|
Jelentés a felvidéki magyarság helyzetéről
|
Szlovákia
Jelentés a szlovákiai magyarság helyzetéről
1. TÖRTÉNELEM
A mai Szlovákiában élő magyarok, illetve őseik a történelem során először 1918-ban, Csehszlovákia megalakulásával kerültek kisebbségi helyzetbe. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzeti létük addig az egységes magyar nemzettel volt azonos, amiként szülőföldjük - az általuk ma is lakott régiók - is a Magyar Királyság mindenkori társadalmi viszonyainak megfelelő módon fejlődött. A fiktív “csehszlovák nemzet” önrendelkezési jogára hivatkozva, a nagyhatalmak által létrehozott Csehszlovákia soknemzetiségű államként jött létre az Osztrák-Magyar Monarchia területeiből, amelyeken az 1910-es osztrák és magyar népszámlálási adatok szerint 13,5 millió lakos élt, ebből 6,3 millió cseh, 3,5 millió német, 1,9 millió szlovák, 1,1 millió magyar, 0,5 millió rutén, 100 ezer lengyel és 200 ezer izraelita, akiket 1921-től zsidó nemzetiségűeknek tekintettek. (Az 1918-ban megalakult Csehszlovákiához tartozott Kárpátalja is, amely 1945-ben a Szovjetunió, annak felbomlását követően pedig Ukrajna része lett.)
Az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyság területéből Csehszlovákiához került 61.633 km2, az előző népszámlálási adatok alapján összesen 3.517.568 fő lakossal (ebből 30,3 % magyar, 7,4 % német, 48,2 % szlovák, 12,3 % ruszin).
Csehszlovákia 1919-ben Saint Germain-Layeban szerződéses kötelezettséget vállalt a kisebbségi jogok betartására, ám ezt a kormányzat folyamatosan megszegte. Az első etnikai tisztogatás eredményeként 1920. december végéig 105 ezer magyar kényszerült elhagyni Csehszlovákiát, akiknek többségét az elbocsátott magyar tisztviselők, pedagógusok, katonatisztek és földjüket vesztett birtokosok alkották, valamint azok, akik megtagadták az új kormány által megkövetelt hűségeskü letételét. 45 ezer magyarnak nem adott a hatóság állampolgárságot, több tízezret pedig lakóhelyük elhagyására kényszerítettek, ily módon 1930-ig közel 200 községből és kisvárosból tűntek el olyan magyarok, akiknek ősei a történelmi középkortól éltek e településeken. Az egységes magyar területek etnikai megbontása céljából megkezdődött a cseh és a szlovák lakosság betelepítése. A földreform során elkobozták a 250 hektár feletti magyar birtokokat, amelyet cseh és szlovák telepesek között osztottak ki, így 1922 és 1938 között 70 csehek és szlovákok lakta falut hoztak létre az addig magyarok által lakott területeken. 1923. január 1-jétől megváltoztatták a közigazgatási beosztást. A nagymegyék létrehozásának és az észak-déli irányú közigazgatási területi megosztásnak az volt a célja, hogy a magyar lakosság minél kevesebb helyen alkothasson többséget, s ezáltal ne kelljen számukra biztosítani a nyelvhasználat jogát. A városokat nagyközségekké fokozták le, hogy megszüntethessék a községek választott önkormányzatait.
A magyar középiskolák számát már az 1920-as években radikálisan csökkentették, a pozsonyi magyar egyetemet csehszlovák egyetemmé szervezték át. Az 1930-as években a magyarság már 30 %-kal kevesebb iskolával rendelkezett, mint ami lélekszáma alapján megillette volna.
A magyarok áldatlan helyzete már az 1920-as évek végén, de főként a harmincas években felkeltette az angol politikusok és a Népszövetség figyelmét. A csehszlovákiai kisebbségek elégedetlenségét használta ki a hitleri Németország is, amely kicsikarta a Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország által is támogatott 1938-as müncheni szerződést, amelynek következményeként Csehszlovákiától elcsatolták a szudétanémet területeket. Ezt követte az ún. I. bécsi döntés, amelynek alapján a magyar többségű területeket visszacsatolták Magyarországhoz. Az 1938 novemberében született bécsi döntéssel 11.927 négyzetkilométer terület és 869.299 lakos (86,5 százalék magyar anyanyelvű) került Magyarországhoz. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Államban mintegy 70 ezer magyar maradt, jogaik - a nacionalista, egypárti parancsuralmi rendszerben - minimálisak voltak. Egyetlen parlamenti képviselőjük Esterházy János gróf volt, aki 1942-ben egyedül szavazott a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen. (Antifasiszta magatartása ellenére 1945-ben halálra ítélte a csehszlovák népbíróság, az ítéletet később életfogytig tartó fegyházbüntetésre enyhítették. Esterházy János 1957-ben börtönben halt meg.)
A második világháborút követően újra Csehszlovákiához kerültek az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt területek, ami a magyarok teljes jogfosztottságát és második etnikai tisztogatás végrehajtását vonta maga után. A csehszlovák kormány 1945 áprilisában kihirdetett kormányprogramja kollektív bűnösnek nyilvánította a magyarokat, aminek következményeként elnöki rendeletekkel megfosztották őket állampolgári jogaiktól, elkobozták ingatlanaikat, több tízezrüket kényszermunkára hurcolták, törvényekkel megvonták tőlük az állami intézményekben való alkalmaztatás jogát, betiltották a magyar iskolákat, a magyar intézményeket és a sajtót, majd kormányhatározattal nemzetiségük megtagadására (ún. reszlovakizáció) kényszerítették őket. A nyugati nagyhatalmak azonban sem a jaltai, sem a potsdami egyezményben nem járultak hozzá a szlovákiai magyarok teljes kitelepítéséhez, amit 1943. évi moszkvai látogatásai szellemében Eduard Beneš elnök szorgalmazott. Ezzel szemben a győztes nagyhatalmak nyomására a magyar kormány 1946 februárjában lakosságcsere-egyezményre kényszerült Csehszlovákiával. Ennek értelmében csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű akos volt hajlandó önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A nagyszabású, erőltetett szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73.273 fő volt kész otthont változtatni. Ennek megfelelően a csehszlovák kormány 1947 és 1948 folyamán hozzávetőlegesen 76 ezer szlovákiai magyart telepített át - akaratuk ellenére - Magyarországra. Az etnikai tisztogatás azonban már korábban megkezdődött, 1944-1945 telén mintegy 50 ezer magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről, 1946-47-ben pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba (a kitelepített szudétanémetek helyére) kényszermunkára, miközben több tízezer magyart tartottak koncentrációs táborban. A kormányrendelet értelmében nemzetiségének megtagadására - az ún. reszlovakizálásra - 327 ezer embert kényszerítettek.
Az 1948 februárjában történt kommunista hatalomátvételt követően egy időre csökkent a magyarok nyílt jogfosztottsága; az 1948/245. számú rendelet lehetővé tette, hogy azok, akik letették a hűségesküt, 90 napon belül visszakapják állampolgárságukat. A reszlovakizálás során tett nyilatkozatokat azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. A kommunista kormányzat 1949 márciusában engedélyezte a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a CSEMADOK létrejöttét. A Szövetség közreműködésével 1949 szeptemberében az alap- és középiskolákban újra indulhatott a magyar nyelvű tanítás (bár új iskolák építését az 1960-as évekig nem engedélyezték). Ha szűk keretek között is, de megkezdődött a csaknem végzetes veszteséget szenvedett magyar szellemi és kulturális élet újjáéledése az országban.
A magyar kisebbség jogairól először az 1956-ban elfogadott csehszlovák alkotmány tett rövid említést, az 1960. évi alkotmány pedig az összes kisebbség anyanyelvi oktatásának és művelődésének biztosítását ígérte. Ezzel egy időben azonban megváltoztatták a közigazgatási beosztást, s ezzel tovább csökkentették azoknak a járásoknak a számát, ahol a magyar lakosság többségben élt.
1968 tavaszán a CSEMADOK tervezetet dolgozott ki a nemzetiségi kérdés rendezésére. A szlovák parlament és a kormány mellett nemzetiségi szervek létrehozását javasolta, az alapiskoláktól a főiskolákig terjedő magyar nyelvű iskolarendszert kívánt létrehozni, felvetette a közigazgatási beosztás módosítását. A CSEMADOK tervezetét cseh és szlovák részről éles kritikával illették. Az 1968. október 27-én elfogadott új csehszlovák alkotmány deklarálta a cseh és a szlovák tagállam szövetségét, a csehszlovák föderáció létrejöttét. A nemzetiségek helyzetét szabályozó 1968/144. sz. alkotmánytörvény a különböző választott testületekben először ígért a nemzetiségek létszámával arányos képviseletet. Az ígéret azonban az 1968 utáni visszarendeződés és a meglévő, szigorúan vett pártállami viszonyok között csak papíron maradt, s a nemzetiségi jogok érvényesülése más területeken is szűk keretek közé szorult. Így például többször is kísérletet tettek az alternatív oktatás bevezetésére a magyar tanítási nyelvű iskolákban. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években e rendszer és politika ellen lépett fel a szlovákiai magyarság körében is kibontakozó ellenzék (az 1978-ban alakult Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, valamint szóvivője, Duray Miklós - a Charta 77 aláírója - és mások aktivitása), amellyel szemben a kormányzati hatalom szigorú megtorlásokat alkalmazott (lásd Duray-per és bebörtönzések). A tömeges tiltakozás ellenére a szovjet megszállást követő, kommunista “normalizáció” húsz éve alatt mintegy 200 magyar iskolát zártak be. Ebben az időszakban alakult ki az a szlovák nacionalizmust éltető rendszer, amely az 1989-es bársonyos forradalmat követően bontakozott ki teljes egészében, s amelyet már nemcsak a magyar-, hanem a csehellenesség is jellemezte, s amely végül 1993. január 1-jével Szlovákia önállósulásához vezetett.
A kommunizmus bukása után azonban a csehszlovákiai magyarság is hozzáfoghatott önszerveződéséhez, több mint fél évszázados kényszerű szünet után létrehozhatta politikai szervezeteit is. A rendszerváltás folyamán négy politikai pártot alapított.
Forrás:MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTÉRIUMA
|
|
Oldallista
1. Csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés
2. Trianon, az európai tragédia
|
|
1. Csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés
|
POPÉLY GYULA
A nemzetközi kisebbségvédelem és a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés
Az első világháborút követő békekötések teljesen átalakították Közép- és Kelet-Európa térképét. Az európai területi átrendeződések leglényegesebbike az Osztrák-Magyar Monarchia felosztása, a lengyel államiság felújítása és az ún. utódállamok - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia - létrehozása, illetve jelentős megnagyobbodása volt. A háború legtragikusabb vesztese Magyarország és a magyar nemzet lett. Az ország elvesztette területének 71,44, lakosságának pedig 63,54 százalékát.1 A nemzetiségi területeken túlmenően Magyarország jelentős magyar etnikumú országrészeket is kénytelen volt átengedni a győztes nagyhatalmak hathatós támogatását élvező utódállamoknak. E területi átrendeződések következtében a magyar nép egyharmada új, számára idegen államok alattvalója lett.
A békekonferencia főhatalmai - Anglia, Franciaország, Olaszország, az USA és Japán - nem hagyhatták figyelmen kívül azt a körülményt, hogy az európai határok átalakítása következtében újból hatalmas, esetenként többmilliós nemzeti kisebbségek kerültek idegen fennhatóság alá. Közismert tény, hogy a békeszerződések abszurd területi rendezései folytán csupán Kelet-Közép-Európában mintegy 32 millió ember került nemzeti kisebbségi helyzetbe.2 A versailles-i békerendszer megalkotói éppen az igazságtalan békeszerződések következményeinek legalább részleges tompítása céljával, illetve az önrendelkezési elv megszegésének ellensúlyozásaként vélték szükségesnek az akaratuk ellenére idegen államokba bekebelezett nemzettöredékek védelmét valamilyen módon nemzetközi üggyé tenni.3
A nemzetiségi kérdés a háború alatt is fokozott szerepet játszott a hadviselő felek - főleg az antant - propagandájában. Már akkor elhangzottak olyan megnyilvánulások is, hogy a nemzetiségek védelme lényegében a művelt emberiség közös ügye. A Monarchiaellenes cseh politikai emigráció vezetője, T. G. Masaryk - a háború után Csehszlovákia első államelnöke - is ezt a nézetet vallotta, s szóban és írásban odaadóan agitált a kisebbségi, nemzetiségi jogok nemzetközi szintű rendezése érdekében. A háború alatt írt és először 1918 tavaszán megjelentetett Az új Európa című tanulmányában például világosan kifejtette, hogy szerinte a kisebbségi, nemzetiségi kérdés nem lehet csak az egyes államok „belügye”. Az erre való hivatkozást Masaryk egyszerűen „farizeusi alapelv”-nek nevezte említett tanulmányában.4
Az USA elnökének, Wilsonnak kezdeményezésére a győztes antanthatalmak hivatalosan is elfogadták a nemzetközi kisebbségvédelem elvét s a párizsi békekonferencián megtették a kelld lépéseket az átfogó rendezés érdekében ezen a téren. Párizsban először a Népszövetség5 létrehozásával összefüggésben vetődött fel a kisebbségek nemzetközi védelmének gondolata, ugyanis ez a nemzetekfeletti szervezet - mint a világbéke őre - magától értetődően vállalta az összes olyan nemzetközi probléma felügyeletét, amelyek a jövőben esetleg államközi feszültségek forrásaivá s így a béke megbontásának okozóivá válhatnának. A Népszövetség alapszabályzatából azonban kimaradt a kisebbségvédelem konkrét kodifikálása. Ez azonban nem a nemzetközi kisebbségvédelem ügyének elejtését jelentette, hanem csupán egyéb, külön nemzetközi szerződések formájában való konkretizálását.6
Wilson elnök intencióival összhangban a békekonferencia főtanácsa - az ún. Négyes Tanács - az 1919. május 1-jén létrehozott Új Államok és Kisebbségek Bizottságára bízta a kisebbségvédelmi rendszer elméleti kidolgozását. Ez a bizottság fogalmazta meg 1919 májusában az új, valamint a területileg megnagyobbodott államokba bekebelezett nemzettöredékek, az ún. „faji, nyelvi és vallási kisebbségek” jogait biztosítani hivatott nemzetközi szerződések szövegét, amelyeket a békeszerződések részeinek tekintettek.7
A békekonferencia plenáris ülése 1919. május 31-én foglalkozott a nemzetközi kisebbségvédelem problémájával. Jellemző, hogy ezen az ülésen az utódállamok képviselői - ebben az esetben Lengyelországot is ide számítjuk - már hevesen tiltakoztak a kisebbségvédelem tervezett rendszere ellen. Persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az antanhatalmak jóvoltából éppen ezek az új, felújított, illetve területileg jelentősen megnagyobbodott közép-európai államok kebeleztek be aránytalanul nagyszámú magyar, német, ukrán, belorusz stb. népességet. A Csehszlovák Köztársaság nevében felszólaló Karel Kramář miniszterelnök például többek között kifejtette, hogy véleménye szerint a kisebbségvédelmi szerződések komoly beavatkozást jelentenek az őket aláíró államok szuverenitásába. Kramář egyúttal azt is bejelentette, hogy Csehszlovákia már saját kezdeményezéséből hozzálátott egy olyan alkotmány szövegének kidolgozásához, amely az ország nemzeti kisebbségeinek jogait is tökéletesen és maradéktalanul biztosítani fogja. Érvelése szerint a kisebbségvédelem olyan belügyi feladat, amelyet minden országnak saját magának kell megoldania, mindenféle külső beavatkozás vagy nemzetközi ellenőrzés lehetőségének kizárásával. A békekonferencia plénumának szóban forgó 1919. május 31-i ülésén hasonló értelemben nyilatkoztak a tervezett kisebbségvédelmi rendszerről a román, a délszláv és a lengyel békedelegációk képviselői is.8
Az utódállamok képviselőinek tiltakozó, a kisebbségvédelmi szerződések elvét elutasító felszólalásai után Wilson elnök fejtette ki álláspontját ebben a kérdésben. Szerinte a Népszövetség által garantált nemzetközi kisebbségvédelem elsősorban az érintett utódállamok érdeke, mivel a bekebelezett kisebbségek csak ezúton válhatnak ezen államok integráns elemeivé; ellenkező esetben a kisebbségek államellenes törekvések hordozóivá lesznek, ami rendkívüli veszélyeket rejt magában a világbéke szempontjából. „Nem vállalhatjuk egy területi rendezés garanciáját - fejtette ki Wilson az USA álláspontját ebben a vonatkozásban -, ha azt nem tartjuk becsületesnek, és nem adhatjuk beleegyezésünket zavaró körülményekkel terhes rendezéshez, olyanhoz, amely véleményünk szerint nem biztosíthatja a világ békéjét.” Ez azt jelentette, hogy az USA csak abban az esetben lesz hajlandó elismerni az utódállamok szuverenitását a megszerzett területekre, ha azok nemzetközi szerződésekben kötelezik magukat az e területeken élő kisebbségek jogainak tiszteletben tartására. Wilson szerint a világbéke megőrzése az elsődleges cél, a kisebbségi kérdés pedig csakis ennek a nagy célnak lehet a függvénye. „Azt kelt mondanom - szögezte le az USA elnöke -, semmi sem rejt olyan veszélyeket a világ békéjére, mint a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazhatnak.” Az utódállamok által nyert területek népességének elégedetlensége saját helyzetével tehát nem szabad, hogy destabilizációs állapotokat idézzen elő a kelet-közép-európai térségben. „Ha hozzájárulunk ezekhez a területi gyarapodásokhoz, jogunk van ragaszkodni a béke bizonyos garanciáihoz” - fejtegette az USA elnöke.9
A nagyhatalmak végül is az utódállamok képviselőinek tiltakozása ellenére megalkották a kisebbségvédelmi rendszert. Az egyes államok kormányaival kötött kisebbségvédelmi szerződések természetesen csak „azokat az alapvető emberi jogokat fogalmazták meg, amelyek a kisebbségeket minimális követelményként bármely körülmények között megilletik.”10 Ezeknek a minimális kisebbségi és alapvető emberi jogoknak az elfogadása valamennyi érintett állam számára kötelezővé vált. Ennek következtében az idegen állami fennhatóság alá került magyar nemzettöredékek nemzeti kisebbségi és nyelvi jogait is mindenütt nemzetközi szerződések biztosftották.11
*
K. Kramář csehszlovák miniszterelnök és E. Beneš külügyminiszter 1919. szeptember 10-én írták alá a Párizs melletti Saint-Germainen-Laye-ben a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került kisebbségek jogait garantáló szerződést, amelyet december 10-én a prágai Nemzetgyűlés is ratifikált. Az államelnöki jóváhagyás után ez a szerződés 1920. július 16-án lépett életbe. A Csehszlovák Törvénytárba mint az 508/1921. sz. törvény került be, amely 1921. december 31-én hirdettetett ki.12
A csehszlovák kormány a szerződés I. fejezetének 1. cikkelyében kötelezettséget vállalt oly értelemben, hogy a kisebbségvédelmi szerződésben garantált nemzetiségi, nyelvi jogokat sértő törvényt, rendeletet vagy egyéb intézkedést nem hoz. „Csehszlovákia13 kötelezi magát arra - szögezte le a saint-germaini szerződés I. fejezetének 1. cikkelye -, hogy a jelen fejezet 2-8. cikkelyeibe foglalt rendelkezéseket alaptörvényekül ismeri el, hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben, és hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés sem lesz hatályos.” A konkrét szabályozást illetően a kiindulópont az I. fejezet 2. cikkelyének első bekezdése volt: „Csehszlovákia kötelezi magát, hogy az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja.”
Az állampolgárság problémáját az idézett fejezet 3-6. cikkelyei szabályozták. Az e pontokban lefektetett alapelvek szerint Csehszlovákia köteles volt, illetve lett volna ipso facto minden fenntartás nélkül saját állampolgárainak elismerni mindazokat a volt német, osztrák és magyar állampolgárokat, akiknek a szerződés életbe lépésének idején lakóhelyük vagy illetőségük Csehszlovákia területén volt. Ez vonatkozott az e területen születettekre, valamint azokra is, akiknek szülei ezen a területen lakóhellyel vagy illetőséggel rendelkeztek.
A szerződés I. fejezte 7. cikkelyének első bekezdése azt szögezte le, hogy „minden csehszlovák állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi”. A következő, a második bekezdés még egyszer megerősítette a vallási egyenjogúságot: „A vallási, hitbeli vagy felekezeti különbség a polgári és politikai jogok élvezete, így nevezetesen: a nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése vagy a különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében egyetlen csehszlovák állampolgárra sem lehet hátrányos.”
Ugyanennek a cikkelynek harmadik bekezdése kimondta, hogy „egyetlen csehszlovák állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen természetű közzététel terén, vagy a nyilvános gyüléseken”. A cikkely negyedik bekezdése a csehszlovák kormány részéről a nemzeti kisebbségek számára biztosítandó nyelvi jogok alapelveit tartalmazta: „Amennyiben a csehszlovák kormány megállapítana egy hivatalos nyelvet, abban az esetben a nem cseh nyelvű (sic!) csehszlovák állampolgárok megfelelő lehetőséget kapnak majd arra, hogy a bíróságok előtt szóban és írásban saját nyelvüket használhassák.”
A szerződés idézett I. fejezetének 8. cikkelye ugyancsak a kisebbségeknek a többségi nemzettel azonos jogi elbírálásáról intézkedett: „Azok a csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és biztosítékokat élvezik, mint a többi csehszlovák állampolgár. Nevezetesen: joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, vezetni és ellenőrizni, azzal a joggal, hogy azokban saját anyanyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják.”
A nemzeti kisebbségek iskola- és oktatásügyével a szerződés I. fejezetének 9. cikkelye foglalkozott. E cikkely első bekezdése az anyanyelvi oktatás biztosítására kötelezte a csehszlovák kormányt. „Az olyan városokban és kerületekben - szögezte le a kisebbségvédelmi szerződés ide vonatkozó cikkelye -, ahol jelentékeny arányban nem cseh nyelvű (sic!) csehszlovák állampolgárok laknak, a csehszlovák kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy az ily csehszlovák állampolgárok gyermekeit saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés nem akadályozza a csehszlovák kormányt abban, hogy a cseh nyelv tanítását kötelezővé tegye.” Ugyanennek a cikkelynek második bekezdése a kisebbségeknek az állami és községi költségvetésből való méltányos részesedésének kötelességével foglalkozott: „Azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek oly csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek az élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékonysági célokra fordíttatnak.”
A saint-germaini szerződésnek további lényeges megállapítását a II. fejezet 10. cikkelye tartalmazta, amely Kárpátalja autonómiája biztosításának kötelességét rótta a csehszlovák kormányra: „Csehszlovákia kötelezi magát, hogy a Kárpátoktól délre lakd rutének területét a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül olyan autonóm egység alakjában fogja megszervezni, amely a Csehszlovák Állam egységével összeegyeztethető legszélesebb körű önkormányzattal lesz felruházva.”
A következő, a 11. cikkely a kárpátaljai önkormányzat felállításának alapelveit tartalmazta: „A Kárpátoktól délre lakó rutének területének külön tartományi gyűlése lesz. Ez a tartományi gyűlés fogja a törvényhozó hatalmat gyakorolni nyelvi, közoktatási és vallási, helyi közigazgatási és minden olyan egyéb kérdésben, amelyet a Csehszlovák Állam törvényei hatáskörébe utalnak. A rutén terület kormányzóját a Csehszlovák Köztársaság elnöke fogja kinevezni, és ez a rutén tartományi gyűlésnek lesz felelős.”
A saint-germaini szerződés II. fejezetének 14. cikkelye az eddigi rendelkezések népszövetségi garanciájának tényét rögzítette s egyben kötelezte csehszlovákiát a Népszövetségi Tanács, illetve az Állandó Nemzetközi Bíróság illetékességének elismerésére a kisebbségi jogok megsértése vagy annak veszélye esetén: „Csehszlovákia hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben az I. és II. fejezetekbe foglalt rendelkezések oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek és a Népszövetség védelme alatt fognak állni. Ezek a rendelkezések a Népszövetség Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem változtathatók meg. Az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán kötelezik magukat arra, hogy nem tagadják meg a hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen olyan módosításától sem, amelyet a Népszövetség Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott.
Csehszlovákia hozzájárul ahhoz, hogy a Népszövetség Tanácsa minden egyes tagjának meg legyen az a joga, hogy a Tanács figyelmét e kötelezettségek valamelyikének bárminemű megsértésére vagy megsértésének veszélyére felhívja, és hogy a Tanács oly módon járhasson el és oly utasításokat adhasson, amelyek az adott esetben alkalmasnak és hathatósnak mutatkoznak.
Csehszlovákia azonkívül hozzájárul ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó jogi vagy ténykérdésekben a csehszlovák kormány és a Szövetséges és Társult Főhatalmak bármelyike vagy a Népszövetség Tanácsában helyet foglaló bármely hatalom között véleménykülönbség merülne fel, ez a véleménykülönbség a Népszövetségről szóló Egységokmány 14. cikkelye értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. A csehszlovák kormány hozzájárul ahhoz, hogy minden ily nemű vitás kérdés, ha a másik fél kéri, az Állandó Nemzetközi Bíráság elé terjesztessék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye, s a határozat ugyanolyan erejű és érvényű, mint az Egységokmány 13: cikkelye értelmében hozott határozatok.”14
*
A Népszövetség 1920 januárjában kezdte meg tevékenységét. A kisebbségvédelmi szerződések, valamint a békeszerződések vonatkozó cikkelyei értelmében - amint láttuk - a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésével a Népszövetségi Tanács volt hivatott foglalkozni.15 A tanács mindjárt működése kezdetén szükségesnek látta kidolgozni annak az eljárásnak a szabályait, amelyek alkalmazásával érvényesíthető lesz a kisebbségvédelem népszövetségi garanciája.
A Népszövetségi Tanács megbízásából Tittoni olasz külügyminiszter dolgozta ki a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések népszövetségi garanciális eljárásának szabályait. A tanács 1920. október 22-i brüsszeli ülésén tárgyalta meg Tittoni jelentését s azt határozattá emelte.16
A népszövetségi határozattá vált Tittoni-jelentés értelmében a Népszövetségi Tanács azonnal köteles közbelépni, mihelyt a kisebbségek jogainak tényleges vagy várható megsértése tudomására jut. A szóban forgó 1920. október 22-i határozat alapján a tanács közbelépésének elvben mindössze az volt a feltétele, hogy valamelyik tagja felhívja a testület figyelmét a bekövetkezett kisebbségi jogsérelemre, illetve annak veszélyére. Ilyen esetben a Népszövetségi Tanácsnak jogában állt a legjobb belátása szerint eljárni a jogsértő kormánnyal szemben. Az „eljárás” módját és az alkalmazott szankciók mértékét az idézett határozat azonban már nem konkretizálta.
A kisebbségi jogok megsértésére, illetve a jogsérelem veszélyére az említett határozat alapján maga a sértett kisebbség, vagy a Népszövetségi tanácsban nem képviselt hatalom is felhívhatta a Népszövetség figyelmét, de ez csak kimondottan kérelem vagy információ formájában történhetett. Ezeket a panaszokat a Népszövetség főtitkára köteles volt mindenféle kommentár nélkül közölni a Népszövetségi Tanács valamennyi tagjával. Természetesen ez még nem jelentette a jogi eljárás - az ún. judicial act - beindulását. Erre csakis azután kerülhetett sor, ha a petíció tárgyát képező jogsérelemre a tanács valamelyik tagja felhívta a testület figyelmét. Ezzel egyidejűleg a petícióban érintett állam kormányát is értesíteni kellett a panasztevés tényéről és annak tartalmáról. Amennyiben aztán az érintett kormány jónak látta, válaszolhatott a Népszövetségnek és magyarázattal szolgálhatott a felpanaszolt jogsérelem tárgyában, erre azonban nem volt kötelezhető, illetve válasza nem volt határidőhöz kötve. A Népszövetségi Tanács pedig mindettől függetlenül - amint arra már utaltunk - csak akkor tűzte napirendre a petícóban felvetett kisebbségi jogsérelem ügyét, ha azt a tanács valamelyik tagja szükségesnek tartotta s így konkrétan javasolta annak megvizsgálását.17
A Népszövetségi Tanács néhány nappal később, 1920. október 25-én az ismertetett eljárással kapcsolatban elfogadott még egy módosító határozatot, amelynek lényege a következő volt: A tanács elnöke és az általa ad hoc kijelölt két másik tanácstag - tehát voltaképpen egy „hármas-bizottság„ - a Népszövetséghez benyújtott panaszokat megvizsgálja s a vizsgálat eredményét a tanács valamennyi tagjának tudomására hozza.18 Ezek az ad hoc „hármas-bizottságok” csupán az egyes konkrét panaszbeadványok véleményezésére jöttek létre, tevékenységük azonban mégis figyelemreméltó volt, elvégre ezek máris a Népszövetségi Tanács valamilyen kisebbségi bizottságainak voltak tekinthetők.
Ezzel azonban még nem zárult le a nemzetközi kisebbségvédelem népszövetségi garanciális eljárásának kialakulási folyamata. A kisebbségeket ért sérelmek orvoslásának eljárási módját Csehszlovákia és Lengyelország javaslatára - újból módosította a Népszövetségi Tanács 1921. június 27-i genfi határozata. Ennek értelmében minden beérkezett panaszt, amely nem a Népszövetség valamely tagállamától - tehát például ha egyenesen a sértett kisebbségektől - ered, „késedelem nélkül” közölni kell az érintett állam kormányával. Az érdekelt állam kormányának aztán három héten belül nyilatkoznia kellett, óhajt-e arra egyáltalán reagálni. Amennyiben a bepanaszolt kormány nem kívánt érdemben foglalkozni az ellene beadott petícióval, illetve ha három héten belül nem válaszolt a Népszövetség Titkárságának felhívására, akkor az eljárás további része az előző határozatokban megállapított módon folyt le. Ha azonban az érintett kormány vállalkozott az érdemi válaszadásra, azt két hónapon belül meg kellett tennie. A Népszövetség Titkársága a kisebbség petícióját ezután az érintett kormány állásfoglalásával egybekapcsolva hozta a szervezet tagállamainak tudomására s az már a Népszövetségi Tanács elé is így került.19
A Népszövetségi Tanács ülései - de a világszervezet közgyűlései is - aránylag sűrűn foglalkoztak a nemzetközi kisebbségvédelem elvi problémáival. A Tanács 1923. évi őszi ülésén például Csehszlovákia és Lengyelország újabb eljárás-módosító javaslattal álltak elő, amit a testület szeptember 5-i ülése határozattá is emelt. Ennek az újabb határozatnak az értelmében tovább szűkültek a sértett kisebbségek panasztevési lehetőségei, valamint petícióik méltányos elbírálásának kilátásai.
A szóban forgó határozat már a formális elfogadhatóság szempontjából is szigorú vizsgálatnak vetette alá az egyes kisebbségi panaszokat, s e vizsgálat eredményétől tette függővé azok figyelembe vételét. A benyújtott petíciók eszerint csakis a kisebbségi jogok problematikájára szorítkozhattak, nem tehették kérdésessé a kisebbség és az államhatalom közötti viszony létjogosultságát, azaz nem tartalmazhattak külön állam alakítására vagy a fennálló országhatárok megváltoztatására való utalásokat; továbbá az ilyen beadványok nem származhattak névtelen szerzőktől vagy kétes forrásból, stílusuk nem lehetett sértő és csupán olyan kérdéseket vethettek fel, amelyek a közelmúltban nem képezték már hasonló jellegű petíció tárgyát. Ha a bepanaszolt államnak esetleg kifogása volt valamilyen petíció elfogadhatóságával kapcsolatban, e kérdésnek eldöntésére a Népszövetségi Tanács elnöke és az általa felkért másik két tanácstag volt illetékes. Az érintett kormány kívánságára és „ha a körülmények ezt az eljárást szükségessé és lehetségessé teszik”, a tanács elnöke engedélyezhette a válasz kidolgozására megszabott két hónapnyi idő meghosszabbítását. A szóban forgó határozat a továbbiakban szűkítette a petíció, illetve az érintett kormány által arra adott válasz ismertetési körét is, méghozzá oly értelemben, hogy az ezentúl csupán a Népszövetségi Tanács tagjaival volt tudatható s ha az már napirendre tűzte a panasz tárgyalását, csak akkor volt közölhető a Népszövetség többi tagjával is. Természetesen a Népszövetségi Tanács ezután is csak akkor foglalkozhatott érdemileg a panaszos kisebbség petíciójával, ha annak napirendre tűzését valamelyik tanácstag konkrétan javasolta.20 Az egész itt ismertetett eljárásra jellemző, hogy a fellebbezés joga csakis a bepanaszolt kormányokat illette meg, a panaszt tevő és sértett kisebbségeket azonban már nem.
A Népszövetséghez beérkezett petíciók nagy száma, de méginkább a kisebbségi problémák rendkívülien kényes volta újabb és újabb módosító határozatok elfogadására ösztönözték a Népszövetségi Tanácsot ebben a vonatkozásban. A tanács 1925. június 10-i határozata például a petíciók megvizsgálására megalakítandó ún. „hármas-bizottságok” összetételével kapcsolatban tartalmazott néhány pontosító megállapítást.21
A Népszövetségi Tanács által alkalmazott kisebbségvédelmi eljárás nem bizonyult hatékony eszköznek e jogok nemzetközi garanciája terén s ennek maga a világszervezet is tudatában volt. Ha a tanács eltökéltsége és ereje nem is volt elegendő e meddő rendszer gyökeres megreformálására, arra azért kísérletet tett, hogy legalább részben kimozdítsa a holtpontról ezt az egész megrekedt eljárási rendszert. Ezt lett volna hivatott szolgálni a Népszövetségi Tanács 1929. június 13-i ülésén elfogadott határozata, amely újrafogalmazta a kisebbségi petíciók vizsgálatának és az ügyben való eljárásának processzusát. Az elfogadott határozat érdemi része a következő megállapításokat tartalmazza:
„A Tanács
A) Úgy dönt, hogy a következő rendelkezésekkel egészíti ki az előző határozatokban foglalt, kisebbségek petícióinak vizsgálatára vonatkozó határozatokat;
1. A kérvények elfogadhatósága.
Ha a Főtitkár valamely kérvényt elfogadásra alkalmatlannak nyilvánít, erről a kérelmezőt értesítenie kell, és amennyiben szükséges, közli vele a Tanács 1923. szeptember 5-i határozatát a kisebbségi petíciók elfogadhatóságának feltételeiről.
2. A Kisebbségi Bizottságok összetétele.
Az 1920. október 25-i határozatban lefektetettekkel szemben a Tanács elnöke különleges esetekben a Tanácsnak nem kettő, hanem négy tagját kérheti fel a kisebbségi kérvény vizsgálatában való közreműködésre.
3. A Kisebbségi Bizottságok üléseinek gyakorisága.
A Tanács kívánatosnak tartaná, ha a Kisebbségi Bizottságok fontolóra vennék annak lehetőségét, hogy a Tanács ülésszakai között is ülést tartsanak bármikor, ha azt az egyes kérvények vizsgálata szükségesnek ítéli.
4. A kérvényekre a Kisebbségi Bizottságok által tett lépések közzététele.
a) Ha a Kisebbség Bizottság tagjai egy kérdés vizsgálatát befejezik, akkor anélkül, hogy a kérdésnek a tanács napirendjére való felvételét kérnék, vizsgálatuk eredményét a Tanács többi tagjával, azok tájékoztatása céljából, levélben közlik. A Főtitkár a releváns dokumentumokat a Tanács tagjai számára hozzáférhetővé teszi.
b) Évente egy alkalommal a Főtitkár iratot küld - tájékoztatás céljából - a Tanács minden tagjának, mely tartalmazza a leveleket, melyeket a különböző Kisebbségi Bizottságok a fentiekben ismertetett módon a Tanács tagjainak az év folyamán küldtek.
5. Az eredmény publikálása a Kisebbségi Bizottság által megvizsgált kérdésben.
A Kisebbségi Bizottságok vegyék alaposan fontolóra annak lehetőségét, hogy az érintett Kormány hozzájárulásával a vizsgálat eredményét közzétegyék. A Tanács őszintén reméli, hogy amennyire ez csak lehetséges, az érintett kormányok megadják majd hozzájárulásukat a közzétételhez. A jelentés közzétételének helye az Official Journal, tartalma pedig a Kisebbségi Bizottság részéről a Tanács többi tagjához intézett levél, vagy bármiféle erre alkalmas szöveg lehet.
6. Rendszeres évi kiadványok a Szövetség kisebbségvédelmi tevékenységéről.
A Főtitkár az Official Journal hasábjain évente statisztikát közöl:
1. Az az évben beérkezett kérvények számáról; 2. Az elfogadásra alkalmatlannak nyilvánított kérvények számáról; 3. Az elfogadásra alkalmasnak nyilvánított és a Hármas Bizottság elé terjesztett kérvények számáról; 4. A Bizottságok számáról és a kérvények vizsgálata érdekében tartott üléseinek számáról; 5. A kérvények számáról, melyeknek vizsgálatát a Hármas Bizottságok abban az évben befejezték.
B) A jen határozat ismertetendő mindazokkal az államokkal, melyek a kisebbségek védelméről megállapodásokat fogadtak el. (...)”22
A Népszövetségi Tanács 1929-ben tehát még megpróbálta megmenteni a nemzetközi kisebbségvédelem elvét, amint azonban a későbbiek folyamán bebizonyosodott, nem nagy sikerrel. A húszas és harmincas évek fordulóján az elnyomott kisebbségek már egyre kevésbé bíztak a Népszövetségben, elvégre az addigi egy évtizedes gyakorlat elszomorítóan cáfolta a kisebbségi jogorvoslások hatékonyságát. A harmincas években éppen ezért már jóval kevesebb a Népszövetséghez beérkezett kisebbségi panaszok, petíciók száma, mint az a húszas években volt.
A nemzetközi kisebbségvédelem ügyét a Népszövetség közgyűlései is többször napirendjükre tűzték. Bár sem a Népszövetség plenáris ülése, sem az egyes bizottságok ülései nem voltak jogosultak a döntéshozatalra a kisebbségvédelem ügyében - amint említettük, ilyen jogköre csakis a Népszövetségi Tanácsnak volt -, az itt elhangzott javaslatoknak és hozzászólásoknak mégis megvolt a maguk erkölcsi súlya. Így például a Népszövetség 1922 szeptemberében megtartott III. közgyűlése is napirendre tűzte a kisebbségek védelmének ügyét, az e tárgyban szeptember 21-én elfogadott dokumentum azonban üres elvi kinyilatkoztatásokon kívül semmi konkrétumot nem tartalmazott, sót inkább a helyzetükkel elégedetlen és gyakorta panaszkodó kisebbségeket is igyekezett „lojalitásra” inteni.
„A Közgyűlés, teljesen elismerve a kisebbségeknek azt az alapvető jogát, hogy a Nemzetek Szövetségének védelmében részesüljenek minden elnyomással szemben: súlyt helyez arra a kötelességre is, hogy a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó egyének kötelesek lojális polgárok módjára együttműködni azzal a nemzettel, melyhez most tartoznak” - szögezte le a Népszövetség közgyűlése 1922. szeptember 21-i ülésén elfogadott határozat harmadik pontja.23
Miután a gyakorlatban a Népszövetségi Tanács ismertetett kisebbségvédelmi eljárása szinte teljesen eredménytelen volt, a Népszövetség közgyűlése a későbbiek folyamán is többször volt kénytelen foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. Így volt ez például az 1928. évi őszi közgyűlésen is, ahol többek között a kisebbségvédelem reformjának kérdése is ismételten szóba került.
Beelaerts van Blokland holland külügyminiszter 1928. szeptember 5-én mondott beszédében kifogásolta a kisebbségi panaszok kivizsgálásával megbízott ún. „hármas-bizottságok” munkáját, mivelhogy azok úgymond többnyire nem képesek elbírálni a beérkezett panaszok jogosultságát és megalapozottságát. Javasolta, hogy a „hármas-bizottságok” helyett hozzanak létre egy Kisebbségügyi Állandó Bizottságot (Comission permanente des minorités), amely hivatott lesz részletesen és szakszerűen kivizsgálni a kisebbségi panaszokat. A holland javaslatot Németország, Ausztria és Svájc képviselője is támogatta, határozat azonban nem született belőle, mivel több népszövetségi képviselő ellene foglalt állást. Jellemző, hogy a holland külügyminiszter javaslatát Štefan Osuský csehszlovák követ utasította el a legvehemensebben 1928. szeptember 11-én mondott beszédében.24
A Népszövetség következő, 1929. évi közgyűlésén, a plenáris ülésen újból szóba került a nemzetközi kisebbségvédelem ügye. Itt például Gustav Stresemann német külügyminiszter többek között arról beszélt, hogy a Népszövetségnek nem csupán az ún. „panaszeseteket” kellene vizsgálat tárgyává tennie, hanem folyamatosan figyelemmel kellene kísérnie a kisebbségvédelmi szerződések hatékonyságát az egyes államokban; szerinte tehát időszerű volna a már egyszer javasolt Kisebbségügyi Állandó Bizottság létrehozása. A Népszövetség szóban forgó plenáris ülésén Apponyi Albert magyar képviselő azt sürgette, hogy a panaszt tevő kisebbségekkel is közöljék az érintett kormányok reagálását az általuk benyújtott petíciókra, sót e kisebbségeknek adassék rá lehetőség, hogy ők is kifejthessék véleményüket kormányaik álláspontjával kapcsolatban. A milliós kisebbségeket bekebelezett államok képviselői, természetesen erről már hallani nem akartak. A Népszövetség tárgyalt 1929. évi szeptemberi közgyűlésén a román Mironescu például azt fejtegette, hogy a kisebbségi jogok esetleges további kiterjesztése semmiképpen sem kívánatos, az szerinte ugyanis veszélyeztethetné Európa békéjét.25
*
A huszas és harmincas évek folyamán a csehszlovákiai magyarság vezetői is több ízben informálták petíciókba foglalt sérelmeikről a Népszövetséget. Az első olyan jellegű beadványt 1921. szeptember 10-i keltezéssel Kutkafalvy Miklós, Illés József és Balogh-Beéry László szignálták s benne arra hívták fel a Népszövetség figyelmét, hogy Csehszlovákia nem hajlandó biztosítani a kárpátaljai Ruténföld autonómiáját, bár erre őt a kisebbségvédelmi szerződés rendelkezései egyöntetűen kötelezik. A petíció tételesen felsorolta azokat a csehszlovák kormányintézkedéseket, amelyek sértik a saint-germain-i szerződés idevonatkozó rendelkezéseit.26
A következő, 1923. április, Losonc keltezésű felvidéki magyar petíció a „szlovákiai és ruténföldi kisebbségek” nevében azok kiszolgáltatottságáról informálta a Népszövetséget. A beadvány aláírói - Korláth Endre, Körmendy-Ékes Lajos, Lelley Jenő, Nitsch Andor, Petrásek Ágoston, Petrogalli Oszkár, Szalay László, Szent-Ivány József, Szilassy Béla - konkrét adatokkal bizonyították, hogy a csehszlovák államhatalom és törvényhozás nem tesz eleget a saint-germain-i nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Az említett beadvány a következő problémaköröket tárgyalta: 1. A csehszlovák közigazgatás és a kisebbségek. 2. A nemzeti kisebbségek statisztikája. 3. A kisebbségek érintkezése az állammal. 4. Iskolai ügyek és a nemzeti kisebbségek kultúrája. 5. A kisebbségek gazdasági helyzete. 6. Az agrárreform. 7. A nemzeti kisebbségek általános helyzete Szlovákiában. 8. Ruténföldi a kisebbségek szempontjából.27
Az 1924. évben a felvidéki magyar politikusok a csehországi németek vezetőinek egy csoportjával együtt közös petícióban informálták a Népszövetséget a csehszlovákiai agrárreform kisebbségellenes tendenciáiról. Aláírói magyar részről Jabloniczky János, Korláth Endre és Szent-Ivány József voltak.28
A következő csehszlovákiai magyar petíció 1925. április, Prága keltezésű. Aláírói - Füssy Kálmán, Jabloniczky János, Korláth Endre, Körmendy-Ékes Lajos, Lelley Jenő, Palkovich Viktor, Szent-Ivány József - a csehszlovák állampolgárság jogtalan megtagadásának gyakori tényére hívták fel a Népszövetség figyelmét, s egyúttal kérték a kisebbségvédelmi szerződés idevonatkozó rendelkezéseinek igazságos alkalmazását.29
E tényfeltáró petíciók sem voltak természetesen semmilyen pozitív hatással a hazai fejleményekre, mivel a Népszövetségi Tanács egyetlen esetben sem tartotta indokoltnak azokkal érdemben foglalkozni. A Népszövetség kisebbségi titkársága kikérte ugyan a csehszlovák kormány véleményét ezekkel a petíciókkal kapcsolatban, jellemző azonban, hogy ezeket a válaszokat a hármas-bizottságok teljes mértékben kielégítőeknek és megnyugtatóaknak találták.
Az 1921. szeptember 10-ei keltezésű petíció tartalmát például a csehszlovák kormánynak arra adott válaszával együtt a Belgium, Japán és Olaszország képviselőiből létrehozott hármas-bizottság tette vizsgálat tárgyává. Az említett bizottság 1922. január 14-i ülésén végül is úgy határozott, hogy a csehszlovák kormány részéről nem történt jogsérelem, s ezért a Népszövetségi Tanács figyelmét sem kell felhívni az érdemi közbelépésre. A bizottságot ugyanis tökéletesen megnyugtatta az az ígéret, mely szerint a prágai kormány rövidesen eleget szándékszik tenni a kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségének s konkrétan is hozzálát a Ruténföld autonómiájának megvalósításához.30
A konkrét sérelmek orvoslására a Népszövetség részéről nem volt tehát semmilyen reális kilátás, ennek ellenére a felvidéki magyarság néhány esetben a harmincas években is élt panasztevési jogával. Például az 1930. évi népszámlálás lebonyolításának módjával kapcsolatban a magyarság vezetői két ízben is panasszal fordultak a Népszövetséghez. Egyik beadványukat 1930. november 18-án nyújtották be s ebben felhívták a figyelmet arra, hogy a népszámlálás tervezett rendszere nem respektálja a csehszlovákiai magyarság nemzetközileg garantált kisebbségi jogait.31 A következő, a népszámlálási törvénytelenségeket és visszaéléseket felsorakoztató petíció benyújtására a népszámlálás lebonyolítása után, 1931 januárjában került sor.32 E kézzelfogható tényekkel alátámasztott beadványok azonban szintén elsikkadtak a Népszövetség bürokratikus útvesztőjében.
*
Hosszú évek áldatlan nemzetiségpolitikai gyakorlata bizonyította, hogy a győztes nagyhatalmak által megalkotott és a Népszövetség által garantált kisebbségvédelmi rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és elvárásokat, sőt az a gyakorlatban szinte teljesen csődöt mondott. Amint az kezdettől fogva sejthető volt, az utódállamok - a Csehszlovák Köztársaságot is beleértve - nem tettek eleget e szerződésekben vállalt kötelezettségeiknek. Sajnálatos módon a népszövetségi garancia sem jelentette a nemzeti kisebbségek számára nemzetközileg biztosított jogaik maradéktalan és tényleges tiszteletben tartását.
A csehszlovák kormány - amint arról már szóltunk - aláírta ugyan a fennhatósága alá került nemzeti kisebbségek jogait biztosító szerződést, annak méltányos végrehajtását azonban kezdettől fogva szabotálta, illetve különböző jogi és alaki kibúvókat keresett rendelkezéseinek megkerülésére és leszűkítésére. A nemzetközi, a Népszövetségi Tanács által gyakorlandó ellenőrzést pedig egyszerűen az állam belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. E. Beneš csehszlovák külügyminiszter például a Nemzetgyűlés külügyi bizottsága előtt 1929. június 5-én tartott expozéjában nyíltan kifejtette, hogy megítélése szerint a kisebbségi kérdés belügy, s abba semmilyen nemzetközi fórumnak nincs joga beleavatkozni. „Soha nem engedhetjük meg - hangsúlyozta Beneš-, hogy bárki is jogainkhoz nyúljon...” Szerinte azonban teljesen fölösleges is nemzetközi fórum elé tárni a csehszlovákiai kisebbségek ügyét, mivelhogy a nemzetközi szerződések „a kisebbségeknek kevesebbet nyújtanak, mint amennyit mi adunk, ez az én jogi és politikai meggyőződésem” bizonygatta a csehszlovák külügyminiszter.33
Beneš később, a Csehszlovák Köztársaság 1939. évi széthullása után sem volt képes belátni tévedését. Továbbra is azt állította, hogy Csehszlovákia sokkalta több jogot biztosított a bekebelezett nemzeti kisebbségeknek, mint amennyire az 1919. szeptember 10-én aláírt kisebbségvédelmi szerződésben kötelezettséget vállalt.34 Az idézett beneši tételnek azonban a csehszlovák nemzetiségi politika húszéves gyakorlata a legékesebb cáfolata.
A kisebbségi petíciók fentebb ismertetett elbírálási módja - amint arra már utaltunk - a sértett kisebbségeknek nem nyújtott szinte semmilyen konkrét védelmet. A Népszövetségi Tanács csaknem minden esetben kielégítőnek találta az érintett kormányok válaszát az egyes kisebbségek panaszbeadványaival kapcsolatban s ezután a panaszt tevő fél ügyével érdemileg már nem is foglalkozott. Az érintett kisebbséggel hivatalosan még azt sem tartották fontosnak közölni, hogy panaszbeadványát miért utasították el, arról pedig már szó sem lehetett, hogy a panasztevők betekintést nyerhessenek a szerintük jogsértően eljáró kormányok válaszába s arra így esetleg újból reagálhassanak, illetve megtehessék az arra vonatkozó észrevételeiket.
A kisebbségi kérdés és kisebbségi jog szakemberei ezért többször is felhívták a figyelmet a népszövetségi garanciák csekély hatékonyságára a nemzetközi kisebbségvédelemben. „Szomorú, de úgy van - mutatott rá például Wlassics Gyula egyik tanulmányában -, hogy a már meglevő és nemzetközi garancia alá is helyezett kisebbségvédelmi szerződéseket, sőt az erre vonatkozó törvényeket és rendeleteket nem tartják be. Meg kell állapítanunk azt is, hogy a Nemzetek Szövetsége - habár az utóbbi időben sikerrel működik még távol áll attól, hogy teljesen érvényt is tudjon szerezni a kisebbségi jogok hatályos gyakorlásának és a kisebbségi sérelmek valódi orvoslásának.” Pedig - fejtegette a továbbiakban Wlassics Gyula „Európában addig nyugalom nem lesz, míg a kisebbségi kérdést valamely megnyugtató módon megoldani nem tudják.35
A Népszövetség eltussoló, a kisebbségi panaszokkal szemben szinte cinikus nemtörődömséget tanúsító eljárását az utódállamok kormányai sokszor kimondottan biztatásnak vették. Látván azt, hogy zavartalanul folytathatják kisebbségeik politikai, gazdasági és kulturális elnyomását, éltek is ezzel a lehetőséggel. Az utódállamok kisebbségellenes politikája így aztán egyre inkább a tervszerű elnyomás és asszimiláció jellegét öltötte magára.
A Népszövetséghez benyújtott kisebbségi panaszok sok esetben magára a panaszt tevő kisebbségre is veszélyesek voltak. A megvádolt államok és kormányok ugyanis minden ellenük benyújtott panaszt igazságtalan rágalomnak minősítettek, s a Népszövetségnek adott válaszukban a panaszos kisebbséget nevezték békétlen, az államhatalommal szemben illojálisan viselkedő, a törvényes rendet felforgatni igyekvő elemnek.
Az elmondottaktól függetlenül azonban a Népszövetség kisebbségvédelmi funkciójának - annak minden tökéletlensége és hatástalansága ellenére - volt bizonyos pozitív kihatása is. Annak ellenére, hogy a panaszos kisebbségek gyakorlatilag szinte soha nem részesültek jogorvoslásban, a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekben biztosított jogok puszta tényének tudata, valamint a jogsérelmek legmagasabb nemzetközi fórumhoz való beterjesztésének lehetősége, és ezáltal bizonyos tekintetben nemzetközi üggyé való tétele, hathatósan növelte az idegen államokba bekebelezett nemzettöredékek öntudatát, sokszor bátor kiállását az őket elnyomó államhatalommal szemben. „Megteszünk tőlünk telhetőleg mindent - szögezte le például a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség nevében Szüllő Géza a Népszövetségi Ligák Világszövetségének angliai közgyűlésén 1934. május 25-én -, hogy a kisebbségi jogokat megóvjuk s megtartásukat követeljük, mert meg vagyunk győződve, hogy a kisebbségi kérdés megoldása nélkül nincsen meg az az atmoszféra, amelyben meg lehessen találni a békét, a megnyugvást.”36 Bár ekkorra már mindenki tisztában lehetett vele, hogy a kisebbségvédelmi rendszer által biztosított jogi garanciák nem sokat érnek, ennek ellenére hivatkozási alapul szolgálhattak a hozzájuk makacsul ragaszkodó nemzeti kisebbségek számára. Az idegen fennhatóság alatt élő kisebbségek így nemzetközileg elismert, törvényes jogaikra hivatkozva követelhették az őket megillető konkrét politikai, nyelvi, kulturális és gazdasági jogok biztosítását, illetve azok tiszteletben tartását.
A Népszövetségen kívül több nemzetközi - politikai, társadalmi és kulturális - szervezet iktatta be programjába a kisebbségi kérdéssel való foglalkozást és a kisebbségvédelmet. Ezek közűl legjelentősebb volt a Népszövetségi Ligák Világszövetsége (Union Internationale des Associations pour la Société des Nations) és az Interparlamentáris Unió (Union Interparlamentaire).
A Népszövetségi Ligák Világszövetsége a kisebbségek képviselőinek olyan nemzetközi tekintéllyel rendelkező nyilvános fóruma volt, amely lehetővé tette számukra, hogy problémáiknak és panaszaiknak az egész világ előtt hangot adjanak. A szervezet kapcsolatot tartott fenn a Népszövetséggel is s ez a tény nagy mértékben növelte tekintélyét; határozatainak és döntéseinek azonban csakis erkölcsi súlya volt, mivel hivatalos politikai vagy végrehajtási hatalommal e szervezet nem rendelkezett. A szövetség tanácsa 1921. október 15-i bécsi ülésén úgy határozott, hogy külön Kisebbségi Titkárságot hoz létre, amelyet a kisebbségvédelem problémáinak tanulmányozásával bízott meg. A bizottság, amelynek elnöke a neves angol szaktekintély, Sir W. Dickinson lett, 1922 januárjától rendszeresen gyűjtötte, vizsgálta és értékelte a kisebbségek helyzetére vonatkozó adatokat, illetve igyekezett behatóan foglalkozni az egyes kisebbségek panaszaival.37
A Népszövetségi Ligák Világszövetségének kisebbségvédelmi programja abból indult ki, hogy az érvényben levő hivatalos kisebbségvédelmi szerződések csupán a kisebbségi jogok minimumát tartalmazzák, ezért e jogok skáláját folyamatosan bővíteni kell. A szervezet Kisebbségi Bizottsága a Népszövetség által alkalmazott kisebbségvédelmi eljárást egyáltalán nem tartotta megfelelőnek, ezért 1922 első felében részletes programot dolgozott ki a faji, nyelvi s vallási kisebbségek jogállásának méltányosabb rendezése érdekében. Az 1922 júniusában a világszervezet prágai kongresszusán nyilvánosságra hozott program helyesen hívta fel a figyelmet arra az alapelvre, hogy a kisebbségekkel való bánásmód nem nyilvánítható az egyes államok szuverén belügyévé. A Kisebbségi Bizottság programjának egy kilenc pontból álló határozati javaslat is részét képezte, amelynek leglényegesebb részei a kisebbségek nyelvi jogainak hatékonyabb tiszteletben tartása és egy, a Népszövetségi Tanács által létrehozandó bizottság létesítése érdekében tett javaslat voltak. A Népszövetségi Tanács állal kinevezendő állandó bizottság - a Sir W. Dickinson által megfogalmazott javaslat szerint - késedelem nélkül és a helyszínen lett volna köteles kivizsgálni a kisebbségeket ért sérelmeket.38
A Népszövetségi Ligák Világszövetsége Kisebbségi Bizottságának ún. prágai programja ellen éppen az utódállamok - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia - és Lengyelország delegációi tiltakoztak a leghevesebben. A bizottság által beterjesztett határozati javaslatot azonban a konferencia résztvevői mégis elfogadták, mire mind a négy említett delegáció bejelentette, hogy nem vesz részt a világszervezet további munkájában.39
A szóban forgó határozati javaslatnak, természetesen, nem lett és nem is lehetett semmilyen gyakorlati jelentősége. A Népszövetségi Ligák Világszövetsége nem rendelkezett semmilyen végrehajtó hatalommal, határozatai csupán erkölcsi súllyal bírtak. A prágai kongresszuson elfogadott javaslatokat megküldték ugyan a Népszövetségnek, azokkal azonban sem a Népszövetség Közgyűlése, sem a Népszövetségi Tanács nem tartotta szükségesnek érdemileg foglalkozni.40
A Népszövetségi Ligák Világszövetségének munkájában a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség képviselői is részt vettek. A szövetség 1922. június 3-8-a között megtartott prágai kongresszusán vették fel a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Ligát a szervezet rendes tagjává. A csehszlovákiai magyarok delegációjának díszelnöke Szüllő Géza, elnöke Novek Béla, alelnöke pedig Flachbarth Ernő lett.41
A másik hasonló jellegű nemzetközi szervezet a nagymúltú Interparlamentális Unió volt. 1889-ben alakult Párizsban angol és francia kezdeményezésre. Az Interparlamentáris Unió a háború előtti években, évtizedekben az államok és nemzetek megbékélésének ügyén fáradozott, szorgalmazta az általános leszerelést, célul tűzte ki az egyes államok bel- és külpolitikai demokratizálását stb. A háború és a békekötések után a kisebbségi kérdés vált e jelentős világszervezet egyik alapvető problémájává. 1922-től a szervezet kebelén belül már állandó Etnikai és Gyarmatügyi Bizottság működött.42
Az Interparlamentális Unió közgyűlésein - természetesen, leginkább az Etnikai és Gyarmatügyi Bizottság ölésein - nagyon gyakran szó esett a nemzetközi kisebbségvédelem nehezen megoldható problémájáról. Többször szóba került az e téren vállalt népszöveségi garancia alacsony hatásfoka. Szomorú tény, hogy az utódállamok delegációi itt is egyöntetűen negatív szerepet játszottak, s leginkább kisebbségellenes megnyilatkozásaikkal hívták fel magukra a figyelmet. Például az Unió Etnikai és Gyarmatügyi Bizottságának 1926 augusztusi genfi ülésén mind a román, mind a jugoszláv delegátus a kisebbségi jogok javasolt kiszélesítése ellen foglalt állás. Ezen az ülésen ugyanis több ország delegátusa - Németországé, Svájcé, Magyarországé, Angliáé, Olaszországé stb. a nemzetközi kisebbségvédelem tökéletesítésének szükségességét szorgalmazta felszólalásaiban. A magyar delegátus áltat előterjesztett javaslat alapvető módon reformálta volna meg a Népszövetségi Tanács kisebbségvédelmi eljárását. A javaslattevő magyar delegátus ugyanis igazságtalannak minősítette az ún. kontradiktórius eljárás hiányát, valamint azt a gyakorlatot, mely szerint csakis a Tanácsban képviselt állam delegátusának kezdeményezésére indulhatott be az ún. judicial act stb. A magyar javaslat elvben elfogadta a nemzetközi kisebbségvédelem adott rendszerét, de annak továbbfejlesztését, tökéletesítését ajánlotta. E javaslat szerint a kisebbségek jogainak védelmezői továbbra is a Népszövetségi Tanács és az Állandó Nemzetközi Bíróság lennének, de a sértett feleknek jogukban állna tetszésük szerint fordulniuk akár az egyik, akár a másik nemzetközi fórumhoz. (A fennálló gyakorlat szerint ugyanis csak a Népszövetségi Tanács kérhette ki az Állandó Nemzetközi Bíróság véleményét, illetve kérhette döntését valamilyen konkrét ügyben.) A magyar javaslat a továbbiakban szót emelt amellett, hogy a Tanácsban nem képviselt államok delegátusai, sőt maguk a sértett kisebbségek is jogosultak legyenek a jogi eljárás, a judicial act megindítására.43
Az Etnikai és Gyarmatügyi Bizottság figyelemre méltónak és megvizsgálandónak nyilvánította a magyar javaslatot, annak ellenére, hogy azt az utódállamok képviselői a leghatározottabban ellenezték. A jugoszláv küldött például azt fejtegette, hogy szerinte a kisebbségi kérdés napirendben tartása állandó veszedelmet jelent a világbékére, kéri tehát a magyar javaslat elutasítását. Hasonló nézeteket vallott a román küldött is. Ő egyenesen azt javasolta, hogy a kisebbségi kérdést végérvényesen ki kell iktatni az Interparlamentáris Unió munkarendjéből, mivel a kisebbségvédelem - a román álláspont szerint - csak egyes államok sajnálatraméltó eszköze politikai izgatásra, hogy ezzel mindenkép fölforgassák a jelenlegi helyzetet és a békeszerződésekre épített új rendet”.44
Az Interparlamentáris Unió döntései, határozatai, állásfoglalásai természetesen - a Népszövetségi Ligák Világszövetségeihez hasonlóan - senkire sem voltak kötelezőek. Az Unió csupán ajánlhatta azok figyelembe vételét az egyes kormányoknak, illetve a Népszövetségnek. Rendszeres közgyűlései azonban mégis jó alkalmul szolgáltak arra, hogy az egyes országok parlamenti képviselőinek figyelmét ráirányítsák a megoldatlan kisebbségi problémákra, s így azokat bizonyos mértékben nemzetkőzi kérdéssé tegyék.
Jegyzetek
1 Magyarország népessége a trianoni béke után. Magyar Statisztikai Szemle, 1923. január-február, 3.; Recesement de la population en 1920. VI. Publications Statistiques Hongroises. Nouvelle série. 76. Volume. Budapest 1929., 1-es számú térképmelléklet.
2 Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest 1989., 23-33.
3 Arató Endre: Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest 1977., 38.
4 Masaryk, T. G.: Az új Európa. Košice 1923., 39.
5 A világszervezet hivatalos francia neve Société des Nations volt, aminek a pontos magyar megfelelője Nemzetek Szövetsége lenne. A korabeli magyar szakirodalomban és sajtóban azonban - minden bizonnyal a német nyelvterületen meghonosodott Völkerbund hatására - inkább a Népszövetség variáns vált uralkodóvá, bár nem volt ritka a Nemzetek Szövetsége alak sem. Tanulmányunkban mi is a Népszövetség változatot használjuk, kivéve az olyan eseteket, amikor a Nemzetek Szövetsége elnevezés egyenes magyar idézetben fordul elő.
6 Galántai József: i.m. 54-58.
7 Osuský, Štefán: Ochrena menšín. Prúdy, 1922. január, 10-12. Peška Zdeněk: Národní menšiny a Ceskoslovensko. Bratislava 1932., 34-35.; Galántai József: i.m. 71-72.
8 Osuský, Štefan: i. m. 13.; Peška Zdeněk: i. m. 37-38.
9 Galántai József: i. m. 85., 189-192.
10 Uo. 123.
11 Jelen tanulmányunkban mellőzzük a Romániával és Jugoszláviával kötött szerződések ismertetését, és konkrétan csakis a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés bemutatására szorítkozunk
12 Sbírka zákonú a nař ízení státu československého. Ročník 1921., 2301-2315.
13 Megjegyzendő, hogy a szerződés eredeti francia szövegében a „cseh-szlovák”, „Cseh-Szlovákia” szóalakok fordulnak elő (La Tchéco-Slovaquie), a szöveg cseh fordításából a kötöjel azonban már kimaradt
14 Sbírka zákonú a nař ízení srátu československého. Ročník 1921., 2301-2315.
15 A Népszövetségi Tanácsnak 1920 és 1922 között nyolc; tagja volt, négy állandó és négy időlegesen választott tag. (A négy állandó tag a négy nagyhatalom Anglia, Franciaország, Olaszország, Japán - volt; eredetileg az USA is állandó lapja lett volna a Tanácsnak mivel azonban nem lett tagja a Népszövetségnek, a Tanácsban sem képviseltethette magát. 1922-ben a Tanács választott tagjainak számát hatra emelték. 1926-ban Németországot is a Tanács állandó tagjává nyilvánították, az időlegesen választott tagok számát pedig kilencre emelték.
16 Galántai József: i. m. 141.
17 Hajn, Alois: Problém ochrany menšin. Praha 1923., 48.; Buza László: A kisebbségek jogi helyzete. Budapest 1930., 153-158. Peška Zdeněk: i. m. 109-110.; A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Összeállította Baranyai Zoltán. II. át dolgozott kiadás. Bratislava - Pozsony é. n., 129-137.; Société des Nations Journal Officiel, 1920. november-december, 8-9.
18 Société des Nations. Actes de la deuxiéme Assemblée, Séances pléniéres. Genéve, 1921., 838,; A kisebbségi jogok... i. m. 138-189.; Galántai József: i. m. 1216.;
19 Hajn, Alois: i. m. 49.; Buza László: i. m. 159-161.; Peška Zdeněk: i. m. 111112.; A kisebbségi jogok... i. m. 141-145.; Galántai József: i. m. 217-218.
20 Buza László: i. m. 163-174.; Peška Zdeněk: i. m. 112-113.; Galántai József: i. m. 218-219.
21 Galántai József: 219-220.
22 Buza László: i. m. 181-182.; Galántai József: i. m. 221-223.
23 A kisebbségi jogok... i. m. 147-150.
24 Baranyai Zoltán: A kisebbségi jog fejlődése és reformja a Nemzetek Szövetségénél. Magyar Szemle, 1929 március, 193-195.
25 Nagy Iván: Kisebbségi szemle. Külügyi Szemle, 1930 január, 115-120.
26 A kisebbségi jogok... i. m. 265-266.
27 Uo. 272-273.
28 Uo. 273-274.
29 Nagy Elek: Magyarország és a Népszövetség. Budapest 1925., 35-37.; A kisebbségi jogok... i. m. 284-285.
30 Buza László: i. m. 344.
31 A magyarság törvényhozói petícióval fordultak a népszövetséghez a népszámlálás tisztaságának megvédelmezése érdekében. Prágai Magyar Hírlap, 1930. november 29., 1-2.
32 A keresztényszocialista párt zsolnai pártvezetőségi ülésén Szüllő nagy beszédben lerögzítette álláspontunkat a kisebbségi jogok, a belpolitikai helyzet s a gazdasági válság kérdéseiben. Prágai Magyar Hírlap, 1931. február 7., 1-3.
33 Beneš expozé a kisantant konferenciájával, a kisebbségi és jóvátételi kérdésről. Prágai Magyar Hírlap, 1929. június 6., 1-2.
34 Beneš, Edvard: Mníchovské dny. Praha 1968., 8.
35 Wlassics Gyula A kisebbségi jogvédelem. In.: A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Összeállította Baranyai Zoltán. II. átdolgozott kiadás. Bratislava-Pozsony é. n., 15-16.
36 Szüllő Géza felszólalása a népszövetségi ligák uniójának angliai kőzgyűlésén. Prágai Magyar Hírlap, 1934. május 26., 1.
37 Hajn, Alois: i. m. 208-209.
38 Uo. 270-283.
39 Uo. 209-211.
40 Uo. 211.
41 A népszövetségi kongresszus. Prágai Magyar Hírlap, 1922. június 4., 1-2.; Balla Pál: A felvidéki magyarság külpolitikai tevékenysége. Hangel László szerk.: Mit élt át a Felvidék? 1940., 15.
42 Hajn, Alois: i. m. 212-213.
43 Radisics Elemér: Genfi levél. Magyar Külpolitika, 1926. szeptember 16. 4-6.
|
|
2. Trianon, az európai tragédia
|
Trianon, az európai tragédia
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
A mit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és - helybenhagyja.
(Arany János: Civilisatio)
Az 1878-as berlini kongresszus után, negyven évvel az I. világháborút lezáró békék aláírása előtt Arany János szinte megjósolta, ami az 1919-es párizsi békekonferencián történt. Ma kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerződés megítélésében: azt legsúlyosabb nemzeti tragédiánknak tartja. Külföldön azonban kevesen értik meg és érzik át, miért be nem hegedő seb a magyarság számára az 1920-as amputálás, miért érezzük ma is az elvesztett végtagokat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ami a magyaroknak tragikus vereség, az igazságtalan, rossz és súlyos következményekkel járó béke legklasszikusabb esete, az szomszédjaink többsége szemében győzelem, sőt történelmi igazságtétel. Ezért fontos kötelességünk, hogy megértessük az egész világgal, elsősorban pedig szomszédjainkkal, hogy a II. világháború, térségünk náci, majd kommunista uralom alá kerülése nagymértékben írható az 1919/20-as békerendezés számlájára, a trianoni béke pedig a korábban nem tapasztalt mélységű viszályok magját hintette el Közép-Európában. Ahogy Churchill oly találóan írta erről: "az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népek és tartományok számára a függetlenség olyan kínszenvedéseket hozott, amelyeket a régi költők és teológusok csak az elkárhozottak számára tudtak elképzelni." 1
Mit tudunk ma mondani Trianonról önmagunknak, túl azon, hogy Európa egyik legrégibb államát és benne a magyarságot földarabolta, hogy nagyon fáj, hogy nem feledjük a tért, ahol történelmünk jelentős eseményei lejátszódtak, ahol annyi nagy emberünk született és alkotott, s ahol ma is több millió magyar áll helyt, mostoha körülmények között? Mit tudunk mondani erről a tragédiáról a világnak, amit kész meghallani, aminek lehet foganatja? A tények és a következmények fölidézése persze mindig időszerű, hiszen minden nemzedéknek meg kell ismernie azokat a tényezőket, amelyek sorsát meghatározzák. De közel 85 évvel a békediktátum aláírása és 15 évvel a nagy európai földrengés, a rendszerváltozások után a magyar társadalomnak, sőt egész Európának elsősorban arra kellene választ keresnie, hogy mennyire sikerült fölszámolni ennek a szerződésnek a ma is ható káros következményeit, illetve az orvoslás érdekében mik a jelenlegi lehetőségek és feladatok.
A magyar demokraták 1989 előtt hittek abban, hogy a diktatúra eltűnése meg fogja szüntetni, vagy legalább enyhíteni fogja a nemzetiségi konfliktusokat, 2 1989 után pedig bíztak abban, hogy a szabadság és a demokrácia radikális javulást fog hozni Trianon elsődleges kárvallottai, a határainkon túl élő magyarok számára. A kedvező irányú változások ellenére az alapvető cél, a határainkon kívülre került magyar közösségek fönnmaradását garantáló autonómia még nem valósult meg, sőt ettől valamennyi szomszédunk a leghatározottabban elzárkózik, ezért továbbra is törekednünk kell arra, hogy Európa és az egész világ felelősen gondolkodó politikusainak és szakértőinek a támogatásával ennek valamilyen válfaja mielőbb megvalósuljon. Így a trianoni békeszerződéssel létrejött súlyos feszültségforrás megszűnne, a magyar kérdés megoldódna - de nem a határon túlra került magyar közösségek eltűnésével.
Koltay Gábor nagy érdeklődést és nagy vitákat kiváltó Trianon-filmje nem a tudományos ismeretterjesztés műfajába tartozik, inkább az érzelmekre ható szubjektív alkotás. Nem tárja föl az I. világháborúhoz és az Osztrák- Magyar Monarchia összeomlásához, majd a magyar békeszerződéshez vezető valódi okokat, s nem mutatja be a függetlenné váló csonka ország megoldhatatlannak bizonyult külpolitikai dilemmáit, a kényszerpályát. A nemzetnevelés helyett az önsajnálat és a bűnbakkeresés zsákutcájába viszi népes nézőseregét. Az alábbiak - csak vázlatosan - a valódi okokat és folyamatokat kísérlik meg összefoglalni. 3
Az önrendelkezés elve és a megvalósítás
A történelmi Magyar Királyság 1918- 20 közötti fölosztásának gyökere abban rejlik, hogy a mohácsi csatavesztést követően a két évszázadon át tartó, szinte szünet nélküli háborúskodás következtében az ország népessége közel felére csökkent, majd azt követően - szervezett és spontán bevándorlás révén - igen jelentős nem magyar lakosság telepedett le, elsősorban az Alföld déli felében és Erdélyben. Tízezrek hajóztak le a Dunán Németországból, vagy még távolabbról, hogy éljenek a beígért előnyökkel, a szabad földdel, az adómentességgel, és a mocsarakat lecsapolva ismét termővé fordítsák a földeket. Jöttek a túlzsúfolt Felföldről is az ekkor még tótnak hívottak, jöttek a Kárpátok alól a ruszinok, s jöttek magyarok az ország minden részéből. Ekkor menekültek nagy számban a Török Birodalom adóterheit nyögő ortodox keresztények, a románok és a szerbek Erdélybe és Magyarországra. Be is igazolódott, hogy ez volt az Ígéret Földje, százötven év sem kellett hozzá, hogy a telepesek virágzó kultúrtájjá varázsolják az elnéptelenedett területeket. Az új lakosság jelentős része hamarosan "hungarus" tudatú lett és azonosult az őt befogadó országgal, de a modern nemzeti eszme a 19. század közepére behatolt a nem magyar népek soraiba is, akik 1848-ban már nyelvi jogok mellé területi autonómiát is igényeltek maguknak. A bécsi udvartól és bigott vallási vezetőktől felhergelt horvát, szerb és a román parasztság (csak egy része) a szabadságharc idején a magyarság ellen fordult, de a szlovákok döntő többsége Görgey zászlója alá állt. A kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti-vallási feszültségeket valamennyire feloldotta a szerb és a román egyházak autonómiája, az egyéni jogokat biztosító 1868-as nemzetiségi törvény, nem utolsósorban pedig a növekvő gazdasági jólét. A bunyevác-magyar Gyurkovics-lányok idillje, amit olyan hatásosan és oly meleg szívvel írt meg a verseci sváb patikus fia, Herczeg Ferenc, egykor Jókai után a legnépszerűbb írófejedelem, nem állt távol a valóságtól. A nemzetiségi értelmiség azonban többet, közösségként történő elismerést és etnikai alapú területi autonómiát követelt, amitől az akkori magyar társadalom - a történeti jog mellett a lakosság kevert jellegére hivatkozva - elzárkózott.
Amikor 1918-ban a magyar újságokban is megjelentek azok a térképek és röplapok, amelyek a történelmi Magyar Királyság földarabolását mint a győzelemre álló antanthatalmak egyik hadicélját tüntették föl, még szinte senki sem hitte el, hogy idegen kézre juthat az ezeréves ország kétharmada. Hogy a magyarok számára külfölddé fog válni Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa és a magyar kultúra egyik fellegvára, Pozsony, évszázadokon át az országgyűlések és királyaink koronázásának színhelye, a magyar középkor emlékeit megőrző megannyi felvidéki és erdélyi vár és kastély, az aradi vesztőhely, a színmagyar Székelyföld és Csallóköz, vagy a török háborúk után újra betelepített és kemény munkával Európa legtermékenyebbé tett földje, a Bácska és a Bánát. A béke alapelveit rögzítő, Wilson amerikai elnök által 1918 első felében megfogalmazott hadicélok és elvek a népek önrendelkezési jogát hirdették meg, s a központi hatalmak ebben bízva tették le a fegyvert. A magyarok között különösen erős volt a bizakodás, hogy az erkölcsös politikát hirdető "wilsonizmus" erősebb lesz, mint a szomszédok hódító szándékai.
1918 végén a történelmi Magyarország Atlantiszként elsüllyedt. A magyarsággal évszázadokon át sorsközösségben élő románok, szlovákok és szerbek miért váltak ki a Magyar Királyságból, és miért igényeltek akkora darabot a magyarság testéből? Miért húztak a győztes nagyhatalmak igazságtalan határokat? Trianon oka nem a döntéshozók tudatlansága vagy félrevezetettsége volt, hanem az etnikai határok elvének részrehajló, elfogult, politikai számításbóleredő eltorzított alkalmazása. Alapvetően az tette lehetővé a cseh, román és szerb politika mohóságának az érvényesülését, hogy a főként francia tisztek által irányított szerb, cseh és román haderő 1919 elejére megszállta és birtokba vette az általuk igényelt területek döntő többségét. Sajnos mi magyarok is hozzájárultunk saját balsorsunkhoz: a győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, ezért az antant által átadott jegyzékekben kiürítendőnek megjelölt országrészeket harc nélkül föladta.
A békeszerződés alapján az önrendelkezési elvre hivatkozva, de a népszavazást kérő magyar javaslatot elutasítva - az 1910-es népszámlálás adatai szerint - 3 424 000 magyar anyanyelvű ember került megkérdezése nélkül, akarata ellenére idegen államok fennhatósága alá. Az 1910-es, meglehetősen hiteles népszámlálási adatok szerint a Csehszlovákiának ítélt területen 1 072 000 magyar, 435 000 ukrán vagy ruszin, 263 000 német és 1 702 000 szlovák élt. A Romániához csatolt részeken 1 664 000 magyar, 2 824 000 román és 750 000 egyéb nemzetiségű, főként német ajkú szász és sváb lakott. Végül az új délszláv állam polgára lett közel 600 000 magyar és 800 000 sváb, szlovák, román és ruszin - 2 824 000 szerbbel és horváttal együtt, ezen belül a Vajdaság nemzetiségi összetétele a következő volt: 426 000 magyar, 511 000 szerb és 576 000 más nemzetiségű. Az autonómiával rendelkező Horvátországot nem számítva 54%-os magyar többségű történelmi ország utódállamai sem lettek éppen nemzeti államok. Közel félmillió magyar elűzése után, a magyarság számát változatos eszközökkel csökkentő első népszámlálások alapján Csehszlovákiában a csehek aránya 50,5% volt (22,5% német, 15,7% szlovák, 5,5% magyarral szemben), Románia lakosságában 72% volt román, a többi magyar, német és ukrán vagy ruszin, a délszláv államban pedig a vezetést egyértelműen kézben tartó szerbek aránya 47,7% volt, 23,3% horvát, 8,5% szlovén, 5,5% albán és 3,9% magyar mellett. Ezek alapján egyértelműen megállapítható: a trianoni békeszerződés a győztesek által meghirdetett elvek megcsúfolása volt.
A világháború okai és a közép-európai hadicélok
Eötvös József a 19. század egyik uralkodó eszméjének nevezte a "nemzetiséget," s valóban a saját nemzet vélt vagy valós érdekeinek minden más ügy elébe helyezése teret nyert egész Európában, hogy szép eredmények után eltorzuljon és végső soron két világháborúnak és szörnyű "etnikai tisztogatásoknak" legyen a fő oka. A 20. század elején Közép- és Kelet-Európa nagy birodalmait (a Habsburgot, az oroszt és az oszmán-törököt) a kereteik között élő népek egyre szűkebbnek érezték nemzeti eszményeik és céljaik megvalósításához. 1914 előtt azonban az európai hatalmi egyensúly követelménye és mindenekelőtt a nagyhatalmak érdeke a status quo megőrzését diktálta, így a fönnálló határok bármiféle megváltoztatása illuzórikusnak tűnt. Az első világháború mélyebb oka azonban nem az Osztrák- Magyar Monarchia népeinek önállósulási törekvése volt, hanem a rohamosan növekvő gazdasági és katonai erejével kérkedő és magának "a nap alatt" több helyet követelő német politika, továbbá az a francia, brit és orosz félelem, hogy Németország Európa vezető hatalmává válik. Ugyanakkor Németország és Ausztria- Magyarország félt a vele szemben álló hármas "antant" teljes katonai fölényének a kialakulásától, és kész volt egy preventív háborúra ennek megakadályozása érdekében. A boszniai szerb terrorista Princip fegyverét pedig egy olyan Nagy-Szerbia megteremtésének vágya sütötte el, amelyhez jelentős nem szerb többségű területek is tartoztak volna. A (történetesen szlávbarát és magyarellenes érzelmű) osztrák- magyar trónörökös meggyilkolásából végül a nagyhatalmi ellentétek és a szövetségi rendszerek csináltak világháborút. Ebből Magyarország kimaradni nem tudott, de nem is akart (emlékezzünk csak, milyen lelkesedéssel indultak a magyar bakák is a "kutya Szerbia" megregulázására), még kevésbé állhatott a másik oldal, az antant mellé.
Az Osztrák- Magyar Monarchia fölosztása nem szerepelt az antant hadicéljai között, de a háború első szakaszában a szerb és az orosz szövetségesnek, majd a hadba lépés fejében Olaszországnak és Romániának tett területi ígéretek (így az 1916-os titkos, Erdélyt és egész Kelet-Magyarországot koncul kínáló bukaresti szerződés) már a földarabolás irányába mutattak. A történelmi lehetőség fölismerése vezérelte a bécsi Reichsrat tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy 1914- 15-ben Angliába, illetve Franciaországba emigráljanak és ott - velük rokonszenvező politikusok, újságírók és rangos közéleti személyiségek közreműködésével - szisztematikus meggyőző kampányt indítsanak a Monarchia fölosztása és helyén nemzeti államok létrehozása érdekében. Nagy teljesítmény volt a birodalmi mentalitású, a "balkanizálódást" lesajnálva emlegető briteket és a létével a föderatív szerkezet sikerét bizonyító Egyesült Államokat meggyőzni. Ez elsősorban nem az érvek erejének volt köszönhető, hanem annak, hogy sikerült a szerb, horvát, cseh és román nemzeti mozgalmak céljait összekapcsolni a francia, brit, olasz érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök nagyszabású, egy új nemzetközi rend létrehozására irányuló látomásaival.
A háború elhúzódása azonban minden hadviselő országban növelte a békevágyat és - legalábbis átmenetileg - háttérbe szorította a nyíltan hódító jellegű hadicélokat, ezért az antanthatalmaknak "jól jött," hogy az "elnyomott kis népek" önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával morálisan igazolni lehetett az imperialisztikus háborút. Ezt fejezte ki 1917. január 10-i, Wilson békejavaslataira adott válaszjegyzékük, amelyben már a háború egyik céljaként szerepelt "az olaszok, a szlávok, a románok és a csehszlovákok fölszabadítása az idegen uralom alól". IV. Károly trónra lépése után azonban, 1917 végén, az oroszországi bolsevik hatalomátvétel, az olaszok caporettói súlyos veresége és Románia összeomlása nyomán komoly formában fölmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata, s ez esetben az antant kész volt elejteni az emigránsoknak tett ígéreteket. Smuts tábornok, a brit háborús kabinet tagja, az 1917. november 19-i szövetségesközi konferencia jóváhagyásával 1917. december 18- 19-én Genfben titkos tárgyalásokat folytatott Mensdorff volt londoni osztrák- magyar nagykövettel. Smuts az egész délszláv térséget, sőt Ukrajnát is el tudta volna fogadni egy föderálissá átszervezett Monarchia részének a Németországgal való szakítás fejében. Lloyd George brit miniszterelnök és Wilson amerikai elnök 1918. január 5-én, illetve 9-én nyilvánosan Ausztria- Magyarország népeinek autonómiája, de területi integritásának megőrzése mellett foglalt állást. A császár-király és Ausztria- Magyarország legtekintélyesebb politikusai viszont nem akarták vagy nem merték vállalni német szövetségesük cserbenhagyását, ezért a különbéke helyett a kölcsönös engedményeken alapuló általános békét szorgalmazták. 1918 tavaszán azonban Lenin Oroszországa kivált a háborúból, és a németek mindent egy lapra, egy győzelmes nyugati offenzívára tettek föl. Ennek kezdeti sikerei fölértékelték a Monarchia fölbomlasztására törekvő erők jelentőségét. Áprilisban az olasz fronton megkezdődött a lélektani hadviselés történelmének nem előzmények nélküli, de mégis új korszakot jelentő fejezete. Naponta mintegy 150?000 röplappal kezdték bombázni az osztrák- magyar egységeket. Ezeken bejelentették a cseh és délszláv függetlenség programját és ennek a szövetséges kormányok részéről történő támogatását, az új államok határait feltüntető térképekkel illusztrálva. A szláv és román egységeket dezertálásra szólították föl, s fölkínálták, hogy lépjenek be a szövetségesek által létrehozott cseh és délszláv légiókba. E propaganda ajánlata - nemzeti függetlenség, sosem álmodott kedvező határok és szövetségesként való elismerés az antant részéről - rendkívül vonzó volt, és nagyban hozzájárult nemcsak a Monarchia 1918. júniusi offenzívájának kudarcához, de magához a végső összeomláshoz is.
A nyár folyamán a szövetségesek hadviselő félként ismerték el Csehszlovákiát, októberben pedig az Osztrák- Magyar Monarchia fegyverszüneti kérelmére adott válaszban ragaszkodtak a csehszlovák és délszláv függetlenség elismeréséhez. Az utolsó közös külügyminiszter, ifj. Andrássy Gyula 1918. október 27-i jegyzékében ezt elfogadta, másnap Prágában, október 29-én Zágrábban, 30-án pedig Turócszentmártonban kikiáltották a függetlenséget, illetve az elszakadást.
Az új magyar határok kialakulása
Magyarország határairól a november 3-án Páduában aláírt fegyverszünet nem rendelkezett, de lehetővé tette a Monarchia bármely területének az antant csapatai által történő megszállását. A délen előrenyomuló, Franchet d'Esperey francia tábornok által vezetett antanthaderő - az őszirózsás forradalom vezetői által Belgrádban aláírt katonai konvenció alapján - csak Magyarország déli sávját szállta meg. Benes csehszlovák külügyminiszter azonban novembertől hivatalosan részt vett a szövetségesek párizsi politikai tanácskozásain, és elérte, hogy az antant felhatalmazza a cseh haderőt az általa igényelt területek megszállására. A Károlyi Mihály által vezetett magyar kormány a nagyjából a mai határ szerint igényelt területeket ellenállás nélkül kiürítette. Január végére a cseh hadsereg birtokba vette - korabeli szóhasználattal - az egész Felvidéket, a mai Szlovákiát.
A háborúban vereséget szenvedett és 1918 májusában különbékét kötött Románia - öt nappal a fegyverszünet aláírása után - ismét "belépett" a háborúba és a belgrádi demarkációs vonallal mit sem törődve hadseregével fokozatosan elfoglalta Erdélyt. A december 1-jén Gyulafehérvárott tartott, kizárólag románokból álló népgyűlés már a román csapatok jelenlététől fölbátorodva mondta ki a Romániához történő csatlakozást - akkor még minden szépet és jót, autonómiát ígérve a magyaroknak. A marosvásárhelyi, majd kolozsvári magyar népgyűlés ezzel szemben állást foglalt a demokratikus, a nemzetiségeknek önkormányzatot biztosító Magyarország mellett, de a kis létszámú magyar fegyveres erők - a budapesti kormány utasításainak megfelelően - ellenállás nélkül visszavonultak, s így az antant jóváhagyásával előrenyomuló román hadsereg karácsony estéjén bevonult Kolozsvárra.
Az 1919. január 18-án Párizsban összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a francia elképzelések érvényesültek, lényegében véve a mai határvonalat jelölték ki. A maximális cseh, román és szerb igényektől ez jócskán elmaradt, de a magyarok számára jóval kedvezőtlenebb volt, mint az amerikai szakértők által javasolt vonal. Az ajánlásokat az öt nagyhatalom külügyminiszterei 1919. májusban hagyták jóvá. A döntésekben a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának közvetlenül nem volt szerepe, inkább ennek fordítottja az igaz: a Kelet-Alföld kiürítését elrendelő Vix-jegyzékre adott kétségbeesett reakció volt a magyar Kommün. Kun Béláék a szomszédok imperializmusát a forradalom elterjesztésével és a szovjet Vörös Hadsereg segítségével remélték legyőzni, de a nacionalizmus erősebbnek bizonyult, mint az internacionalizmus. A területi rendelkezések mögött azonban nemcsak a győztesek bosszúja és szomszédjaink mohósága állt, hanem az a tapasztalat is, hogy a kommunizmus, a forradalom terjedésének legjobb ellenszere a nemzeti eszme. A vesztes államok rovására nagyvonalúan meghúzott lengyel, csehszlovák, román és délszláv határok egyben arra is szolgáltak, hogy az antantnak, elsősorban az európai hegemóniára törekvő Franciaországnak megbízható szövetségesei legyenek Németország hátában, s hogy a különválasztott Ausztria és Magyarország kicsi és gyönge legyen. Az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség meghallgatására csak 1920 elején került sor. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen súlyos következményekkel járó, igazságtalan békét diktálnak Magyarországnak, de végül ő is elfogadta, hogy a békeművön változtatni már nem lehet.
A győztes hatalmak döntését - az erőviszonyokat és a lehetőségeket felelősséggel mérlegelve - a Simonyi-Semadam kormány fogadta el, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt. A békeszerződést a magyar Nemzetgyűlés 1921-ben ratifikálta, kihirdetését Horthy Miklós és Bethlen István miniszterelnök írta alá. Azért is kell e tényeket ismerni, mert a nemzeti feledékenység már olyan kijelentéseket is tett, miszerint az Antall-kormány mondott le a történelmi Magyarország egyes területeiről...
A következmények
Valódi békét, stabilitást nem hozott a nagyobbik Trianon-palotában aláírt békeszerződés, ellenkezőleg, súlyos nemzetközi feszültséggócot teremtett. Tragikus módon szembefordította egymással azokat a közép-európai népeket, amelyek nehéz történelmük során egyformán áldozatai voltak a környező nagyhatalmak hódító törekvéseinek. Annál szomorúbb ez, mivel a történelemben e népek jóval ritkábban háborúztak egymással, mint akár nyugat-, akár dél- vagy észak-európai társaik, viszont sok esetben egymással szövetségben, közösen küzdöttek függetlenségük védelmében. Sőt, leginkább messzetekintő politikusaik és gondolkodóik a tartós együttműködés, esetleg egy konföderatív államalakulat megteremtése útján hitték biztosíthatónak az egész térség szabadságát és függetlenségét a hódítónak és elnyomónak megismert nagyhatalmakkal szemben. Kossuth 1862-ben feledhetetlen szavakkal ajánlotta a dunai konföderáció programját: "Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme, egy mosolygó jövő valamennyiök számára!" A "mosolygó jövő" helyett azonban Közép- és Délkelet-Európa a békerendszer haszonélvezői és kárvallottai közötti állandó feszültség és ellentét színtere lett.
1919 után a korábban szinte kizárólag egy viszonylag szűk értelmiségi körre szorítkozó viták és ellentétek kezdtek behatolni a társadalom mélyebb rétegeibe is. A nemcsak magyar nagybirtokosoktól, de a magyar egyházaktól is elvett földet diszkriminatív módon kizárólag az új többségi nemzetekhez tartozóknak, gyakran távolról jött telepeseknek, gyarmatosítóknak adták. Az iskolákban az új tankönyvek hamis mítoszokat terjesztettek, és az "ezeréves elnyomók", a magyarok elleni érzelmeket gerjesztették. A kisebbségi helyzetbe került magyarokat százféle módon alázták meg, korlátozták még a belső törvényekben és nemzetközi szerződésekben biztosított szerény jogaikat is. "Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűk látókörű hivatalos nacionalizmus," és ennek célpontjai a kisebbségek voltak - írta Hugh Seton-Watson brit történész, annak a Scotus Viatornak a fia, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt. A békeszerződések részét képező, nemzetközi jogilag kötelező kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségi helyzetbe került magyarokat és németeket ugyan nem tudták megvédeni a türelmetlenség és jogtalanság számos megnyilvánulásától, ezek azonban mégis korlátokat szabtak az utódállamok önkényes viselkedésének.
Az egyházak és a hitélet ugyancsak súlyosan megsínylette a békeszerződést. Az egyes felekezetek egyházkerületeit a határ szétszabdalta, Csehszlovákiában mind a katolikus, mind az evangélikus egyházban a magyar hívők kisebbséggé váltak, s az új állam politikájához igazodó egyházi vezetők a magyarok jogos nyelvi igényeit kevéssé vették figyelembe. Mai következmény, hogy évek óta hiába kérvényezi a háromszázezer léleknél is több szlovákiai magyar katolikus, kapjanak végre önálló püspökséget, első lépésként esetleg magyar nemzetiségű segédpüspököket. Romániában a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos elismerésére közel húsz évet kellett várni. Az erdélyi magyar katolikus püspökök az elenyésző számú római katolikus és a jelentősebb számú görög katolikus románok kebeléből választott bukaresti érsek fennhatósága alá kerültek, így a közel egymillió magyar katolikus is nehezen tudja érvényesíteni a hitéletben is fontos anyanyelvi és nemzetiségi érdekeket. Valamennyi utódállamban súlyos csapást mért az egyházak oktatási és karitatív munkájára előbb az I. világháborút követő földreform, még inkább pedig vagyonuknak a II. világháború után végrehajtott, államosításnak nevezett kisajátítása. Az egyházi iskolák, kollégiumok, ingó és ingatlan vagyontárgyak túlnyomó részének a visszaszolgáltatására a kommunista rendszerek összeomlása után sem került sor, ezzel súlyosan megsértve a jogfolytonosság és a magántulajdon szentsége elvét.
A békerendezés elfogultsága és a többség türelmetlensége folytán a magyar kisebbségek és anyaországuk egyetlen megoldásban tudtak csak gondolkodni, a határváltozásban, minimálisan a magyar többségű területek visszacsatolásában, maximálisan az "ezeréves határok" visszaállításában. A magyar gondolkodás nem nagyon tett különbséget a románok, szlovákok és szerbek által lakott területek leválasztása és a túlnyomó többségben magyarok által lakott határmenti sávok és távolabbi nyelvszigetek elszakítása között. A nem magyar területek leválásába a magyar társadalom valószínűleg bele tudott volna törődni, de a 3,5 millió magyar elcsatolásába és állandó zaklatásába nem. A "Nem, nem, soha!" magyar jelszavára adott "Egy barázdát sem adunk vissza!" válasz kizárta a megbékélést és "az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára," hogy ismét H. Seton-Watsont idézzem. Így történt, hogy a látszólagos haszonélvezők, Magyarország szomszédjai számára is igen súlyos következményei lettek a megemészthetetlenül nagy zsákmánynak. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a magukat 1920 óta nemzeti államként definiáló, a valóságban azonban soknemzetiségű országokban éppen a kisebbségi kérdés miatt nem tudott kialakulni, illetve működni a demokrácia. Az önrendelkezési elvet megsértve létrejött országok többségi nemzetei ugyanis a kisebbségek számára nem merték biztosítani a demokratikus jogokat, az erdélyi magyaroknak, a szlovákoknak és a ruszinoknak megígért autonómiát, s ez - ahogy Bibó István A keleteurópai kisállamok nyomorúsága című klasszikus tanulmányában is megírta - eltorzította ezeknek az országoknak a belső fejlődését, az emberek gondolkodását.
A második világháború során, illetve közvetlenül utána Európa szinte minden népe megismerte a totális háború szörnyűségeit. A tömeggyilkosságok, a kegyetlen polgárháború, a koncentrációs táborok és gázkamrák, a ki- és betelepítés, a nyílt vagy leplezett "etnikai tisztogatás" tízmilliók életét tette tönkre. Mindezek csak növelték a sérelmeket, a félelmeket és a nemzeti türelmetlenséget, s ezeken a betegségeken a kommunizmus nem tudott, valójában nem is akart segíteni, csupán vörös palástba burkolta a nemzeti elnyomást és jó időre a többséget és a kisebbséget egyaránt kiszolgáltatta az államhatalmi terrornak, az irracionális és mérhetetlenül káros gazdasági politikának, a nemzetközi életben pedig a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek. Így hozták az I. világháborút követő rossz békék Közép- és Kelet-Európa népeinek a nyakára Hitlert és Sztálint.
Külön tanulmányt, könyvet igényelne annak a bemutatása, mi lett a sorsa 1990 után a nemzetek közötti megbékéléssel és a kisebbségi jogok nemzetközi jogilag kötelező formában történő rögzítésével kapcsolatos reményeknek. A feszültségek forrásai vitathatatlanul nem a politikai és kulturális jogokért kiálló, a jövőjüket garantáló önkormányzati kereteket igénylő magyar és más kisebbségi közösségek, hanem a soknemzetiségű államokban a többségi nemzet hegemóniáját megteremteni akaró, kommunistából nacionalistává vedlő politikusok. A nemzetközi közösség felelőssége ismét abban rejlik, hogy nem ragaszkodik saját elveihez, az 1975-ös Helsinki Záróokmányban, az 1990-es Párizsi Kartában és az Európa Tanács konvencióiban megfogalmazott kisebbségi jogok betartásához, hogy a boszniai borzalmaktól megrettenve az agresszív politikával szemben inkább a békítgetés, mintsem a határozott föllépés politikáját követi.
Pedig a megoldás, a megbékélés elvei, mintái és keretei adottak a Kárpát-medencében a Balkánon, sőt a Kaukázus vidékén is. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az önkormányzat, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Az Európai Unió tagjaiként, vagy oda törekedve akarnak lenni, akkor Magyarország szomszédjainak a kisebbségekkel szemben követett politikában szakítani kell egy 85 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között. E feszültségeket felelőtlen politikusok előszeretettel gerjesztik. Az ilyen politika, nem pedig a törvényes, politikai eszközökkel saját fönnmaradásuk biztosítására törekvő kisebbségek veszélyeztetik a stabilitást és gátolják a valódi demokrácia kialakulását. Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő nagyhatalmaknak pedig különleges felelőssége, hogy Trianon legnagyobb kárvallottai, a magyar kisebbségek végre föllélegezhessenek, és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon érezhessék magukat. Magyarország ezt elsősorban azzal segítheti elő, ha politikailag stabil, a NATO-ban jó szövetséges, az Európai Unióban jó gazdaságpolitikát folytató partner, szomszédjai számára pedig segítőkész, de érdekeiért határozottan kiálló barát.
Jeszenszky Géza
Jegyzetek
1 Winston S. Churchill: The Second World War. 1. The Gathering Storm. London, 1948. Cassel, 1965. 7. Saját fordításom.
2 Jó példa volt erre az MDF és a romániai ellenzék által Nagy Imre újratemetésekor, 1989. június 16-án aláírt Nyilatkozat. Ebben többek között az aláírók egyetértettek, hogy "Erdélynek... a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia... Biztosítani kell mindegyik nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és a kulturális autonómiához. Ennek megvalósítása megköveteli - többek között - a magyar nyelvű oktatás megszervezését minden fokon, beleértve a kolozsvári magyar egyetem visszaállítását is."
3 A magyar békeszerződés előzményeiről és születéséről számos tudományosan megalapozott és elfogultságtól mentes munka született. Az újabb magyar szakirodalomból kiemelkedik L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Arday Lajos, legújabban pedig Romsics Ignác monográfiája, illetve szintézise, valamint a Zeidler Miklós által szerkesztett, közel ezeroldalas dokumentumgyűjtemény. Elsosorban, de nem kizárólag brit levéltári források alapján igen pontos post mortemet adott Roy Bridge, R. W. Seton-Watson két fia, Hugh és Christopher, továbbá Wilfried Fest, V. H. Rothwell, Kenneth Calder. E munkákat, saját kutatásaimmal kiegészítve használtam föl Az elveszett presztízs című könyvem második kiadásában. Legújabban Mark Cornwall írásai kiegészítik és megerősítik azt a képet, amit ez a rövid összefoglalás nyújt.
Forrás: Magyar Szemle XIV.5-6 sz. 2005
|
|
| HÍREK | Történelmi emlékesztető - 2009.05.19.
Felvidék
Honföldünk
| Nemzeti dal - 2009.03.14.
LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk
| Utassy József gondolata - 2009.03.15.
Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!
| A Szent Korona Őrzője - 2009.03.11.
A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.
| Új menü - 2009.02.27.
| Történelmi párhuzam - 2009.03.05.
Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"
| Az önrendelkezésről - 2009.03.05.
Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."
| Vígh Károly - 2009.03.05.
„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”
| Az élet - 2009.03.02.
Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.
| Cikkajánló: - 2009.03.01.
Slota sértegethet minket, klikk a képre
| Autonómia terv. klikk a Commora képre - 2006.09.01.
|
| Szavazás a Commora Aula honlapról - 2006.12.08.
Szavazás!
| Indult 2006.11.10-én - 2006.11.11.
|
Véletlen link.
|
| Kukac.sk link felvidéki magyar fórum - 2007.12.15.
|
| Rovásírás - 2007.06.09.
| Újévi mondóka - 2008.01.01.
Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya
| Lao Ce - 2008.01.24.
Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.
| Szlovák-magyar barátság - 2009.03.14.
LONG LIVE
| Szózat - 2009.03.14.
LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének
| Vörösmarty Mihály Szózat - 2009.03.14.
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.
Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
| Hun imádság - 2009.03.14.
Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.
HUN IMÁDSÁG
MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.
MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.
TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.
TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.
| Petõfi Sándor: A szájhõsök - 2009.03.17.
Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
Petőfi Sándor
| Soviniszta - 2009.03.26.
Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.
| Táncsics Mihály: - 2009.03.30.
Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.
| József Attila - 2009.04.03.
«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)
| A harc, melynek nincs győztese - 2009.05.18.
Miért ne-ken
| Nyelvlecke - 2009.05.18.
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke
2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke
Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?
A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?
Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.
Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!
Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.
Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?
Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!
Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?
Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?
Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.
Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!
Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?
Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?
Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.
Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?
S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!
A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:
Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".
N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."
George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."
Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."
Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)
Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)
De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:
Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."
Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"
A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó
|
|
|