (2001).

[2] Községen a szlovákiai hivatalos szóhasználatot követve (vö. szlovák obec), de A magyar nyelv értelmező szótárának község szócikkében található 1a. jelentéssel összhangban a legkisebb, önálló önkormányzattal bíró közigazgatási egységet értjük, amely egyaránt lehet falu vagy város.

[3] Nemcsak a magyar kisebbség képviselői nem támogatták a kormány törvénytervezetét, hanem a többi kisebbség képviselői sem, s véleményüknek hangot is adtak a kormány nemzetiségi tanácsának 1996 júniusában tartott ülésén.

[4] A dokumentum szlovák nyelven hozzáférhető a nagyközönség számára, l. Priklerová szerk. 1999:11–23.

[5] A törvény 5. §-ának 2. bekezdése szerint az oktatás és a kultúra területén a nyelvi jogok nem kötődnek a 20%‑os részarányhoz. A törvény azonban e színterek nyelvhasználatát nem szabályozza.

[6] Az államigazgatási szerveknél ez a jog – a fentiek értelmében – csak akkor érvényesíthető, ha az illető járási hivatal vagy annak kirendeltsége olyan településen működik, ahol a kisebbség részaránya eléri a 20%-ot.

[7] A szóbeli beadványokról a törvény nem rendelkezik, pedig az államigazgatási eljárás ilyen beadványfajtát is ismer.

[8] Driessen szerint (1999) ez a bekezdés nem föltétlenül csak a helyi rendeletek kisebbségi nyelvű közzétételére nyújt lehetőséget, hanem esetleg a más hatóságokéira is. Amennyiben ez az értelmezés helyes volna, bármely önkormányzat közreadhatná a kisebbség nyelvén akár a Szlovák Nemzeti Tanács által hozott törvényeket is.

[9] Ez a jog is csak azokban a helységekben érvényesíthető, ahol a kisebbségi lakosság részaránya eléri a 20%-ot. Ez azonban – ahogy erre Driessen (1999) fölhívja a figyelmet – teljesen értelmetlen korlátozás, hiszen ahhoz, hogy az ülés a kisebbség nyelvén folyjék, úgyis az összes jelenlévő jóváhagyására van szükség.

[10] Mivel azonban a 3. § 2. bekezdésének értelmében az olyan községekben, ahol a kisebbségi lakosság részaránya eléri a 20%-ot, a helyi képviselőtestület minden tagjának joga van az egyébként szlovákul folyó ülésen anyanyelvét használni, elképzelhető egy olyan ülés, amely egy betévedt szlovák turista kedvéért a törvény értelmében elvben szlovák nyelven folyik, mégis mindenki magyarul beszél, legföljebb a vendég szólal föl szlovákul (vö. Driessen 1999). Ám a község – szintén a 3. § 2. bekezdése alapján – köteles a vendég számára tolmácsolást biztosítani.

[11] Mivel a szokásos jogértelmezés szerint ilyen explicit rendelkezés nélkül is előnyt kell élveznie a később elfogadott törvénynek a korábbival szemben az általa szabályozott kérdésekben, e rendelkezés kihagyásának más célja alig lehetett, mint nagyobb manőverezési lehetőség biztosítása a kisebbségi nyelvtörvény kijátszásában, vagyis – csúnyábban fogalmazva – a zavarosban halászás kedvezőbb feltételeinek megteremtése.



Lanstyák István:
Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény (1)

A Szlovák Köztársaság Alkotmánya (2) 6. cikkelyének első bekezdése a szlovák nyelvet államnyelvvé tette Szlovákiában (korábban csupán hivatalos nyelv volt); ugyanazon cikkely második bekezdése szerint "[a]z államnyelvtől eltérő nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben törvény szabályozza". Ez a pont különösen az 1995. október 15-én jóváhagyott és 1996. január 1-jétől hatályos 270/1995. sz. törvény, az ún. államnyelvtörvény bevezetése miatt vált fontossá (teljesebb nevén Törvény a Szlovák Köztársaság államnyelvéről). Az államnyelvtörvény ugyanis hatályon kívül helyezte az 1990. évi nyelvtörvényt, melynek rendelkezései a kisebbségi nyelveknek a hivatali szférában való használatát is érintették, s ugyanakkor leszögezte, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot nem szabályozza. Ezzel olyan jogi vákuum keletkezett, amely visszaélések sorozatára teremtett lehetőséget. A törvény ugyanis a nyelvhasználat számos színterén a szlovák nyelv használatát írja elő (pl. a közszolgálati szervek alkalmazottainak hivatalos érintkezése; jogszabályok, határozatok és egyéb közokiratok közzététele; anyakönyvek, jegyzőkönyvek vezetése; statisztikák, nyilvántartások készítése; stb.; pedagógiai dokumentáció vezetése; árumegjelölések; társulások, egyletek, politikai pártok alapszabályai; az egészségügyi intézmények ügyvitele), más színtereken pedig megengedőleg említi a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét is (pl. községek és városok megjelölése; községi és városi krónikák vezetése; oktatás; rádió- és tévéműsorok sugárzása; az egészségügyi személyzet és a betegek érintkezése; tájékoztató feliratok elhelyezése). Ebből következően azokról a színterekről, amelyeken a törvény a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét nem említi, de amelyeken ezeket korábban használták, az 1998-ig uralmon lévő nacionalista kormányzat igyekezett - az államnyelvtörvényre hivatkozva - a magyar nyelvet kiszorítani; ezek közül a legnagyobb visszhangja a pedagógiai dokumentáció egynyelvűsítésének volt. Ezenkívül vannak dokumentálható példáink az államnyelvtörvényre való hamis hivatkozásra is.

Az államnyelvtörvény 1996. január 1-jei hatályba lépésével keletkezett jogi vákuum a nacionalista hatalomnak megfelelt, ezért - többszörös ígérete ellenére - nem tett eleget alkotmányos kötelességének, vagyis nem fogadott el olyan törvényt, amely a kisebbségi nyelvek használatát deklaráltan szabályozta volna. A Magyar Koalícióba tömörülő pártok, ill. mozgalmak ugyan már 1995 végén - az akkor elfogadott államnyelvtörvényre reagálva - kidolgoztak egy kisebbséginyelvtörvény-tervezetet, s be is nyújtották a parlament elnökének, ám ennek megtárgyalására - politikai akarat hiányában - nem került sor.

A kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény kérdése az 1998. évi kormányváltás után került újra napirendre. Mivel egy ilyen törvény elfogadása egyik fontos feltétele volt annak, hogy Szlovákia átkerüljön az EU-csatlakozásra várók első csoportjába, maga a kormány kezdte el szorgalmazni a jogszabály tervezetének kidolgozását. A kormánykoalíció szlovák része azonban olyan nyelvtörvényt szeretett volna, amely a lehető legkisebb mértékben változtat a kisebbségi nyelvek jogállásán, az államot pedig minél kevesebb konkrét intézkedésre kötelezi. A kormánykoalíció által ilyen szellemben kidolgozott törvényjavaslatot a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselőcsoportja nem tudta elfogadni (3), ezért 1999 júniusában képviselői indítványként saját, még 1998 decemberében kidolgozott, majd 1999 januárjában és februárjában tovább finomított tervezetét nyújtotta be. Így a törvényhozás 1999 júliusában két törvényjavaslatról nyitott vitát az első olvasatban: a kormánykoalíció szlovák részének képviselői által kidolgozott és a kormány által elfogadott javaslatról, valamint a képviselői indítványként benyújtott MKP-javaslatról.

Az MKP törvényjavaslata nem a négy évvel korábbi tervezetből indult ki, hanem azokra az alapelvekre épült, amelyeket 1997-ben az akkori ellenzéki pártok - 1998 ősze után kormánypártok - képviselőiből álló szakértői csoport fektetett le (4). Az elvek kidolgozásához a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szolgált alapul (az előbbi nemzetközi szerződéshez Szlovákia már csatlakozott, az utóbbihoz még nem). Az MKP törvénytervezete a mindennapi nyelvhasználati gyakorlatot is figyelembe véve lefedte az államnyelvtörvény által szabályozott területek jó részét.

A parlamenti képviselők többsége az MKP-javaslatot az első olvasatban elvetette, s csak a kormány tervezetét utalták második olvasatba. A magyar képviselők a kormánytervezet javítása érdekében számtalan módosító javaslatot nyújtottak be, ezeket azonban még koalíciós partnerei is sorra elutasították. Az 1999. július 10-én megszavazott törvény így csaknem azonos a kormányjavaslattal: csupán négy ponton különbözik tőle; mind a négy rontott a törvényen a kisebbségi nyelvhasználati jogok szempontjából.

A kisebbségi nyelvtörvény rendelkezései

Bár a törvény címe - amint az 184. sz. alatt a törvénytárban megjelent - Törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelveinek használatáról, célja az 1. § 1. bekezdésének második mondata szerint csupán az, hogy a hivatalos érintkezés területén szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, méghozzá úgy, hogy a hivatalos érintkezés fogalmát lényegében a közigazgatási szervekkel való érintkezésre szűkíti le.

A törvény 2. §-ának 1. bekezdése a kisebbségekhez tartozó személyek számára lehetővé teszi saját anyanyelvük használatát a hivatalos érintkezésben, ha azok olyan községben laknak, ahol az érintett nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok részaránya eléri a 20%-ot (5). Ám az e feltételnek megfelelő községek lakosai is csak helyi szinten használhatják anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben; járási szinten erre csupán akkor nyílik lehetőség, ha az illető járási székhelyen is eléri az adott kisebbséghez tartozó lakosok részaránya a 20%-ot (vagyis pl. egy többségében magyar lakosságú falu lakosai nem használhatják anyanyelvüket a járási hivatalban, ha az illető járási székhelyen a magyarok arányszáma 20% alatt van). Kerületi szinten egyáltalán nem használhatók a kisebbségi nyelvek, mivel nincs olyan kerületi székhely, ahol valamely kisebbségi lakosság részaránya elérné az összlakosság 20%-át.

A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza, hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7. §-ának 1. bekezdése ezt csupán megengedi a számukra. Sőt, a bekezdés utolsó mondata szerint a közigazgatási szerv és annak alkalmazottai "nem kötelesek tudni a kisebbség nyelvét", ez pedig a kisebbségi nyelv hivatali használatát esetlegessé teszi, a jogot keggyé változtatja. (Ezért nem fogadható el azok véleménye, akik szerint a kisebbségi nyelvtörvény helyi szinten hivatalossá tette a kisebbségi nyelveket.)

További korlátozást jelent, hogy a törvény csupán a közigazgatási szervekre - vagyis az önkormányzatokra és az államigazgatási szervekre - vonatkozik (6), s így nem rendezi a kisebbségi nyelvek használatának kérdését az egyéb közhivatalokban (posta, társadalombiztosító, munkaügyi hivatal), a pénzintézetekben, a gazdaságban és a kereskedelemben, a tömegközlekedésben, az oktatásban, a kultúrában, a fegyveres erőknél stb. Sőt a törvény a kisebbségi nyelvű szertartások (esküvő, temetés stb.) kérdéséről sem rendelkezik, pedig a polgári szertartások lebonyolítása a közigazgatási szervek hatáskörébe tartozik.
Ami az írásbeli nyelvhasználatot illeti, a törvény 2. §-a 3. bekezdésének értelmében a kisebbséghez tartozó személy saját nyelvén is terjeszthet be a közigazgatási szervhez írásban beadványt az olyan községben, ahol az érintett kisebbséghez tartozó lakosok részaránya eléri a 20%-ot (7). A hatóság kisebbségi nyelven is ad "választ", ám közokiratot csak szlovákul állíthat ki. Kérdés, hogy ez a válasz több lehet-e egyszerű kísérőlevélnél, ugyanis az államigazgatási eljárásban hozott határozatok kisebbségi nyelven való kiadására a törvény 2. §-ának 4. bekezdése vonatkozik, ez pedig - legalábbis a törvényt elemző Gyuricsek Piroska jogász és Kvarda József parlamenti képviselő szerint - súlyosan korlátozza a kisebbségi nyelvű határozatok kiadásának lehetőségét azzal, hogy ezeket az államigazgatási eljárásról szóló, 71/1967 Tt. számú törvény alapján lefolytatott eljáráshoz köti, ám az államigazgatási eljárásoknak csak kis része folyik e törvény alapján (l. Gyuricsek-Kvarda 1999:3-4).

A határozatok kiadásán túl a közigazgatási szervek - amennyiben azt a kisebbséghez tartozó személyek kérik - saját hatáskörükön belül tájékoztatást nyújtanak az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról (4. § 3. bekezdése). Nincs szó arról, hogy kötelező lenne a helyi rendeleteket a kisebbség nyelvén is nyilvánosságra hozni; e rendelkezésnek úgy is eleget lehet tenni, hogy egy többoldalas jogszabályról néhány soros kisebbségi nyelvű összefoglalót készítenek - amennyiben ezt kéri valaki (8).

A hivatali ügyintézés kérdését a törvény 2. §-ának 6. bekezdése is érinti; ennek értelmében a helyi önkormányzat szerve (de nem az államigazgatási szerv!) kisebbségi nyelvű formanyomtatványokat bocsát a kisebbséghez tartozó lakosok rendelkezésére, amennyiben azok ezt kérik. Gyuricsek és Kvarda (1999:8) szerint azonban a község hivatalos nyomtatványt egyedül az ingatlanadó esetében ad, csakhogy ez központi nyomtatvány, vagyis kizárólag szlovák nyelvű, arról nem is beszélve, hogy magát a közigazgatási eljárást is szlovákul kell lefolytatni.
A törvény 3. §-ának 2. bekezdése alapján a községi képviselő-testület tagját az önkormányzati ülésen megilleti a kisebbségi nyelv használatának joga (a tolmácsolásról a községnek kell gondoskodnia), természetesen csak azokon a településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozók részaránya eléri a 20%-ot. Pozitívuma a megfogalmazásnak, hogy a kisebbségi nyelv használatának joga nem korlátozódik a kisebbségek tagjaira, tehát egy szlovák nemzetiségű képviselő is bátran beszélhet az ülésen magyarul, ha így látja jónak.

Maga az önkormányzati ülés a 3. § 1. bekezdése alapján csak akkor folyhat a kisebbség nyelvén, ha azzal "valamennyi jelenlevő" egyetért (9). A kormánykoalíció törvénytervezetében még arról volt szó, hogy a kisebbségi nyelvű ülésezéshez az illetékes szerv valamennyi tagjának egyetértésére van szükség. Mivel az önkormányzati ülések Szlovákiában nyitottak, az elfogadott verzió alapján bármilyen alkalmi látogató meghiúsíthatja az önkormányzat kisebbségi nyelvű ülésezését, még csak nem is szükséges, hogy az érintett község lakosa legyen (10). Ez kétségtelen visszalépés az elmúlt időszak gyakorlatához képest, amikor a magyar nyelv hivatali használatát számos településen helyi érvényű rendeletek szabályozták. (Ezek a rendeletek a kisebbségi nyelvtörvény 1999. szeptember 1-jei hatályba lépésével automatikusan érvényüket vesztették.)

A helyi szintű - korlátozott - kétnyelvűség vizuális megnyilvánulásaként a törvény 2. §-a 5. bekezdésének értelmében a közigazgatási szervek épületének megnevezését a kisebbség nyelvén is föl lehet tüntetni. E bekezdés nem szól az épületen belüli feliratok kétnyelvűségéről. A belső feliratok kétnyelvűsítésére a 4. §-ának 2. bekezdése teremthet jogalapot; e rendelkezés szerint a községben a fontos információkat a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken a kisebbség nyelvén is feltüntetik. Az előírás elmulasztása azonban aligha lesz számon kérhető, hiszen a törvény nem tartalmaz utalást arra nézve, kinek a kötelessége a kisebbségi nyelvű feliratok kifüggesztése, végrehajtási rendeletek kiadásával pedig a törvény nem számol. Csupán egy általános érvényű rendelkezés található a törvény 7. §-ának 2. bekezdésében, mely szerint a kisebbségi nyelvhasználat feltételeit a helyi közigazgatási szerv köteles megteremteni. Kérdés azonban, hogy a helyi önkormányzat hogyan tudja rábírni például a munkaügyi hivatal, a bankok, az üzletek, szórakozóhelyek vagy más, nem közigazgatási szervek vezetőit, ill. tulajdonosait arra, hogy saját költségükön kisebbségi nyelvű feliratokat függesszenek ki a hozzájuk tartozó, ill. tulajdonukban lévő, a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken.

A nyelvi kisebbség láthatóbbá tételéhez járulhat hozzá a törvény 4. §-ának 1. bekezdése is, melynek értelmében a legalább 20%-os kisebbségi részarányú községekben az utcanevek és "más helyi földrajzi elnevezések" a kisebbség nyelvén is feltüntethetők. Ez a rendelkezés szentesíti a számos magyar többségű településen már élő gyakorlatot, a közterületek kétnyelvű megnevezését, s lehetőséget teremt arra, hogy ez a gyakorlat az alacsonyabb magyar részarányú településeken is meghonosodjék. Mivel azonban a törvény megengedőleg fogalmaz, az, hogy valóban megjelennek-e magyar nyelvű utcanévtáblák a 20%-ot meghaladó, de szlovák többségű önkormányzattal rendelkező településeken, a helyi képviselő-testület nagyvonalúságán fog múlni.
Az utolsó említésre méltó rendelkezés - a törvény 3. §-ának 3. bekezdése - szerint a községi krónikák a kisebbség nyelvén is vezethetők. Ez annyiban előrelépés az államnyelvtörvény vonatkozó rendelkezéséhez képest, hogy az 1995. évi jogszabály szerint az "esetleges" más nyelvű változat csak az államnyelvből történő fordítás lehetett.

A törvény értékelése

Annak megítélésében, hogy a kisebbségi nyelvtörvény előre- vagy visszalépést jelent-e a szlovákiai kisebbségek számára, fontos a viszonyítási alap tisztázása. Ha a gyakorlatból indulunk ki, egyértelmű, hogy a törvény kevesebb jogot garantál, mint amennyi a mindennapi életben eddig - mintegy illegálisan - érvényesült. Ha a jogi szabályozás a kiindulópontunk, az eredmény attól függ, melyik korszak helyzetéhez viszonyítunk. Az első Csehszlovák Köztársaság idején érvényesülő nyelvi jogokhoz képest egyértelmű a visszalépés. A kommunista diktatúra időszakában nem volt nyelvtörvény; a különféle titkos párthatározatok ugyan nagyvonalúak voltak a kisebbségi nyelvhasználati jogok biztosításának előírásában, csakhogy ezek jórészt papíron maradtak. Az 1990. évi nyelvtörvényhez képest csekély, az 1995. évi államnyelvtörvényhez képest valamivel nagyobb az előrelépés, de ez utóbbi jogszabály "méregfogát" nem sikerült kitépni. Egyrészt azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény sokkal kevesebb nyelvhasználati színtéren teszi lehetővé a kisebbségi nyelvek használatát, mint ahányról az államnyelvtörvény rendelkezik, másrészt pedig azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény az államnyelvtörvénynek csupán egyetlen paragrafusát helyezi hatályon kívül - a bírságokról szólót -, ugyanakkor kimaradt belőle az a rendelkezés, amely Max van der Stoelnak, az EBESZ kisebbségi főbiztosának az ajánlásaként került a kormánykoalíció törvénytervezetébe, s amely szerint a kisebbségi nyelvtörvény és a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó egyéb törvények (pl. az anyakönyvi törvény idevágó rendelkezése) az általuk szabályozott kérdésekben előnyt élveznek az államnyelvtörvény rendelkezéseivel szemben (11).

A kisebbségi nyelvtörvény, 1999. szeptember 1-jei hatályba lépésével annyiban teljesítette rendeltetését, hogy megszüntette a bevezetőben említett joghézagot, ugyanakkor jórészt konzerválta a kisebbségi nyelvekre nézve diszkriminatív jogi szabályozást.

A törvény elfogadása után a szlovák demokraták szívesen hangoztatták, hogy e jogszabály összhangban van a nemzetközi dokumentumokkal. Kétségtelen, hogy ezek betűjével nincs kiáltó ellentétben, de nem biztosítja a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok korábban szerzett jogait. A törvényalkotók hozzáállásának érzékeltetésére érdemes összehasonlítani a kisebbségi nyelvtörvény bevezető rendelkezésének szövegét azzal a megfogalmazással, amely az ennek alapjául szolgáló, a kisebbségek védelméről szóló keretegyezményben szerepel, s amelyre a kormánykoalíciós nyelvtörvényjavaslathoz kidolgozott Indoklások is hivatkoznak:

Kisebbségi nyelvtörvény
1. §-ának 1. mondata
A Szlovák Köztársaság azon polgárát, aki nemzetiségi kisebbséghez tartozó személy, megilleti az a jog, hogy az államnyelven kívül a nemzetiségi kisebbség nyelvét [...] használja.

Keretegyezmény
10. §-ának 1. bekezdése
A Felek vállalják, hogy minden, a nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik azon jogát, hogy kisebbségi nyelvét szabadon és beavatkozás nélkül használhassa, magánbeszélgetésben és nyilvánosan, szóban és írásban. (12)

Nyelvpolitika és nyelvtervezés a következő időszakban

A törvény kétségtelen pozitívuma, hogy szabadabb nyelvi légkört teremt; az általa szabályozott területeken, jóllehet csupán bizonyos korlátokon belül, de legalizálja a kisebbségi nyelvhasználatot a kisebbségi nyelvű lakosság jelentős része számára (a szlovákiai magyaroknak csaknem 90%-a él olyan településen, ahol részarányuk eléri a 20%-ot; a többi kisebbség esetében ez az arány jóval alacsonyabb). Fontos, hogy írásban is lehetőséget teremt a kisebbségi nyelvek hivatalos funkcióban való alkalmazására. Ahhoz azonban, hogy e nyelvek beszélői élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, nyelvtervező munkára van szükség. Mivel ugyanis a hivatali szférában a kisebbségi nyelvek írásban már legalább fél évszázada nem vagy csak korlátozottan voltak használatosak, e nyelvek szlovákiai változataiból hiányzik a közigazgatási, jogi és sok más szaknyelvi regiszter terminológiája.
Az MKP parlamenti képviselői csoportja belátta, hogy a kisebbségi nyelvtörvény sikeres gyakorlati érvényesítésének nemcsak jogi, hanem nyelvi feltételei is vannak, ezért saját törvénytervezetét (erre l. Mészáros, megjelenés alatt; Szépe, megjelenés alatt) kiegészítette egy rendelkezéssel, melynek értelmében egy központi nyelvi iroda jött volna létre. A nyelvi iroda tevékenységének három területre kellett volna kiterjednie: 1. nyelvtervezés (a hiányzó jogi, közigazgatási, oktatási és más szakregiszterek létrehozása és elterjesztése); 2. fordítás (az országos és kerületi szintű kétnyelvű dokumentumok magyar változatának elkészítése); 3. nyelvi tanácsadás (a helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése). (L. Lanstyák-Szabómihály, megjelenés alatt.) Az MKP-tervezet elvetésével az iroda állami intézményként való létrehozásának terve meghiúsult ugyan, ám továbbra is napirenden van fokozatos kiépítésének terve alapítványi és/vagy önkormányzati pénzeszközökből.

Az elfogadott kisebbségi nyelvtörvény nyújtotta szűkös lehetőségek minél teljesebb kihasználásán túl a közeljövő legfontosabb nyelvpolitikai feladatát több bel- és külföldi politikus, valamint elemző azon jogszabályok módosításának indítványozásában látja, amelyek érintik - vagy a módosítás után érinthetik - a nyelvhasználat valamely részterületét (emellett egyesek a kisebbségi nyelvtörvény módosításának kérdését is fölvethetőnek tartják). Ily módon hosszabb távon szabályozható volna a kisebbségi nyelvek használata az államnyelvtörvény által lefedett többi nyelvhasználati színtéren is. Amint arra a nyelvtörvény elfogadását követő napokban, hetekben számos politikusi nyilatkozat és sajtóbeli kommentár is utalt, a nyelvi törvénykezés kérdését nem szabad lezártnak tekinteni. Így nézve a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása csak egy közbülső állomás egy hosszabb törvényalkotási folyamatban, amely a remények szerint elvezet majd a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogainak magasabb szintű garantálásához.

Jegyzetek

1. Az írás a szerzőnek A magyar nyelv Szlovákiában című, megjelenés előtt álló könyvének a kisebbségi nyelvtörvénnyel foglalkozó fejezete alapján készült.

2. Az itt és később említett jogszabályok magyar fordításának lelőhelye: 1990. évi nyelvtörvény: Varga szerk. (1993) és Zalabai szerk. (1995); szlovák alkotmány: Varga szerk. (1993); magyar-szlovák alapszerződés: Tóth Károly szerk. (1995); 1995. évi államnyelvtörvény (más-más fordításban): Új Szó, 1995. dec. 5., 6. p. és Szabad Újság, 1995. dec. 20., 8. p.: a nemzeti kisebségek védelméről szóló keretegyezmény: Tóth Károly szerk. (1995); kisebbségi nyelvtörvény: Szabad Újság, 1999. 7. 14., 3. p. A szlovákiai kisebbségi nyelvek 1989 utáni státusáról, valamint a nemzeti kisebbségek jogállásáról többek között a következő munkákban olvashatunk: Gyönyör (1991a, 1991b, 1993), Berényi (1994), Kontra (1995-1996, 1997, 1998), Rhodes (1995), Kovács (1996), Driessen (1997 és megjelenés alatt), Ferko szerk. (1997), Gyurcsik (1998), Lanstyák (1998), Duray (1999), Gyuricsek-Kvarda (1999), Priklerová szerk. (1999), Szépe (megjelenés alatt).

3. Nemcsak a magyar kisebbség képviselői nem támogatták a kormány törvénytervezetét, hanem a többi kisebbség képviselői sem, s véleményüknek hangot is adtak a kormány nemzetiségi tanácsának 1996 júniusában tartott ülésén.

4. A dokumentum szlovák nyelven hozzáférhető a nagyközönség számára, lásd Priklerová szerk. 1999:11-23.

5. A törvény 5. §-ának 2. bekezdése szerint az oktatás és a kultúra területén a nyelvi jogok nem kötődnek a 20%-os részarányhoz. A törvény azonban e színterek nyelvhasználatát nem szabályozza.

6. Az államigazgatási szerveknél ez a jog - a fentiek értelmében - csak akkor érvényesíthető, ha az illető járási hivatal vagy annak kirendeltsége olyan településen működik, ahol a kisebbség részaránya eléri a 20%-ot.

7. A szóbeli beadványokról a törvény nem rendelkezik, pedig az államigazgatási eljárás ilyen beadványfajtát is ismer.

8. Driessen szerint (megjelenés alatt) ez a bekezdés nem föltétlenül csak a helyi rendeletek kisebbségi nyelvű közzétételére nyújt lehetőséget, hanem esetleg a más hatóságokéira is. Amennyiben ez az értelmezés helyes volna, bármely önkormányzat közreadhatná a kisebbség nyelvén akár a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által hozott törvényeket is.

9. Ez a jog is csak azokban a helységekben érvényesíthető, ahol a kisebbségi lakosság részaránya eléri a 20%-ot. Ez azonban - ahogy erre Driessen (megjelenés alatt) fölhívja a figyelmet - teljesen értelmetlen korlátozás, hiszen ahhoz, hogy az ülés a kisebbség nyelvén folyjék, úgyis az összes jelenlévő jóváhagyására van szükség.

10. Mivel azonban a 3. § 2. bekezdésének értelmében az olyan községekben, ahol a kisebbségi lakosság részaránya eléri a 20%-ot, a helyi képviselő-testület minden tagjának joga van az egyébként szlovákul folyó ülésen anyanyelvét használnia, elképzelhető egy olyan ülés, amely egy betévedt szlovák turista kedvéért a törvény értelmében elvben szlovák nyelven folyik, mégis mindenki magyarul beszél, legföljebb a vendég szólal föl szlovákul (vö. Driessen, megjelenés alatt). Ám a község - szintén a 3. § 2. bekezdése alapján - köteles a vendég számára tolmácsolást biztosítani.

11. Mivel a szokásos jogértelmezés szerint ilyen explicit rendelkezés nélkül is előnyt kell élveznie a később elfogadott törvénynek a korábbival szemben az általa szabályozott kérdésekben, e rendelkezés kihagyásának más célja alig lehetett, mint nagyobb manőverezési lehetőség biztosítása a kisebbségi nyelvtörvény kijátszásában, vagyis - csúnyábban fogalmazva - a zavarosban halászás kedvezőbb feltételeinek megteremtése.

12. Még határozottabb a magyar-szlovák alapszerződés vonatkozó rendelkezésének megfogalmazása (a 15. § g) bekezdésének első mondata), amely voltaképpen a nyelvhasználat kollektív jogként való elismerése irányába mutat: "A Magyar Köztársaságban élő szlovák kisebbséghez és a Szlovák Köztársaságban élő magyar kisebbséghez tartozó személyeknek, egyénileg vagy csoportjuk tagjaival közösen, joguk van szóban és írásban, a magán- és közéletben szabadon használni anyanyelvüket."

Hivatkozások

Berényi József, 1994. Nyelvországlás. A szlovákiai nyelvtörvény történelmi és társadalmi okai. Pozsony, Fórum.

Driessen, Bart, 1997. A new turn in Hungarian-Slovak relations? An overview of the Basic Treaty. International Journal on Minority and Group Rights, 4: 1-40.

Driessen, Bart, megjelenés alatt. A further step towards Europe - a legal analysis of the 1999 Slovak law on the use of languages of national minorities.

Duray Miklós, 1999. Önrendelkezési kísérleteink. Somorja, Méry Ratio.

Ferko, Milan (szerk.), 1997. Štátny jazyk v praxi. Bratislava, Univerzitná Knižnica-Ministerstvo Kultúry SR.

Gyönyör József, 1991a. Valóban ilyen törvényt érdemeltünk? I-II. Hét, 36/15:4-5 (1991. 4. 12.), 16:4-5 (1991. 4. 19.).

Gyönyör József, 1991b. Ne hagyjuk elveszni anyanyelvünket! A hivatalos nyelvről szóló törvény elemzése. I-III. Szabad Újság, 1991. 11. 16., 3. p., 1991. 11. 18., 6. p., 1991. 11. 19., 6. p.

Gyönyör József, 1993. Törvény a hivatalos nyelvről Szlovákiában. In: Varga (szerk.), 1993: 174-186.

Gyurcsik Iván, 1998. Az államnyelvről szóló törvény a szlovák alkotmánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum, 2/1-2: 40-56.

Gyuricsek Piroska-Kvarda József, 1999. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához. Somorja, A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Polgári Társulás-Az MKP Országos Önkormányzati Tanácsa.

Kontra, Miklós, 1995-96. English Only's Cousin: Slovak Only. Acta Linguistica Hungarica, 43/3-4: 345-372.

Kontra Miklós, 1997. Szlovákiában szlovákul - Amerikában angolul. Valóság, 40/5: 60-72.

Kontra Miklós, 1998. Nyelvi jogi érvek Közép-Európában és az USA-ban. In: Lanstyák-Szabómihály (szerk.), 1998: 128-136.

Kovács Péter, 1996. Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest, Osiris Kiadó.

Lanstyák István, 1998d. A szlovák nyelvtörvény és a szlovákiai magyarok. Nádor Orsolya-Komlós Attila (szerk.), Kiút a csapdából? Nyelvi és nyelvhasználati jogok a Kárpát-medencében, 79-99. Budapest, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága-Anyanyelvi Konferencia.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella, megjelenés alatt. Leendő nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. (Előadás a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport által szervezett, a kisebbségi nyelvtörvény problémáinak szentelt 1999. február 23-i konferencián Pozsonyban.)

Mészáros Lajos, megjelenés alatt. A nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatáról szóló törvénytervezet geneziséről. (Előadás a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport által szervezett, a kisebbségi nyelvtörvény problémáinak szentelt 1999. február 23-i konferencián Pozsonyban.)

Priklerová, Lýdia (szerk.), 1999. O problematike používania jazykov národnostných menšín. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky-Nadácia Kalligram.

Rhodes, Matthew, 1995. National identity and minority rights in the constitutions of the Czech Republic and Slovakia. East European Quarterly, 29/3: 347-369.

Szépe György, megjelenés alatt. *** (Előadás a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport által szervezett, a kisebbségi nyelvtörvény problémáinak szentelt 1999. február 23-i konferencián Pozsonyban.)

Tóth Károly (szerk.), 1995. Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről és a vonatkozó nemzetközi dokumentumok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Varga Sándor (szerk.), 1993. Magyarok Szlovákiában. Adatok, dokumentumok, tanulmányok. (NDC Évkönyv '93). Pozsony, NDC.

Zalabai Zsigmond (szerk.), 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A "táblaháború" és a "névháború" szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990-1994. Pozsony, Kalligram.




Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében1
1. Bevezetés

Ez az írás A nyelvhasználat és nyelvpolitika - a kisebbségi nyelvtörvény multidiszciplináris megközelítésben című, 1999. február 23-án tartott konferencia előadásaként készült. A konferencia megszervezésére az MKP nyelvtörvény-tervezete kapcsán került sor; ezt a tervezetet azonban a szlovák parlament elvetette, egyúttal 1999. július 10-én elfogadta az 1999. évi 184. számú kisebbségi nyelvhasználati törvényt (a továbbiakban: 1999. évi nyelvtörvény), s az 1999. szeptember 1-jével hatályba is lépett.

A magyar koalíció előterjesztése annak az elvi dokumentumnak a figyelembevételével készült, melyet a jelenlegi kormánypártok még hatalomra kerülésük előtt dolgoztak ki (Návrh hlavných zásad zákona o používaní jazykov národnostných menšín, megjelent: Priklerová szerk 1999: 11-22), s mely szerkezetében A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját követte. E szöveg alapján készült ugyan egy ún. koalíciós javaslat2, nem tudjuk azonban, hogy a kormány érdemben tárgyalt volna róla. A parlament elé került kormánytervezet alapjául Ľubomír Fogaš miniszterelnök-helyettes javaslata szolgált, amely az említett elvi dokumentumnak a közigazgatásra vonatkozó fejezetén alapszik. Csáky Pál kompromisszumos javaslatában megkísérelte ugyan az eredeti tervezet néhány elemét érvényesíteni, ám sikertelenül. Egy átfogó kisebbségi nyelvtörvény elfogadása főleg azután vált illuzórikussá, hogy Max van der Stoel EU-főbiztos lényegében egyetértett a kormánytervezet szövegével. A Magyar Koalíció Pártja számára ez elfogadhatatlan lévén, 1999 júniusában képviselői indítványként sajátját is benyújtotta, így a parlament első olvasatban két tervezetet tárgyalt. A parlament azonban a második olvasatba csak a kormánytervezetet utalta, melyet az ellenzék és az MKP ellenszavazatai mellett el is fogadott.

A parlamenti vitát nem kísérték olyan megmozdulások, mint 1990-ben (Berényi 1994: 60-66), de az ellenzék élt a politikai nyomásgyakorlás egyéb eszközeivel, így referendum kiírása érdekében aláírásgyűjtést kezdeményezett, és követelte, hogy a törvénnyel várják meg a népszavazás eredményét. Rudolf Schuster köztársasági elnök azonban elutasította a népszavazás kiírását, mivel annak tárgya alkotmánysértő volt.
2. A kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezései
A továbbiakban tekintsük át a hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény egyes rendelkezéseit megvalósíthatóságuk és gyakorlati következményeik szempontjából! Az elemzés során utalunk a korábbi szövegváltozatokra, valamint a parlamenti vitában elhangzott felszólalásokra is.3
2.1. A preambulum

A törvény - rendhagyó módon - preambulummal kezdődik. Mivel az egyszerű törvények esetében nincs előszó, az ellenzék az elhagyását javasolta. Az előterjesztők szerint a bevezetés azért került a törvénybe, mivel az államnyelvtörvény is így kezdődik. Az előszó beiktatása azonban nyilván a jogszabály (bel- és külpolitikai) szükségességének megindoklásával is összefügg. A szlovák alkotmány 34. § (2) bek.-ben szavatolja a kisebbségek azon jogát, hogy a hivatali érintkezésben saját nyelvüket használják. Az ún. államnyelvtörvény elfogadása (1995) óta azonban ezzel a jogukkal gyakorlatilag nem élhettek. A Szlovák Alkotmánybíróság 1997-ben hozott határozatában ezt a tényt meg is állapította, s az államnyelvtörvény 3.§ (5) bek.-t, valamint a 12.§-át az alkotmány már idézett 34.§ (2) bek. c) pontjával ellentétesnek találta (bővebben Gyurcsík 1998).4 A parlamenti vitában a kormánypártok részben éppen az alkotmányra való hivatkozással érveltek a törvény elfogadása mellett. Az ellenzék szerint - mely bármilyen hasonló jogszabály elfogadását szükségtelennek ítélte - viszont az alkotmány nem mondja ki, hogy a kisebbségek nyelvhasználati jogait egyetlen törvényben kell szabályozni, s szerintük elegendőek a már meglévő jogszabályok5. Az Európai Unióra való hivatkozás nyilván összefügg azzal a ténnyel, hogy Szlovákia esetében a csatlakozási tárgyalások megkezdésének egyik feltétele a kisebbségek nyelvhasználati jogainak törvényi rendezése volt.6
2.2. Kik és milyen helyzetben élhetnek a kisebbségi nyelv használatának jogával

Az 1999. évi nyelvtörvény 1.§-a szerint a nemzetiségi kisebbséghez tartozó szlovák állampolgárságú személyeknek joguk van az államnyelv mellett a kisebbségi nyelvet is használni. Az indoklás szerint a törvény célja "az állampolgári elv" hangsúlyozása; a jogalanyok ilyen meghatározása azonban valójában azzal függ össze, hogy a szlovák mérvadó politikai körök elvetik a kisebbségek kollektív jogait, s a nyelvhasználati jogokat is szigorúan vett egyéni jogként kezelik (Šutaj-Olejník 1998: 284-285)7. Ennek ellenére egyes ellenzéki képviselők mindkét tervezetet a kisebbségek kollektív jogainak de facto elismeréseként értékelték.8

Bár a törvény címe szerint a nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználati jogait szabályozza, az 1. § ezt csak a hivatali érintkezésre szűkíti le (az egyéb törvényekre való utalással; l. még 5. §). A kormánykoalíció e tekintetben tehát részben átvette azt a Mečiar-kormány által hangoztatott érvet, hogy a kisebbségek nyelvhasználati jogai a jelenleg hatályos jogszabályokkal megfelelően le vannak fedve9, s csak azt a "joghézagot" volt hajlandó megszüntetni, amelyre az alkotmánybíróság már említett határozata utalt.
2.3. Hol, milyen településeken használható a kisebbségi nyelv

A törvény az 1. § szerinti jog gyakorlását olyan településeken teszi lehetővé, ahol a legutolsó népszámlálás adatai szerint az adott kisebbségnek az összlakossághoz viszonyított számaránya legalább 20%. Az érintett települések jegyzékét a 221/1999. számú kormányrendelet melléklete tartalmazza10. A törvényi feltételnek 638 helység felel meg, ebből 18-ban két kisebbség számaránya is eléri a 20%-ot11. A magyar lakosság aránya 512 településen haladja meg ezt a határt, itt 508 923 magyar nemzetiségű lakos él, az összes magyar nemzetiségű állampolgár 89,7%-a. A többi kisebbség esetében a számadatok így alakulnak: ukránok - 18 település, 1 102 személy (8,3%); ruszinok - 68 település, 6 963 személy (40,5%); romák - 57 település, 19 296 személy (25,50%); németek - 1 település (Kunešov), 72 személy (1,33%).

Az áttekintésből kitűnik, hogy helyi szinten a törvény adta jogukkal leginkább a magyarok élhetnek, ennek oka a magyarság településszerkezete. A többi nemzetiség tagjai általában szétszórtan, helyileg is jelentős kisebbségben élnek. Éppen ezeknek a tényeknek az ismeretében szerepelt az MKP tervezetében a 10%-os kisebbségi részarány.12 A parlamenti vitában az ellenzéki felszólalók általában még a kormányjavaslatban szereplő 20%-ot is elfogadhatatlannak tartották, egyesek szerint ezt 50%-ra kell emelni, mások bármilyen határ megvonását diszkriminatívnak tartották, s ez szerintük csak úgy védhető ki, ha a hivatalos színtereken egységesen csak az államnyelv lenne használható (V. Moric, Správa 1999:1708).13 A kormánykoalíció azonban - az eddigi gyakorlatra hivatkozva14 - ragaszkodott a 20%-os határhoz.

A törvény a kisebbségi nyelv hivatali használatát nem bizonyos területi egységekhez, hanem konkrét településekhez köti15, ami azzal a következménnyel járt, hogy az államigazgatási szervekkel való kapcsolattartás során jóval kevesebb kisebbségi állampolgár használhatja az anyanyelvét, mint önkormányzati szinten. A járási hatókörű államigazgatási szervek rendszerint a járási székhelyeken működnek, s mivel az ukránok, a romák és a németek sehol sem érik el az előírt 20%-nyi részarányt, ezen a szinten nem használhatják nyelvüket. A ruszinok esetében pedig csak a Mezőlaborci (Medzilaborce) járásban élő 4002 személynek van lehetősége arra, hogy pl. a járási hivatalban anyanyelvét használja. A jelenlegi közigazgatási rendszer szerint 18 járásban vannak olyan falvak, ahol a magyarok részaránya 20% felett van, nyolcban a járási székhely is ebbe a kategóriába tartozik. A járási székhelyen működő államigazgatási szervekkel való kapcsolattartás során tehát a Szenci (Senec), Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), Galántai (Galanta), Komáromi (Komárno), Érsekújvári (Nové Zámky), Vágsellyei (Šaľa), Rimaszombati (Rimavská Sobota) és Rozsnyói (Rožňava) járásban élő 368 017 magyar, az összes magyar nemzetiségű lakos 64,87%-a élhet anyanyelvhasználati jogával. Ha a törvény a kisebbségi nyelvek hivatali kapcsolatokban való használatát pl. a járásban élő 20%-nyi kisebbségi lakossághoz kötötte volna, a magyar nyelv használható lett volna továbbá a Léván (Levice), Losoncon (Lučenec), Nagyrőcén (Revúca), Nagykürtösön (Veľký Krtíš) és Tőketerebesen (Trebišov) működő hivatalokban is; ez további 118 513 magyar nemzetiségű lakost érintett volna.

1996-ban Szlovákiában a területi átszervezés során nyolc kerületet alakítottak ki, de mivel nincs olyan kisebbség, amelynek aránya valamelyik kerületi székhelyen elérné a 20%-ot, a kerületi államigazgatási szervek szintjén egyetlen kisebbségi nyelv sem használható. Az említett területi-közigazgatási átszervezésnek a ruszin kisebbség szempontjából pozitív eleme volt, hogy a korábbi Homonnai (Humenné) járást szétválasztva kialakították az új Mezőlaborci (Medzilaborce) járást. A magyarok esetében hasonló hatása volt a Szenci (Senec) járás létrehozásának, a Rimaszombati és Rozsnyói járás néhány településéből létrejött Nagyrőcei (Revúca) járásba került 9452 magyar számára viszont az átszervezés egyértelműen kedvezőtlen volt.16 Most van előkészületben az átfogó közigazgatási reform, melynek keretében létrehoznák a regionális önkormányzatokat, s ezekhez kerülnének át a jelenlegi államigazgatási szervek bizonyos hatáskörei. Mivel a közigazgatási reform újabb területi átszervezésekkel fog együtt járni, érinteni fogja a kisebbségek nyelvhasználati jogainak érvényesíthetőségét is.
2.4. Anyanyelv és nemzetiségi hovatartozás

A nyelvhasználatot szabályozó törvényről lévén szó, különösnek tűnik, hogy a 20%-os határ nem az anyanyelvre, hanem a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozik. Szlovákiában valamennyi nemzeti kisebbségre jellemző, hogy az anyanyelv szerinti lélekszámuk magasabb, mint a nemzetiségi hovatartozásuk alapján számítotté (Gyurgyík 1994:27); a jelenlegi szabályozásban azonban esetleg csak a ruszinok esetében jelentene érzékelhető változást az anyanyelv figyelembevétele17. A törvény nem határozza meg a "nemzetiségi kisebbség" fogalmát, az előterjesztés indoklása szerint a szlovák jogrend nem ismer sem ilyen definíciót, sem pedig "a nemzetiségi kisebbségek hivatalos elismerésének más formális rendszerét" (l. még Šutaj-Olejník 1998: 274-275)18. A törvényben azonban értelemszerűen az egy adott nemzetiségi kisebbséghez tartozás alapvető kritériuma a tudatosan vállalt nemzeti(ségi) kötődés. Az adatvédelmi törvény értelmében az állampolgárok személyes adatai (pl. a nemzetiségi és a vallási hovatartozás) a személyi iratokban nem szerepelhetnek, ezért a törvény gyakorlati végrehajtása során a hivatal dönti el, hogy egy ügyfelet egy adott kisebbség tagjának ismer-e el, vagy sem.19
2.5. A hivatalokkal való írásos kapcsolattartás lehetőségei

Az 1999. évi nyelvtörvény kétségkívül legnagyobb jelentőségű része a 2. § (3) és (4) bekezdése, melyek szavatolják a kisebbségi nyelvek írásos használatának lehetőségét. A hivatalokkal való kisebbségi nyelvű írásbeli kapcsolattartás jogát törvény csak a két világháború között rendezte. 1948-1989 között több párt- és kormányhatározat is lehetővé tette, hogy a magyar és az ukrán20 állampolgárok anyanyelvükön forduljanak - nemcsak szóban, hanem írásban is - az állami szervekhez és szervezetekhez (Gyönyör 1987:48-51). Mindezek ellenére a kisebbségi nyelvek írásbeli használata a hatvanas évektől fokozatosan kiszorult a hivatalokból (Gyönyör 1987:53). Az 1990. évi nyelvtörvény expressis verbis nem tiltotta ugyan meg, hogy az ügyfél a hivatalhoz írásos beadvánnyal kisebbségi nyelven forduljon, a kontextus alapján a jogszabályt azonban másképp nem lehetett értelmezni21, illetve fennállt annak a veszélye, hogy a nem szlovák nyelvű beadványokkal a hivatal nem foglalkozik (Gyönyör 1993:176).

Az 1999. évi nyelvtörvény említett rendelkezése - 2. § (3) bek. - egyrészt A regionális és kisebbségi nyelvek európai kartájá-nak egyes rendelkezéseivel, illetve az államnyelvtörvény 3.§ (5) bek.-vel függ össze. Az alkotmánybíróság ugyanis a már idézett határozatában éppen azt kifogásolta, hogy az államnyelvtörvény e rendelkezése kötelezettségként határozza meg az állampolgárok számára a szlovák nyelv használatát, miközben az alkotmány biztosítja számukra saját nyelvük használatát a hivatali érintkezésben (Gyurcsík 1998: 52).

Az 1999. évi nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásáról 1999 decemberében készült belügyminisztériumi jelentés megállapítja, hogy 1999 szeptembere és decembere között a járási hivatalok egyetlen kisebbségi, így magyar nyelvű írásos beadványt sem kaptak22. A jelentést ismertető Csáky Pál miniszterelnök-helyettes ezt a tényt "érthetetlennek" tartotta (Új Szó, 2000.1.5.).23 A kisebbségi (tehát pl. magyar) nyelvű írásos beadványok hiánya azonban érthetővé válik, ha ismerjük a hivatalok működését és az ügykezelés módját. Az ügyfél által a járási hivatalhoz benyújtható "beadvány"-ok gyakorlatilag kétfélék: 1. kérelmek, melyek célja valamilyen eljárás kezdeményezése; 2. a hivatal határozata elleni fellebbezés.

A kérelmeknek több mint 90 %-át nem az ügyfél fogalmazza meg, hanem kitölti az illetékes szerv által kiadott szlovák nyelvű űrlapot.24 Az 1999. évi nyelvtörvény kisebbségi nyelvű űrlapokról csak az önkormányzatok kapcsán ejt szót,25 az államigazgatási szervekkel összefüggésben nem említi őket. Ezt a tényt kétféleképpen értelmezhetjük: a) Azért nem említi, mert természetesnek tartja, hogy a formanyomtatványok csak szlovák nyelvűek lehetnek. b) Mivel a törvény nem tiltja, az államigazgatási szerveknél kisebbségi nyelvű űrlapok is alkalmazhatók.26 Az utóbbi esetben kérdéses a kivitelezés módja. Nehezen elképzelhető, hogy a kisebbségi ügyfél a szlovák űrlap megfelelő rovatainak kitöltése helyett saját maga állít össze egy magyar vagy ruszin nyelvű kérvényt. Mi legyen azonban az esetleg szükséges, más hivataltól származó igazolásokkal (pl. a család jövedelmi viszonyairól), melyek rendszerint ugyanazon az űrlapon találhatók, s melyeket az illetékes hivatal (pl. az adóhivatal) csak szlovák nyelven állíthat ki, ugyanis a hivatalok az egymás közötti kapcsolatokban kötelezően az államnyelvet használják? A járási hivatal elfogadja, elfogadhatja-e a nem rendszeresített nyomtatványon beadott kérvényt?27

A kisebbségi nyelven is előterjeszthető beadványok második nagy típusa a fellebbezések. A Dunaszerdahelyi Járási Hivatal munkatársaitól kapott tájékoztatás szerint a kiadott határozatokhoz képest a fellebbezések aránya kevésnek mondható. Ha fellebbezésre kerül a sor, azt ugyan az ügyben eljáró és a határozatot kiadó hatóságnál (pl. a járási hivatalnál) kell benyújtani, de rendszerint a felettes szervnek (a kerületi hivatalnak) kell címezni. A kerületi hivatalok székhelyein azonban egyetlen kisebbség részaránya sem éri el a 20%-ot, vagyis az érintett személy joggal hiheti, hogy fellebbezését szlovákul kell megfogalmaznia. Továbbá valószínű, hogy az ügyfél a jogorvoslat iránti kérelmét ügyvéd segítségével fogalmazza meg. A magyar ügyvédek száma köztudottan kevés, s ők is szlovák nyelven szerezték képesítésüket: egy szlovák nyelvű hivatalos iratot, fellebbezést igen egyszerűen megfogalmaznak. Mennyi időt venne azonban igénybe egy megfelelő színvonalú magyar nyelvű fellebbezés megfogalmazása, és vajon mennyit kérnének el az ügyféltől érte?

Az 1999. évi nyelvtörvény 2.§ (3) bek. értelmében a "közigazgatási szerv" a kisebbségi nyelvű beadványra államnyelven és kisebbségi nyelven válaszol, a (4) bek. szerint pedig az ügyfél kérésére a hivatal bizonyos típusú határozatokat kisebbségi nyelven is kiad. E két rendelkezés szorosan összefügg: mivel az ún. beadványok döntő többsége kérelem, a rá adott válasz rendszerint határozat, ritkábban közokirat; minthogy azonban a kérelmet az ügyfél szlovák nyelvű nyomtatványon adja be, a válasz automatikusan szlovák nyelvű; közokirat pedig kisebbségi nyelvű nem is lehet. Az ügyfél kisebbségi nyelven csak bizonyos típusú határozatot kaphat, azt is csak akkor, ha külön kéri (ennek módjáról a törvény nem rendelkezik). Az sem teljesen világos, mely határozat adható ki kisebbségi nyelven.28 A törvény megfogalmazása szerint ez azokra a döntésekre vonatkozik, melyeket az közigazgatási eljárás szabályairól szóló törvény alapján hoztak. A belügyminisztérium a járási hivatalok illetékes főosztályaihoz intézett irányelvekben29 több ilyet is említ: szabálysértési ügyben hozott határozat, magánvállalkozói engedély stb. Kvarda-Gyuricsek (1999b:11-13.) szerint mind a szabálysértési határozatokat, mind a magánvállalkozói engedélyt a hatóság a közigazgatási eljárás szabályairól szóló törvényhez kapcsolódó, ám külön eljárásjogi törvények alapján adja ki, s mivel a lex specialis előnyt élvez az általános jogszabállyal szemben, az említett dokumentumok csak szlovák nyelvűek lehetnek.30 Úgy tudjuk, a többi minisztérium eddig nem foglalkozott az 1999. évi nyelvtörvény végrehajtásával, vagyis nem lehet tudni, mi a véleményük ebben az ügyben.
2.6. Az államigazgatási szerv értelmezése

"Államigazgatási szerv"-ként mindeddig a járási hivatalt (kerületi hivatalt) említettük. Kvarda-Gyuricsek (1999a:9) szerint ugyan államigazgatási szervnek minősülnek az adóhivatalok is, ám mivel működésüket külön törvények szabályozzák, rájuk az 1999. évi nyelvtörvény nem vonatkozik. A belügyminisztérium egyik osztályvezetőjének véleménye31 az, hogy e nyelvtörvény hatálya az adóhivatalokra és a rendőrségre mint speciális feladatokat ellátó államigazgatási szervekre is kiterjed. Nincs azonban tudomásunk arról, tettek-e valamilyen lépéseket e téren az adóhivatalok, valamint a rendőrség illetékesei. Az ezekkel a hivatalokkal való írásbeli kapcsolattartás során sem igen érvényesülhetnek azonban a kisebbségi nyelvek, hiszen itt is rendszerint formanyomtatványokat használnak; s nem lehet tudni, hogy az ügyfél kérheti-e pl. az adóhivatal határozatainak kisebbségi nyelvű fordítását; a kérelem alapján a rendőrség által kiállított okmányok (útlevél, személyi igazolvány, járművezetői engedély stb.) azonban bizonyosan csak szlovák nyelvűek lehetnek, mivel ezek közokiratnak minősülnek.
2.7. A kisebbségi nyelvek használata az önkormányzatok szintjén

A két korábbi nyelvtörvény (1990, ill. 1995) súlyos beavatkozást jelentett az önkormányzatok tevékenységébe, ezt bizonyítják az alábbi rendelkezéseik: a helyi önkormányzati szervek és azok dolgozói tevékenységük során - tehát pl. a képviselő-testületi üléseken is - a hivatalos nyelvet kötelesek használni [1990. évi 428. sz. törvény, 3.§ (1) bek., 1995. évi 270. sz. törvény 3.§ (1) és (2) bek.], illetve a községi krónikát szlovák nyelven vezetik, az esetleges más nyelvű változat csak fordítás lehet [1995. évi 270. sz. törvény 3.§ (2) bek. e) pont]. Ezek az előírások lényegében egy hagyományt szüntettek meg, s igen sérelmesek voltak, különösen a magyar kisebbségre nézve, hiszen a szlovákiai magyarság 78%-a magyar többségű településen él (Gyurgyík 1994:18). A helyi képviselő-testületek nemzetiségi összetételéről, illetve az önkormányzati képviselők anyanyelvéről nem készült kimutatás; az 1998-as önkormányzati választások során azonban az MKP 4000 képviselői helyet szerzett, ám mivel az MKP-képviselők között vannak szlovákok is, illetve más pártok színeiben is indultak magyarok, a magyar anyanyelvű/nemzetiségű önkormányzati képviselők száma ennél több, de kevesebb is lehet.

Az 1999. évi nyelvtörvény 3.§-a valójában az 1990 előtti jogi helyzetet állította vissza, van azonban egy korlátozó rendelkezése, ugyanis a 3.§ (1) bek. szerint a helyi önkormányzat ülésein akkor használható a kisebbségi nyelv tárgyalási nyelvként, ha azzal minden jelenlevő egyetért. Mivel a képviselő-testületi ülések nyilvánosak, bárki megakadályozhatja például, hogy a testületi ülés magyarul folyjék, még ha minden képviselő magyar is (Kvarda-Gyuricsek 1999a:6).32 Ezt a rendelkezést kissé ellensúlyozza a 3. § (2) bek., mely lehetővé teszi, hogy a kisebbséghez tartozó képviselő az ülésen anyanyelvén szólaljon fel, de az esetleges tolmácsolás költségeit a helyi önkormányzatnak kell fedeznie.
2.8. Kisebbségi nyelvű nyilvános feliratok

Az utóbbi ötven évben a kisebbségi nyelvű nyilvános feliratok sorsa hasonló volt, mint a kisebbségi nyelvű írott szövegeké általában. A szocializmus idején párt- és állami szervek több olyan utasítást hoztak, mely szerint a magyarlakta járásokban az intézményeket magyar nyelven is meg kell jelölni, s a nyilvános helyeken magyar nyelvű tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat kell elhelyezni (Gyönyör 1987:48-51). Ezeket a határozatokat azonban általában nem hajtották végre következetesen, s ezért magyar feliratokkal leginkább csak a nyugat-szlovákiai régió döntőben magyar lakosságú településein találkozhattunk.

Az 1990. és az 1995. évi nyelvtörvények a hivatalosnak számító feliratokat "államnyelvűsítették": az 1990. évi 428. számú törvény 3.§ (4) bek. szerint a települések és településrészek, az utcák és közterületek megjelölése hivatalos nyelven történik, s lényegében ugyanígy fogalmaz az államnyelvtörvény 3.§ (3) bek. d) pontja33. A hivatalok megjelöléséről konkrétan egyik törvény sem szól, mivel azonban e törvények szerint a hivataloknak feladataik ellátása során a szlovák nyelvet kell használniuk, így a hivatali épületeken elhelyezett táblák szövege csak szlovák nyelvű lehetett. Az egyéb (tág értelemben vett) tájékoztató célú feliratokat az 1990. évi törvény nem említi, az 1995. évi államnyelvtörvény 8.§ (6) bek. szerint a nyilvánosság tájékoztatását célzó feliratok, reklámok szlovák nyelvűek, bár más nyelvre is lefordíthatók.

Az 1999. évi nyelvtörvény több rendelkezése foglalkozik a törvény hatálya alá eső településeken elhelyezhető kisebbségi nyelvű nyilvános feliratokkal, ilyenek a közigazgatási szerv megnevezése [2.§ (5) bek.], az utcanevek és más helyi földrajzi jelölések [4.§ (1) bek.], a nyilvánosságnak szánt egyéb fontos információk [4.§ (2) bek.]. E rendelkezések végrehajtása ugyanolyan vontatottan és felemás módon halad, mint a többi ponté. A hivatali épületeken elhelyezett táblák szövegével kapcsolatban a belügyminisztérium már említett utasítása szerint mind a szlovák, mind a kisebbségi nyelvű táblán az adott település nevét csak szlovákul lehet feltüntetni, mivel az 1994. évi 191. sz. törvény értelmében a kisebbségi nyelvű helységnév csak a települések elején és végén elhelyezett közúti jelzőtáblákon használható.34 A Belügyminisztérium közigazgatási csoportja által 2000.4.20. dátummal kiadott, 10/II/2 számú utasítás szerint a járási hivatalok, az anyakönyvi hivatalok, illetve kirendeltségeik épületein elhelyezendő, a hivatal kisebbségi nyelvű megnevezését tartalmazó táblák mérete 50x20 cm, rajtuk fehér alapon fekete betűkkel a hivatal kisebbségi nyelvű megnevezése, valamint az illető település államnyelvű megnevezése szerepel, pl. JÁRÁSI HIVATAL KOMÁRNO, ANYAKÖNYVI HIVATAL OKOLIČNÁ NA OSTROVE.35 A két említett belügyminisztériumi anyag megjelenése előtt számos magyar többségű település önkormányzata, illetve egyes járási hivatalok saját hatáskörükben már elhelyeztek magyar nyelvű táblákat; a polgármesteri hivatalokat (a községi és városi hivatalokat) megjelölő magyar nyelvű táblákon a helységnév - a Keretegyezményre való hivatkozással - általában magyar, sőt egyes járási hivatalok (pl. a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal) esetében is így van. Úgy tűnik, a Belügyminisztérium egyelőre tolerálja ezt a helyzetet. Ruszin, ukrán és roma nyelvű táblák egyelőre nincsenek, az utóbbiak többek között azért, mert az illetékesek a helyi lakosok negatív reakcióitól tartanak.
Kisebbségi nyelvű utcanévtáblák is egyelőre csak magyar többségű helységekben vannak, akárcsak figyelmeztető, tájékoztató stb. feliratok - már ahol az előző évtizedekben esetlegesen elhelyezett táblákat nem szerelték le. Egyelőre nem tisztázott, pontosan milyen információkat kell kisebbségi nyelven is közölni, illetve kinek a kötelessége ezeket a táblákat kihelyezni. A 4. § (2) bek. szövegében passzív igealak fordul elő, a 7. § (2) bek. szerint pedig az adott településen működő közigazgatási szerv feladata a kisebbségi nyelv használatának feltételeit megteremteni. A polgármesteri vagy a járási hivatalok azonban nem tulajdonosai azoknak az objektumoknak, amelyeken ezeket a feliratokat el kellene helyezni. Az érintett polgármesteri hivatalok részéről már megfogalmazódott az az aggály, hogy baleset esetén a kisebbségi nyelvű tájékoztató tábla hiánya miatt a sérült esetleg pert indíthat.
2.9. Kisebbségi nyelvű tájékoztatás a jogszabályokról

Az 1999. évi nyelvtörvény 4.§ (3) bek. szerint a közigazgatási szerv az ügyfél kérésére kisebbségi nyelven is tájékoztatást nyújt az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról. A jogszabályok kisebbségi nyelvű publikálásának Csehszlovákiában hagyományai voltak, a hetvenes évek óta azonban ez a feladat mindinkább a kisebbségi sajtóra hárult, mely általában csak ismertetést közölt az állampolgárokat érintő fontosabb törvényekről. Ebből következően a jelenleg hatályos törvényeknek nem létezik autentikus magyar, ruszin, ukrán vagy német fordításuk, hogy a roma nyelvűt ne is említsük. A törvény nem tér ki arra, milyen legyen vagy lehet a hivatal által nyújtott információ. A belügyminiszteri irányelvek szerint az írásbeli tájékoztatásnak rövidnek kellene lennie, ki kell derülnie belőle, melyek voltak a jogszabály elfogadásának célja és okai, valamint melyek azok az alanyok, amelyekre az eljárás vonatkozik.

Az első változatban, valamint a koalíciós tanács és a kisebbségi tanács által 1999 júniusában megvitatott szövegben ez a rendelkezés még ilyen formában szerepelt: "az érintett közigazgatási szervek biztosítják, hogy a legfontosabb jogszabályok kisebbségi nyelven is hozzáférhetők legyenek". A törvényjavaslat előzetes véleményezése során a legtöbben a "legfontosabb jogszabály"36 és a "hozzáférhető" kifejezések értelmezésével kapcsolatban fogalmazták meg aggályaikat, illetve javasolták ennek a bekezdésnek az elhagyását. Az eredeti szöveg átfogalmazása ezen túl azzal is összefüggött, hogy a törvénytervezet indoklása szerint a törvény alkalmazása nem fog költségvetési többletkiadásokat eredményezni; a "hozzáférhetőség" pedig nyilván feltételezi az írott formát, vagyis a közigazgatási szerveknek biztosítaniuk kellett volna az érintett törvények lefordítását és talán kinyomtatását is. Erre azonban a jelen helyzetben is szükség volna, hiszen a lakosság szabatos és pontos tájékoztatása csak akkor várható el a hivataltól, ha rendelkezésére áll a szükséges törvények teljes szövegének adekvát fordítása.

Egyébként a többi rendelkezés hátterében is az a gondolat húzódik meg, hogy az államigazgatásnak lehetőleg minél kevesebb gondja (és kiadása) legyen a törvény alkalmazásával37. Az 1999. évi nyelvtörvény a kisebbségi nyelvek kérdését az egyén, az állampolgár szemszögéből közelíti meg, rendelkezései azt sugallják, hogy a kisebbségi nyelvek használata magánügy. A hivatal e tekintetben általában passzív szerepet játszik, hiszen egyrészt a 7. § (1) bek. értelmében a hivatalnokok nem kötelesek ismerni az adott kisebbségi nyelvet38, másrészt pedig csak akkor reagálhatnak kisebbségi nyelven, ha azt az ügyfél igényli.
2.10. A kisebbségi nyelvhasználati törvény és az államnyelvtörvény

A törvény néhány, értelmezési szempontból problémás pontjára az előzőekben már felhívtam a figyelmet, egy alapvető kérdésről azonban még nem esett szó: ez pedig az 1995-ös ún. államnyelvtörvény és a most elfogadott nyelvtörvény közötti kapcsolat. Max van der Stoel javaslatára a kormánytervezetbe (módosított szöveggel) bekerült, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvények előnyt élveznek az államnyelvtörvény megfelelő rendelkezéseivel szemben. A vitában az ellenzéki képviselők hevesen támadták az államnyelvtörvényt érintő passzusokat; J. Paška és D. Slobodník javaslatát - ti. hogy ezt a bekezdést töröljék - azonban kormánypárti képviselők is támogatták, így ez a rendelkezés a végleges szövegből kimaradt. Nem sikerült viszont az ellenzéknek megakadályoznia, hogy a parlament ne hagyja jóvá az államnyelvtörvény 10.§-ának hatályon kívül helyezését.39 Ez a cikkely az államnyelvtörvény megszegéséért kiróható pénzbírságra vonatkozott, s szlovák értelmiségi körökben is nagy vitákat váltott ki (Findra 1998); az alkotmánybíróság már idézett határozatában pedig ideiglenesen megtiltotta, hogy a kulturális minisztérium bírságot szabjon ki.40

A hivatalos álláspont szerint az 1999. évi nyelvtörvény lex specialis (l. a törvénytervezet indoklását), tehát előnyt élvez az államnyelvtörvénnyel szemben. A törvény szövegében viszont ez expressis verbis már nem jelenik meg; az 1. § 1. sz. jegyzete utal az államnyelvtörvény 1.§ (4) bek.-re, mely szerint az államnyelvtörvény nem szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, arra külön törvények vonatkoznak. Driessen szerint (1999) az államnyelvtörvényben említett külön törvény éppen a kisebbségi nyelvhasználati törvény, tehát a két törvény eltérő "területeket" szabályoz. Az államnyelvtörvény említett 1.§ (4) bek.-hez azonban ugyancsak kapcsolódik egy jegyzet, ez azokat a jogszabályokat sorolja fel, melyek érintik a szlováktól eltérő, így a kisebbségi nyelveket: Btk, Ptk, oktatási törvény, sajtótörvény, a Szlovák Televízióról és a Szlovák Rádióról szóló törvény, az ún. táblatörvény; vagyis az államnyelvtörvény ezeket tekinti a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó speciális törvényeknek. Csupán az 1999. évi nyelvtörvény szövegére (esetleg a már említett belügyminisztériumi irányelvekre) támaszkodó, az indoklást nem ismerő tisztviselő számára mindebből csak az nyilvánvaló, hogy az 1999. évi nyelvtörvény az államnyelvtörvénynek egyetlen cikkelyét helyezte hatályon kívül, a többi tehát érvényben van. Ez a tény viszont a gyakorlatban bonyodalmakat okozhat.41
2.11. A kisebbségi nyelvek használata - a nemzetközi szabályozás

Az 1999. évi nyelvtörvény parlamenti vitája arra is rávilágított, hogyan látják a szlovák képviselők a kérdés nemzetközi szabályozását. A vitában az ellenzéki képviselők ezzel kapcsolatban leginkább az alábbi véleményeket hangoztatták: a kormánytervezethez (de még inkább az MKP-javaslathoz) hasonló "maximalista" jogi szabályozás a világon sehol sem létezik (pl. R. Hofbauer, Správa 1999:556), sehol sem ismerik el a kisebbségi nyelvek hivatalos státuszát, az Európai Unióba belépni kívánó egyetlen más állam sem enged meg magának ilyesfajta kísérletetet (pl. J. Zlocha, Správa 1999:583); az Európa Tanács és az Európai Bizottság felkért szakértői sem tudtak külföldi "alapanyagot" szolgáltatni egy olyan törvényhez, mely a kisebbségi nyelveknek a hivatali érintkezésben való használatát szabályozná (l. pl. Kalman, Správa 1999: 325); stb.

A szlovák kormánypárti képviselők nemzetközi példákat nem említettek, csak a Szlovákia által ratifikált nemzetközi szerződéseket, illetve azt, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok képviselői is aláírták az 1996 szeptemberében Svájcban tartott nemzetközi tanácskozás közös nyilatkozatát, mely szerint minél előbb elő kell készíteni a nemzetiségi kisebbségi nyelvek hivatali érintkezésben való használatát szabályozó törvény tervezetét (a nyilatkozat szövegét l. Priklerová 1999: 23). A törvény egyik előterjesztője, M. Kňažko művelődési miniszter pedig többször is úgy jellemezte a tervezetet, mint amely nemzetközi viszonylatban is kísérleti jellegűnek számít. A kormányhivatalnak a jogharmonizációval foglalkozó intézete a kormánytervezethez fűzött állásfoglalásában csak azt állapította meg, hogy a tervezet nem ellentétes sem a Keretegyezménnyel, sem pedig a Chartával. Érdekes módon a magyar-szlovák alapszerződésre az állásfoglalás szerzője nem utal, holott az "kétoldalúan meghaladja a sokat emlegetett európai standardokat" (Kovács 1996:163). Az állásfoglalásban a más országokban hatályos hasonló törvényekkel kapcsolatban ez olvasható: "Ami a nemzetiségi kisebbségi nyelvek használatának törvényi szabályozását illeti, az Európai Unió tagállamai közül Finnország, a társult államok közül Szlovénia említhető."42 Érdekes, hogy éppen két olyan államot említenek, ahol sokkal több nyelvi joguk van az ott élő kisebbségeknek, mint Szlovákiában.

A különböző eredetű, létszámú és helyzetű európai kisebbségek nyelvi-nyelvhasználati jogait lehetetlen áttekinteni, s azzal is tudatában vagyunk, hogy a kisebbségi jogok elismerésének szempontjából a nemzetközi szinten zajló normaalkotó tevékenység jelentősebb, mint az egyes államok belső jogalkotási folyamatai (Alfredsson 1998:27); a vonatkozó szakirodalom (Kovács 1996; de Varennes 1998; Stb) ismeretében azonban állíthatjuk, hogy a most elemzett törvény a szlovákiai kisebbségek nyelvhasználati jogait egy nemzetközileg éppen elfogadható, meglehetősen alacsony szinten szavatolja43. S hogy ez nem véletlen, mutatja a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának sorsa is: a Szlovák Köztársaság a közigazgatás terén (a Charta 10. cikkelye) az 1a/iv, 2b, 2g, 3c, 4a - tehát az államigazgatás szempontjából a minimális kötelességeket tartalmazó - pontokat kívánja elfogadni.44 Ezek valójában csak annyi lehetőségét kínálnak az egy adott területen élő kisebbségi lakosság számára, hogy a hivatalokhoz anyanyelvükön szóban és írásban is fordulhatnak. Jellemző továbbá, hogy a kommentár szerint a Szlovák Köztársaság csak nemzetiségi kisebbségi nyelveket ismer el, regionális nyelveket nem: "A regionális nyelvnek nemzetiségi kisebbségi nyelv értelemben a Szlovák Köztársaság feltételei között nincs létjogosultsága, ebből az okból jogilag definiálatlan"45. Szlovákia nem ért egyet a kisebbségek pozitív diszkriminációjának elvével sem, ugyanis a már idézett kommentárban a Charta 7.§ 2. pontjához a szerző az alábbi klauzulát fűzi: "A Szlovák Köztársaság az SZK Alkotmányával és a hatályos törvényekkel összhangban garantálni fogja a nemzetiségi kisebbségi nyelveket használó személyek diszkriminációmentes státuszát, ugyanakkor akadályozni fogja az államnyelvet használó személyek diszkriminálását". Bizonyos államok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy a kisebbségek jogai nem vezethetnek a többségi lakosság diszkriminálásához (Románia esetében l. pl. Brunner 1993:83)46; eléggé relatív azonban, hogy mi tekinthető diszkriminatívnak a többség számára. Szlovákiában már azt is diszkriminációnak tekintik, ha egy ún. vegyes területen élő és dolgozó hivatalnoktól a helyi többség nyelvének ismeretét várnák el, Szlovéniában viszont az olasz és a magyar kisebbség által lakott területeken az ügyfelekkel közvetlenül kapcsolatban levő hivatalnokok kötelesek beszélni mind a szlovén, mind az érintett kisebbségi nyelvet (Priklerová szerk. 1999:72), Ausztriában pedig a kisebbségi nyelvet bíró hivatalnokok nyelvpótlékot kapnak (Tichy 1993:195).

Mind az 1999. évi nyelvtörvény, mind a Charta sorsa azt jelzi, hogy a jelenleg kormányon levő politikai elit sem kíván lemondani a nemzetállami koncepció érvényesítéséről (Kusý 1998:221), s nem célja a kisebbségek nyelvi jogainak a reális és konkrét igényeiken alapuló, valóban európai szintű biztosítása.
3. A nyelvhasználati törvény nyújtotta jogok érvényesítésének egyes feltételei
Az 1999. évi nyelvtörvény rendelkezéseinek áttekintése során rámutattam az alkalmazását nehezítő problémák némelyikére. Úgy tűnik, a törvény hatályba lépése után több mint fél évvel a politikusok (a kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes) is komolyan kezdenek vele foglalkozni. A kormányhivatal kisebbségi osztálya által ez év márciusában összeállított s a törvény gyakorlati alkalmazását áttekintő anyag47 megállapítja, hogy általános gondot jelent a törvény nem pontos, többféle interpretációt megengedő szövegezése, a korábban már említett okokból a kisebbségi nyelvek írásbeli használata szinte csak a lehetőség szintjén van meg; az érintett hivatalokban hiányzik a megfelelő műszaki háttér, hogy a ruszin és az ukrán nyelvet írásban használhassák; a ruszin, az ukrán és főleg a roma nyelv esetében nincsenek meg a személyi feltételek sem; a hivatalnokok nem ismerik az érintett nyelvek közéleti-hivatalos terminológiáját, nem állnak rendelkezésükre szótárak, kézikönyvek. A helyzet alapvető javítása érdekében szükséges végrehajtási rendelet kiadása, illetve el kellene készíteni a formanyomtatványok és a közigazgatási határozatok kisebbségi nyelvű mintaszövegeit.

Egyelőre úgy tűnik, hogy sem a művelődési, sem pedig a belügyminisztérium nem hajlandó végrehajtási rendeletet kiadni, mégpedig arra való hivatkozással, hogy ezt a törvény nem írja elő, illetve ilyen feladatok ellátására nincs megfelelő kapacitásuk. Az MKP kisebbségi nyelvhasználati törvénye kapcsán írt tanulmányunkban (Lanstyák-Szabómihály 2000) javasoltuk egy nyelvtervező, fordító, illetve tanácsadó iroda létrehozását. Az elfogadott törvény alapján az irodának kevesebb feladata lenne ugyan, létjogosultsága azonban továbbra is van, ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. A tervezet átdolgozott változatát a belügyminisztérium és a kormányhivatal is kedvezően fogadta, jelenleg azonban nincs anyagi fedezet egy ilyen iroda létrehozására.Mivel az írásbeli kommunikáció igénye a magyarok esetében jelentkezik a legerőteljesebben, illetve ez a probléma nyolc járási hivatalt érint, a kormányhivatal a legfontosabb űrlapokat és határozatmintákat, valamint feliratokat lefordíttatja magyarra. Egyelőre azonban nem lehet tudni, mi lesz ezeknek a fordításoknak a sorsa, mivel használatukhoz (legalábbi ami az űrlapokat illeti) mindenképpen központi jóváhagyás szükséges.

Az áttekintés során a helyi önkormányzatokat csak futólag érintettük. Mivel a törvény a helyi szervekkel kapcsolatban csak lehetőségekről beszél, nagyon is reális a veszély, hogy például csupán a kisebbségi többségű falvakban, városokban fognak kisebbségi nyelvű feliratok elhelyezésére törekedni, bár a törvény végrehajtását ezeken a településeken is nagyban befolyásolja majd az önkormányzat gazdasági helyzete.
Az 1999. törvénnyel kapcsolatban tehát még nagyon sok a kérdőjel. A jelenlegi helyzet szerint a törvény lényegében csupán az eddigi gyakorlatot szentesítette, vagyis hogy egyes kisebbségi nyelveket (főleg a magyart és a ruszint/ukránt) a hivatalokkal (az adott nyelvet bíró hivatalnokokkal) való szóbeli kapcsolattartás során lehet(ett) használni. A kisebbségi nyelvek írásbeli használatára elsősorban objektív okok, kisebb mértékben a hivatalok és még kevésbé az ügyfelek "felkészületlensége“ miatt alig akad példa. A helyzet javulásához, a törvény adta lehetőségek kihasználásához - a törvény alapkoncepciója miatt - leginkább az érintett kisebbségeknek, s ezen belül is a politikai elitnek a jelenleginél aktívabb hozzáállása és fellépése szükséges.


Hivatkozások:

Alfredsson, Gudmundur 1998. Kisebbségi jog: nemzetközi standardok és ellenőrzési mechanizmusok. Regio 9/4: 5-31.

Berényi József 1994. Nyelvországlás. Pozsony: Fórum.

Brunner, Georg 1993. Nationalitätenprobleme und Minderheitenkonflikte in Osteuropa. Strategien und Optionen für die Zukunft Europas. Arbeitspapiere 10. Gütersloh: Verlag Bertelsmann Stiftung.

Dacho, Dušan 1999. Rada Európy ako východisková základňa pre členstvo v Európskej únii. Medzinárodné otázky 8/1: 52-81.

Driessen, Bart 1999. A further step towards the European Union - a legal analysis of the 1999 Slovak law on the use of languages of national minorities. (Kézirat).

Findra, Ján 1998. Jazyk, reč, človek. Bratislava: Q111.

Gyönyör József 1987. Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. Zalabai Zsigmond (szerk.) A hűség nyelve. 44-59. Bratislava: Madách (2. kiadás)

Gyönyör József 1993. Törvény a hivatalos nyelvről Szlovákiában. Varga Sándor (szerk.) Magyarok Szlovákiában. Adatok, dokumentumok, tanulmányok. 174-186. Bratislava/Pozsony/Pressburg: NDC.

Gyurcsik Iván 1998: Az államnyelvről szóló törvény a szlovák alkotmánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum 2/1-2: 40-56.

Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Kačala, Ján 1994. Slovenčina - vec politická? Martin: Matica slovenská.

Kovács Péter 1996. Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest: Osiris Kiadó.

Kusý, Miroslav 1998. Čo s našimi Maďarmi? Bratislava: Kalligram.

Kvarda József-Gyurícsek Piroska 1999a. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához különös tekintettel az önkormányzatokra. Návod k praktickej realizácii zákona o používaní jazykov národnostných menšín s osobitným zreteľom na samosprávy. Šamorín: A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás-Združenie pre demokratickú a otvorenú spoločnosť-Association for Democratic and Open Society.
Kvarda József-Gyurícsek Piroska 1999b. Analýza. Usmernenie Ministerstva vnútra SR pre úseky všeobecnej vnútornej správy, živnostenský a požiarnej ochrany na používanie jazykov národnostných menšín v úradnom styku, vydaného sekciou verejnej správy. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához II. Šamorín: A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás-Združenie pre demokratickú a otvorenú spoločnosť-Magyar Koalíció Pártja Országos Önkormányzati Tanácsa

Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum 1999/2: 75-83.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum 2000/1. 85-98.
Mesežnikov, Grigorij 1999. Prezentácia vzťahu Európska únia-Slovensko hlavnými politickými aktérmi. Medzinárodné otázky 8/1: 17-51.

Priklerová, Lýdia szerk. 1999. O problematike používania jazykov národnostných menšín. Bratislava: Inštitút pre verejné otázky-Nadácia Kalligram.

Správa 1999. Správa o 17. schôdzi Národnej rady Slovenskej republiky. Bratislava: Národná rada Slovenskej Republiky

Šutaj, Štefan-Olejník, Michal 1998. Slovak Report. Kranz, Jerzy (szerk.) Law and Practice of Central European Countries in the Field of National Minorities Protection after 1989. 269-321. Warszawa: Center for International Relations.

Tichy, Heinz 1993. Überblick über das geltende österreichische Volksgruppenrecht, insbesondere das Volksgruppengesetz. Varga Sándor (szerk.) Magyarok Szlovákiában. Adatok, dokumentumok, tanulmányok. 187-196. Bratislava/Pozsony/Pressburg: NDC.

Varennes, Ferdinand de 1998: Kisebbségi jogok a nemzetközi jogban. Fundamentum 2/1-2: 26-39.
Zeľová, Anna 1994. Rusínska a ukrajinská menšina. Minoritné etnické spoločenstvá na Slovensku v procesoch spoločenských premien. 39-44. Bratislava: Veda.
forrás: gramma.sk



Lanstyák István - Szabómihály Gizella:
Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei

Az 1999. szeptember 1-jével életbe lépett 1999. évi 184. számú ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelvek hivatali használatára azokon a szlovákiai településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság részaránya eléri a 20%-ot. A törvény az MKP által kidolgozott, de a parlamentben elutasított tervezetnél jóval korlátozottabb mértékben és sokkal kevesebb színtéren (lényegében csak a közigazgatásban) írja elő a kisebbségi nyelvek használatát; az eddig érvényes szabályozással szemben elő re lépést jelent viszont az, hogy a szóbeli kommunikáción túl a kisebbségi nyelvek írásbeli használatával is számol (l. Driessen megjelenés alatt; Lanstyák 1999).

A hivatalokkal, ezen belül pedig az államigazgatási szervekkel való érintkezésben a magyar nyelv írásban legalább fél évszázada csak korlátozottan volt használatos (vö. Gyönyör 1987, 1989; Lanstyák 1991), s ezért nyelvünk szlovákiai változataiból hiányzik számos regiszter, ezen belül pedig főleg az illető szakterületek terminológiája. A szóbeli hivatali nyelvhasználatban emiatt általánossá vált a "kevertnyelvűség", főként a szlovák, ill. szlovák eredetű szakszavaknak a magyar alapszövegbe való beépítése (kódváltás, ill. közvetlen kölcsönzés útján), az írott szövegekre pedig a szlovák mintára kialakult tükörszavak, tükörkifejezések és jelentéskölcsönzéses formák alkalmazása (vagyis a közvetett kölcsönzés) volt jellemző, s ez a helyzet ma is.

Nyelvművelésünk eddigi történetét áttekintve megállapíthatjuk, hogy nyelv művelőink általában elmarasztalóan szóltak a magyar nyelvű hivatali, közéleti és más (szak)szövegek minőségéről, a helyzet javítására azonban nem születtek átfogó ja vaslatok. Ennek alighanem az az oka, hogy a problémát egyszerű fordítási kérdés ként kezelték. Például Hubik István (1987:238) szerint az ún. könyv alatti fordítások színvonalának emelése végett "a legegyszerűbb megoldás az, ha teljes egészében avatott kezekbe kerül át az egész ügy", vagyis ha az ilyen feladatokkal csakis hivatásos fordítókat bíznak meg. Jakab István (1983:244) pedig a Csemadok KB nyelvi szakbizottságának terminológiai munkacsoportját jelölte meg olyan testületként, melynek "az a feladata, hogy a szlovák közéleti és szakmai terminusok magyarra fordítását egységesítse". A "magyarra fordítás" számukra a magyarországi terminológia alkalmazását jelentette; Jakab István szerint például "a fogalmaknak nem szolgai fordítással kell magyar nevet adni, hanem a már létező magyar2 megfelelő megkeresésével" (1993/1998:32).

Amint azonban alább részletesebben is kifejtjük, ez a probléma nem oldható meg a magyarországi szakterminológia egyszerű átvételével és elterjesztésével (bár ez sem volna kis feladat, hiszen a magyarországi szakterminológiát még a szlovákiai magyar szakemberek zöme sem ismeri, mivel felsőfokú tanulmányaikat nem Magyarországon végezték), mégpedig a részben eltérő reáliák, valamint a magyarországi és a szlovákiai szakszövegek stílusbeli-megfogalmazásbeli különbségei miatt. Annak eldöntéséhez pedig, hogy mely magyarországi terminusok alkalmazhatók szlovákiai kontextusban, s melyek nem, hosszadalmas előkészítő munkálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség.

A cél tehát az, hogy ezeket a hiányzó szaknyelveket létrehozzuk; továbbá meg kell oldani, hogy a szlovákiai magyar hivatalnokok (valamint a nyelvhasználati jogukkal élni kívánó szlovákiai magyar ügyfelek) használni is tudják őket. Vagyis szó jegyzékeket, mintaszövegeket tartalmazó kiadványokat (ún. példatárakat) kell megjelentetni3, s ezeket eljuttatni a hivatalokba, valamint más érdeklődőkhöz. A két fő terület, melynek szlovákiai magyar terminológiáját ki kell alakítani, a közigazgatási és a jogi szaknyelv, de számos más szakterület is érintve van (közgazdaság, tűz oltóság, oktatás stb.).

Írásunk egyik célja, hogy világossá tegye: a szakterminológia kialakítása, kodifikálása és elterjesztése, valamint az országos hatókörű dokumentumok (törvények, általános érvényű rendeletek, az állampolgároknak szóló közérdekű tájékoztató szövegek) és típusfeliratok magyar változatának elkészítése egyetlen központban szak emberek közreműködésével kell, hogy történjék (a központ működésére vonatkozó tervezetet l. alább). A kisebbségi nyelvhasználati törvény nem rendelkezik arról, kik készítsék el a kisebbségi nyelvű beadványoknak szlovák, illetve a hivatal eredetileg szlovák nyelvű válaszának, esetleg határozatának kisebbségi nyelvű fordítását. Úgy tűnik azonban, hogy az államigazgatás a kérdést helyi szinten kívánja megoldani, erre utal a törvény végrehajtásával kapcsolatban kiadott belügyminisztériumi irány elvek (1999.9.9) idevonatkozó pontja, melyben a BM illetékes osztálya a kerületi, illetve járási hivataloknak feladatul adja, hogy a törvény által érintett településeken működő hivatalok számára megfelelő képesítéssel rendelkező, az illető kisebbségi nyelveket bíró szakfordítókat biztosítsanak.

Ha a fordítások valóban helyi szinten készülnének, nagy valószínűséggel gyönge minőségű, interlineáris fordítások tömege jön ne létre, tele alkalmi megoldásokkal4; ezenkívül zavaró regionális különbségek is kialakul hatnának. Az emiatt lét re jö vő nyelvi bizonytalanságot elkerülendő nyilván mi magyarok is a szövegek szlovák változatát olvasnánk, mert az lenne az egyértelmű (és persze hiteles) változat - ami konzerválná a jelenlegi állapotot. Ezzel pedig még inkább fölöslegesnek bizonyulna a hivatalok többletmunkája (és főleg a fordításokkal kapcsolatos többletkiadásaik), s félő, hogy az egész kisebbségi nyelvtörvény diszkreditálódna.

De még ha idővel létrejönne is spontán módon egyfajta egységesülés a terminológiában, ez a folyamat a megfelelő magyarországi nyelvváltozatoktól való további távolodáshoz vezetne, ami az illető területeken megértési nehézségeket idézhetne elő a magyar-magyar kommunikációban.

A nyelvtervezés néhány elvi és gyakorlati kérdése

Még meg sem született a kisebbségi nyelvtörvény, s máris gondokat okozott a korábbi, korlátozott kétnyelvűségnek egyetlen szűk területen (l. kétnyelvű iskolai dokumentáció) történő visszaállítása is. A különféle iskolai dokumentumok magyar szövegezésével kapcsolatban ugyanazok a problémák merülnek föl, mint általában a szakterminológiával kapcsolatban, ezért ez a viszonylag szűk terület alkalmasnak látszik a probléma fölvezetésére. Mielőtt azonban ezt megtennénk, szükségesnek látszik két fogalomnak, a "nyelvtervezés"-nek és a "standard"-nak a tisztázása, ill. a "nyelvtervezés"-nek a "nyelvművelés"-től való elhatárolása.

A nyelvtervezés a nyelv változásába való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor "fejlesztésére"). Ha a nyelvtervezés magát a nyelvet, annak rend szerét vagy szókészletét "veszi célba", korpusztervezésről beszélünk; korpusz tervezési tevékenység például új szakszavak - vagy akár egész regiszterek - létrehozása és elterjesztése. Ha a nyelvtervezés az egy országban kisebb államigazgatási egységben használt nyelvek, ill. nyelvváltozatok egymáshoz való viszonyának és használati körének szabályozására irányul, státustervezésről van szó; státustervezési lépés volt pl. Szlovákiában a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása.

A nyelvművelést ezzel szemben olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amely az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a szabályozására irányul, a társadalmi elvárásoknak megfelelően. Mint ilyen, a nyelv művelés esetleg a nyelvtervezés kivitelezési fázisában tehet szert jelentőségre, amikor a nyelvtervezés által a standardban kívánatosnak tekintett formákat a nyelv művelés a maga eszközeivel terjesztheti a beszélők körében.5

Standardnak a magyar nyelv azon társadalmi dialektusát nevezzük, amely elsősorban a nyilvános érintkezés eszköze (oktatás, hivatali élet, tömegtájékoztató esz közök stb.), s bár van élőszóbeli változata is, használata mégis főként az írásbeliséghez kötődik. Más dialektusoktól eltérően társadalmi és regionális korlátozás nélküli: az illető nyelv anyanyelvi beszélőinek jelentős része társadalmi státusától, műveltségétől, életkorától és lakhelyétől stb. függetlenül nagymértékben azonosul ve le, magáénak tartja mint anyanyelvének egyfajta "reprezentánsát". Sokan emellett beszédtevékenységük mintájának, modelljének is tekintik, attól függetlenül, hogy aktívan birtokolják-e vagy sem. Bár a standard elvileg az egész nyelvközösségé, a nyelvileg iskolázottabb, műveltebb rétegek rendszerint más beszélői csoportoknál mégis nagyobb arányban, ill. több funkcióban használják. A standard további jellem ző jegye, hogy normája tudatos beavatkozások nyomát viseli magán és kodifikált, azaz nyelvtanok, szótárak, helyesírási és nyelvhelyességi kézikönyvek rögzítik, ennek köszönhetően pedig más dialektusoknál többnyire egységesebb (Lanstyák-Szabómihály 1994/1998:211).

A szlovákiai magyar nyelvművelés és nyelvtervezés hagyományos alapelve szerint egyetlen magyar nyelv van, melynek így felfogott standard változata a lehető legnagyobb mértékben egységes kell, hogy legyen és maradjon országhatároktól függetlenül (l. Jakab 1983:180). Ez a szlovákiai magyar standard nyelvhasználatnak a magyar országihoz való minél teljesebb alkalmazkodását jelentené. A gyakorlatban azonban ez nem lehetséges a két ország intézményrendszere közötti különbségek miatt.

Így a magyarországi és a szlovákiai oktatási rendszer is számos részletében el tér egymástól, jóllehet az oktatással kapcsolatos fogalmak szlovák és magyar megnevezése sok esetben viszonylag egyértelműen megfeleltethető egymással. Ám a magyarországi szavak, kifejezések mégsem vehetők át minden esetben, mivel a meg nevezések egymáshoz képest más-más logikát követhetnek Magyarországon, ill. Szlovákiában. Egy banális példa: az osztályzatok megnevezése nyilván nem vehető át Magyarországról, hiszen ott pl. a "jó" a második legjobb jegy, míg a szlovákban a "dobrý" (alapjelentése 'jó') a közepes. Furcsa lenne, ha egy kétnyelvű bizonyítvány magyar nyelvű rovatában a "jó" a kettest jelölné, a szlovák rubrikában pedig a "dobrý" a hármast.

Az ismertetett példa valóban triviális, hiszen ez esetben teljesen egyértelmű, hogy a magyarországi megnevezések nem alkalmazhatók, mégis érzékelteti a probléma lényegét. Sok esetben nagyon jól meg kell fontolni, átvehetők-e a magyar országi elnevezések, s mikor kell létrehozni a szlovák megnevezések alapján külön szlovákiai magyar kifejezéseket, s ez utóbbiak mikor kell, hogy pontos tükörfordítások legyenek, s mikor lehetnek a szlovák eredetinek szabadabb, magyarosabb megfelelői.

Ugyanakkor az egyes szavakat, kifejezéseket nem szabad elszigetelten vizsgálni és megítélni, mindig figyelembe kell venni, milyen "rendszerbe" tartoznak, és milyen szövegtípusokban, illetve konkrét dokumentumokban fordulnak még elő. Az iskolai bizonyítvány adatainak (az érdemjegyeknek) azonosaknak kell lenniük azokkal, melyek a tanuló ún. törzslapjá-n szerepelnek (mivel a bizonyítvány lényegében ennek a kivonata). A bizonyítványokon tehát feltüntetik a megfelelő törzslapszám-ot; ennek szlovák elnevezése: číslo v triednom výkaze. Mit érünk el azonban azzal, ha a magyarországi szakszót (törzslapszám) csak a bizonyítványokon használjuk, a Triedny výkaz-t meg Osztálynapló-nak fordítjuk, amelyben sehol sem fordul elő a törzslap szó? (Legalábbis így járt el az a hivatalos fordító, aki a szóban forgó dokumentumokat most magyarra fordította.)

Az egyes terminusok közötti összefüggések feltárásának szükségességét egy másik példán mutathatjuk be. A szlovák rodné číslo magyar(országi) megfelelője Jakab István (1987:10) szerint a személyi szám. A magyarországi személyi igazolványok betétlapján azonban jelenleg a személyazonosító jel megnevezés szerepel. Egy adott személy születési adataira utaló számsor hivatalos neve Magyarországon 1998 óta a személyazonosító jel, a személyi szám ma legfeljebb a nem hivatalos, rövidsége folytán a mindennapos érintkezésben használt változatnak tekinthető. A magyarországi állampolgárok azonosítására egyéb számsorok is szolgálnak: így minden adófizetőnek van adóazonosító jel-e, valamint társadalombiztosítási azonosító jele (röviden TAJ-számnak is nevezik). Ez utóbbiról az Országos Egészségbiztosítási Pénztár "Hatósági bizonyítvány"-t állít ki (ezt nevezik a mindennapi nyelvhasználatban tb-kártyá-nak), funkciója lényegében ugyanaz, mint nálunk az egészségbiztosítók által kiadott igazolványé (Preukaz poistenca). Magyarországon tehát a személyazonosító jel, az adóazonosító jel és a társadalombiztosítási azonosító jel rendszert alkot, nálunk e három közül csak az elsőnek és az utolsónak van párja: a rodné číslo és a číslo poistenca. Ha következetesek kívánunk lenni (már ami a magyarországi szóhasználat átvételét illeti), akkor az írásos dokumentumokban a személyazonosító jel, illetve a társadalombiztosítási azonosító jel kifejezéseket kellene alkalmaznunk; a kérdés eldöntéséhez azonban figyelembe kellene vennünk legalább az alábbi tényeket: a) e kifejezések és szlovák párjuk között semmiféle hasonlóság nincs (egészen más a motivációjuk); b) mint fentebb említettük, Magyarországon a szóbeli érintkezésben a hivatalostól eltérő megnevezéseket használnak; c) a szlovákiai magyarok mindennapi szóhasználatában a születési szám kifejezés mondható általánosnak, a központi sajtó - éppen Jakab István nyomán - a személyi szám-ot használja, ami viszont Magyarországon már nem tekinthető hivatalosnak; d) Magyarországon (adatvédelmi okokból) az ún. személyazonosító jelet igen korlátozott körben használják (sokkal nagyobb jelentősége van a másik két számnak), nálunk viszont az ún. rodné číslo szinte minden személyes jellegű iraton megtalálható; e) a szlovákban létezik az osobné číslo kifejezés, ennek magyarországi megfelelője a törzsszám. Felmerül tehát a kérdés: ennyi eltérő megnevezés között hogyan tud a szlovákiai magyar állampolgár eligazodni?

Példáinkból látjuk: szükség van azon kritériumok összeállítására, melyeknek segítségével a hasonló - és ennél még bonyolultabb esetekben - felelősséggel el dönthetjük, a kínálkozó eljárások közül melyiket alkalmazzuk. A legmegfelelőbb el járás kiválasztása minden egyes szó esetében nem egyszerűen a nyelvészek "intellektuális gyönyörködtetésére" kitalált álprobléma, hanem egyes esetekben messzemenő következményei lehetnek.

Az eddigi kodifikációs gyakorlat6 alapján úgy látjuk, hogy legalább a következő lehetőségek közül kell választani:

1. a magyarországi terminusok változatlan átvétele (pl. természetes személy, szlovákul fyzická osoba, azaz szó szerint "fizikai személy");

2. a magyarországi terminusok némileg módosított átvétele (pl. közegészségügyi állomás, szlovákul hygienická stanica, azaz "higiéniai állomás", Magyarországon közegészség- és járványügyi állomás);

3. sajátos szlovákiai magyar terminusok létrehozása mind a magyarországi, mind a szlovák megnevezések figyelembevételével (pl. munkaügyi hivatal, szlovákul úrad práce, azaz "munkahivatal", Magyarországon munkaügyi központ);

4. a szlovák terminusok tükörfordítása némi módosítással (pl. tanulmányi könyvecske, szlovákul žiacka knižka, azaz "tanulói könyvecske", Magyarországon ellen őrző könyv);

5. sajátos, mind a szlováktól, mind a magyarországi magyartól független szlovákiai magyar terminusok létrehozása (pl. szakosító iskola; szlovákul nadstavbová škola, szó szerint "felépítményi iskola", Magyarországon újabban post secondary képzés);

6. a szlovák terminusok alapján tükörfordítások létrehozása a magyarországi terminusokra való tekintet nélkül (pl. szaktanintézet; szlovákul odborné učilište, Ma gyarországon szakmunkásképző).7

Ami a fent említett kritériumrendszert illeti, ennek kimunkálása nyilván hosszadalmas feladat lesz, a jelenlegi gyakorlat alapján azonban legalább egy igen fontos problémára érdemes felhívni a figyelmet.

A szlovákiai magyar nyelvhasználatban - amint már arról szóltunk - szlovák hatásra kialakult és közhasználatúvá vált néhány olyan, a közmagyarban ismeretlen vagy más jelentésű kifejezés, amely rendelkezik a standard fönt említett ismérveivel, sőt egy részük ellen még nyelvművelőink sem emeltek kifogást. Egy csoportjuk csak szlovákiai magyar formájában használatos, a másik csoport esetében a sajtó ezeket és magyarországi megfelelőiket fölváltva használja. Az első csoportba tartoznak például: alapiskola, községi/városi hivatal, munkahivatal/munkaügyi hivatal, (áru) minőségi bizonylat(a), építési takarékpénztár stb. Az ezek által jelölt intézmény vagy fogalom Magyarországon is létezik (általános iskola, polgármesteri hivatal, munkaügyi központ, minőségi tanúsítvány, lakás-takarékpénztár), magyarországi meg felelőik mégsem használatosak nálunk. Ennek oka részben a magyarországi környezethez kapcsolódó konnotáció (pl. az általános iskola esetében), legtöbbször azonban arról van szó, hogy a szlovákiai magyar forma a szlovák tükörfordításaként alakult ki anélkül, hogy a beszélők ismerték volna az illető intézmény, fogalom magyarországi nevét.8 A föntebb említett második csoportba tartoznak például Monopólium ellenes/Monopolellenes Hivatal : Versenyhivatal, Legfelső Ellenőrzési Hivatal: Szám vevőszék, rendőrparancsnokság : rendőrkapitányság, hozzáadottérték-adó: általános forgalmi adó, (gépjárműveknél) műszaki ellenőrzés : műszaki vizsga, diák igazolvány : (diák)bérlet stb. Ezeket - mint már említettük - a sajtó felváltva használja.

El kell majd dönteni, kodifikáljuk-e a spontán módon kialakult tükörfordításos formákat, vagy a magyarországiakat részesítjük majd előnyben, ill. melyek lesznek esetleg azok a típusok vagy konkrét szavak, amelyeknél a szlovákiai forma mellett döntünk. Ehhez a kodifikáció elismert objektív kritériumaiból kell kiindulnunk, amelyek a következők: a) normativitás (tár sa dal mi elfogadottság); b) adekvátság (funkcionális elfogadhatóság); c) rend szerszerűség (nyelvi, nyelvrendszerbeli elfogadhatóság). A három kritérium egymástól függet len, de nem egyen rangú: amennyi ben ütközés van közöttük, elsőbbséget az elsőnek kell adni; utána következik a második, majd pedig a harmadik. (A kodifikáció objektív kritériumaira és azok sorrendjére l. Daneš 1979:85-9, 1986:226-9, ezek magyar helyzetre való alkalmazására l. Lanstyák 1996/1998.)9

Szlovákiai magyar viszonylatban épp a harmadik, a rendszerszerűség a legkevésbé problematikus, hiszen a szlovák modellt "szolgaian" követő, éppúgy, mint az ettől többé-kevésbé eltérő vagy akár teljesen független közvetett kölcsönszavak és -kifejezések - talán egy-két kivételtől eltekintve - a magyar nyelv szóalkotási és szókapcsolási szabályainak megfelelően jöttek létre. A másik két kritérium, az adekvátság és a normativitás alkalmazásához szükség van annak eldöntésére, melyik közösséget vesszük alapul: a szlovákiai magyar beszélőközösséget-e vagy pedig az egész magyar nyelvközösséget.

Ha a szlovákiai magyar beszélőközösségből indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy a központi sajtóban használt, sajátosan szlovákiai magyar szókészleti elemek az adekvátság kritériumának tökéletesen megfelelnek, mivel a (kétnyelvű) beszélők kommunikatív szükségleteit teljes mértékben kielégítik. Azáltal, hogy szerkezetileg és jelentéstani motiváltságukban a szlovák mintát követik, könnyen azonosíthatók, s így a nyelvi gazdaságosság követelményeinek jobban megfelnek, mint az eltérő szerkezetű, ill. motiváltságú magyarországi megfelelőik. Ezenkívül pontosabban és közvetlenebbül tükrözik a szlovákiai valóságot.10 Ami a normativitást illeti, azok a szavak és kifejezések, amelyeket a központi sajtó egyöntetűen használ (pl. az alapiskola és a többi föntebb felsorolt), e kritériumnak is eleget tesznek, hiszen közhasználatúak, s nincs is "vetélytársuk". A magyarországi formákkal felváltva használt szlovákiai magyar közvetett kölcsönszavak és -kifejezések is zömükben valószínűleg szintén normatívak, ezt azonban csak empirikus kutatásokkal lehet (és kell!) igazolni.

Amennyiben alapegységnek nem a szlovákiai magyar beszélőközösséget tekintjük, hanem az egész magyar nyelvközösséget, a sajátos szlovákiai magyar nyelvi fejlemények nem adekvátak, mivel nehezítik a magyar-magyar kommunikációt; a nyelvi gazdaságosság követelményeivel is ellentétesek, hiszen meglévő elemeket "helyettesítenek", s az egyetemes magyar formától eltérő motivációjuk miatt akadályozhatják az azzal való azonosítást.11 Ezek a szavak és kifejezések a normativitás kritériumának sem felelnek meg, hiszen a magyar anyanyelvű beszélőknek csak egy kis hányada ismeri őket (a szlovákiai magyarok).

Látjuk tehát, hogy ugyanazon objektív kritériumok alkalmazásával gyökeresen eltérő kodifikáció végezhető el attól függően, hogy melyik közösséget választjuk kiindulópontként - szakmailag mindkét eljárás egyformán jól megokolható. Ebből következően a kérdés eldöntéséhez tudományon kívüli szempontokat kell érvényesíteni.

A szlovákiai magyarok köztudomásúan a magyar nemzet részének tekintik magukat (ezt szociálpszichológiai és szociolingvisztikai kutatások többször is igazolták, l. pl. Výrost-Zeľová 1988:199-200; Zeľová 1992:156, 1994:28; Gereben 1998; Lanstyák, megjelenés alatt). Nem tudunk róla, hogy volna a szlovákiai magyarságnak olyan rétege, amely ezen változtatni kívánna (akik már nem vállalnak sors közösséget a magyarsággal, nem mint egy külön "szlovákiai magyar nemzet" tagjai teszik ezt, hanem a szlováksághoz asszimilálódnak). Mivel az anyanyelv a magyarok nemzeti azonosságtudatának központi eleme, a kodifikációnak ezt a tényt hangsúlyosan kell figyelembe vennie. Más nyelvközösségek tapasztalatai azt mutatják, hogy eltérő nemzeti identitástudat esetében az amúgy azonos nyelvet beszélők a legkisebb nyelvi eltéréseket is felhasználják sajátos azonosságtudatuk manifesztálására (a legújabb példák közül l. a ruszinok és a bosnyákok igyekezetét saját nyelv kodifikálására), másfelől viszont még a kölcsönös érthetőséget nagymértékben gátló nyelvi különbségek sem akadályai annak, hogy a beszélők ugyanazon nyelvközösség tagjainak tekintsék magukat, ha azonos az etnikai azonosságtudatuk (l. az arab vagy a kínai nyelv példáját; a kérdés bővebb kifejtésére l. Lanstyák 1998b; a német helyzetre nézve l. még Polenz 1990).

Mindezekből következően az a természetes, ha a szlovákiai magyar kodifikáció alapvetően a meglévő nyelvi különbségek tompítására törekszik. Ennek a törekvésnek azonban határt szabnak különböző gyakorlati tényezők és megfontolások. Ezek közül föntebb már említettünk az eltérő reáliákat és intézményrendszert (és az ahhoz kapcsolódó fogalomrendszert). Ennél nagyobb horderejű azonban az a tény, hogy a szlovákiai magyarok jóval többet kommunikálnak egymással, mint más magyarokkal, s így a normativitás alapjául az egész magyar nyelvközösséget tekinteni bizonyos esetekben célszerűtlen eljárás. Ezért azokat a szókészleti elemeket, amelyek a standard jellegű szlovákiai magyar nyelvhasználatban meghonosodtak, általánosak, s magyarországi megfelelőjük nem használatos, indokoltnak látszik kodifikálni; az egyetemes magyar forma erőltetése itt aligha vezetne eredményre. Azokban az esetekben viszont, amikor mind a szlovákiai magyar, mind az egyetemes magyar szó, ill. kifejezés használatos a standard jellegű szövegekben, megfontolandó a közmagyar forma egyedüliként való kodifikálásának lehetősége.

Ami pedig azokat a szókészleti elemeket illeti, amelyeket a szlovákiai magyar standard funkcionális hatókörének a kisebbségi nyelvtörvény jóvoltából bekövetkező kiterjesztése következtében kell majd a közeljövőben létrehozni, amelyek tehát még Szlovákiában nem használatosak (és így a szlovákiai magyar beszélőközösség körében nem normatívak), ezeknél értelemszerűen az adekvátság szempontja kerül előtérbe. Ennek kapcsán ésszerű figyelembe venni a célszemélyek körét: a szlovák állampolgároknak szánt szövegek (iskolai bizonyítványok, határozatok, értesítések stb.) esetében nem indokolt 14 milliónyi magyarban gondolkodni, inkább arra kell törekedni, hogy ezek a szlovákiai magyarságot tekintve feleljenek meg az adekvátság követelményének. További - eddig csak éppen érintett - szempont a kölcsönös fordíthatóság kérdése: a létrehozandó magyar szövegek döntő többsége nem önálló, hanem ún. metaszöveg lesz, mégpedig adott szlovák dokumentumok fordítása. Ez azt jelenti, hogy a magyar szöveg szerkezetében és stílusában is óhatatlanul magán kell, hogy viselje az eredeti bizonyos jellegzetességeit. S minél kevésbé összefüggő, hanem ellenkezőleg inkább felsorolásszerű egy szöveg (a szlovák iratokra általában ez a jellemző), annál kevésbé lehet érvényesíteni a szövegszintű kiegyenlítés módszerét, mivel a fordítás valójában a lexémák szintjére korlátozódik.

Ma még nem lehet pontosan felmérni, hogy a fentebb említett eljárások milyen arányban fognak érvényesülni a nyelvtervezés során; az eddigi tapasztalatok alapján azonban úgy tűnik, hogy alapvető (és számarányában is a legjelentősebb) az első lesz: vagyis a kodifikáció elsősorban a magyarországi terminológia átvételét jelenti majd, ehhez képest másodlagos, jóval kevesebb kifejezést érintő lesz a sajátos szlovákiai magyar szakkifejezések kodifikálása.

A Nyelvtervező, tanácsadó és fordítóiroda tevékenysége (vázlat)12

Amint a tervezett iroda neve is mutatja, tevékenysége három fő területre terjedne ki: 1. nyelvtervezés, 2. nyelvi tanácsadás, 3. fordítás. A nyelviroda működésének első időszakában központi jelentősége lenne a nyelvtervezésnek; egy-két év után a fordítások elkészítése, valamint a nyelvi tanácsadás kerülne előtérbe, bár korrekciós, ill. bővítő, differenciáló nyelvtervező munkálatokra folyamatosan szükség lenne.

A nyelviroda fő állású alkalmazottai - az adminisztratív erőket nem tekintve - jórészt szakfordítók volnának; övék lenne a fő szerep nemcsak a fordítások elkészítésében, hanem - némileg szokatlan módon - a nyelvi tanácsadásban is. Kellő szakmai felügyelet mellett a fordítók is alkalmasak lehetnének, ill. fokozatosan alkalmassá válhatnának a nyelvtervezéssel kapcsolatos előkészítő munkálatok elvégzésére. Előnye ennek a megoldásnak, hogy e tevékenység során a fordítók olyan értékes tapasztalatokra tennének szert, amelyek nagyban segítségükre lennének tulajdonképpeni munkájukban, a különféle fordítások elkészítésében is.

Nyelvtervezés

A nyelvtervező munka első szakaszában a fordítók összegyűjtenék az összes szlovák szövegtípust, melynek fordítására a kisebbségi nyelvtörvény alapján szükség lesz. Az ezekben található szakszavakból és szakkifejezésekből számítógépes adatbázist létesítenének, de természetesen a megszövegezés grammatikai sajátságait sem hagynák figyelmen kívül. A munka második fázisában a fordítók magyar országi kiszállások során az adott területekről magyarországi szakszövegeket gyűjtenének, s egyben fölvennék a kapcsolatot az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel. A munka harmadik szakaszában a szlovák és a magyar szövegek összevetésével tisztáznák a szlovák és a (magyarországi) magyar műszavak és kifejezések ekvivalenciaviszonyait; e munka eredményei máris egy (sőt: több - bár hiányos) szakszójegyzékként épülnének be az említett adatbázisba. Külön adatbázis készülne azokról a terminusokról, amelyeknél vagy nem sikerült megtalálni a magyarországi megfelelőt, vagy pedig a fordítók nem biztosak abban, hogy a magyar országi terminus szlovákiai magyar viszonylatban is alkalmazható. Ezután - negyedik lépésként - a nyelviroda vagy a fölöttes szerve szerződést kötne az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel, melynek alapján azok a fordítókkal együtt működve megpróbálnák tisztázni a fölmerült problémákat.

A fordítók által kidolgozott anyagot (melynek egyaránt részei a megoldott problémák és a megoldatlanul maradottak) egy, legalább három nyelvészből álló reprezentatív testület nyelvi szempontból ellenőrizné, s döntést hozna a fönnmaradó kérdésekben, az érintett szakterületek szakembereinek további közreműködésével. Ennek eredményeként létrejönne az illető szakterületek kodifikációja, amely a hatodik, implementációs szakaszban szakszójegyzékekben és legalább egy, minta szövegeket tartalmazó kötetben (példatár) öltene testet. A szójegyzékeket (melyek nek anyaga a leendő szlovák-magyar, ill. magyar-szlovák nagyszótárakba is beépül ne), valamint a példatárat minden olyan szerv, testület és természetes személy meg kapná, amelynek szüksége lehet rá (vagyis amelynek a nyelvtörvényből következően kötelessége magyar nyelvű fordítások elkészítése). Ezenkívül e kötetek be kerülnének a kereskedelmi forgalomba is.

Nyelvi tanácsadás

A nyelviroda másik feladata a későbbiekben a nyelvi tanácsadás volna, amely azon kívül, hogy helyi szinten segítené a közintézmények dolgozóit a kétnyelvűség gyakorlati megvalósításában, a kodifikáció elterjesztését, közismertté tételét is szolgálná. Ennek részeként munkaidőben egy állandó telefonos közönségszolgálat működne, munkaidőn kívül pedig üzenetrögzítő rögzítené a hívásokat. Bárkinek lehetősége volna fölhívni e közönségszolgálatot és nyelvi, terminológiai kérdésekben tanácsot kérni. Ha a szolgálatot teljesítő fordítók ismernék a választ, azonnal megadnák, ha nem, a kérdést jegyeznék és továbbítanák olyan szakembereknek, akik ismerik az adott szakterületet (ha nem szakterminológiai kérdésről van szó, akkor nyelvész szakemberekhez fordulnának), s a hívónak később levélben válaszolnának. A közönségszolgálat nemcsak a nagyközönség tájékoztatását szolgálná, hanem fontos szerepe volna a folyamatos nyelvtervezésben is: a fordítók jegyeznék a kérdéseket és beépítenék őket adatbázisukba, amely így folyamatosan gazdagodna, differenciálódna.13

Fordítás

A nyelviroda harmadik feladata a fordítás volna: az országos érvényű dokumentumok magyar fordításának az elkészítése. Nagyon fontos, hogy Somorjától Nagykaposig ugyanaz a kodifikáció érvényesüljön a magyar nyelvű szövegekben, s ne jöjjön létre fölösleges zavar, ill. nyelvi különfejlődés. A fordítások központi elkészítése továbbá tehermentesítené a helyi és járási szerveket, amelyekre a kisebbségi nyelvtörvény amúgy is többletfeladatokat róna, hiszen a helyi és regionális érdekű fordításokat nekik kellene majd elkészíteniük (már ahol egyáltalán képesek rá önerőből). Abban, hogy erre képessé váljanak, nagyon fontos szerepe lenne az említett, központilag elkészített szakszójegyzékeknek és a mintaszövegeket tartalmazó példatárnak, valamint a nyelvi közönségszolgálatnak.

A központi nyelvirodát olyan jogosítványokkal is föl kellene ruházni, melyek lehetővé tennék számára, hogy a regionális vagy helyi szinten készülő fordítások színvonalát ellenőrizze, ill. a nyelviroda jóváhagyásához legyen szükség ahhoz, hogy bizonyos típusú fordítások publikusak lehessenek. Ennek hiányában ugyanis nem volna garancia arra, hogy a regionális és helyi szinten készülő fordítások valóban követni fogják a kodifikációt.

A nyelviroda szerkezeti felépítése és működtetése

Figyelembe véve az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvénytervezet idevágó rendelkezéseit (a hivatali nyelvhasználat kétnyelvűsége azokon a településeken érvényesül, ahol a kisebbségi lakosság arányszáma 20%), a nyelviroda szak mai tevékenysége a magyar, a ruszin (ukrán) és a roma nyelvekhez kapcsolódna. (A nyelviroda működésének ruszin és roma vonatkozásairól az illető kisebbségek szak emberei külön tervezetet készítenek.) A nyelviroda működésének első, feltételezett átmeneti szakaszában (l. föntebb) mindegyik nyelvvel két-két szakember foglalkozna. A magyar és a ruszin (ukrán) nyelv esetében ezek fordítók volnának; a roma nyelv helyzete meglehetősen eltérő, ezért valószínű, hogy itt más megoldásokat kell alkalmazni. Az adminisztratív teendők ellátásával és a szervezéssel két személy foglalkozna. A munkába bekapcsolódó további szakemberek (nyelvészek, valamint az egyes szakterületek művelői) szerződéses alapon dolgoznának. A költségvetés kidolgozásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy e szakemberek egy része magyar, ill. ukrán állampolgár kell, hogy legyen.

Az iroda működéséhez természetesen szervesen hozzátartozik a megfelelő műszaki háttér (kézikönyvtár, számítógépek14, nyomtatók, telefon, telefax üzenetrögzítővel, fénymásoló). A munka kezdeti szakaszában számolni kell az iroda munkatársainak gyakori külföldi (Magyarország, Ukrajna) kiszállásaival.

A nyelviroda részletes koncepciójának kidolgozására csak a későbbiekben kerülhet sor, akkor, amikor ismeretesek lesznek az iroda működését meghatározó jogi és gazdasági feltételek. Az előkészítő munkálatokat azonban már most meg lehetne, ill. kellene indítani. Elvi síkon tisztázni kellene a kodifikálással kapcsolatos, föntebb tárgyalt problémákat, méghozzá a szlovákiai magyar társadalmi elit képviselőinek bevonásával. Az irodával kapcsolatos szervezési kérdések megoldásához pedig hasznos volna megismerni más országok példáját, ill. az első köztársaságbeli gyakorlatot.

Hivatkozások

Daneš, František 1979. Postoje a hodnotící kritéria při kodi fi ka ci. In: Ja ro slav Kuchař szerk., Aktuální otázky jazykové kultury v socialistické společnosti, 79-91. Praha: Academia.

Daneš, František 1986. Values and Attitudes in Language Stan dar dization. In: Chloupek, Jan és Nekvapil, Jiří szerk., Reader in Czech So cio linguistics, 206-245. Praha: Academia.

Dobos László 1996. Intézményesített anyanyelv-védelmet. Nyelvünk és Kultúránk, 94-95, 27-31.

Dobos László 1997. Anyanyelvünk védelme a Kárpát-medencében. A Duna Televízió Heti Hírmondó műsorának kerekasztal-beszélgetése Kassán. Nyelvünk és Kultúránk, 99, 16-25.

Driessen, Bart megjelenés alatt. A further step towards the European Union - a legal analysis of the 1999 Slovak law on the use of languages of national minorities.

Gereben Ferenc 1998. Anyanyelv és identitástudat kapcsolata a magyarpárú kétnye lvű ség helyzetében. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kár pát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre, 113-127.

Gyönyör József 1987. Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. In: Zalabai Zsigmond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 44-59. Bratislava: Madách. (2., bővített kiadás.)

Gyönyör József, 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Madách: Bratislava.

Hubik István 1987. A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái. In: Zalabai Zsig mond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 230-249. Bratislava: Madách (2., bővített kiadás).

Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava: Madách.

Jakab István 1987. Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava: Madách.

Jakab István 1993/1998. A szlovák hatás és a többi. (Nyelvünk területi változatainak s társadalmi használatuknak kérdései és kérdőjelei.) In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 25-33. Budapest: Osiris.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés - nyelvhelyesség. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kvarda József és Gyuricsek Piroska 1999. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához különös tekintettel az önkormányzatokra. Návod k praktickej realizácii zákona o používaní jazykov národnostných menšín s osobitným zreteľom na samosprávy. Šamorín: A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás-Združenie pre demokratickú a otvorenú spoločnosť-Association for Democratic and Open Society.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918-1991). In: Kontra Miklós szerk., Tanulmányok a határainkon túli két nyel vű ségről, 11-72. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Lanstyák István 1996/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli ma gyar nyelvhasználatról), 408-436. Budapest: Osiris.

Lanstyák István 1998a. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Duna szerdahely: Lilium Aurum. /Egyetemi Füzetek 1./

Lanstyák István 1998b. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára. In: Nyelvünkben - otthon, 158-172. Dunaszerdahely: Nap Kiadó.

Lanstyák István 1998c. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle 41/3-4, 107-115, 41/5-6-7, 152-163.

Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1/2, 75-83.

Lanstyák István, megjelenés alatt. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest: Osiris.

Lanstyák István, Simon Szabolcs és Szabómihály Gizella 1998. A magyar stan dard szlo vákiai vál to za tá nak szókincséről. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, 67-77. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó-A Magyar Köz tár sa ság Kulturális Intézete.

Lanstyák István és Szabómihály Gizella 1994/1998. Standard - köznyelv - nemzeti nyelv. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 211-216. Budapest: Osiris.

Lőrincze Lajos 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest: Magvető Kiadó.

NyKk. Grétsy László-Kovalovszky Miklós szerk., Nyelvművelő kézikönyv. I-II. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1980-1985.

Polenz, Peter von 1990. Nationale Varietäten der deutschen Sprache. Inter na tional Journal of the Sociology of Language, 83, 5-38.

Simon Szabolcs 1998. Nyelvi változók a szlovákiai magyar sajtóban. In: Sándor Klára szerk., Nyelvi változó - nyelvi változás, 123-139. Szeged: JGYTF Kiadó.

Výrost, Jozef és Zeľová, Alena 1988. Sociálno-psychologický vý skum národnostných vzťahov. Úvod do etnopsychológie. Bra tislava.

Zeľová, Alena 1992. The integration of the Hungarian minority in Slovakia - the language problem. In: Jana Plichtová szerk., Mino rities in Politics. Cultural and Lan guage Rights, 154-158. Bratislava: Czechoslovak Committee of the European Cultural Foundation.

Zeľová, Alena 1994. Maďarská menšina. Minoritné etnické spoločen stvá na Slovensku v procesoch spoločenských premien, 23-31. (Szerzők: Alena Zeľová, Viera Bačová, Slávka Hadu šovská, Mária Homišinová, Milan Olejník, Vladimír Paukovič, Štefan Šutaj, Jozef Vý rost.). Bratislava: Veda.

Jegyzetek

1. Ez a tanulmány az MKP nyelvtörvénytervezete alapján kidolgozott és A nyelvhasználat és nyelvpolitika - a kisebbségi nyelvtörvény multidiszciplináris megközelítésben címmel a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport szervezésében 1999. február 23-án tartott tudományos konferencián Leendő nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei címmel elhangzott előadás aktualizált változata.

2. "Magyar"-on itt nyilvánvalóan "magyarországi"-t kell érteni.

3. A kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezéseit figyelembe véve Kvarda József és Gyuricsek Piroska az önkormányzatok részére már összeállított egy ilyen kiadványt (Kvarda-Gyuricsek 1999). Ez azonban csak a helyi önkormányzatok által kiadható határozatok mintáit tartalmazza (összesen húszat).

4. Tudomásunk szerint az érintett kisebbségi nyelveken Szlovákiában nem folyik szakfordítóképzés (szlovák-magyar vonatkozásban biztosan nem), a hivatalok esetleg ún. hatósági vagy bírósági fordítókat és tolmácsokat alkalmazhatnak. Ilyenek nem minden járásban dolgoznak, tapasztalatunk szerint munkájuk színvonala is eléggé változó.

5. Ez a felfogás nem egészen egyezik a hagyományos nyelvművelés önmeghatározásával, mivel az fontos céljának tartotta a nyelv változásába való beavatkozást, vagyis nyelvtervezés szeretett volna lenni. Jól látszik ez abban például, ahogyan a Nyelvművelő kézi könyv meg határozza a nyelvművelést: "Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alap ján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését." (NyKK II: 349). Erre azonban a nyelvművelést sem szemlélete, sem módszerei nem tették alkalmassá. (L. még Lanstyák 1998c.)

6. Az eddigi kodifikáció részének tekintjük a Csemadok Központi Bizottsága által 1989-ben kiadott intézménynévjegyzéket (Intézménynevek szlovák-magyar jegyzéke), a budapesti Akadémiai Kiadónál megjelent Helyesírási kéziszótárban található szlovákiai magyar szavakat, kifejezéseket (alapiskola, egységes földműves-szövetkezet, Duna Menti Múzeum), a nyelvművelők alkotta kifejezéseket (pl. szakosító iskola, városkerület, művé sze ti alapiskola), valamint a nyelvművelők által hallgatólagosan jóváhagyott - azaz sohasem kifogásolt - szókészleti elemeket (pl. helyi nemzeti bizottság, községi/városi hivatal). Ezeket a központi sajtó is használta és használja.

7. Példáink csupán a szóba jöhető eljárások illusztrálására szolgálnak, idézésük nem azt jelenti, hogy kodifikálandónak is tartjuk valamennyit. A magyarországi formától eltérőeknek egyébként sok esetben - főleg az élőbeszédben - a tükörfordításos változata is használatos, pl. fizikai személy, higiéniai állomás, munkahivatal, felépítményi (iskola).

8. A magyar standard szlovákiai változatának szókincsére l. Lanstyák-Szabómihály 1994/ 1998, Lanstyák-Simon-Szabómihály 1998, Lanstyák 1998a, Simon 1998.

9. A Daneš által elkülönített három objektív kritérium alkalmazása nagy mértékben összhangban van az elmúlt évtizedek magyar nyelvművelésének elveivel. A nyelvhelyességi ítéletek alapja a magyar nyelvművelés szerint is a nyelvszokás, az ún. igényes beszélők úzusa, vagyis az a jelenség, amit Daneš normativitásnak nevez. Új, normatívnak legföljebb egyes kisebb közösségek nyelvhasználatában mondható jelenség felbukkanása kor nyelvművelésünk a célszerűség, ill. szükségesség szempontját helyezi elő térbe, ami összhangban van Daneš második kritériumával, az adekváltság követelményével. Daneš harmadik kritériuma, a rendszerszerűség nyelvművelő irodalmunkban mint (alaki) helyesség jelenik meg. (L. pl. Kovalovszky 1977:40-1; Lőrincze 1980:39-59; NyKk. II:334, 355-6, 374-81.)

10. Pl. a munkahivatal/munkaügyi hivatal kifejezésből kiderül, hogy az általa jelölt intézmény a különféle hivatalok egyike (s ezzel a funkciójára is utal); ezzel szemben a magyar országi munkaügyi központ kifejezés alaptagja nem igazít el e tekintetben. Hasonlóképpen informatív a születési szám kifejezés is, hiszen olyan számsort nevezünk meg vele, mely tartalmazza születésünk időpontját. A magyarországi személyazonosító jel egyéb ként szinte teljesen azonos felépítésű, mint a mi rodné číslo-nk: a kezdőszám (1 vagy 2) utal a személy nemére (férfi vagy nő), majd következik a születési év két utolsó számjegye, a hónap és a nap, a számsort egy négy számjegyből álló csoport zárja.

11. Pl. a szlovákiai magyar intézményrendszert kevésbé ismerő Új Szó-olvasók könnyen gondolhatják, hogy a szlovákiai magyar sajtóban felváltva használt Legfelső Ellenőrző Hivatal és a Számvevőszék két különböző intézmény.

12. Az MKP nyelvtörvényjavaslata, melyhez ez a tervezet készült, az elfogadott kisebbségi nyelvtörvénynél jóval szélesebb körben tette volna lehetővé a kisebbségi nyelvek használatát. Ez azt jelenti, hogy nemcsak több, hanem tartalmilag is sokrétűbb szöveganyag lefordításával számoltunk, mint ami a jelenlegi helyzetben szóba jöhet. Ennek ellenére úgy véljük, hogy az irodáról (annak tevékenységéről és felépítéséről) egy éve megfogalmazott gondolatok alapvetően ma is helytállóak, ezért az eredeti szövegben csak minimális korrekciókat hajtottunk végre.

13. Mind az MTA Nyelvtudományi Intézetében, mind az SZTA Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetében évtizedek óta működik anyanyelvi ügyfélszolgálat. Mivel nyelvi tanácsadásra kisebbségi körülmények között még inkább szükség volna, ezért már régebben felvetettük, hogy a Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága mellett jöjjön létre egy ilyen ta nács adó szolgálat. Ez az elképzelés később a Magyarok Világszövetségének felkérésére a Kárpát-medencei magyar nyelvművelés lehetőségeiről készített tervezetünkbe is bekerült. Az illetékesek azonban javaslatunkat félreértették, s az ügyfélszolgálat ("nyelvi ügyelet") fő feladatát a nyelvvédelemben, a nyelvi jogsértések feltárásában, dokumentálásában, minősítésében jelölték meg (l. Dobos László hozzászólását a 28. Kazinczy-napokon szervezett kerekasztal-beszélgetésen, 1997:27, ill. Dobos 1996:29).

14. A szükséges szoftvereket (szövegszerkesztő, adatbáziskezelő, szótáríró stb. programok) és az Internet-hozzáférést beleértve.





Menyhárt József

Nyelvünk és törvénye [1]

Dunaszerdahely és Nyékvárkony hivatalos ügyintézésének nyelve az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény életbelépése óta (Budapest, 2001. május 30.)
Bevezetés

FELHÍVÁS

Kedves szlovákiai magyar Olvasó! Hallott már ön arról, hogy egy hivatalos levelet nem csupán szlovák nyelven írhat? Hogy miután sikeresen eldöntötte, hogy kinek, hova, melyik hivatalos szerv melyik irodájának küldje levelét, akkor Önnek bizonyos esetekben már jogában áll azt magyarul is megírnia? És gondolt arra, hogy a hivatalokból kapott választ igényelheti a saját anyanyelvén is? Kedves szlovákiai magyar Olvasó – kérem éljen a lehetőséggel és törvényadta jogával! Írjon, és a választ kérje az anyanyelvén!

Ugye meglepődnénk, ha a Szlovákiában nagy olvasótáborral rendelkező Új Szó napilap apróhirdetés-rovatában ilyen vagy ehhez hasonló felhívásra lennénk figyelmesek. És a dologban éppen ez a meglepődésünk lenne meglepő! Miért? Azért, mert ebben az “apróhirdetésben” olyan dolgok vannak megfogalmazva, amelyeket már régen közismert tényként kellene kezelnünk. 1999. szeptember 1-n hatályba lépett ugyanis a 184. sorszámú, ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény, amely a 20%-nál magasabb arányú kisebbségi lakosságot kimutató településeken lehetővé teszi a kisebbségi nyelvek használatát a hivatalos szóbeli és írásbeli érintkezésben egyaránt.

Írásomban két két szlovákiai magyar település, Dunaszerdahely (Dunajská Streda) város és Nyékvárkony (Vrakúň) község nyelvhasználatát vizsgálom abból a szempontból, hogyan, mennyire és miben változott a hivatalos ügyintézés nyelve az 1999. szeptember elsejétől érvényben lévő nyelvtörvény óta. Ez a téma nem elsőként kerül a nyelvészeti vizsgálódások középpontjába, [2] aktualitása pedig a legutóbbi nyelvtörvény érvénybe lépése óta egyre nő (annak ellenére, hogy a köztudatban egyre inkább elfelejtődnek a nyelvtörvény biztosította jogok). Célom az, hogy összefoglaljam a két település hivatalos nyelvhasználatának jellemző tulajdonságait, és a kisebbségi nyelvtörvény gyakorlati alkalmazását akadályozó okokat vizsgálva sorra vegyem a megoldásra váró (nyelvészeti) feladatokat.
I. A vizsgálati helyszínekről

Dunaszerdahely (Dunajská Streda), e gazdag történelmi múltra visszatekintő mezőváros járási székhelyként fekszik a Csallóköz szívében.

A város krónikája szerint a város a mai létezési formáját az 1874-es esztendőben érte el, mégpedig az addig önálló helységek, Újfalu, Nemesszeg és Előtejed és Szerdahely helységek egyesítésével. 1920-tól a város szlovák megnevezése Dunajská Streda.

A város történelme a XX. században a Csehszlovákiához csatolt felvidéki városok történelmével rokon: átvészelt két világháborút, amely során elveszítette a gazdasági életét meghatározó zsidó lakosságát; átélte a reszlovakizációt és a kitelepítést, majd a negyven évig tartó kommunista rendszert. Ez idő alatt Dunaszerdahely járási székhellyé és mezőgazdasági-ipari központtá nőtte ki magát. A rendszerváltás után a város fejlődése tovább folytatódott.
Dunaszerdahely lakossága 1991-ben

Összesen


Ebből

Magyar


%


Szlovák


%


Roma


%


Egyéb


%

23 236


19 347


83,26


3 354


14,43


257


1,11


278


1,20


Nyékvárkony (Vrakúň) közepes nagyságú község Dunaszerdahelytől 6 kilométer távolságra, lakosainak száma a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 2470 volt (Gyurgyík 1994: 150). Az első írásos feljegyzés Várkonyról 1015-ből származik. 1940-ben Várkony (Vrakúň) név alatt egyesítették a két községet, a település mai nevét (Nyékvárkony) a rendszerváltás óta viseli.
Nyékvárkony lakossága 1991-ben

Összesen


Ebből:

2470


Magyar


%


Szlovák


%


Roma


%


Egyéb


%

2305


93,32


138


5,59


23


0,93


4


0,16
II. Törvény születik – néhány szó a kisebbségi nyelvtörvényről

A hivatalos nyelvhasználat és annak nyelve (Cseh)Szlovákiában igen gazdag és változatos múltra tekint vissza. Méltán beszélhetünk rövid életkorról, hiszen az első nyelvtörvény alig több mint nyolcvan éve, 1918. december 10-én született meg az “első republikának” nevezett Csehszlovák Köztársaságban.

A kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó nyelvtörvény genezise hosszú és változatos történet, gyökerei egészen az 1990-ben elfogadott nyelvtörvényig nyúlnak vissza. Az 1996. január 1-én érvénybe lépő államnyelvről szóló törvényt a szlovák parlament gyorsított eljárással fogadta el, miközben a külügyminisztérium tudatta az Európa Parlamenttel, hogy az államtörvény jóváhagyása után az alkotmánynak megfelelően törvényt fogadnak el a kisebbségek nyelvhasználatáról.

A törvény “utóélete” – amely egyúttal a kisebbségi nyelvhasználati törvény majd négyéves vajúdása is – élénk politikai vitát indított, amely egészen 1999-ig állt kisebb-nagyobb megszakításokkal a politikai pengeváltások (h)arcterében. A Mečiar-kabinet az államnyelvtörvénynek a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályaira hivatkozva mindent megtett annak érdekében, hogy abortálja a kisebbségi nyelvtörvényt: amíg a Hudec-féle munkacsoport nem látta értelmét a kisebbség nyelvhasználatát szabályozó törvény megszületésének, addig Mečiar nyíltan kétségbevonta, hogy a kormány valaha is ígéretet tett volna ilyen törvény létrehozására. Így tehát jogi vákuum keletkezett, mivel nem volt rendelet, amely pontosan és egyértelműen meghatározta volna a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó jogokat.

Csupán a kormányváltás után, a Dzurinda-kormány ígéretével (1998 novemberében) éled fel a remény, hogy a Max van der Stoel által többször is említett joghézag megszűnjön. A kisebbségiek nyelvhasználatát szabályozó törvény napirendre került. Két törvénytervezet is készült: egyet a kormánykoalíció, egyet pedig a Magyar Koalíció Pártjának képviselői dolgoztak ki. A Csáky Pál nevével fémjelzett tervezethez a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szolgált alapul, valamint figyelembe vette a mindennapi nyelvhasználati gyakorlatot (Lanstyák 2000:104). A parlamenti képviselők többsége az MKP javaslatát első olvasatban elvetette, és csak a kormánytervezetet utalták második olvasatba. Az MKP képviselőinek módosító javaslatait figyelmen kívül hagyva ez a kormánytervezet vált az 1999. július 10-én elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény alapjává. 1999. július 10-én elfogadták a kisebbségi nyelvhasználati törvényt, amely hivatalosan 1999. szeptember elsején lépett érvénybe.
A kisebbségi nyelvtörvény lehetővé teszi

· a kisebbségekhez tartozó személyek számára saját nyelvük használatát a hivatalos érintkezésben, ha az általuk lakott településen az adott kisebbség részaránya eléri a 20%-ot. Ez érvényes a szóbeli és írásbeli ügyintézésre egyaránt (2§.,3.bek.), de a hivatal közokiratot csupán államnyelven adhat ki. Járási szinten, tehát a járási hatókörű szervek és hivatalok esetében akkor használható a kisebbségi nyelv, ha szóban forgó hivatal olyan településen működik, ahol a kisebbségi lakosság részaránya eléri a 20%-ot (2§.,1.bek.; NB! Léva, Losonc, Nagyrőce);

· bizonyos külső feliratok kétnyelvűségét: közigazgatási szervek épületének megnevezéseit (2§.,5.bek.), ill. a fontos információkat a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken fel lehet tüntetni a kisebbség nyelvén is (4§.,2.bek.); az utcaneveket és más helyi földrajzi elnevezéseket szintén fel lehet tüntetni a kisebbség nyelvén is.
A kisebbségi nyelvtörvény néhány hiányossága

· a kisebbségi nyelvek használatának kérdését csupán a közigazgatási szervekre vonatkoztatva rendezi, míg az egyéb közhivatalokban (pl. posta, társadalombiztosító), a pénzintézetekben, a gazdaságban, kereskedelemben stb. a kisebbségi nyelvhasználói jogokat nem határozza meg;

· A nyelvi jogok érvényesíthetőségét komolyan akadályozza az a tény, hogy a törvény a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezi a kisebbségi nyelv ismeretére), és kimondja, hogy azok “nem kötelesek tudni a kisebbség nyelvét” (7§.,1.bek.);

· a feliratokra vonatkozó “kétnyelvűsítés” az önkormányzat jószándékától függ, tehát az előírás elmulasztása a képviselőtestületen nem kérhető számon.
III. Hivatalos nyelvhasználat Dunaszerdahelyen és Nyékvárkonyban

A törvény érvénybelépésével egyidőben Lanstyák Istvánnal közösen kétfázisúra tervezett kutatást indítottunk, amelyet a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport támogatott. A kutatás célja, hogy megfigyelje, és a szociolingvisztikai kutatásokra jellemző pontossággal dokumentálja a nyelvtörvénynek a mindennapi és a hivatalos élet meghatározott nyelvhasználati színtereire gyakorolt hatását. A kutatás második, 2006–2007-re tervezett lezáró szakasza összegezné a nyelvtörvényben megfogalmazott lehetőségek megvalósulását a vizsgált szlovákiai magyar települések nyelvhasználatában.

Vizsgálati helyszínek


Nyékvárkony:


községi hivatal

Dunaszerdahely:


városi és járási hivatal, adóhivatal, vízművek

Nyékvárkony: községi hivatal [3]

Szóbeli ügyintézés

A személyes szóbeli ügyintézés a hivatalban az ott dolgozó alkalmazottak becslése szerint az esetek 90 százalékában magyar nyelven folyik, a maradék 10 százalék pedig államnyelven. A falu szlovák nemzetiségű lakossága a Nagyszombati Statisztikai Hivatal jelentése szerint az 1998. évben 115 fő volt (Štatistická Informácia 2000: 68), s ez a hivatalban dolgozó személyek szerint heti 1-2 alkalommal történő hivatalos kommunikációt eredményez. Ha nem falubeli személy fordul kéréssel a hivatalhoz, akkor az ügyféllel az általa megválasztott nyelven folyik a hivatalos társalgás. Ebbe a kategóriába főleg a faluban nem túl rendszeresen megforduló alkalmi árusok tartoznak.

Gyakori eset, hogy a falubeliek nem személyesen keresik fel a hivatalt, hanem telefonon jelentik be kérésüket, panaszukat. Az alkalmazottak a “Községi hivatal, Prosím-tessék?” formulát alkalmazva jelentkeznek be, s a kommunikáció nyelvét újra az ügyfél nyelvválasztása határozza meg.

Írásbeli ügyintézés

Az írásos ügyintézés kérdését vizsgálva különbséget kell tenni:

a) a lakosság felől érkező, a községi hivatalnak címzett,

b) a községi hivatal által írt, a lakosság felé irányuló

c) és a községi hivatalnak a járási hivatallal folytatott írásos ügyintézése között.

A nyékvárkonyi községi hivatal írásos ügyintézésére jellemző, hogy a lakosság részéről érkező kérelmekre a kérelem nyelvének megfelelően válaszolnak: tehát ha a kérvény magyar nyelven íródott, akkor magyarul, amennyiben viszont szlovák a kérelem nyelve, akkor szlovákul.
Dunaszerdahely: városi hivatal

A Városi Hivatal felépítését tekintve három osztályból áll, ezek:

1. nyilvántartási osztály

2. építés- és közlekedésügyi osztály

3. gazdasági és pénzügyi osztály.

Szóbeli ügyintézés

A szóbeli ügyintézés a dunaszerdahelyi városi hivatal valamennyi osztályán, és ezek különböző részlegein az ügyfél nyelvhasználatához, ill. nyelvválasztásához igazodik: a szokásos prosím-tessék kérdésre magyarul válaszoló polgár magyar nyelven, a szlovákul reagáló államnyelven kap választ kérdéseire. Az épületben a múlt év tavaszától kétnyelvű tájékoztató táblák nyújtanak segítséget az ügyfeleknek.

Írásbeli ügyintézés

Nyilvántartási osztály:

A Városi Hivatal kimutatása szerint a belügyre a 2000. Évben 1221 beadvány érkezett, ezek között összesen 30 magyar nyelvű kérvény volt. A kultúrával és az iskolaügyi kérdésekkel foglalkozó részleg esetében ez 20 magyar és 16 szlovák nyelven írt kérvényt jelentett, míg a szociális kérdéseket vizsgáló részleghez 10 magyar nyelvű beadvány érkezett. A fennmaradó kérvényeket szlovák nyelven írták. A városi hivatal minden, tehát a magyar nyelven írt kérvényre is szlovák nyelven válaszolt.

A belső ügyintézés szövegezi és postázza a városi tanács tagjainak címzett meghívókat is: ezek kétnyelvű meghívók, szlovák-magyar nyelvi sorrenddel.
Építés- és közlekedésügyi osztály:

Az írásban érkező kérvények a kisebbségi nyelvhasználati törvény érvénybe léptéig államnyelven érkeztek, s ez a gyakorlat 1999 szeptemberétől alig-alig változott. Az osztály dolgozói ugyan tudnak a nyelvtörvényről, de saját bevallásuk szerint egyes dokumentumok esetében (pl. bizonyos kérvények) bizonytalanok, hogy azok kiadhatók-e két nyelven. “Tudatos”, a nyelvtörvény adta jogaival élő kérelmezésre az 1999. évben csupán egyetlen példa akadt, az építésügyi osztály a beadványra magyar nyelven válaszolt. A 2000. évben az építésügyi osztályra beérkezett 1045 beadványból a hivatalban dolgozóktól kapott tájékoztatás szerint csupán 3 volt magyar nyelvű. Ezeket többnyire idősebb lakosok írták, és szerkezetükben nem követték a szokásos kérvényírás gyakorlatát, alaki szempontból inkább magánlevélre hasonlítottak. Az osztály a beérkezett kérvényekre minden esetben a beadvány nyelvének megfelelően válaszolt: szlovák kérvényre szlovákul, a magyarul érkezett beadványokra pedig magyarul. A járási hivatalban az építésügyi osztálya az egyetlen, amely ezt a kétnyelvű gyakorlatot érvényesíti.

Az esetek egy részénél az ügyfélen áll vagy bukik a kétnyelvű válaszadás lehetősége: az osztályon dolgozók a város által kiállított határozatokra az államnyelv mellett a kisebbség nyelvén is választ adhatnak, ennek feltétele csupán annyi, hogy az ügyfél kérje a végzést magyar nyelven is. Erre a nyelvtörvény érvénybelépése óta csupán 1-2 példa volt. A hivatalban dolgozó adatközlőm ezt a tényt így magyarázta: “végeredményben ez olyan dolog, hogy elfogadták a nyelvtörvényt, 1-2 cikk meg is jelent az újságban, de aztán jobban propagálva nem volt. Az átlag lakos azt nem tudja, hogy mi az, amire joga van. Ahhoz kellene az, hogy valamilyen kampány legyen. Z.Z.”

Gazdasági és pénzügyi osztály:

A gazdasági és pénzügyi osztály szóbeli ügyintézésének nyelvhasználatára ugyanaz érvényes, mint a már említett osztályok esetében, tehát a társalgás nyelvét az ügyfél nyelvválasztása határozza meg. Az osztályra érkező írásos ügyintézésre vonatkozóan az itt dolgozó hivatalnokok – diszkrécióra hivatkozva – csak nagyon csekély segítséget nyújtottak. A 2000. év statisztikái szerint a gazdasági osztály 1628 kérvényt kapott. Feltételezem, hogy az esetek nagy hányadában a beérkező kérvények nyelve szlovák. Nem sikerült kiderítenem, hogy ezek között volt-e magyar nyelvű; az viszont tény, hogy az osztályon dolgozók a választ minden esetben szlovák nyelven írják.
Dunaszerdahely: Járási hivatal

A járási hivatal előcsarnokában az ügyfél könnyedén kiigazodhat a hivatal elrendezését illetőleg: az előtér falán függő információs tábla többségi és kisebbségi nyelven egyaránt tájékoztatást nyújt. Ugyanez tapasztalható az épület három szintjén is – a hivatalban minden osztály és részleg ajtaja mellett ott függ a falon az osztályt, részleget megnevező névtábla a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvény előírásainak megfelelően – két nyelven.

A szóbeli ügyintézés a Járási Hivatal valamennyi irodájában az ügyfél által választott nyelven folyik. Ugyanez vonatkozik a telefonon történő ügyintézésre is, az alkalmazottak a kagylóba “prosím, okresný úrad - járási hivatal, tessék” mondattal jelentkeznek be.

Az írásos ügyintézés sokkal szövevényesebb és bonyolultabb képet mutat. Bár az 1999. évi nyelvtörvény 2. paragrafusának 3) és 4) bekezdése szavatolja a kisebbségi nyelvek írásos használatának lehetőségét, a nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásáról 1999 decemberében készült belügyminisztériumi jelentés szerint a járási hivatalok addig egyetlen magyar nyelvű beadványt sem kaptak (Szabómihály 2000:4).

Az ügyfél által a járási hivatalhoz benyújtható hivatalos beadványok gyakorlailag kétfélék lehetnek:

- vagy valamilyen eljárást kezdeményező kérvény,

- vagy pedig a hivatal által hozott határozat elleni fellebbezés.

A kérvényeket az esetek több mint 90 %-ban nem az ügyfél fogalmazza meg, hanem kitölti a hivatalos szerv által kiadott szlovák nyelvű űrlapot (Szabómihály 2000: 4). Ez a gyakorlat a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal minden osztályára jellemző, és 2000 év végéig, amíg nem születtek meg a megfelelő magyar nyelvű formanyomtatványok, addig a szlovák űrlapok voltak használatosak. A kisebbségi nyelvtörvény 2§. 3) bekezdése értelmében ugyan a hivatal a kisebbségi nyelvű beadványra államnyelven és kisebbségi nyelven válaszol, de ha a kérvény szlovák nyelvű formanyomtatvány, akkor a válasz automatikusan szlovák nyelvű.

A fellebbezések alkotják a kisebbségi nyelven beterjeszthető beadványok másik csoportját. A járási hivatal alkalmazottaitól kapott tájékoztatatás szerint ezek száma a kiadott határozatokhoz képest kevésnek mondható, és mivel a fellebbezéseket a kerületi hivatalnak kell címezni, így ezek nyelve szlovák kell hogy legyen.
Egyéb hivatalok

Adóhivatal

A kisebbségi nyelvhasználati törvény hiányosságai közé tartozik, hogy a kisebbségi nyelvek használatának kérdését csupán a államigazgatási szervekre vonatkoztatva rendezi, míg az egyéb közhivatalokban nem határozza meg a kisebbségi nyelvhasználói jogait (Lanstyák 2000: 105). Gyuricsek-Kvarda szerint az adóhivatalok is ebbe a kategóriába tartoznak (Gyuricsek-Kvarda 1999: 9), de mivel működésüket külön törvények szabályozzák, így rájuk a kisebbségi nyelvhasználati törvény nem vonatkozik (Szabómihály 2000: 5). A Dunaszerdahelyi Adóhivatalban a szóbeli ügyintézés az iktatóban dolgozó alkalmazott beszámolója alapján az ügyfél által választott nyelven folyik: az ügyfél először a portán ill. az iktatóban kap információt arról, hogy ügyével melyik hivatalhoz forduljon, ill. hogy az adott hivatal az épület mely részében található. Húsz percig figyeltem az iktatót, ezalatt 16 ügyfél kért szóbeli tájékoztatást, 15 magyarul és 1 szlovák nyelven. Az alkalmazott minden esetben az ügyfél által választott nyelven válaszolt, de a telefonba “Daňový úrad, prosím” formulával jelentkezett be, és a beszélgetés az általam hallott négy esetben szlovák nyelven folyt.

A lakosság írásbeli ügyintézése ezzel szemben szlovák nyelvű formanyomtatványokon történik. Kérdésemre, hogy vajon hogy az ügyfél kérheti-e az adóhivatal határozatainak kisebbségi nyelvű változatát, az iktatóban dolgozó hivatalnok határozott nemmel felelt, és hozzáfűzte, hogy “írásban minden minden szlovák”. A Dunaszerdahelyi Adóhivatal épületében egyetlenegy kétnyelvű felirat található, amely a bejárati ajtón függ (Zatvorte dvere - Az ajtót kérem becsukni). Ettől eltekintve a faliújságok, tájékoztató táblák és a hivatalok megnevezése szlovák nyelvű (pl. Oddelenie vymeriavacie; Vydávanie výpisov z DP).
Vízművek (Západoslovenské Vodárne a Kanalizácie o.z. Bralislava)

A kisebbségi nyelvtörvény az államigazgatási szférába tartozó hivatalok mellett a mindennapi élet hivatalainak nyelvhasználatát sem rendezi kellően. A hivatalos nyelvhasználat intézményenként változhat, példaként munkámban a dunaszerdahelyi vízművek hivatalos ügyintézését említem.

A vízművek épülete Dunaszerdahelyen a Karcsai úton található, amelyet az ügyfelek kéréseikkel a hét bármely munkanapján felkereshetnek. A szennyvíz kivizsgálásához az ügyfélnek megrendelőlapot (Objednávka) kell kitöltenie, amely egy, a vízművek által kiállított fejléces igénylőlap (vö. Függelék). A megrendelést szlovák nyelven kell kiállítani, és a laboratóriumban dolgozóktól kapott tájékoztatás szerint a szlovákul gyengébben beszélő ügyfelek esetében gyakran ők szövegezik meg a szlovák nyelvű megrendelést. A szennyvízminta vizsgálatáról a laboratórium szlovák nyelvű protokollt vezet.

Tapasztalatok:

Az eddigi kutatások során összegyűlt adatok alapján a következő jellegzetességek fogalmazhatók meg:

· szóbeli ügyintézés a vizsgált hivatalok esetében többnyire az ügyfél által választott nyelven folyik; a szóbeli ügyintézés a hivatalnokok becslése szerint 95–97%-ban magyar nyelvű

· az írásbeli ügyintézésre ezzel szemben a szlovák nyelv dominanciája a jellemző:

Nyékvárkony:
A nyékvárkonyi községi hivatalba érkezett kérvények
Év

Magyar nyelvű

Szlovák

1999


8.31-ig


8

(13 %)


33%


27

(45%)


67%

9.1-től


12

(20%)


13

(22%)

2000


18


43%


24


57%

Dunaszerdahely:
A dunaszerdahelyi városi hivatalba érkezett kérvények
Év

Magyar nyelvű

Szlovák

2000


33


0,8%


3861


99,2%

A dunaszerdahelyi járási hivatalba érkezett kérvények
Év


Összesen

Magyar nyelvű

Szlovák

1999


40 468


3


0,01%


40 465


99,99%

2000


44 015


6


0,01%


44 009


99,98%
IV. A kisebbségi nyelvtörvény hatás(talanság)a – avagy “vajon lehet-e jobbra várni?”

Feltűnő tény, hogy a falu-város viszonylatban a nyelvtörvény falun, kisebb közösségben jobb megvalósulást eredményez a hivatalos kétnyelvűségnek. Ezzel szemben a nyelvtörvény érvényre jutása városon – legyen az akár az erősen magyardomináns Dunaszerdahely – szinte minimális hatású.

Az eddig tapasztalt hatástalanság (feltételezett) okai :

· a nyelvhasználók nem tudnak a nyelvtörvényben megfogalmazott jogaikról,

· nem tudják, ill. nem biztosak abban, hogy milyen kérvényeket fogalmazhatnak meg anyanyelvükön,

· annak ellenére, hogy elkészültek a hivatalos dokumentumokat kisebbségi nyelven megszövegező minták, formanyomtatványok (Szabómihály Gizella fordította az űrlapokat), a magyar ügyfelek nem élnek törvényadta jogukkal

· magasabb szinten az ügyintézés nyelve úgyis szlovák.

Eseménytáblázat

Idő


1991


2000


2001

Mi történt?


érvénybe lépett a kisebbségi nyelvtörvény – a jogi vákuum megszűnt


kétnyelvű külső és belső feliratok a közigazgatási szervek épületein


megszületnek és a hivatalokba kerülnek a magyar nyelvű nyomtatványok

Hivatalok


gond – nincsenek magyar nyelvű űrlapok, ill. formanyomtatványok


próbák a magyar nyelvű terminológia elsajátítására


vannak űrlapok – de nincs rá igény

Médiák


első számú téma, cikkek foglalkoznak a nyelvtörvény kérdésével


ritkán megjelenő cikkek


elszórtan megjelenő cikkek

Lakosság


informálódik


informált (?), de nem él jogaival


nem él jogaival

Kormány


ellenzék: támadja

kormánypárt célja, hogy a kisebbségi nyelvtörvény minél kevesebb konkrét intézkedésre kötelezzen; “hagyd rá, és uralkodj”
Nyelvtervezésünknek a kisebbségi nyelvtörvény érvényesítéséből adódó feladatai

A szlovákiai magyar nyelvtervezésnek számos komoly nyelvészeti feladat megoldását kell megvalósítania:

· szükség van arra, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználó tudatosítsa: joga van kétnyelvű hivatalos ügyintézésre – mind szóban, mind írásban; a médiáknak továbbra is fontos szerepe van az eddig tapasztalt alulinformáltság megszüntetésében,

· további magyar nyelvű hivatalos formanyomtatványok (levelek, kérvények, beadványok) megszövegezése, és azoknak a szlovákiai (magyar) ügyintézésben való népszerűsítése és alkalmazása

· közigazgatási, jogi szaknyelv terminológiájának megalkotása – gyakorlati probléma: egyszerűbb és praktikusabb az eddig használt szlovák nyelvű terminológia

· központi nyelvi iroda létrehozása (feladatai: 1. nyelvtervezés – hiányzó szaknyelvek létrehozása; 2. fordítás – kétnyelvű hivatalos dokumentumok magyar változatának elkészítése; 3. nyelvi tanácsadás – helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése).

Szakirodalom:

1. Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg – a szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Mercurius Könyvek. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 96, 103, 105, 148–149, 169.

2. Misad Katalin 1998. A magyar nyelv használata a hivatalos érintkezésben. In Lanstyák István – Simon Szabolcs szerk.: Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Mercurius Könyvek, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 43–68.

3. Gyönyör József 1990: Mi lesz velünk, magyarokkal? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Madách; Pozsony/Bratislava.

4. Gyönyör József 1994: Terhes örökség; A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában; Madách-Posonium; Pozsony.

5. Zbierka zákonov 1990/428.; 1995/270.; 1999/184. számú törvényrendeletek.

6. Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918–1991): Kontra Miklós szerk. Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 11–72.

7. Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris/Kalligram Könyvkiadó. MTA Kisebbségkutató Műhely; Budapest-Pozsony.

8. Szabómihály Gizella 1999. A kisebbségi nyelvtörvény érvényesíthetőségéről – különös tekintettel a magyar nyelvre. (Az MKP számára – csak belső használatra!). Kézirat.

9. Szabómihály Gizella 2000. “Már megint nem tudunk élni jogainkkal”. A kisebbségi nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásáról. Kézirat.

10. JUDr. Peter Prochácka 1998. Az európai kulturális örökség fontos alkotó eleme. Vélemény a Regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartájáról.

11. A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartája. HZDS-fordítás.

12. Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, II. félév.

13. Lanstyák István – Szabómihály Gizella 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, I. félév.

14. Gyuricsek Piroska – Kvarda József 1999. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához. Somorja, A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Polgári Társulás – Az MKP Országos Önkormányzati Tanácsa.

15. Kontra Miklós 1999: Szlovákiában szlovákul – Amerikában angolul. In Közérdekű nyelvészet. Osiris, Budapest.

[1] Ez az előadás a Lanstyák István–Simon Szabolcs által szerkesztett Tanulmányok a kétnyelvűségről című (megjelenés alatt) kötetbe írt tanulmányra épül.

[2] A hivatalos ügyintézés Dunaszerdahelyen tapasztalható gyakorlatával korábban Misad Katalin foglalkozott (Misad 1998:43), bár akkor még az 1990. október 25-én jóváhagyott nyelvtörvény határozta meg a hivatalos ügyintézés nyelvét. A hivatalos kétnyelvűség egyre időszerűbb kérdéseivel jelenleg Lanstyák István és Szabómihály Gizella nyelvészek foglalkoznak (lásd. Hivatkozások).

[3] A nyékvárkonyi községi hivatalban kérdéseimet a hivatalban adminisztratív munkaerőként dolgozó alkalmazottaknak tettem fel. Gyűjtéseimet 2000. április 7-e és 2001. január 8-a között végeztem.
forrás: hhrf.org



Tradičná tolerancia pri používaní jazyka na juhu Slovenska
Odobrenie dávno existujúceho

LÝDIA KOKAVCOVÁ

Prvú nečakanú chvíľu som zažila, keď som cestou na Okresný úrad v Dunajskej Strede zbadala budovu s nápisom Dom Matice slovenskej. Ani nie tak počet obyvateľov (okolo 25-tisíc), ale ich národnostná štruktúra majú byť predsa dôkazom, že ustanovizeň tohto typu kúsok od maďarských hraníc je priveľkým prepychom.

V oknách boli obrázky s veršami Sama Chalupku Hore sa, Slováci, hore sa! a piesní Aká si mi krásna či Láska, bože láska. Neskôr som si uvedomila, že pre ľudí žijúcich v tejto oblasti je vzájomná tolerancia k národnosti, jazyku, náboženstvu a ich prejavom absolútnou samozrejmosťou. Inak by ich spolunažívanie bolo nemožné.

Tlmočníkov nepotrebujú
„Viete, ja som rodák z Bratislavy, sem som sa iba priženil,“ krátko ma oboznamuje so svojou minulosťou zástupca prednostu OÚ v Dunajskej Strede Tibor Juhos. Ako sa dozvedám, v okrese žije asi 111 000 obyvateľov, 89% z nich sa hlási k maďarskej národnosti. Dôvody sú rozličné, väčšinou sa viažu na vzor rodičov alebo starých rodičov. Kto odkiaľ pochádza, sa dá určiť aj podľa mien, pretože na tomto území sa stretávajú tri rôzne hovoriace skupiny. Okrem maďarskej a slovenskej tu veľa ľudí ovláda aj nemecký jazyk.
Od začiatku septembra je v platnosti jazykový zákon, ktorý umožňuje národnostným menšinám v úradnom styku používať ich vlastný jazyk. Nastala týmto krokom nejaká zmena v práci administratívnych orgánov? T. Juhos tvrdí, že nie. Aj počas vlády predchádzajúcej koalície nebol problém vysvetliť starším ľuďom administratívne náležitosti tak, aby im rozumeli: „Ak prišla babka, ktorá lepšie ovládala maďarčinu, vybavovalo sa v jej materčine. Zákon číslo 184 sa uplatňoval i pred prvým septembrom tohto roka.“ Zamestnávať nejakých tlmočníkov či prekladateľov nemuseli. Oficiálne zápisy z rokovaní sa robia v slovenčine, ak treba, dajú sa preložiť úradne.
Ľudia sa medzi sebou rozprávajú po maďarsky, zriedka začujete slovenčinu. Podľa mojej poslednej skúsenosti sa ale o to ochotnejšie usilujú pomôcť vám, ak niečo potrebujete. Ako ten mladík, ktorého som sa pýtala na centrum mesta. Chvíľu rozmýšľal, či má použiť číslovku tridsať alebo tristo metrov, napokon sa však vynašiel a poradil mi, aby som zašla na koniec Jesenského ulice, že odtiaľ to už ľahko spoznám. Stalo sa.
Po vstupe zákona do platnosti sa neobjavili na túto tému ponosy alebo sťažnosti. Zástupca OÚ pripomína: „Tu to nie je ako v politike, tu nijaké napätie nejestvuje.“
„Zaregistrovali občania vôbec to, že ich právo používať menšinový jazyk v úradnom styku sa oficiálne potvrdilo?“
„Myslím si, že áno, veď toho boli plné masmédiá. Okrem toho, sledovanie správ z politiky a z ekonomiky je pre nás veľmi dôležité. Ale aby sme sa vrátili k veci: nacionalizmus tu nikdy neexistoval, rovnako ani akési zatrieďovanie. Napríklad Trnava bola historicky vždy orientovaná skôr doprava, smer určovali kresťanskí demokrati. U nás vedľa seba žijú príslušníci rozličných náboženstiev a menšín, pričom tolerancia patrila a patrí k tradičným hodnotám.“

Zmiešané manželstvá, školy s dvoma jazykmi
Keď si počas rozhovoru spomeniem na hory papiera a iných kancelárskych pomôcok, ktoré úradníci v samospráve a štátnej správe spotrebujú, nedá mi nespýtať sa, či sa nezvýšili náklady na administratívu.
„Vysoké náklady a malé rozpočty sú asi medzinárodným problémom,“ uvažuje nahlas Juhos. „To isté mi tvrdili Rakúšania aj Nemci, že aj pri zvýšených nákladoch peniaze od štátu dostávajú ťažko.“ Pokiaľ ide o samotný zákon, prax ukáže jeho klady i nedostatky a zrejme až tie si vyžiadajú dodatočné investície. „Viete, každý jazyk musí mať svoju terminológiu, svoje pravidlá. V našej maďarčine sa používa dosť slovakizmov a germanizmov. Mám osobnú skúsenosť: Keď som si pýtal v Györi horčicu, pozerali sa na mňa a nevedeli, čo to je. My máme párky a oni majú virštle. V praxi sa takéto javy bežne vyskytujú, a preto by sme mali klásť dôraz na rýdzosť používaného jazyka.“
„Ale ľudia počas rozhovoru na ulici aj trikrát za hodinu prejdú z používania jedného jazyka do druhého,“ netajím sa tým, čo som vypozorovala.
„Aj to svedčí o dobrom spolužití tunajších etník. Poznám veľa takých, čo sa sem priženili alebo vydali, existujú zmiešané manželstvá, kde napríklad deti s matkou hovoria po maďarsky a s otcom po slovensky a nerobí im to problém.“
To, v akom jazyku sa vyučuje na školách, záleží od toho, či ide o školu s vyučovacím jazykom maďarským alebo slovenským. Ale ak sa pridŕžame percentuálneho podielu občanov maďarskej národnosti, vyjde nám, že aj v slovenských triedach nájdeme okolo dve tretiny detí, ktoré majú maďarských rodičov. Cez prestávku sa vraj rozprávajú po maďarsky, počas vyučovania po slovensky.
Dunajskostredský okres tvorí 63 obcí a tri mestá. Kuriozitou je, že v Macove žije dokonca 20% občanov českej národnosti. Okrem nich vyhľadávajú oblasť Žitného ostrova napríklad turisti z Česka, Rakúska či Nemecka. V okresnom sídle a v neďalekých Topoľníkoch či Veľkom Mederi sú kúpaliská, ktorých zloženie vody má vraj takú istú kvalitu ako v Piešťanoch.

Všadeprítomný problém nezamestnanosti
Nechcem byť škodoradostná, no keď som pred OÚ zbadala sčasti rozkopané námestie, potešilo ma, že nielen v Bratislave sa stále čosi vŕta a opravuje. Roboníci oddychujú a obďaleč stojí skupinka Rómov. Hovoria medzi sebou po maďarsky. Odbilo desať hodín, o tomto čase bývajú ľudia v práci. K Rómom pristúpim s otázkou: „Viete, že existuje nový zákon o používaní jazykov národnostných menšín? Čo to pre vás znamená?“
„My o nijakom novom zákone nevieme.“
„No, hovorí sa v ňom, že na úrade môžete používať svoj materský jazyk,“ usilujem sa vysvetliť im podstatu.
„Ale veď maďarčinu som používal aj doteraz,“ nejde to do hlavy staršiemu Rómovi.
„Áno, ale teraz je to už oficiálne, lebo to schválil parlament,“ dodávam.
„A načo schvaľujú také zákony? Veď sú potrebnejšie veci ako také zákony! Čo je na tom zlé, že rozprávam viacerými jazykmi?“ Samozrejme, nič. Môj rozhovor s Rómami sa ale ešte nekončí. Pýtam sa ich, či sú nezamestnaní, keď tu tak postávajú. Dvaja pokrútia hlavou, že nie, tretí sa sťažuje, že ho nikde do roboty nechcú prijať. „A prečo?“ pýtam sa, zrejme dosť naivne.
„Na to sa choďte spýtať do parlamentu,“ zakričí starší pán prechádzajúci okolo. „Ja som volil SDK, ale už by som to nerobil. Načo toľko sľubovali, keď nič nemôžu splniť? Iba klamú!“ Nuž tak mi treba, keď sa toľko vypytujem.
Zástupca prednostu priznáva, že nezamestnanosť tu patrí k úlohám, ktoré treba naliehavo riešiť. Registrovaný počet ľudí, čo hľadajú prácu, dosahuje okolo 11 000.
„Hlavným problémom okresu je poľnohospodárstvo a poľnohospodárska výroba v nadväznosti na spracovateľský priemysel,“ vysvetľuje. „K tomu sa každoročne na Okresný úrad práce prihlásia absolventi škôl, a tak pomerne veľké percento nezamestnaných tvoria mladí ľudia. Podľa medzištátnej dohody môže v susednom Maďarsku pracovať 400 občanov Slovenska, pretože tam je nedostatok pracovných síl vyučených pre oblasť elektrotechnického priemyslu. Ale potrebujú napríklad aj šičky do závodov.“ Preto sa okres usiluje osloviť a zvýhodňovať miestnych podnikateľov, ale chce dať priestor aj nadnárodným spoločnostiam. S niektorými ešte rokujú, niekde sú dohody o spolupráci už uzavreté.
Pokiaľ ide o Rómov, k tejto menšine sa oficiálne hlási 0,6% obyvateľstva. Avšak mnohí z nich sa zaregistrujú ako príslušníci maďarskej národnosti. Ich počet bude ale podľa všetkého vyšší. Cestou späť som vo vlaku stretla Rómku, ktorá rozprávala iba rómsky a maďarsky, slovenčine rozumela, ale ju neovládala. Aj také prípady sa vyskytujú a niekedy to asi nemajú jednoduché. Už aj preto, lebo so zvyškom Slovenska sa dorozumejú len ťažko.
Sedemnásťročná dievčina, ktorá ani nevedela, že nejaký jazykový zákon vstúpil do platnosti, zdôrazňuje: „Mne nerobí problém rozprávať v Dunajskej Strede po maďarsky, tu mi každý rozumie. Keď idem do Bratislavy, viem, že tam môžem hovoriť iba po slovensky, lebo maďarčine nerozumejú.“
Tak by to malo byť - vzájomná tolerancia nesmie byť v medziľudských a národnostných vzťahoch vzácnosťou. Súhlasím so zhrnutím prínosu nového zákona, ako ho vidí Tibor Juhos: „Táto legislatívna norma predovšetkým legalizuje stav, ktorý už v praxi dávno existuje.“




Még nincs szöveg...



HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona