Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció


Auto-nomosz

Mi az autonómia?

autonómia – görög eredetű szó (auto-nomosz), jelentése önkormányzás. Ön­magukat kormányzó államokat vagy államokon belüli intézményeket, illetve csoportokat szokás e fogalommal jelölni, amelyek jelentős függetlenséget és kezdeményezési szabadságot élveznek. Történelmileg az autonómiáknak szá­mos változata alakult ki. A legjelentősebbek a települési és a területi önkor­mányzatok (község, vármegye), a szakmai önkormányzatok (szakszervezetek, kamarák), a vallási közösségek önkormányzatai (egyházak), valamint az egye­temek és az egyesületek. Napjainkban gyakran használják az autonómiát a személyi szabadság egyik aspektusára vonatkoztatva is. Autonóm egyének azok, akik önállóan választják meg céljaikat, szemben azokkal, akik külső erőktől függenek. Az autonómia iránti igény, illetve az erre való képesség általános emberi sajátosság, de mindenkire más-más mértékben jellemző. Magyar szempontból a határon túli magyarság autonómia törekvése állandó aktuálpolitikai kérdés, aminek azonban egyelőre kevés realitása van. A ma­gyar kisebbségek jogainak biztosítására megoldást jelenthet viszont uniós állampolgárrá válásuk. Az Európai Uniónak ugyan nincs kidolgozott norma­rendszere a kisebbségi autonómiák vonatkozásában, de az Európai Alkot­mány – magyar kezdeményezésre – már az Unió értékei között sorolja fel a kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartását.

forr.: Magyar virt.encikl.



Mi az az autonómia II.

Mi az az autonómia.
Az önigazgatási autonómia nem egy állomáshely az elszakadási
törekvések útvonalán, hanem egy végállomás az emberi jogok
beteljesülése terén. Tehát egy lényeges dolgot, hogy az autonómia
után jön az elszakadás el kell felejteni, s még csak reagálni sem
szabad az effajta nézetekre, mivelhogy ezek a provokatőrök és
a nemzeti nacionalisták fegyvertára, ennek semmi köze
az önkormányzati törekvésekhez, csak a zavartkeltők sántító
hazugsági axiómái.
Innentől kezdve nyugodtan mondjuk ki az önkormányzati
autonómia az egyes régiók egyedüli járható útja az önrendelkezés
és a decentralizáció terén. Ahol lehet létre kell hozni, félelem mentesen
és nagy határozottsággal, nyelvi, hovatartozási és jogi alapon.

Bósza János



Az autonómia fogg.a római időkben

Autonomia

autonomia, önkormányzati jog, mely szerint az állam saját törvényei szerint kormányozhatja magát; tehát politikai függetlenség, amint ezt az Antalcidas-féle béke az európai Görögország minden városára és a szigetekre nézve öt kivételével megállapította. A rómaiak később még a pénzverés jogát is hozzákötötték az a. fogalmához, melynél fogva az állam az uralkodó képe nélkül szabadon verethetett pénzt magának.

D. I.



M.Kusý autonómia

Miroslav Kusy idézet

Autonómia és önkormányzat
Az autonómia fogalma

Az autonómiát, ezt a görög eredetű szót többféle összefüggésben és értelemben használják. A filozófiába Kant vezette be az ember belső erkölcsi szabadsága értelmében, amely saját törvényeket ír elő. Bennünket ezúttal a szó politológiai és államjogi tartalma érdekel, amely szorosan kapcsolódik a filozófiai tartalomhoz, de nem azonos vele.

A szakirodalom értelmezése szerint ez a fogalom nem jelenti az állam területe egy részének leválasztását, elszakítását. Az autonómiát azonban a szlovákok időnként sajátságosan értelmezik. Több olyan fogalmat is találunk, amelyeknek megvan a maguk különös, szlovák színezete, de ebből korántsem következik, hogy deformált alakjukban is akceptálnunk kellene őket. Ellenkezőleg: vissza kell adnunk valódi jelentésüket.

Az autonómia mindenekelőtt önigazgatást, önkormányzatot jelent. Közigazgatási szempontból a helyi önkormányzat képezi a legalapvetőbb alkotóelemét. Bizonyára egyetérthetünk Sartorival abban, hogy a helyi autonómia ellentéte a centralizáció... a helyi autonómiák a központi hatalommal szembeni bizalmatlanság szülöttei, s ily módon a centralizált állammal szembenálló szabadság kifejezői.

Elsősorban valamely község, városrész vagy város önigazgatásáról van szó. A formát a területi önkormányzat jelenti. Bizonyos körülhatárolt területen valósul meg, melynek lakossága az egész térség igazgatásának különböző, alapvető fontosságú kérdéseit maga oldja meg. Ezáltal különbözik az önigazgatás egyéb formáitól, például a kulturálistól és az iskolaügyitől, amelyek csak bizonyos specifikus tevékenységi területeket érintenek, vagy az intézményitől, amelynél például egy egyetem önigazgatásáról van szó, s végül az etnikaitól, amely a többségi etnikumot egy adott területen döntő tényezővé teszi.

Kovács László fordítása 1996




Orbán Balázs
Mi az autonómia?
Kiadja a:
Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Demokrata Magyar Ifjak Szövetsége (DMISZ)
Felelős kiadók:
Kovács Péter és Borboly Csaba
Szerkesztette:
Olti Ágoston
Nyomda:
Exodus Kft, Csíkszereda
Készült 400 példányban, A5 méretben
Ingyenes kiadvány. (Se distribuie gratuit.)
ISBN:
© - Semmilyen szerzői jog nincs fenntartva!
Felhasználás esetén egyedül a forrás kiemelt megjelölését kérjük.
Page 2
Orbán Balázs
Mi az autonómia?

Lektorálták: Bakk Miklós, dr. Bodó Barna
Tartalom



Bevezető
Autonómia. Egy fogalom, mely a közép-kelet-európai rendszerváltá-
sokat követően eltelt közel másfél évtized folyamán térségünk államaiban a
kisebbségi jogkövetelések egyik sarkalatos pontjává vált. Ezen autonómia
törekvések azonban nem új keletűek, Közép-Kelet-Európa a kisebbségi
autonómia számos megvalósulási formájával találkozott már történelme
során.
A ’89 utáni időszakban térségünkben az autonómia kérdésköre a
politikai diskurzus illetve nyilvánosság egyik meghatározó tényezőjévé vált.
Míg kisebbségi oldalról gyakran mitizálják, a többségi politikai elit tagjai
szinte kivétel nélkül diabolizálják a kisebbségi autonómiát, szeparációt,
szegregációt látva megtestesülni általa. Az autonómiáról kezdeményezett,
többség-kisebbség közötti nyitott, valós párbeszéd Európa ezen féltekének
számos államban mindezidáig elmaradt.
Mi tulajdonképpen az autonómia? Miként vázolható lényege a nem-
zeti kisebbségek vonatkozásában? Ezen kérdések megválaszolására törek-
szünk jelen munka keretében. Az autonómia fogalmának megvilágítását kö-
vetően kitérünk arra, hogy miért igénylik a kisebbségek az autonómiát, majd
részletesen bemutatjuk a kisebbségi autonómia egyes formáit. Írásunk má-
sodik felében rövid betekintést nyújtunk az autonómia és nemzetközi jog
viszonyába, ezt követően pedig néhány, a kisebbségi autonómiák kiépülé-
sének folyamatában figyelmet érdemlő szempontot tekintünk át, melyek
megalapozhatják ezen kisebbségvédelmi intézményrendszer
sikeres
működését. Reméljük, hogy jelen rövid áttekintő megfelelő támpontot nyújt
a kisebbségi autonómia kérdéskörében való eligazodáshoz.
Az autonómia fogalma
Az autonómia szó etimológiai szempontból a görög „autos” (ön) és
„nomos” (törvény) szavakból tevődik össze, és önálló döntés, saját törvény-
kezést, önállóságot, függetlenséget jelent. Napjaink Európájában többféle
autonómiáról beszélünk a kisebbségek vonatkozásában, így az etnikai,
helyi, területi, pénzügyi, közigazgatási autonómiáról. Az autonómia fogalmá-
val kapcsolatosan felmerülő problémák között meghatározó jelentőségű,
hogy nem rendelkezik egy pontos definícióval. Meghatározása nehézségek-
be ütközik, ugyanis több más fogalommal interferál, így a szuverenitással, a
kollektív jogokkal, az önrendelkezéssel, a nemzeti kisebbséggel, melyek
nem teljesen világosan körülhatárolt fogalmak, definiálásuk körül számos
vita folyik. Bár számos állam alkotmánya valamint törvényei kitérnek az
autonómiára, a nemzetközi jogban a mai napig nem nyert meghatározást.
Ennek ellenére az autonómia fogalma, mint döntési és adminisztratív jog-
körök egy meghatározott csoportra történő átruházása, e csoportok fennma-
radása és kulturális reprodukciója érdekében, régi hagyományokkal rendel-
kezik az európai politikai és jogi kultúrában.
Az autonómia nem szükségszerűen kapcsolódik a nemzeti és etnikai
kisebbségek kérdésköréhez. A kisebbségekre jellemző autonómiaformáktól
meg kell különböztetnünk a helyi közigazgatási autonómiát, a helyi önkor-
mányzatot, vagy egyszerűen a közigazgatási autonómiát. A közigazgatási
autonómia feltételezi a szervezkedési (a helyi közigazgatási szervek tagjai-
nak szabad megválasztása), funkcionális (a helyi szervek kompetenciája
minden, a helyi közösséget érintő ügyre kiterjed) valamint gazdasági sza-
badság megvalósulását. Autonómia alatt általánosan véve a helyi autonó-
miát értjük, mely egy demokratikus jogállam esetében egyrészt az állami
hatalom decentralizációját jelenti, másrészt a központi hatalom bizonyos
részeinek átruházását a helyi közigazgatási egységekre olyan feladatok
megoldására, melyek helyi jellegűek és helyileg rendezhetőek a legmegfele-
lőbben. Ennek értelmében az autonómia szoros kapcsolatban áll a szubszi-
diaritás fogalmával, miszerint a jogosítványokat a lehető legközelebbi szintre
kell levinni ahhoz a közösséghez, amelyekre a döntések vonatkoznak. Való-
jában, az autonómia „klasszikus” formája eltérő kontextusokban jelenik meg,
mint amilyen a városok és falvak helyi autonómiája, vagy a különböző testü-
leti autonómiák, mint például az egyetemi autonómia.
A kisebbségi jogok vonatkozásában az autonómia intézménye egyike
a lehetséges megoldásoknak, azoknak a jogi eszközöknek, melyek a ki-
sebbségi csoportok fennmaradását és boldogulását hivatottak szolgálni. A
kisebbségi autonómia sokkal szélesebb körû jogosítványokat feltételez, mint
a fentiekben vázolt közigazgatási autonómia.
Amennyiben a kisebbségi jogok különféle megnyilvánulási formáinak
rangsorolását célozzuk meg az alapvető jogoktól az átfogó jogosítványok
irányába, úgy a kisebbségi jogok hierarchiájának alsó szintjén a diszkriminá-
ció tilalmának, valamint az egyenlőségnek az elve áll. A következő fokozat a
különleges jogok kategóriája, azon jogoké, melyek a kisebbségi csoporthoz
tartozó személy különbözőségét is figyelembe veszik. Ezen jogok biztosítá-
sa egyéni vagy kollektív szinten történhet. Amennyiben ezen kisebbségi jo-
gok az önkormányzás egy bizonyos szintjét biztosítják, az autonómia letéte-
ményesévé válnak. Az autonómia a kisebbségi jogok hierarchiájának felső
szintjén foglal helyet, és a kisebbség számára az állam keretében elérhető
legmagasabb státust jelenti. A kisebbségi autonómia lényege az önkor-
mányzás, általában kulturális, gazdasági valamint társadalmi ügyekre terjed
ki, ugyanakkor egyes esetekben korlátozott nemzetközi jogosítványokat is
magába foglalhat. Ha egy közösség saját ügyeiben autonóm módon kíván
eljárni, ezen ügyek intézése céljából sajátos, közhatalmi jogosítványokkal
ellátott intézményt, az autonóm közösség önkormányzatát hozza létre. A kö-
zösség voltaképpen önkormányzata révén válik autonómmá, illetve az ön-
kormányzat megléte minimális elvárás, szükséges feltétele az
autonómiának.
Az egyes szerzők gyakran hasonló módon igyekeznek az autonómiát
meghatározni. Kjell-Åke Nordquist definíciója nem csupán a kisebbségi
csoportok területi autonómiájára alkalmazható: „az autonómia olyan terület,
amely az önkormányzás egy magasabb fokával rendelkezik, mint bármely
más, hozzá hasonlítható területe az államnak”. A kisebbségi csoportokat
szolgáló autonómiát Ruth Lapidoth úgy határozza meg, mint “egy olyan
intézményes keret, mely célja egy, az állam többségi lakosságától külön-
böző, de egy adott régión belül többségben lévő csoport számára azon
eszközök biztosítása, melyek által ki tudja fejezni saját identitását”. A
Gerencsér-Juhász szerzőpáros tágabb megfogalmazásában az autonómia
„olyan kisebbségvédelmi intézmény, amely az egyes államokban az autonó-
miához tartozó (faji, etnikai) embercsoport, nyelvcsoport, vallási csoport, kul-
turális csoport vagy terület érdekeit hivatott védeni”. Buza László
meghatározása értelmében az autonómia olyan kisebbségi intézményrend-
szer, mely „pozitív rendelkezésekkel biztosítja a speciális kisebbségi
érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom legalábbis bizonyos
ügyeket illetőleg a kisebbséghez tartozók felett elkülönítve, az ő intenciójuk
szerint, esetleg az ő közreműködésükkel vagy éppen őáltaluk gyakoroltatik".
Kovács Péter a következőképpen definiálja ezen jogi intézményt:
„Autonómia az illető közösségnek valamilyen – az általa lakott terület
egészéhez, esetleg egy részéhez kötődő, vagy pedig a közösséghez tartozó
s az identitást felvállaló összes individuumot átfogó – érdekképviseleti és
adott esetben akár bizonyos igazgatási jogosítványokkal bíró
intézménykomplexumokkal történő felruházása." Asbjorn Eide az
önkormányzatiságra a „self-government" és a „home rule" kifejezéseket
használja, értve ezen a különböző autonómia megállapodásokat kisebbség
és állam között, amelyeket a belső területi átrendezés speciális formájának
tekint, mint ami „lehetővé teszi a kompakt módon települt kisebbségnek,
hogy a tagjait érintő politikai, kulturális és gazdasági döntésekre nagyobb
befolyást gyakoroljanak. Ez azonban nem anynyira azt jelenti, hogy az
etnikai csoportok »saját« állami kormányokkal rendezzenek, hanem inkább
azt, hogy a hatalmi intézmények és állami szolgáltatások kerüljenek
közelebb hozzájuk.” H-J. Heintze értelmezésében pedig „az autonómia egy
eltérő identitással rendelkező csoportnak bizonyos fokig terjedő
önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás elvének
kiteljesítése. (…) A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését egy
megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam
bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új
állam létrehozatala nélkül.”
Az autonómia lényegét megvilágítani kívánó, fentebb idézett definíci-
ók jól tükrözik ezen megfogalmazások legfontosabb közös elemét: a hatalom-
megosztást, mely révén a kisebbség megosztott vagy teljes körű
döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására.
A kisebbségi autonómia ezen fontos jellemvonására hívja fel a figyelmet
Lapidoth, amikor a hatalom megosztásának a következő szempontjait
nevesíti: az állam központi hatóságainak fenntartott hatalom, az autonóm
egységre átruházott hatalom, párhuzamosan gyakorolt hatalom valamint
közösen gyakorolt hatalom.
A fentiekkel összhangban, a kisebbségi autonómia megvalósulásáról
a modern korban akkor beszélhetünk, amikor az állam közhatalmi jogosítvá-
nyokat ruház át a kisebbség tagjai által demokratikus úton megválasztott
szervezetekre. A kisebbségek autonómiája, az identitás megőrzésének cél-
jából kiindulva, a következő jogok érvényesülését feltételezi, anélkül, hogy
azonos lenne ezekkel: az anyanyelvhasználat joga a magánéletben, okta-
tásban, az igazságszolgáltatásban és közigazgatásban; a saját oktatási
rendszer kialakításának jogát; a köztisztségviselethez és közszolgáltatások-
hoz való jogot; a hazához való jogot; a természeti kincsekkel való szabad
rendelkezést és a helyi politikai képviselethez való jogot.
A kisebbségi autonómia kapcsán gyakran felmerül az önrendelkezés,
kollektív jogok, valamint szuverenitás kérdésköre. Bonyolult, összetett fogal-
mak ezek, csak néhány vonatkozásukat tárgyaljuk itt.
A mai nemzetközi jogi és politikai szakirodalomban, gyakran ellenté-
tes politikai érdekektől és ideológiai értékektől befolyásoltan, sokféle nézet
uralkodik az önrendelkezési jog lényegéről, formáiról, fokozatairól. Az önren-
delkezés legelsősorban arra vonatkozik, hogy a népek szabadon dönthetnek
politikai státusukról, ez tágabb értelemben magában foglalhatja a politikai
rendszer szabad megválasztását, továbbá egy önálló állam létrehozásának
jogát. Az önrendelkezési jog különböző, egymást kiegészítő vagy épp egy-
másnak ellentmondó értelmezései egyformán jelen vannak a nemzetközi
politikai gyakorlatban. A jogi szakirodalom nem zárja ki, hogy az önrendelke-
zés jogát etnikai csoportok is gyakorolják. Egy, főként a nemzetiségek
szemszögét képviselő nézet szerint az önrendelkezési jog értelmezési lehe-
tőségei sorában foglal helyet a belső, etnopolitikai önrendelkezési jog, mely
egy kisebbségben élő nemzetiségi csoport önkormányzati joga, hogy az
adott állam keretében maga irányítsa ügyeit. Anélkül, hogy kitérnénk a foga-
lom további jelentéstartalmának részletes elemzésére, elmondhatjuk: a
belső önrendelkezés (internal self-determination) számos autonómiatörek-
vés alapelvévé vált, mint az államon belüli politikai folyamatokban illetve
döntéshozatalban való részvételhez való jog. Ez a saját politikai rendszernek
és fejlődésnek az illető állam keretében történő szabad megválasztását
jelenti.
Ami az autonómia és kollektív jogok – mint egy adott csoportot megil-
lető jogok, - viszonyát illeti, idézzük Kovács Péter idevágó gondolatát: „…a
kollektív jogok jelenthetik az autonómia alapját, de egyáltalán nem biztos,
hogy a kollektív kisebbségi jogok akár belső, akár nemzetközi jogi elismeré-
se szükségképpeni logikai következményként vezetne az autonómia létesí-
tésére. Autonómia ott is létezhet (és létezik is), ahol kollektív jogokat nem,
csak valaminemű kollektív megközelítést ismertek el. Sőt, éppen az az iga-
zán figyelemre méltó, hogy autonómiát az emberi jogok kérdéskörétől elsza-
kadva, egyszerű alkotmányjogi-közigazgatási megfontolások alapján is lehet
létesíteni.”
A szuverenitás és az autonómia kapcsolatát vizsgálva kijelenthetjük,
hogy a szuverenitás klasszikus értelmezése — mely szerint az államiság
legfőbb jellemzője a teljes és oszthatatlan államhatalom — az utóbbi időben
fellazult. A fogalom relativitása a nemzetközi rendszer változásával nyilván-
valóvá vált. Így a távolság az autonómia és a szuverenitás fogalmai között
egyre csökkent. A szuverenitást ma több tényező korlátozza, és ezt a tényt
a nemzetközi jog megerősíti. A globalizáció, az államok nemzetközi kötele-
zettség-vállalásai, a hadviselés jogának szigorú korlátok közé szorítása, az
emberi és kisebbségi jogok érvényesítése számos, az államnak a szuvereni-
tásából levezetett abszolút jogát érvényteleníti. Ma már egyes államok alkot-
mányai lehetővé teszik a szuverenitás korlátozását is, ha a nemzetközi
együttműködés azt megkívánja. A különböző szintű autonómiakoncepciók,
melyek a korlátozott (vagy belső) önrendelkezés fogalmán alapulhatnak,
egyfelől nem veszélyeztetik az államok szuverenitását és területi integritá-
sát, másfelől viszonylag kielégítő módon rendezik az érintett etnikai csopor-
tok követeléseit. A hatalommegosztáson és az átruházott hatáskörökön ala-
puló önkormányzatiság etnikai alapú megvalósítása nem korlátozza jobban
egy állam szuverenitását, mint adott esetben ugyanezen állam területi közi-
gazgatási egységeinek önkormányzatisága vagy az államban tevékenykedő
egyházak intézményi autonómiája. Az autonómia révén megjelenő hatalom-
megosztás esetén mind a központi szervek, mind az autonóm egység a szu-
verenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy az állam eltűnne vagy
szétesne.
Az autonómia fogalmához kapcsolódóan az alábbiakban még röviden
kitérünk a kisebbségvédelem intézményesülése, illetve ennek keretében a
kisebbségi autonómiák kiépülése esetében megnyilvánuló három megköze-
lítésre.
A nemzetközi valamint a belső jogban a kisebbségi autonómia létre-
jötte három, egymástól eltérő megközelítést tükröz, ezek: (1) az emberi jogi
perspektíva; (2) az önrendelkezés jogán alapuló megközelítés és (3) a szub-
szidiaritás perspektívája. Az emberi jogi megközelítés, mely a legszélesebb
körben elfogadott elv, a nemzeti, etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbségek
esetében az általánosan elismert emberi jogok keretében, azok részeként
biztosítja a kisebbségi jogokat. Az önrendelkezés jogán alapuló megközelí-
tés keretében kifejlesztett belső (vagy korlátozott) önrendelkezés elve (mely
elv lényegét az előzőekben vázoltuk) képezi az autonómia kiépülésének
második perspektíváját. A harmadik, a szubszidiaritás elvét követő megkö-
zelítés a demokratikus keretek megteremtésének fontosságát hangsúlyozza
a kisebbségvédelem vonatkozásában: egy működő demokráciában a helyi
és regionális hatóságok széleskörű jogosítványokkal rendelkeznek a helyi
vagy regionális szintű döntések meghozatalában. Az egyes, működő kisebb-
ségi autonómia elrendeződések körében mindhárom megközelítés
megtalálható.

Miért törekednek a kisebbségek az
autonómiára?
Napjainkban, különösképpen Közép- és Kelet-Európában a nemzeti
vagy etnikai kisebbségek közösségi jogainak biztosítása az egyik legtöbb
politikai és jogi vitát kiváltó kérdés. A kisebbségek közösségi jellegének és
közösségi jogainak elismerése a régió legtöbb országában a többségi társa-
dalom és politikai elit számára politikailag elfogadhatatlan, az állam területi
épségére és szuverenitásának sérthetetlenségére hivatkozva az ilyen jelle-
gű követeléseket már gyakran megfogalmazásuk előtt igyekeznek kiiktatni a
politikai napirend legitim témái közül. Ennek ellenére a kisebbségi csoportok
identitásuk megőrzéséhez szükséges politikai szereplőkként való elismeré-
se, továbbá a különböző szintű és rendszerű önkormányzati struktúrák felál-
lítása a kisebbség és többség közötti feszültségek enyhítésére, a kisebbségi
jogok szavatolására alkalmas eszköz lehet.
Miért tekintik a nemzeti kisebbségek az autonómiát közösségi jogaik
megfelelő biztosítékaként? A kérdés megválaszolásának kiindulópontjaként
meg kell jegyeznünk, hogy a döntéshozatali folyamatok állampolgárok általi
befolyásolása a demokratikus-pluralista politikai rendszereken belül központi
kérdésként jelenik meg. A huszonegyedik század küszöbén az egyének
politikai, szociális valamint kulturális jogai Európa demokratikus államaiban
nagyrészt garantáltak és érvényesülnek, függetlenül nemzetállami vagy
föderális berendezkedéstől.

A kérdés sokkal bonyolultabb formában jelentkezik azokban az orszá-
gokban, ahol egy vagy több, a többségi nemzettől különböző etnikai csoport
él: nemzeti, nyelvi, vallási vagy etnikai kisebbségek. Európában megközelí-
tőleg kétszer annyi nép él, mint ahány állam létezik. Az európai államok
többsége nemzetállamként alakult meg annak ellenére, hogy etnikailag nem
homogének, hanem gyakorlatilag többnemzetiségűek, és a nemzetiségek
aránya a néhány százaléktól az 50%-ig (pl. Lettország) változik. Egy demok-
ratikus rendszer önmagában nem nyújt automatikusan megoldást ezen ki-
sebbségek problémáira. A demokrácia a többség döntésének a kisebbség
általi elfogadását jelenti. Viszont a „győztes mindent visz” modell nem lehet
a megfelelő paradigma a nemzeti kisebbségekkel rendelkező társadalmak
számára. A nemzeti kisebbségek által önként elfogadott többségi döntés a
közös sors erőteljes érzetét feltételezi, mely hiányozhat ott, ahol az állam
szerkezete erőteljesen etnicizált, azon államokban, hol különböző, sok eset-
ben nagy lélekszámú kisebbségi csoportok élnek. Ez utóbbi esetekben a
konfrontáció nagy valószínűséggel az etnikai törésvonalak mentén jelent-
kezik: az elmúlt évek eseményei is bizonyították, hogy a szembenálló felek
számára elfogadható megoldás megtalálása egyre sürgetőbb feladat.
Kiindulva a demokrácia alapelvéből, a mindenkori többség előnyben
részesítettségéből, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségvédelem érvényesü-
lése érdekében széles körű, az emberi jogok és a demokratikus jogállami-
ság keretei közötti, pozitívan megkülönböztető intézkedések meghozatalára
van szükség, mely intézkedések célja nem többletjogok biztosítása, hanem
az adott kisebbséghez tartozó személyeket megillető, a többségi lakossággal
azonos jogok érvényesülésének szavatolása. Mindenekelőtt azt kell
szem előtt tartani, hogy a nemzeti kisebbség és többség közötti formálisan
egyenlő bánásmód önmagában nem elég arra, hogy feloldja a
demokráciából és az emberi jogokból eredő diszkrimináció dilemmáját. Az
emberi jogok és alapvető szabadságok gyakorlásakor a többség és a
kisebbség két olyan kategória, amely különböző előfeltételek függvénye.
Ezért a nemzeti kisebbségek pusztán formálisan egyenlő bánásmódja nem
elégséges, ugyanis ha különböző helyzeteket hasonló módon kezelnek, az
valószínűleg valós diszkriminációt eredményez. Szükség van tehát a jogok
valódi egyenlőségére, ezért kell a kisebbségvédelemnek a demokratikus
rendszer okozta hátrányokat kompenzálnia mind az egyéni, mind a
csoportjogok szintjén.
A kisebbségek tényleges képviselete az egyes döntéshozatali szinte-
ken, az erős, kisebbségi képviseletet is magába foglaló önkormányzás, a
speciális kisebbségi önkormányzat, vagy az állam intézményrendszerén
belüli hatalommegosztás hozzájárulhat a demokratikus, többnemzetiségű
államok hiányosságainak orvoslásához. A kisebbségi önkormányzat ebben
a kontextusban az alapvető kisebbségi jogok biztosításától a tényleges auto-
nómia kiépüléséig terjedhet. A kisebbségi önkormányzásra úgy kell tekin-
teni, mint olyan intézményre, mely gyakorlati megoldást kínál bizonyos hely-
zetekben, akkor, amikor a hagyományos konstrukciók nem nyújtanak meg-
felelő probléma-rendezési kereteket. Az önkormányzás intézményi keretei
rugalmasak, a társadalmi és jogi viszonyok széles skálájához igazíthatóak,
így eltérő politikai kontextusok – föderalizmus, konszociáció, devolúció vagy
decentralizáció − közepette is megteremthetik a kisebbségek számára
jogaik gyakorlásának feltételeit.
A kisebbségek jelentős része tehát azért igényli a kisebbségi autonó-
mia valamely formáját, mivel ezáltal biztosítottnak látja, hogy nem születik
akarata ellenére kedvezőtlen döntés. Az állam a kisebbségi identitás
megóvását, fejlesztését kisebbségi autonómia nélkül is biztosíthatja, de a ki-
sebbségek tapasztalata azt mutatja, hogy a nemzetállam a legjobb akarat
mellett sem tud kellő figyelmet fordítani speciális érdekeikre. A különféle
autonómia-elrendezések sok esetben egy kompromisszumot jelenthetnek az
egyik fél követelései és a másik fél kezdeti álláspontja között. Az állam intéz-
ményrendszeréhez kapcsolódva, az egyes autonómia-elrendezések előse-
gítik a kisebbségek hatékony védelmét, megteremtve a megfelelő közjogi
kereteket a kisebbségek részvételére az őket érintő döntések
meghozatalában.
Megállapítható tehát, hogy az autonómia egy intézményes keret. A
kisebbségi autonómia ugyanakkor eszköz is. Meghatározó eszköz, amelyet
annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a kisebbségi
csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszeren belül leképezzék a lakos-
ság sokféleségét, ugyanakkor pedig megőrizzék az állam területi integritá-
sát. Az autonómia, az önkormányzatiság azért is tűnik politikailag kedvező-
nek, mivel a kisebbségeket érintő ügyek saját hatáskörben történő intézése
révén a kisebbség biztosítékot kap arra, hogy akarata ellenére nem születik
döntés, tehát vagy önmaga dönt, vagy pedig megkerülhetetlenül hozzájárul
ahhoz a döntéshez, amelyet az az állam hoz, ahol számbelileg alulmarad a
domináns helyzetben levő etnikummal szemben. Ha a kisebbség rendelke-
zik ezzel a lehetőséggel, melynek egyrészt a központi költségvetésen, más-
részt a saját erőforrásokon nyugvó anyagi vetületei szintén jelentősek, akkor
biztonságban lehet az identitása, nyelvi, kulturális sajátosságainak megma-
radása felől. Ebben az értelemben döntő a kisebbségi érdekérvényesítést
biztosító intézményrendszer léte, működképessége, valamint ennek anyagi
potenciálja, a szükséges erőforrások megléte. Ehhez képest a konkrét meg-
valósítási forma, a területi vagy személyi elvû autonómia, Kovács Péter sza-
vai szerint másodlagos, csak puszta „stílusgyakorlat", ami igazán fontos, az
a világos hatáskörmegosztás.

A kisebbségi autonómia formái
A kisebbségi autonómia különböző típusait illetően a szakirodalom
több formát is megkülönböztet. Az autonómia egyes formáinak osztályozási
kritériumául szolgál, hogy milyen szinten és milyen jogi formában szentesí-
tették, milyen területekre terjed ki, valamint, hogy kik az alanyai. Ennek meg-
felelően az autonómiát mind a belső, mind a külső vagy nemzetközi jog lét-
rehozhatja. A belső jog alkotta autonómia jellegzetessége, hogy adott állam
jogalkotója hozza létre az autonómiát (például Grönland és Korzika területi
autonómiája, vagy a skandináviai lappok személyi autonómiája). Ez történ-
het alkotmány, törvény, statútum kidolgozásával vagy ezek kombinációja ré-
vén, esetleg a szokásjog alapján. A külső, avagy nemzetközi jog alapján lét-
rehozott autonómiák alapulhatnak kétoldalú szerződésen, (például Dél-Tirol
és Åland-szigete), egyoldalú nemzetközi jogi aktuson (például a Nemzetek
Szövetségek idején Albánia és Irak), a nemzetközi jogközösség döntése
alapján, a rend és a béke érdekében (például az iraki kurd lakosság védel-
me, vagy a délszláv államban a biztonsági övezetek).
Az autonómia, alanyát illetően, vagy egy adott területhez vagy a
kisebbség egyes tagjaihoz kapcsolódhat. Előbbi esetben területi, utóbbiban
pedig perszonális (személyi elvű) autonómiáról beszélünk. Ezen két forma
egymástól eltérő esetben valósul meg, tekintettel a kisebbség területi
elhelyezkedésére: területi autonómia hozható létre ott, ahol a kisebbség
többségben van egy adott területen, perszonális autonómia pedig akkor, ha
a kisebbség szétszórtan él.

A legösszetettebb és legszélesebb típusú autonómiaformát azok a
kisebbségek igénylik és használják, amelyek egy adott térségben tömbben
élnek. A területi autonómia egy állam bizonyos területének az ezen a
területen többségben élő kisebbséghez tartozók által megvalósított, önkor-
mányzása, önrendelkezése a közigazgatási, oktatási és kulturális, vallási
kérdésekben a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességei-
nek az adott területen való gyakorlása által. Székely István megfogalmazá-
sában a területi autonómia olyan jogosítványok rendszere, mely egy adott
területi egységhez csatolva biztosítja a terület polgárainak néhány, számuk-
ra kiemelt kérdésben történő döntési jogát. A kisebbségnek nagyobb befo-
lyása van az illető területre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális dön-
téshozatalban. Amint megnevezése is tükrözi, a területi autonómia esetében
egy adott, kisebbség által lakott terület különleges jogállással van felru-
házva, azaz egy földrajzi értelemben behatárolt területen élő kisebbség él-
vez bizonyos jogokat. A különleges jogállást az alkotmány, törvény vagy sta-
tútum biztosíthatja. Az autonóm terület behatárolása történhet az állam
általános adminisztratív struktúráján belül. Ennek megfelelően a területi
autonómia alanyaivá válhatnak egyes helyhatósági entitások (például a
Moldáviai Gagauz területi autonómia), régiók illetve provinciák (például Dél-
Tirol), vagy egy föderális berendezkedés területi alkotóelemei. Így a területi
autonómia intézményén belül megkülönböztethetjük a helyi területi autonó-
miát, amellyel egy kis térségben élő kisebbség ön-adminisztrálása valósul
meg. Esetében, az adott kisebbség helyi többsége révén, a helyi önkor-
mányzat egybeesik a közigazgatási autonómiával. Ez a közigazgatási auto-
nómia, a létező helyhatóság jogkörének bővítésével különleges státust is
eredményezhet, mely megalapozhatja a különleges státusú kisebbségi
önkormányzat létrejöttét (ezt a típusú autonómiát fogalmazza meg Csapó
József A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma című dokumen-
tuma). A helyi területi autonómia esetében az autonómia egy alacsonyabb
fokával szembesülünk a területi autonómia más elrendeződéseihez viszo-
nyítva: fő célja a demokratikus elvek teljes mértékű érvényesítése a helyi kö-
zösség tagjainak a közéletben való részvétele által, a helyi autonómia jogkö-
reinek a gyakorlása a központi hatalom által hozott törvények és annak felü-
gyelete alatt történik. A regionális területi autonómia az ország közigazgatási
egységeiként fennálló tartományok illetve régiók autonóm hatáskörökkel
történő felruházása mellett, a különleges státusú, összetettebb hatáskörű
helyi önkormányzatok társulása révén is létrejöhet, amennyiben az állam ezt
közjogilag is elismeri. (Ilyen autonómiaformát fogalmazott meg az RMDSZ
1993-as kisebbségi törvénytervezete. Szintén a regionális területi autonómia
kiépülését célozza meg a 2003 őszén az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
felkérésére, szakértők által kidolgozott Autonómia-csomagterv, valamint a
2004 januárjában, Csapó József tervezete alapján, a Székely Nemzeti
Tanács által elfogadott Székelyföld autonómiastatútuma, mely utóbbiak az
RMDSZ tervezetével ellentétben a statútumokban rögzítik azon területet,
ahol Székelyföld autonóm régió létrejön.)
Több példája van az állam területi-adminisztratív beosztásától eltérő
módon létrejött autonómiának: ebbe a csoportba tartoznak − többek között −
az Åland-szigetek, a Feröer-szigetek, Korzika, Skócia vagy Wales. Minde-
zen területi autonómiák olyan politikai entitások, amelyek nem illeszkednek
az ország általános közigazgatási rendszerébe, de egy speciális jogi rezsim
alatti egységet képeznek, különleges státusú területi autonómiák. Területi
autonómia létrehozása lehetséges továbbá az állam többi részétől elkülönít-
ve is. Klasszikus példája ennek a Szerb Köztársaság keretében felállított
vajdasági vagy koszovói autonómiák. Ugyanakkor a területi autonómia egy
speciális formája érvényesíthető a multietnikus régiókban. Egy régió − amely
több etnikai közösség lakhelye − nem rendelkezik egy adott kisebbség helyi
többségével, de különleges multietnikus igazgatási rendszerrel ruházható fel
saját területi autonómiájának igazgatásához. Ez az elrendezés legitim képvi-
seletet nyújthat az összes érintett kisebbségnek. Napjainkban erre szemléle-
tes példa Brüsszel státusa. Az egyes területi autonómia-elrendeződések
keretében a szakirodalom kitér az úgynevezett megosztott (shared) autonó-
mia típusára, mely a megosztott terület fogalmára alapoz. Esetében egy
nagy létszámú kisebbségi csoport valamint a többségi lakosság oly módon
él együtt egy adott területen, hogy egymástól való elhatárolásuk lehetetlen,
a személyi elvű autonómia pedig ugyanakkor elégtelen az egyes csoportok
szükségleteinek, jogainak kielégítésére. Ezen elrendeződésben a politikai
életben, a törvényhozásban valamint a végrehajtó hatalomban való arányos
részvételi jog mindkét csoport számára szavatolt.
Amint neve is tükrözi, a területi autonómia behatárolása a terület, nem
pedig a lakosság szempontjából történik. Ezért a ki tartozik a kisebbséghez
kérdés nem merül fel. A terület behatárolásánál azt kell mindenekelőtt figye-
lembe venni, hogy ez garantálja a többséget az illető területen belül a
kisebbség számára, továbbá annyi, az illető kisebbséghez tartozó személyt
foglaljon magába, amennyi csak lehetséges. A kisebbségi területi autonómia
esetében tehát két alapvető feltételnek kell teljesülnie: a kisebbségnek lehe-
tőleg egy zárt területen kell laknia, és az adott vidéken a lakosság többségét
kell képeznie. Viszont lehetetlen a területi autonómia olymódú körülhatárolá-
sa, hogy az az adott kisebbség minden tagját magába foglalja, a többég tag-
jai közül azonban egyet se. Ennek következtében a területi autonómiának
mindig lesznek a többséghez, esetleg egy harmadik kisebbségi csoporthoz
tartozó tagjai, akik esetében a kisebbségi jogok egy nem-területi alapú
szerveződés keretében biztosíthatóak, ugyanakkor az illető kisebbségnek
lesznek olyan tagjai, kik a területi autonómia határain kívül maradnak.
A területi autonómia-alakzatok olyan különleges jogállású területeken
működhetnek, amelyeken egy országos viszonylatban kisebbséget alkotó
etnokulturális közösség helyi többséget alkot, mely többség fejlett intéz-
ményhálózati és önkormányzati hagyományokkal rendelkezik, és amely bel-
ső konszenzus alapján igényli az autonómiát. A területi elv alapján szerve-
ződő autonómia által biztosított jogkörök gyakorlásának garanciáját az illető
különleges jogállású területen való lakás biztosítja. Ami a területi autonómia
megteremtését illeti, minden helyzet más-más kivitelezést igényel. Vannak
azonban létfontosságú elemei ennek a fajta önigazgatásnak. A különleges
státus általában a következőket foglalja magába: (1) az autonóm hatáskörök
definícióját; (2) az illető területen használatos nyelv(ek) státusát; (3) a helyi
többség oktatási és kulturális szükségleteit kiszolgáló intézményhálózat mű-
ködési elveit; (4) az önkormányzat törvényhozási, adminisztratív és politikai
struktúráit; (5) a pénzügyi autonómia kereteit; (6) a felügyelet nemzetközi
(két- vagy többoldalú) mechanizmusát; (7) a pozitív diszkrimináció intézke-
déseit azokra az állampolgárokra nézvést, akik az országos többségi kultúra
tagjaiként helyi kisebbséget alkotnak. A területi autonómia jogosítványai né-
hány, a kisebbség szempontjából releváns igazgatási funkciótól a szerte-
ágazó, az állami funkciók összességét magába foglaló hatáskörökig terjed-
hetnek. Ez azt jelenti, hogy az autonóm terület a törvényhozó, a végrehajtó
és a bírói hatalom tekintetében egyaránt megteremtheti a maga külön jogál-
lását. A külügyeket, a biztonságpolitikát valamint bíráskodást azonban álta-
lában fenntartják a központi kormányzat számára. Mindazonáltal, egyes
esetekben az autonóm hatóság számára megengedett a nemzetközi egyez-
ményekben való részvétel, valamint hogy a központi kormány engedélyével
nemzetközi szervezetek tagjaivá váljanak. Így az Åland-szigetek, Grönland
vagy a Feröer-szigetek jó példái a nemzetközi ügyekben való korlátozott
függetlenségnek. Egyes esetekben a különleges jogállású területek hatáskö-
rébe tartozik a bevándorlási politikák ellenőrzése is, nemcsak idegen orszá-
gok állampolgárainak vonatkozásában, hanem az illető állam más régiókból
származó polgárainak az adott területen való letelepedésére nézve is. Ez a
hatáskör értelemszerűen arra szolgál, hogy az illető kisebbség biztosíthassa
viszonylagos többségi helyzetének fenntartását. Minden egyes, az autonóm
terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfe-
lelő pénzügyi rezsim kiépülésével. Ez utóbbi értelmében az autonóm terület-
nek jogában állhat adók kivetése, ugyanakkor alkotmányos garanciák fektet-
hetők le a központi költségvetésből a területi autonómiát megillető
pénzösszegek biztosítására.
A területi autonómia esetében az autonómia-jogok alanya az adott
területi közösség, ennek önkormányzati jogosítványait egy közjogi testület,
reprezentatív szerv gyakorolja, melynek feladatköre a fontos döntések meg-
hozatala valamint ezek végrehajtásának ellenőrzése. A központi kormány
valamint az autonóm entitás közötti hatáskörök elosztásának függvényében
a kisebbségnek a korlátozottól a magas szintű befolyásig terjedhetnek a
kompetenciái az őt érintő politikai, gazdasági és kulturális ügyeket illetően.
További fontos kérdés a területi autonómiát élvező entitás és az állam
között esetlegesen felmerülő konfliktusok rendezésének eljárás-módozati
rögzítettsége, kidolgozottsága. Elvileg a konfliktusok megoldása politikai
eszközök (közvetlen tárgyalások), a felek közötti közvetítés (például az
ombudsman intézményén keresztül) vagy a bíróság által lehetséges. Az
állam és a területi autonómia reprezentatív szerve, mint közjogi testület,
közötti nézeteltérések bírósági úton rendezhetőek. Ennek megfelelő intéz-
ményi keretet nyújtanak a közigazgatási bíróságok vagy az európai államok
többségében működő alkotmánybíróságok. A felmerülő konfliktusok keze-
lése esetében, bizonyos esetekben jótékony hatással lehet egy független in-
tézmény bevonása. Így, a már említett ombudsman mellett egyes országok-
ban különleges bizottságok működnek a viták feloldását elősegítendő.
A személyi elvű autonómia lényegét Heintze a következőképpen
összegzi: a személyi elvű autonómia az adott államon belül egy meghatáro-
zott csoport tagjaira vonatkozik, tekintet nélkül a csoport tagjainak tartózko-
dási helyére, és azt a jogot tartalmazza, hogy a kisebbségi csoport saját val-
lási, nyelvi és kulturális karakterének megőrzésére és fejlesztésére az
önmaga által − a központi hatalom beavatkozása nélkül − alkotott intézmé-
nyekkel él. A személyi elvű autonómia az önkormányzás olyan formájaként
definiálható, mely biztosítja egy adott, intézményi struktúrákkal rendelkező
csoport számára különféle jogok és hatalmi jogosítványok gyakorlását.
A perszonális autonómia alapjául szolgáló személyi elv eredete egy
régi, már a germán szokásjogból is ismert elvre, a jog személyhez kötöttsé-
gére vezethető vissza. Az autonómia jogának gyakorlása nem egy adott
területhez, hanem az etnikai hovatartozáshoz kötődik, lakhelytől függetlenül,
tehát nem a területi és közösségi hovatartozás egységén alapul. A személyi
elvű autonómia fogalmának kifejlesztése két ausztro-marxista, Otto Bauer
és Karl Renner nevéhez fűződik, akik 1907-ben az Osztrák-Magyar
Monarchia területén fennálló nemzetiségi problémákat kívánták orvosolni
általa. A személyi elvet ma általában akkor alkalmazzák, ha egy közösség
kisebbségben és szórványban él valamely területen (például a lapp kisebb-
ség esetében Észak-Skandináviában).
A személyi elvű autonómia az államon belüli lakhelytől függetlenül
vonatkozik egy adott csoport összes tagjára, magába foglalja a kisebbség-
hez tartozók összességét, de kizárólag csak őket. A népcsoport egységes
jogalanyként történő megszervezése lehetővé teszi a kisebbségnek, mint
egésznek, a magán- valamint közjogi szinten történő cselekvőképessé válá-
sát. Bár a perszonális autonómia hatáskörét a gyakorlatban eddig általában
a kulturális, vallási, nyelvi valamint oktatási ügyekre korlátozták, a közösség
széles körű jogosítványokat kaphat a politikai, gazdasági és szociális élet-
ben. A kisebbség rendelkezik a jogok gyakorlásához szükséges intézményi
keretekkel, mely jogokat a közösség minden tagja, lakhelytől függetlenül
élvezhet. Az ilyen típusú autonómia struktúrája igen bonyolult, ugyanis feltétele
számos intézmény létrehozása, valamint a közösségen belüli választások
lebonyolítása. A hatásköröket alkotmányos vagy törvényi szinten szabályozzák.
A perszonális autonómia esetén tehát nem egy adott területen való
lakhely, hanem a kisebbségi csoporttagság a meghatározó. Ehhez szorosan
kapcsolódik a személyi elvű autonómia két fontos jellemvonása: a
kisebbséghez való tartozás meghatározásának szükségessége, továbbá
egy olyan intézmény létrehozása, mely magába foglalja és megszervezi a
tagságot.
Általános nézet, miszerint az autonómia ezen formájának
megvalósulása olyan ismérvek meghatározását teszi szükségessé, melyek
alapján be lehet határolni, ki tartozik az adott kisebbséghez, illetve ki nem.
További kérdés, hogy azok, akik egy adott kisebbséghez tartózóknak vallják
magukat, miként lesznek tagjai a személyi elvű autonómiát működtető
testületnek. A perszonális autonómia működése megköveteli a kisebbségi
választópolgárok „szavazói névjegyzékének” létrejöttét, ennek hiánya
megkérdőjelezheti az autonómia intézményeinek legitimitását. Az egyik
elterjedt megvalósítási módozata a kisebbségi hovatartozás regisztrálása,
mely bizonyos követelmények teljesülése mellett történhet. Az egyéni
tagság meghatározásának három lehetséges módja van: az állami
hatóságok osztályozzák az állampolgárokat nemzeti kategóriák szerint,
valamilyen objektív kritériumok alapján; az érintett közösség képviselői
eldönthetik, hogy ki a tag; vagy az egyének maguk szabadon döntik el,
melyik közösséghez tartozónak vallják magukat. A működő személyi elv
autonómiák valamint autonómia-javaslatok túlnyomó többsége ezen utóbbi
elvet alkalmazza. Általános nézet ugyanis, hogy minden egyénnek joga
eldönteni, a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik-e. Ennek értelmében
a kisebbséghez tartozó személyek testületének az önkéntességen kell
alapulnia, az ehhez való társulás, a szabad identitásválasztás elvének
megfelelően, személyes akaratnyilvánításon kell alapulnia. Ennek
megfelelően a kisebbségi testületbe csak azok integrálódnak, akik
kinyilvánítják hovatartozásukat. Ugyanakkor a kisebbségi nyilvántartásokba
történő felvételnek objektív kritériumai is lehetnek, a nem az adott
kisebbséghez tartozó személyek „kiszűrése” érdekében. Ezen kritériumok
viszont csak indokolt esetekben alkalmazhatók, valamennyi kisebbségre
vonatkoztatható objektív kritériumrendszert valószínűleg nem lehet feláll-
ítani. A személyi elvű autonómia esetében felmerülhet a kötelező tagság
bevezetése, ugyanis a szervezet azért van közjogi feladatokkal felruházva,
hogy a kisebbséghez tartozó személyek érdekeit szolgálja. Az átfogó
érdekképviselet csak akkor biztosított, ha az adott kisebbség minden alanya
tagja a testületnek.
A személyi elvű autonómia esetében mind a közjog, mind a magánjog
alapján megszerveződő autonómiáról beszélhetünk. A területi autonómiával
ellentétben, a perszonális autonómia esetében nem feltétlenül szükséges
egy közjogi testület felállítása. A személyi elvű autonómiához kapcsolódó
jogosítványok a magánjog által létrehozott szervezetekre is ráruházhatóak
(például egyesületekre), ezek közösségi funkciókat is elláthatnak. A
perszonális autonómia ezen formáját magánjogi személyi autonómiának
nevezzük. Ennek keretében, az általános egyesülési szabadság bázisán, az
egyesületi (magán)jog keretei között, a civil társadalmi szerveződések
jogalapján a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek civil szervezeteket
hozhatnak létre, melyek kulturális és más jellegű kisebbségi ügyek ápolását
tűzik ki célul. A különféle területekre vonatkozó autonóm jogosítványok
különböző egyesületek, szervezetek és intézmények hatáskörébe adhatóak.
A személyi elvű autonómiának ezt a formáját funkcionális
autonómiának is nevezik. Lényege, hogy az állam meghatalmazást adhat,
bizonyos állami funkciók és jogok gyakorlását átruházza egyes magánjogi
kisebbségi szervezetekre, melynek értelmében ez utóbbiak egyes felség-
vagy közjogi feladatokat, megbízásokat saját nevükben gyakorolnak. Annak
ellenére, hogy az autonómia egyes jogosítványait különféle intézményes
struktúrák, egyesületek biztosíthatják, fontos egy ernyőszervezet
létrehozása, kettős funkcióval: a kisebbség belső ügyeinek koordinálása
valamint a külső reprezentáció ellátása, mely lehetővé teszi az egységes
fellépést a kisebbség részéről. Nehezen tételezhető ugyanis, hogy egy
kisebbség képviselete, valamint ügyeinek adminisztrálása több versengő
autonómia által megvalósítható. Ezen oknál fogva az autonómiának
rendelkeznie kell egy olyan központi fórummal, amelyet vagy egy
központosított struktúra vagy az említett ernyőszervezet jelenít meg. A
magánjogi szervezetekbe tömörült kisebbség igényt tarthat az
önrendelkezésre az állam által a kisebbség számára megszavazott anyagi
források felhasználásában, továbbá koordináció- és beleszólásjogra a
kisebbségeket érintő kérdésekben. Ezen modellt alkalmazza az ötvenes
évek közepétől a dán kisebbség Németországban és a német kisebbség
Dániában.
Ez a típusú autonómia elsősorban akkor működik eredményesen,
amikor egy számbelileg kis népcsoportról van szó, amikor a kisebbség
kielégítő védelméhez elegendő az állam által átruházott bizonyos jogok
gyakorlásának jogosítványa. A magánjogi személyi (testületi) autonómiát az
állami beavatkozás hiánya, a szabadság nagy foka és a társadalmi
kezdeményezés szerepének fontossága jellemzi. E jellemvonások azonban
a tapasztalatok szerint csak az olyan plurális civil társadalom feltételei között
érvényesülhetnek teljesen, mely egyszerre jóléti társadalom is, ugyanis a
társadalmi elkötelezettségnek párosulnia kell az anyagi áldozatvállalás
készségével is, mivel ebben az esetben — a közjogi megoldással szemben
— nem várható el teljes mértékben, hogy az állam a kisebbségi magán-
intézmények teljes finanszírozását átvállalja. Ebből következően a
magánjogi út csak abban az esetben járható, amennyiben az érintett
kisebbség elég homogén összetételű és elég aktív ahhoz, hogy egy
demokratikus elven alapuló legitim és reprezentatív szövetséget hozzon
létre. Ebből következik, hogy a magánjogi autonómia csak bizonyos
előfeltételek teljesülése mellett ajánlható a kisebbségvédelem modelljének.
Továbbá elmondható, hogy előnye ezen típusú autonómiának, hogy a kisebbségek
viszonylag egyszerű módon tömörülhetnek bizonyos szervezetekbe, de hátrányként
értékelhető, hogy ezen szervezetek nincsenek alkotmány- vagy közjogilag biztosítva,
az átruházott funkciókat az állam bármikor visszavonhatja.
A személyi elvű autonómia keretében a kisebbségek, társadalmi
szervezeteik mellett, létrehozhatják közjogi személyiséggel felruházott
szervezeteiket is. Ebben az esetben közjogi személyi elvű autonómia
megvalósulásáról beszélünk. (Ilyen típusú autonómiát fogalmaz meg a
romániai magyarságra vonatkozóan Csapó József A romániai magyar
nemzeti közösség személyi elvű autonómia statútuma című, 1994-ben
született tervezete, továbbá az RMDSZ Politikai Főosztályán készült A
romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának
statútuma című dokumentum, melynek szerzői: Bodó Barna és Szász Alpár
Zoltán, valamint a Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról című
dokumentum, melynek szerzője Bakk Miklós.) A személyi autonómia
hordozója egy, a személyek szövetségeként felfogott kisebbség vagy
népcsoport, melyre átruházzák, önálló gyakorlás céljából, az állam
illetékességi körébe tartozó ügyek intézésének egy bizonyos — a kisebbségi
identitás megőrzése érdekében fontos — részét. A közjogi személyi
autonómia gyakorlása valamely kisebbség esetében azt jelenti, hogy az
önkormányzati hatásköröket egy jogi személyi státussal rendelkező
szervezet látja el, tagsága nevében és azok javára, a törvények által megha-
tározott keretek között. A szervezetnek ehhez kellőképpen népes, valamely
kisebbség lélekszámához viszonyítva reprezentatív, regisztrált tagsággal
kell rendelkeznie, és létre kell hoznia azokat a szerveket, amelyek a belső
demokrácia tiszteletben tartása mellett teszik számára lehetővé a speciális
jogkörök ellátását. A közjogi megoldás esetén ez olyan kisebbségi
köztestület, amely az állam jogi felügyelete alatt működik. A kisebbségek
közhatalmi jogosítványokkal felruházott szervezetei, köztestületei − mivel
egy községben, vagy az egész országban csak egy ilyen működhet − egy
adott területen monopolhelyzetben vannak, ugyanis a népcsoportot egyetlen
szervezetként ismeri el az állam. Viszont a köztestület megválasztásakor
erőteljes politikai és civil verseny érvényesülhet. A közjogi kisebbségi
képviselet hatáskörébe tartozik az illető népcsoport politikai képviselete,
beleszólási jogának gyakorlása a kisebbséget érintő problémákban az
állammal szemben, a hatalom vagy államigazgatás minden szintjére
kiterjedően. Részt vehetnek a kisebbségeket érintő döntések
meghozatalában, illetve befolyásolhatják azokat. Ezáltal a szétszórtan élő
kisebbségek szervezetei a civil társadalom mellett, azzal párhuzamosan a
hatalmi szférában is megjelenhetnek. Így civil társadalmi szervezeteik révén
egyrészt kívülről befolyásolhatják az államhatalmi-igazgatási döntéseket,
másrészt a kisebbségi autonómia keretében létrehozott közjogi intézmé-
nyeik révén beépülhetnek az állam szervezetrendszerébe is. A kisebbség
közjogi intézményesítésének előnye, hogy az állami oktatást is a kisebbség
önigazgatásába helyezheti. Ugyanakkor a közjogi testületet, mint az állam
által elismert közigazgatási egységet, megilleti az állami anyagi támogatás,
a saját források mellett az államnak is kötelessége támogatni a többség-
kisebbség egyenlőségének biztosítása érdekében. Az állami juttatások
mellett továbbá pótadó kiszabása is elképzelhető a tagokra a testület által.
A személyi autonómia eredményes működtetése érett politikai kultúrát
feltételez, és általában azért bizonyul nehezen működtethetőnek, mert a
kormányzás – és ebből eredően az önkormányzás – legelterjedtebb formái a
területi elvhez kapcsolódnak. Ennek ellenére, a leggyakoribb példát arra,
hogy a személyi részvételre alapuló, a területi elvtől független
önkormányzatiságot gyakorolni lehet, az egyházak kínálják. A területi
autonómia egyes hátrányai a személyi elvű alapján elkerülhetők, mivel az
nem függ a megtelepedés módjától, és nem is hoz létre újabb
kisebbségeket. Személyi autonómiát elsősorban etnikai, kulturális, vallási
vagy nyelvi kisebbségeknek biztosítanak, de itt meg kell jegyezni, hogy
hosszú távú rendezésre a tisztán perszonális autonómia akkor felel meg, ha
(1) az adott kisebbségnek nincs, vagy legalábbis csekély a területi
kötöttsége; (2) több − szomszédos − országban ugyanaz a kisebbség él
területi kötöttségek nélkül vagy relatív területi kötöttségekkel (lásd a lappok
esetét), vagy (3) a kisebbség − deklaráltan − nem tart igényt területi jellegű
önrendelkezésre.
Kovács Péter megállapítása alapján a területi és személyi elvű
autonómia szétválasztása valójában mégsem tökéletes, éspedig amiatt a
jelenség miatt, amelyet a személyi autonómiák területi elemekkel való
keveredésének vagy más szóval a „személyi autonómiák
reterritorializációjának" nevezhetünk. Ez a folyamat több esetben is
megfigyelhető. A személyi elvet megteremtő jogszabály életbe lépése után a
helyi miniautonómiák tényleges megjelenésével gyakran tapasztalható, hogy
azok földrajzilag tulajdonképpen nagyon könnyen körülírhatók, vagy leo-
párdbőrre emlékeztető foltokként vagy esetleg néhány markánsabb foltként.
A személyi autonómia alanyainak választásokon való részvétele szintén a
leopárdfoltokhoz hasonlóan jelzi a kisebbségi választói aktivitást. A
kisebbségi autonómia mindennapi tevékenysége pedig ismét csak a
„reterritorializációt" példázza, például az iskolák, kulturális intézmények létesítése
tekintetében. Mindez tehát azt jelenti, hogy valójában nincs áthághatatlan határ a
személyi és a területi autonómiák között.
Annak függvényében, hogy az autonómia mely területekre terjed ki, a
szakirodalom megkülönböztet kulturális és politikai autonómiát. A kulturális
autonómia, mely a kisebbségek kulturális és szociális életére vonatkozik, a
kulturális közszolgáltatások igazgatási jogosítványait a kisebbség választott
képviselőinek a hatáskörébe utalja. A kulturális autonómia intézményeinek
döntéshozó és végrehajtó hatalma a kulturális élet területére korlátozott,
mint például hagyományőrzés, kulturális és oktatási intézmények alapítása.
A kisebbségi autonómia ezen formája független a központi kormánytól,
biztosítja a saját nyelven való tanulás, továbbá a kulturális kérdések
területén úgy a központi, mint a helyi döntéshozó testületekre gyakorolható
befolyásolás jogát. A politikai autonómia, Georges Scelle megfogalmazásá-
ban, pedig „a helyi autonómia számára az összes fontos kérdésben (nyelv,
oktatás, vallás, közigazgatás) törvényhozási és szabályozási hatáskört
jelent. Ugyanezen szférákban az autonómia a végrehajtó hatalmi ágra is
kiterjed, és ezekben az esetekben, akárcsak a megelőzőkben, az autonómia
magától értetődően bizonyos kormányzati kompetenciát is tartalmaz, oly
módon, hogy az állam hatalmi szervei érvényesíthetik a törvényességi
kontrollt, hogy reagálni tudjanak a helyi hatóságok hatáskör túllépéseire,
nem érvényesíthetnek azonban célszerűségi szempontú ellenőrzést az
egyes döntések felett." Egyes szerzők nem különböztetik meg, illetve nem
kezelik külön típusként a kulturális autonómiát a személyi elvű autonómiától.
Ennek magyarázata, hogy a személyi autonómia elvén szerveződő
közhatalmi szerveket – többnyire, de nem feltétlenül – az oktatás, a művelő-
dés és a tömegtájékoztatás területein ruházzák fel jogosítványokkal. Kovács
Péter szavait idézve, a kulturális autonómia „mindig is a különböző személyi
autonómiák sine qua non-ja, azaz elengedhetetlen feltétele, másképpen
szólva »kemény magja« volt.” Technikailag ezt általában minimum
konzultatív, de rendszerint osztott döntési jogkörrel biztosítják. Utóbbi az
identitás megóvásához különösen fontos kérdésekben az együttdöntést,
gyakorlatilag a vétójogot is jelenti. Ugyanakkor a kulturális autonómia a
területi autonómiához rendszerint szintén kapcsolódik.

A kisebbségi autonómia a nemzetközi
jogban
A nemzetközi kisebbségvédelemre vonatkozó jogi koordinátáknak
fontos szerepük van a kisebbségek érdekvédelmi és érdekérvényesítési
törekvéseinek folyamataiban. A kisebbségek egyszerre próbálják a
nemzetállamok centralizáló, öntudatlan vagy számos esetben igencsak
tudatos, jogsértő lépéseivel szemben a létező pozitív nemzetközi jogot
segítségül hívni, másrészt pedig elemi érdekük fűződik a keretek
tágításához, a kisebbségek minél teljesebb jogvédelmi rendszerének
kiépüléséhez. Ugyanakkor a nemzetközi jogi kodifikáción túlmenően, a
kisebbségi jogok megalapozásában nagy hangsúly tevődik az egyes
államközi, bilaterális szerződésekre, az azokba foglalt kisebbségvédelmi
előírásokra, jogokra.
Az autonómia és a nemzetközi jogi rendszer viszonyának
vizsgálatakor tudatában kell lennünk, hogy lehetetlen lenne egy globálisan
és általánosan elfogadható elemzését elvégezni a kérdéskörnek mindaddig,
míg az egyes politikai és jogi megközelítései a kisebbségi kérdésnek óriási
eltéréseket mutatnak Európában is, nem beszélve a világ többi részéről.
Amikor a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi szintű
kodifikációjáról beszélünk, akkor alapvetően az ENSZ, az Európa Tanács,
az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet valamint az Európai
Unió néhány meghatározó, a kisebbségek nemzetközi jogi védelmével
kapcsolatba hozható, illetve kimondottan ezen területre vonatkozó
dokumentumait tekintjük meghatározóknak. Mellőzve e négy fórum idevágó
dokumentumainak elemzését (melyre jelen munka keretei nem is
nyújtanának lehetőséget) az alábbiakban a nemzetközi jog és a kisebbségi
autonómia viszonyának lényegi aspektusai megvilágítására teszünk
kísérletet.
A kisebbségvédelem, a kisebbségi jogok, illetve ehhez kapcsolódóan
az autonómia biztosítása, mint a kisebbségi kérdések rendezésének egyik
lehetséges módja, vonatkozásában elmondhatjuk, elég ambivalensen
viszonyul az autonómiához a nemzetközi jog. Míg az egyetemes emberi
jogok, a demokratizálódási folyamat vagy a piacgazdaság tekintetében a
nemzetközi közösség álláspontja egyértelmű, a kisebbségi jogok és
különösen az autonómia vonatkozásában magatartása meglehetősen
kétértelmű. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyfelől nem száll síkra nyíltan az
autonómia, mint a kisebbségi sors összetett rendezését felvállaló
jogintézmény mellett, másfelől ugyanakkor támogatja a kisebbségi helyzetet
ezen az úton rendezni kívánó törekvéseket. A nem kifejezett kisebbségvé-
delmi nemzetközi jogi megoldást Kovács Péter „szégyenlős
kisebbségvédelemnek" titulálja. Mint írja, a nemzetközi jogi szabályozási
folyamatok résztvevői „expressis verbis nem vállalják ugyan fel a kisebbségi
jogok védelmét, de olyan problémákat szabályoznak, amelyek szorosan
összefüggnek a kisebbségi lét mindennapjaival".
A nemzetközi jog nem tartalmaz olyan kógens normát, amely
kötelezővé tenné az autonómiák megalkotását. Alig lehet olyan kapaszkodót
találni, amely kétséget kizáró biztonsággal hozna létre egy csoport számára
autonómiát. Ennek ellenére soft law jellegű dokumentumok tartalmazhatják
expressis verbis, mint például az Európai Regionális és Helyi Közhatóságok
Állandó Konferenciája (CLRAE) által kidolgozott 52/1997 számú Határozat,
a 43/1998 számú Ajánlás, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének
1201/1993 számú Ajánlása, vagy a 2003-ban, a Gross jelentés nyomán
szintén az Európa Tanács által elfogadott, Az autonóm régiók pozitív
tapasztalatai mint konfliktusmegoldást sugalmazó ihletforrás Európában
címet viselő 1334/2003 számú Határozat valamint 1609/2003 számú
Ajánlás. Ezen dokumentumok, habár az egyes államokra nézve nem
rendelkeznek kötelező jogi erővel, politikai súlyuk nem elhanyagolható.
Azt is látnunk kell, hogy nem véletlen a nemzetközi jog hiányossága
ezen a téren. Európában kevés olyan állam van, ahol nem élnek
kisebbségek. A szuverén nemzetállamok továbbra is a legfontosabb
szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak. A nemzetközi jogi szabályozásokat
csaknem kizárólagosan a nemzetállamok hívják életre és ültetik gyakorlatba,
mely államok a nemzetközi kapcsolatok napirendjének elsődleges
meghatározói. Az államok nagy része fél az autonómiától, mert valamiféle
fenyegetettséget lát benne területi integritására, szuverenitására nézve.
Ebben a kontextusban a kisebbségeknek alapvető érdeke a nemzetközi
közösség figyelmének felkeltése, más államok, államcsoportok vagy
nemzetközi szervezetek esetleges támogatásának megszerzése. Külső
szereplők lényeges nyomást gyakorolhatnak egy kormányzatra, melyre egy
kisebbségi csoport gyakran nem képes.

Ugyanakkor a nemzetközi közösség autonómiával szembeni
ambivalens magatartása nyomon követhető az autonómia intézményének
egyes esetekben biztonsági kérdésként való kezelésében is. A biztonság-
alapú megközelítés alapján az autonómia biztosítása a stabilitás
megszületésének valószínűségét tekinti elsődleges szempontnak, így ha a
kisebbség fellázad és szecesszióra törekszik, mint például a koszovói
albánok, krími oroszok, a területi autonómia biztosítása támogatást élvez,
mert hozzájárul egyrészt a kisebbségi követelések mérsékléséhez, másrészt
a stabilitás megőrzéséhez. De ugyanakkor számos más esetben a nem-
zetközi közösség a kisebbségi autonómia-követeléseket elbátortalanítja.
Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben erőteljesen előtérbe került,
a kisebbségi kérdés még nem nyert el egy általánosan elfogadott választ.
Néhány eredmény ellenére, ami a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi
védelmét illeti, nem valószínűsíthető egy koherens nemzetközi
normarendszer megszületése − amely a felmerülő konfliktusok megoldására
szolgáló szankciókat vagy bíróságot is magában foglalná.
A kisebbségvédelemre valamint kisebbségi jogokra vonatkozó
nemzetközi kodifikáció tekintetében a Bruhács János megállapítása tűnik
találónak: „a nemzetközi közösségen belül nincs egyetértés a
kisebbségvédelem céljában, értékében, alapfogalmaiban. Ilyen konszenzus
nélkül a nemzetközi dokumentumok száma és terjedelme ugyan könnyen
szaporítható, de lényegbevágó haladás elképzelhetetlen". A nemzetközi
jogszabályozás jelenlegi szakaszában nehéz lenne az autonómiához való
jogot követelni az érvényes nemzetközi jogszabályok alapján. Mint ahogyan
az aktuális esetek is mutatják, az autonómia lehetőségét rendszerint az
államok egyoldalú alapon ajánlják, szuverenitásuk korlátozásaként, nem
létezvén olyan nemzetközi jogi eszköz, mely kényszeríthetné az egyes
államokat a kisebbségeik irányában történő autonómia létrehozására. Az
autonómiatörekvésekről általánosságban elmondhatjuk, hogy elsősorban
belső, vagy alkotmányjogi megoldásra várnak, jogalapjuk a kétoldalú
nemzetközi egyezményekben gyökerezhet, a nemzetközi jog szerepe
jelenleg az asszisztálás. Mindazonáltal az egyes nemzetközi jogi
kodifikációk hivatkozási alapként szolgálhatnak.





folytatás:
Orbán Balázs
Mi az autonómia?

Néhány szempont a kisebbségi
autonómia kiépüléséhez valamint
sikeres működéséhez
A kisebbségi autonómia nemzetközi vonatkozásainak rövid
áttekintése során hangsúlyoztuk, hogy a nemzetközi jog meglehetősen
kétértelműen viszonyul a kérdéskörhöz, a nemzetközi közösség pedig nem
támogatja egyértelműen az ezirányú törekvéseket. Mindezek ellenére,
főként a belső jogalkotás valamint nemzetközi kétoldalú szerződések
alapján számos sikeresen működő autonómia-modell jött létre Európában,
melyek sorában a személyi és területi elven alapuló megoldások egyaránt
megtalálhatóak. Európában legalább tizenhat állam ismeri el a területén élő
kisebbségek autonómiájának egyik vagy másik változatát, továbbá ezen
intézményes berendezkedéseknek nem kevesebb mint ötven kisebbség
vagy nyelvi közösség a haszonélvezője. A kisebbségi probléma megoldása,
vagy akár csak kezelése is nagymértékben azon múlik, hogy az állam,
amelynek területén a nemzeti kisebbségek élnek, mennyire nyitott, és
mennyire elkötelezett ténylegesen a rendezésben. A megbékélési folyamat
alapvetően függ mind a többség és a kisebbség politikai kultúrájától,
akaratától, mind pedig a politikusok politikai kultúrájától. Sikeres személyi
elvű autonómiák működnek, többek között, Észak-Skandináviában,
Norvégia, Svédország valamint Finnország területén a számi (lapp)
népesség esetében (mely az emberi jogi megközelítésen alapuló kisebbségi
autonómia releváns esete), hasonló közjogi megoldást élveznek a finnor-
szági „szárazföldi” svédek. A személyi elvű autonómia egy szintén sikeres
modellje épült ki Észtországban a két világháború között.
A területi autonómia-megoldások Európában főként a két világháború
közötti időszakban kerültek előtérbe, kifejlődésük pedig a II. világháború
utáni időszakra tehető. Ezen autonómiák országonként eltérő politikai
körülmények között eresztettek gyökeret. Ilyen, egymástól különböző
körülmények között épült ki az alandi, dél-tiroli autonómia, továbbá került sorSpanyolországnak az autonómiák államává való átalakulására (mindhárom
autonómia elrendeződés a belső önrendelkezés perspektíváját tükrözi), ide
sorolhatjuk továbbá a németek autonómiáját Belgiumban, az Egyesült
Királyságbeli devolúció eredményeit (mely a szubszidiaritás elvén nyugvó
megközelítés szemléletes példája), Korzika szigetét vagy például a Feröer–
szigetek, vagy Grönland autonómiáját Dánián belül. Ugyanakkor elmond-
ható, hogy számos kisebbségi autonómia-berendezkedés megszületését az
adott államokon belüli mélyreható alkotmányos reform előzte meg.
Bár számos sikeres autonómia épült ki Európában, hangsúlyoznunk
kell, hogy nem létezik olyan általános érvényű autonómiamodell, amely
bárhol gyakorlatba ültethető lenne. Az egyes országokon belül a többség-
kisebbség közötti viszony különböző, maguk az egyes kisebbségi csoportok
jellegzetességei, azok helyzete is nagymértékben eltérnek egymástól.
Ennek megfelelően minden autonómia más és sajátos, kiépülésük
semmilyen általános modellt nem követ. Az autonómia intézményesülése
sokféle formában bekövetkezhet, sikeres működésük vagy esetleges
bukásuk az adott, releváns politikai kontextus és gyakorlat függvénye. Az
egyes konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai,
valamint más tényezők befolyásolják, a legmegfelelőbb autonómiaforma
megtalálása és kiépítése során az érintett politikai szereplőknek ezen
tényezőkre kiemelt figyelmet kell fordítaniuk, melyek esetenkénti partikuláris
vonásai döntő módon befolyásolják az autonómia megteremtődését. Nagy
jelentősége van az autonómiát igénylő csoport jellegének is. Az egyes
kisebbségek saját elvárásainak megfelelő közjogi megoldásért küzdenek,
melynek ugyanakkor igazodnia kell az illető állam elképzeléseihez ezen a
téren.
Az autonómia kiépülése kölcsönös engedmények elfogadását feltéte-
lezi: a többség lemondását a homogén nemzetállam megteremtéséről, s a
kisebbségét, mely lemondva az elszakadásról elfogadja, hogy nemzeti
kisebbségként él az adott állam területén. Továbbá, az autonómia megvaló-
sítása gyakran fokozatos lépések során, egy hosszabb folyamat keretében
történik. Nehezen elképzelhető, hogy egy, a távlatokban is jól működő
kisebbségi autonómia egyszer s mindenkorra megteremthető. A kisebbségi
autonómia kiépülése folyamatos szabályozáshoz, valamint gyakran kisebb-
nagyobb politikai-jogi reformokhoz kötődik. Ennek keretében a többségi
valamint kisebbségi elit közötti folyamatos párbeszéd rendkívül fontos részét
képezi a kisebbségi autonómia felállításának. Európa azon országaiban,
ahol már van működő kisebbségi autonómia, az ahhoz vezető úton az álla-
mok kisebbségeikkel folyamatosan tárgyaltak. Az ezen tárgyalások kereté-
ben elfogadott dokumentumok pontosan rögzítik a teljes egészében a
kisebbségnek átadott hatásköröket, továbbá azokat, ahol az állammal együtt
dönt a kisebbség vagy esetleg fordítva: ahol az állam döntésével szemben
gyakorolhatja a kisebbség a vétójogát, illetve azokat, ahol az állam a főbb
irányvonalat jelöli ki (pl. oktatásügy alapkövetelményei), de a felállított kere-
tek között az érintett kisebbség dönt. A pénzügyi vetületek részletes kidolgo-
zása szintén mellőzhetetlen: melyek azok a területek, amelyeket az állam
finanszíroz, s melyek azok a szférák, ahol a kisebbség saját erőből is tudja
biztosítani a fedezetet. Az ütemterv készítésére is láthatunk skandináv és
dél-tiroli példákat: mely szférák mikor és milyen feltételekkel kerülnek át a
kisebbség kezébe.Amint hangsúlyoztuk, nem létezik általánosan alkalmazható autonó-
mia modell. Ugyanakkor az egyes európai államok keretében felállított és
életképesnek bizonyuló modellek mindenike ihletforrásként szolgálhat,
kiépülésük és működésük tapasztalatai hasznosítható elemeket tartalmaz-
hatnak a közép-kelet-európai autonómia törekvések intézményesülésének
esetében is.
Lapidoth a kisebbségi autonómiák létrehozásakor a következő ténye-
zők figyelembevételére és kialakítására hívja fel a figyelmet: (1) az
autonómia létrehozásának módja; (2) területi, személyi vagy kombinált
autonómia kialakítása-e a cél; (3) hogyan valósítjuk meg időben (fokoza-
tosság elve); (4) melyek lesznek az autonómia intézményei; (5) hogyan
osztják meg a hatalmat; (6) hogyan szavatolják az állam és az autonómia-
rendszer biztonságát; (7) lesznek-e az autonómiának külpolitikai jogosítványai; (8)
miként osztják meg a gazdasági jogosítványokat; (9) hogyan oldják meg a
társadalombiztosítás, az igazságügy, az állampolgárság, a finanszírozás kérdését;

(10) mi lesz a szuverenitás szerepe; (11) hogyan biztosítják az emberi jogok
védelmét, a lakosságnak a közéletben való részvételét, a csoport vagy terület
sajátos karakterének megőrzését és a viták rendezését.
Az autonómiaalakzatok sikerét általában számos tényező, így a
történelmi előzmények, a kormányzás tradíciói, a terület etnodemográfiai
jellemzői, az autonómiára igényt formáló közösségek lélekszáma, a nemzet-
közi konjunktúra stb. befolyásolja. Az alábbiakban néhány, Lapidoth által
megfogalmazott, az autonómiarendszer sikeréhez hozzájáruló, kiemelkedő
fontosságú tényezőt sorolunk fel:
Az autonómiát annak a lakosságnak az egyetértésével kell létrehozni,
amely azt élvezni fogja.
El kell nyerni annak az államnak a támogatását, amelyhez az
autonóm csoportot etnikai szálak fűzik.
Az autonómiának mind az állam, mind az autonóm régió javát szolgálnia kell.
Az autonóm lakosságnak biztosítani kell saját szimbólumai és
anyanyelve hivatalos használatát.
A hatalom megosztását oly világosan kell megfogalmaznia,
amennyire csak lehetséges.
A központi kormány és az autonómia hatóságai együttműködésének
biztosítására külön szervet kell létrehozni.
A legnagyobb részletességgel ki kell dolgozni a központi és az autonómia
hatóságai közötti viták rendezésének módjait és mechanizmusát. Azokban az
esetekben, ahol nincs a konfliktusok feloldását szolgáló, független intézmény
kijelölve, a viták rendezése lényegesen nehezebb illetve időigényesebb.

Bizonyos körülmények között az autonómia bevezetését és a meg-
felelő hatalmi jogosítványok átruházását fokozatosan kell megvalósítani.
Minden autonómia-rendszerben biztosítani kell az emberi jogokat,
beleértve az egyenlőséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jogot;
az autonóm területen élő valamennyi helyi kisebbség számára szavatolni
kell a kisebbségi jogokat.
A legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétele a sikernek a megbékélés
és a jóakarat légkörének érvényesülése. Kitartó és állandó erőfeszítéseket kell
tenni a türelmes dialógus folytatására. Ellenséges légkörben az autonómia nem
lehet sikeres.
Egy további szerző, Yash Ghai észrevételei alapján elmondhatjuk,hogy azon autonómiaberendezkedések, melyeket demokratikus, és mind-
egyik érintett fél részvételével lefolytatott tárgyalások nyomán hívtak életre,
rendszerint életképesebbek azoknál, amelyeket külső hatalmi viszonyok
kényszeríttettek rá az érintettekre. Az autonómia intézményes keretének a
körültekintő megtervezése szintén kritikus jelentőségű a berendezkedés
életképességére nézve.
Az autonómia-modellek sikerességéhez ugyanakkor jelentős mérték-
ben hozzájárul mind a kisebbségi, mind a többségi civil társadalom részéről
történő támogatottság elnyerése. Minden autonómia-modell, ahhoz hogy
tartós és életképes legyen, megkívánja az érintett csoportok hallgatólagos
egyetértésének és együttélésének akarását. Továbbá nem elhanyagolható a
demokrácia szerepe sem: a kisebbségi autonómia sikere huzamos fenntart-
hatóságra a jogállamiság és a demokrácia tekintetében hagyománnyal
rendelkező államokban a legnagyobb.
Az egyes esetek általánosításából levonható következtetés, hogy az
autonómia megfelelő szakértelemmel történő kialakítása esetén alkalmas
lehet arra, hogy a kisebbségi konfliktusokat és problémás ügyeket kielégí-
tően megoldja. Gyakorlati szempontból tehát elsősorban nem is maga a modell
lényeges, hanem azon körülmények és stratégiák, amelyek életképessé teszik a
modell bevezetését és végrehajtását.

Végszó helyett
Az autonómia intézményének kiépülése valamely nemzeti kisebbség
életében meghatározó fontosságú tényező lehet. Az autonómia a modern
idők egyik kihívásává vált, aktualitása napjainkban is egyre erősödik. A
kisebbségek egyre inkább hajlanak arra, hogy elutasítsák a nemzetállamok-
ra jellemző asszimilációs politikát. Küzdelmük identitásuk megőrzésére vala-
mint intézményes garanciák elérésére irányul. Számos állam egyre na-
gyobb mértékben fogadja el a sokféleséget, a nemzetközi tapasztalatok azt
mutatják, hogy az autonómia intézménye fontos szerepet játszik a kisebbsé-
gi jogok és az állam érdekeinek összeegyeztetésében. Az autonómiák
nyugat-európai alkalmazása pozitív képet nyújt, bizonyítva, hogy alkalmas
elrendezés egy adott terület vagy nemzeti kisebbség érdekeinek védelmére,
mindeközben megőrzi az állam stabilitását.
Ennek ellenére az autonómia nem élvez teljes körű támogatottságot.
A totalitárius rendszerek összeomlását követően a kelet-európai országok
vonakodnak fontolóra venni az autonómia felállítását a kisebbségi jogok
biztosításának folyamatában, területi integritásuk, szuverenitásuk elvesz-
tését látva általa.
A kisebbségi autonómia se nem panacea, se nem Pandora szelen-
céje – írja Kovács Péter. Egy olyan közjogi megoldás, amely nemhogy nem
feltétlenül vezet a kisebbségek elszakadásához, hanem a többségi nemzet
és a kisebbséghez tartozók békés egymás mellett élését elősegítheti.
Amennyiben létezik politikai akarat létrehozására, ha a kisebbség valamint
többség nem tekinti „nullaösszegű játszmának”, úgy az autonómia egy
többség-kisebbség között lezajló egyezkedési folyamat keretében sikeresen
megalapozható, mindkét fél elvárásainak megfelelően.

Felhasznált irodalom
BAKK MIKLÓS: Az RMDSZ mint a romániai magyarság
politikai önmeghatározási kísérlete 1989 után. Regio, 2. szám
BALOGH SÁNDOR: Autonomy and the new world order.
Toronto-Buffalo, 1999, Mathias Corvinus Publishing
BRUNNER, GEORG – KÜPPER, HERBERT: European Opti-
ons of Autonomy: A Typology of Autonomy Models of
Minority Self-Governance. In Kinga Gál (ed.): Minority
Governance in Europe. LGI/ECMI Series on Ethnopolitics
and Minority Issues. Budapest, 2002, Open Society Institute
CSURGAI GYULA: Geopolitical Aspects of the Minority
Question in Central and South Eastern Europe. In Kinga Gál
(ed.): Minority Governance in Europe. LGI/ECMI Series on
Ethnopolitics and Minority Issues. Budapest, 2002, Open
Society Institute
FÁBIÁN GYULA-ÖTVÖS PATRICIA: Kisebbségi jog. I.
kötet. Kolozsvár, 2003, Komp-Press
GÁL KINGA: A kisebbségek nemzetközi védelme: az 1990-es
évek jogi és politikai kerete. Pro Minoritate, 2001/Nyár
GÁL KINGA: Kisebbségvédelmi rendelkezések a nemzetközi
intézmények tükrében. Magyar Kisebbség, 1996. 1-2.
GÁL KINGA: Minority Governance on the Threshold of the
Twenty-First Century. In Kinga Gál (ed.): Minority
Governance in Europe. LGI/ECMI Series on Ethnopolitics
and Minority Issues. Budapest, 2002, Open Society Institute
GERENCSÉR BALÁZS - JUHÁSZ ALBIN: A kisebbségi
autonómia (működő modellek, magyar elképzelések).
Budapest, 2001
KOLUMBÁN GÁBOR: A tudásalapú társadalom felé. In
Autonómia. Kihívás és/vagy megoldás. Budapest, 1994,
Ferenczy Kiadó
KOVÁCS PÉTER: Hozzászólás a Magyar Kisebbség
autonómiavitájához. MagyarKisebbség, 1995. 1.
KOVÁCS PÉTER: Egyéni és kollektív kisebbségi jogok az
alkotmányos fejlődésben– pozitivista szempontból. Magyar
Kisebbség, 1996. 3.
KOVÁCS PÉTER: A kisebbségi jogok nemzetközi garanciái.
Magyar Kisebbség, 1995. 1.
KOVÁCS PÉTER: Questions and Answers on Minority-
Related Autonomy Issues. In Kinga Gál (ed.): Minority
Governance in Europe. LGI/ECMI Series on Ethnopolitics
and Minority Issues. Budapest, 2002, Open Society Institute LAPIDOTH,
RUTH: Autonomy. Flexible Solutions to Ethnic
Conflicts. Washington DC, 1996, United States Institute of
Peace
MAJTÉNYI BALÁZS: Korlátozható-e az identitásválasztásszabadsága? A területi, személyi elvű autonómia és a
regisztráció. Kisebbségkutatás, 2002. 2.
SALAT LEVENTE: Autonómiák évadja Erdélyben. Krónika.
2004. január 10-11.
SZÉKELY ISTVÁN: Gondolatok a területi autonómiáról.
Romániai Magyar Szó, 1995. június 20.
VARGA ATTILA: Nulla pax sine justitia. 2002, Kalota
VIZI BALÁZS: Minority Groups and Authonomy from an
International Political Perspective. In Kinga Gál (ed.):
Minority Governance in Europe. LGI/ECMI Series on
Ethnopolitics and Minority Issues. Budapest 2002, Open



HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona