Duba Gyula: Szerelmes földrajz (2)
A Felföld dícsérete
Korábban már felmerült, ogy az egykori felső-magyarországi írásbeliséget és alkotóit mai irodalmunk távoli előzményeként, mintegy a gyökérzeteként, alkotóit pedig elődeinkként tarthatnánk számon. A gondolat önkényesnek tűnhet fel, ám nem alaptalan. A Felföld történelmi szellemsisége mindenképpen hordoz a számunkra üzenetet. Ennek a genezise a táj emlékezetében lehet! Nemzedékről nemzedékre hagyományozott életérzésben, apáról fiúra öröklődő erkölcsben, mélyről induló magyar öntudatban. A történelmi múlt emlékeivel lépten-nyomon találkozunk. A szellemi üzenet minőségét városi épületek és anyanyelvőrző népélet, temetők és emlékművek őrzik. A táj szellemtörténeti földrajzát dicséret illeti, évszázadokon át a magyar kultúra létét jelentette. Voltak évszázadok, hogy itt volt Magyarország! A Felföld történelmi földrajza, ilyen fogalmat is ismerünk, mélyen a magyar múltba gyükerezik. Európa-méretű földrajzi jelentőségéről is beszélhetünk. Történelmi földrajz?! Ismerjük a múltbéli, a történelmi változásokat rögzítő színes térképeket. A földrész határai, tengerekkel körülvett földje, folyói, hegységei, erdőségei és városainak hálózata állandónak mutatkoznak. Ám az országhatárok, az államok, hercegségek, grófságok és csatolt tartományok belterülete, a vajdaságok, bánságok és hűbéri földek, a leigázott részek területe gyakran változik. A változásokat különféle színekkel jelölik a térképek, s ezek a színes foltok folyamatosan keverednek, a határok eltolódnak és a színek új csoportosulásba verődnek. Mint a kaméleon, a történelmi európa-térképek úgy változtatják színeiket. Mintha az országok képtelenek lennének huzamosabb ideig őrizni határaikat, a színes parcellák időről időre eltolódnak. A határok eltolódása mögött azonban, a színes foltok hátterében népeket kell látnunk! Nyelveket, vallásokat és eszményeket, királyokat, császárokat és hercegeket, uralkodókat és vazallusokat, humánus vezetőket és könyörtelen despotákat. Művelődési központokat és harctereket is. Nyomorult falvakat és gazdag városokat, a középkori szellem óriásait és a barbárság rablólovagjait, könyvnyomtató műhelyeket és fegyverkovácsokat, bitófákat és templomokat, máglyákat és egyetemeket, eleveneket és holtakat. A térképek metamorfózisa hűen dokumentálja, hogy Európa hatalmi erkölcse és humánus eszméi az elnyomás és ellenállás évezredes küzdelméből, a lázadás és vérbe fojtás, a felszabadítás és elnyomás dinamikájából születtek. Földrészünk szellemiségét is hasonló kettősség jellemzi.
Mohács után a Felföld lesz az ország. Központja Pozsony. Nem főváros, az államhatalom Bécsben székel, nemzeti központ, a magyar főnemesség fellegvára. A városfalakon belül épült, a Vár védelmét élvező és a királyi hatalmat megtestesítő jogszolgáltatás oltalma alatt álló, főúri paloták képviselik a megtépázott, ám megmaradt dicsőséget. Nem kevésbé fontosak a felföldi várak! A nemzeti önvédelem és katonai hatalom építményei, ahány hegycsúcs, már-már annyi vár, s ahány fontos kereskedelmi vagy hadi útvonal, katonai fennhatóság és területi tájegység, annyi végvár! A táj népében a veszélyeztetettség érzése állandósul, mély gyökereket ereszt a szüngtelen védekezés és harckészség ösztöne. A kard és a könyv tejtestvéri viszonyban élnek, az ”ország” kultúrája fegyverek oltalmában virágzik. Az eszmék harcát is a fegyverek küzdelme dönti el gyakran.
”Szerelmes földrajzunk” értelmében járjuk be a nemzeti kultúra emlékhelyeit, amelyek korukban a szellemi fejlődés egy-egy mérföldkövét jelentették! Zarándoklásunkat azonban nem Pozsonyban, hanem a másik felföldi nagyvárosban, a ”keleti metropolisban”, Kassán kezdjük. Ki lehetne más tiszteletünk tárgya és figyelmünk alakja, mint a híres lantos, Tinódi Sebestyén? Urának, Török Bálintnak a fogságba esése és Szigetvár veszte után, vándorénekesként az országot járja, s amikor meggyőződik a haza széthullásáról, Kassára telepszik. Korszerű műfajt alapít. Az elmondott vagy kántált vers ősi eredetű, felújítja eredeti küldetését, megteremto az énekelt vers műfaját. Témagyűjtő utakra indul Kassáról, tényfeltáró tanulmányutakat tesz, mindig ott van, ahol harc folyik és magyar győzelem lehet vagy inkább vereség. Maga is katona, a magyar élethalál harc elkötelezettje, korai nemzetmentő szellemiség, az első magyar haditudósító. Cronicáját ugyan 1554-ben Kolozsvárott nyomtatja ki, témái azonban országosak már amenyire van még ország. Tudósít Erdélyről, Eger vívásáról, Losonczi István haláláról és Buda bukásáról, végvárak vesztéről, Szitnya, Léva, Csábrág és Murány elfoglalásáról, a szalkai mezőn történt, híres viadalról. Munkáiban a magyar sors dominál, nyelvezete is fájdalmasan magyar, dallamaival pedig a középkori magyar zene alapozásához járul hozzá. Énekei pompája elfedi és megemeli a rögtönzött szövegeket, tartalom és dallam hitelesen kiegészítik egymást, művészi egységet alkotnak. Az erkölcsi tartalom nem kevésbé jelentős! Hitteli önbizalommal és nemes eszmei lobogással buzdít az önvédelmi harcra, a megmaradás ídeáját fogalmazva. A kisebbségi eszmeiség céljának lám, milyen mély gyökerei vannak: túlélni, lenni, megmaradni! A felföldi tájba tartósan beépül ez az eszmény, a lét alapjának a védekezést téve meg!
Következő helyszínünk is Pozsonytól távoli vidék, nevezetesen Zólyom vára s a közép-szlovákiai táj. Ahol Balassi Bálint született 1554-ben. Az egyik legtekintélyesebb felföldi főúrnak, az északi bányászvárosok főkapitányának, Balassi Jánosnak a fia. Mily pompás szellemisége korának! Katona és világfi, a szabad harcos élet és a szenvedélyes szerelem híve, européer magyar költő. Tanítómestere ki is lehetne más, mint a kor rebellis prédikátora, Bornemissza Péter, a pokoli látomások űzöttje és reformátor hitvitázó, ”ördögi” könyvek halálra ítélt szerzője. Nyomdát alapít Semptén, magyarítja Szophodlész Elektráját. Nagy európai utazást tesz a reformáció szellemében égve, tanítványába is beoltja, hogy a keleti ellenében a nyugati kultúrát igényelje.
Végvárak védik a tájat a török fennhatóság és létforma ellen. Magatartásában s ebben a szellemiségben nem a megadás, eltűrés és belenyugvás lélektana munkál, hanem a kényszerű ám vállalt küzdelem és a folyamatosan teremtő békevágy. A védekező, lét és önvédelmi harc lélektana fogékonyabb az igazság és az erkölcs iránt. Ebben a helyzetben a hazaszeretet csak igaz lehet! Az önvédelem igaza a hősiesség táőtalaja és a legtisztább erkölcs. Az ember mély átéléssel, tudatosan foglalkozik sorsával. A humánum forrásvidéke! Ám az igazi emberi szépségnek is szülőhelye! Milyen ismételhetetlen és nagyszerű kérdést fogalmaz Balassi Katonaéneke? “Vitézek mi lehet e széles föld felett / szebb dolog a végeknél?” A táj szépségét esztétikai élményként talán még a festészet sem ismeri, inkább csak realista elem és háttér a nagy mesterek képein. Balassi már a természet szépségéről és a táj örömteli hangulatáról áradozik. “Holott kikeletkor az sok szép madár szól... Mező jó illatot az ég szép harmatot ád...” bizony ez korai, szép panteizmus! (Rousseaunál nyer bölcseleti formát.) A vitézi élet, mint létforma, győzelmek és halál lehetősége, férfias, hazafias pátosz! “...mert ők fejeket szednek”, “halva sokan feküsznek”, és “Sok vad madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek.” Nyers kép, mégis tiszta líra, belengi az igazságos küzdelemben elnyert halál pátosza, korai példája a magyar költői nyelvnek. Hitelesen adja vissza tárgya tragikus szépségét. Balassi szerelmes versei – férfiasak! A kemény férfiasság nála korjelenségként tűnik fel. A férfi tiszteli a nőt, hálás szerelméért, nem ismeri a férfiönzést, kölcsönös gyönyörre vágyik. Ismert Balassi indulatossága is, a kor feltételezi a vadságot, költészete azonban lovagias, gyakran kesergő, de nem panaszkodó. A költő magyar öntudatához nem férhet kétség. Nyelvéhez és nemzetéhez való ragaszkodását, letisztult és tudatos hazaszeretetét Szép magyar Comoediája prologus-ából tudjuk: “Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehet az, az mi egyeb nyelven meglehet, az jóakaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert az mi a szerelmet illeti, azt Magyarországon immár régen annyira felvettékm úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az Olaszok nagyobb okossággal, sem Spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhettek.” Nyugati szelek élesztgetik a Felföld szellemiségét, a keletiek veszélyeztetik. Az érkező eszmék, esztétikai és etikai értékek – s nem csak Balassinál! – magyar gondolkodásmóddal és életérzéssel ötvöződnek.
A hegyek között úgy tűnnek fel a magyar szellem megnyilvánulásai, mint a vadvirágok. Ösztönösen, természetes szépségükben. Trencsén közelében találjuk Sztrecsény várát, ahol Petrőczi Kata Szidónia, az első magyar költőnő élte fiatal éveit. Apja, Petrőczi István báró a felvidéki protestáns hazafiak vezető embere, a Wesselényi-összeesküvés bukását követően vagyonát veszítve menekül Erdélybe. Szidónia itt megy férjhez és írja verseit, ám tanúságuk szerint szülőföldjéről magával vitte Balassi lobogó szenvedélyét és felföldi magyarságát, az élet szépségébe vetett hitét, sőt Bornemissza Péter rémlátomásait is minden bizonnyal. Költői munkáiból úgy érezzük, hogy szenvedéseinek átélése és természete, lírai habitusa fiatal kora tájainak szellemiségében gyökerezik. Innen délnek indulva, Pozsony irányában, csak Nagyszombat lehet a következő megállónk. Pázmány Péter városa! Magyari István méltó ellenfele, az éleselméjű hitvitázó, egyetem-alapító és irodalmi nyelvteremtő bár Nagyváradon született s előkelő erdélyi nemesi család fiaként Krakkóban, Bécsben és Rómában tanult, majd két évig az ausztriai Graz egyetemén tanított, végül is élete végéig Nagyszombat – és Pozsony – lakója! Mily roppant, s tegyük hozzá: életveszélyesen forrongó és termékeny az akkori szellemi pezsgés! Hadak állnak a gondolatok mögött s az eszmék igazát fegyverek erősítik. A táj nyugat felé nyitott, onnan jönnek a friss gondolatok és megütköznek az egyház és a hatalom hagyományvédő erőivel. A harc az igazságért folyik. A felföldi lét az igazságkeresés jegyében történik. Hatalmi harc, melyben a szellem erősen segédkezik és a magyar nyelv kiteljesedik. Pázmány műveltsége európai, pompás nyelvezete magyar, nagy hatású, művészi prózanyelv, költőien érzékletes és döbbenetesen meggyőző. Egyéniségét áthatja a táj többnyelvűsége, magyaros szemlélettel fordítja Kempis Tamás Jézus Krisztus követését. Mint mondja, “olyan kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől magyarul iratott volna.” S amennyiben az eszmei forrongás nyomait követjük, csupán néhány faluval kell tovább mennünk, Szencre. Szenci Molnár Albert szülőhelyére, aki a kor másik szellemi óriása, bár ellenkező eszmék követője, nem kevésbé nagy magyar nyelvteremtő, mint Pázmány! Forradalmi munkája Kálvin Institutiójának magyarítása, ám a Psalterium Ungaricum címen kiadott zsoltárai az első magyar költői műfordítások. Évszázadok során inkább csak kisebb stilisztikai korszerűsítésre szorítkoztak, költőiségük ma is gyönyörű. Szenci Molnár a szülőföld fogalmát is érzékelteti, Szenc kezdetben “patria” számára, majd “az ország”!
Már eddig is többször leírtam “az első magyar” minősítést s még többször megtehetném. Az akkori téridőben élő európaiság jelenlétét kelet felé tekintve, Szepsin pillantjuk meg. Ahol is a protestáns útirajzíró, nagy európai bolyongások után kassai iskolamester, majd Varannón a Nyáry család udvari papja, Szepsi Csombor Márton született, Szülőfaluját “hazájának” nevezi, Ad patriam Szepsi címen epigrammát ír hozzá. Lám, már Szenci Molnárnál is láttuk, a szülőföld hazaként is felfogható! Nagy útirajza az Europica varietas szintén szemléleti alapozómű, a francia és cseh fejezetei különösen szemléletesek és színesek, szerzőjük rokonszenvétől átfűtöttek.
Felföldi eszmeiség?
Az eddigiekből is kitűnhet, hogy az országrész – mely ekkor maga az ország! – szellemi természetrajzát és magyar jellegének vonásait igyekszem kitapintani, amelyek hatással lehettek a nemzeti értékrendre és történelemszemléletre. Némely vonásukban talán annak éppen a lényegét jelentették. A felföldi közérzet és az egész magyar identitás kapcsolatát vázolom. Mint él és hagyományozódik a tájban a szülőföld élménye, a hazafiság és a nemzettudat? A fogalmaknak mind a racionális, mind a metafizikus összetevői nyilvánvalóak, érzelmi és tudati vonásai sajátosak. A kettősség jegyeit talán a táj is magán viseli? Mennyire jelentősek és meghatározók ezek a vonások és értékek a magyar létszemléletben? Az északi hegyek méltósággal, zordan őrzik nyugalmukat, a középhegységek rengetegeik csendjét. Váraik legendák helye – Stibor vajda Beckója, Báthory Erzsébet Csejtéje –, kényurak és rablólovagok fészkei – Csák Máté Trencsénje, a Bebekek Muránya, Krasznahorkája –, megannyi ősi nemesi család fellegvára. Különböznek a déli végváraktól. Azok kapitányok vezényelte védelmi gócok olyan időben, amikor a nemzet szinte hatalmon kívüli helyzetben, állandó és többrétű önvédelemre kényszerült. Ballagi Mór nagyszótára szerint a “végek”, “valamely ország, tartomány határa”, tehét, tapasztalatból tudjuk, az állandó mozgás és változás földje, képlékeny táj! Gyakran hadak útja, felvonulási terület, rendezetlenség, átjáróház. Itt él hat évszázad óta a felföldi magyarság. Keskeny zöld csík a térképeken, folyók kék ereivel átszőve a fölébe terpeszkedő hegyek barna tömbje alatt. Mintha irdatlan súly nyomná! Nyugatról huszita, majd zsoldos hadak özönlik el, keletről Bocskai hajdúi és Rákóczi György, majd Betlen Gábor protestáns katonái, aztán Thökölyi Imre és II. Rákóczi Ferenc kurucai, bocskoros talpasok és patkós lovak, vasalt szekerek és vasas németek tapossák földjét. A török is fel-felcsak délről, vilájeteket, közigazgatási egységeket szervez, az adófizetők névsorai akár korabeli népszámlálás ívek lehetnének. Rimaszombat hódoltsági terület, mint Érsekújvár, a városban azonban nem állomásozik török katonaság. A város mind a szultánnak, mind a magyar királynak adót fizet. Tudathasadásos állapot, mint kissé a kettős kötődés! Elnyomó hatalmak között őrlődni öntudatvesztéssel járhat. Jobbik esetben pedig azzal, amit a táj és népe máig követ: a teremtő védekezés magatartását kimunkálva, alkotói értelemben megélni és gyakorolni a dolgos önvédelmet és gerinces helytállást! A történelem állandóan feladja a leckét a magyarságnak: hűen önmagához – megmaradni! Előtérbe kerül a szülőföld, mint ragaszkodásunk tárgya és a lélek nyugalmának, biztonságérzetének alapja.
A kuruc költészetnek mind a magyar, mind a szlovák darabjai “nemes orszáunkról”, “édes hazáról”, majd keserű bujdosásról szólnak. A Csínom Palkó, Csínom Jankü... Balassi “vitézénekeinek” dacos utódja, ilyen a “Te vagy a legény Tyukodi pajtás...” is, Buga Jakab éneke – Mit búsulsz, kenyeres...? – már a csüggedés és remény dala. A Bujdosó dala pedig a reménytelen emigrációé, mily természetes magyar sosr?: “Istennek ajánlak kedves édes hazám.” A kuruckor a táj nagy – magyar és szlovák – élménye, olyan közös népi akaratra utal, amely forrásértékűen felföldi minőség. A történelmi sors a népéletben folytatódik, betyárnütákban csapódik le, későbbiek során, zenei értelemben Bartók keresi nyomát.
Mondottuk, itt volt az “ország”, a hatalmi viszonyok mégsem kedveztek az önálló “országlásnak”, a birtokló ösztönöket kevésbé ösztönözték. Még úgy sem, mint Erdélyt, önállóságai és hódoltságai idején. A nemzeti tudat azonban mindig megélt a tájon. A védekező fejlődésre, öntudatra és jogokra építő szellemiséget és nyelvi kultúrát építő és korszerűsítő munkára ösztönöz. A kiszolgáltatottság ellenében dacot gerjeszt, s az elnyomással szemben sem a megadást, haem a csendes, ám következetes ellenállást sugallja. A “szerelmes földrajz” térképén, ne feledjük, Bécs is ott található. Már Balassinál is, mint ahogy Krakkó is, majd később Bessenyei és testőrbarátai révén. Pozsony – Pressburg is inkább német, az evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás azonban fontosnak tartja mind a latin, mind a magyar és német nyelv tudását és elismerően ír a szlovák nyelvről. Az első magyarországi periodikumot alapítja, amely bár latin nyelven jelenik meg, általa azonban s Bél által a város az európai pietizmus góca, “kis Hallé” lesz. A nevezetes magyar góc azonban, kuruc hagyományai bizonyára segítik ebben, Kassa! Itt telepszik meg Batsányi János, Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal együtt megalapítják a Kassai Magyar Társaságot, majd annak folyóiratát a Magyar Museumot. A felföldi szellemi életben párhuzamosan haladnak a többnyelvű s kultúrájú tájékozódás s ezen belül a reformkorba torkolló magyar nemzeti építkezés. Erős német kulturális és politikai hatás és testközelben lévő, szlovák népélet befolyásolja és árnyalja a magyar törekvéseket. A nemzeti jelleg minden bizonnyal a német befolyás ellenében (is) domborodik ki, a szlovák valóság ösztönös tudomásulvételével. A táj tulajdonságának érzem ezt a népi-nyelvi kölcsönösséget, toleranciára ösztönző, európai vonásának. Ha nem beszélünk róla, akkor is jelen van, ott rejtőzik a városokban és népéletben, a polgári értékekben és emberi kapcsolatokban, az írásbeliségben, családnevekben és temetőkben. S akkor is hagyományunk, amikor látványosan talán nem is értékeljük! Olyan értékeket kínál, amelyek nem a nagyságra, hanem az emberségre, s nem a dicsőségre, de a teremtő munkára és szívós élniakarásra intenek.
Folytatva utazásunkat, hogyan is kerülhetnénk el Losoncon Kármán Józsefet, a Fanni hagyományai révén megalapítja romantikus-szentimentális szépprózánkat, míg a Nemzet csinosodása-ban Bessenyeiék törekvéseit summázza! Kazinczyról is sokat beszélhetnénk Kassa révén, ahogy Kölcseyről Pozsony okán. Képviselőként Országgyűlési Naplóját írja a városban s Emléklapra című epigrammáját, ezen kis remeke utolsó sora klasszikus axióma lesz: “A haza mindenek előtt!” Csokonait is vonzza a város, 1796 őszén Diétai Magyar Múzsát indítja meg, a 11. számra azonban már nincs pénze s a lap elenyész. Vitéz Mihály pedig szegényen Komáromba megy, halhatatlanná tett szerelmével találkozni, Vajda János tisztes komáromi polgár Julianna lányával, hogy szerelmük kilenc hónapja boldoggá tegye a költőt, majd szakítással végződjön. A magyar költészet viszont gazdagodjon A tihanyi echóhoz, A Magányossághoz és A Reményhez című, halhatatlan versekkel. A tizenkilencedik század első harmadában forradalmi tűzbe robbanó reformélet folyik Pozsonyban. A Diétán Kossúth, Széchenyi és Wesselényi szónokolnak Stúrral egyetemben, ide siet Petőfi és Jókai, utóbbi a Magyar Utczában (ma Obchodná) lakik, Jókai révén Komárom is szépprózánk történeti színhelye lesz, részben a Mire megvénülünk, s még inkább az Aranyember révén.
De ahol a katona a lét feltételeinek megteremtője és a harc mindennapos, a kaland, a szabados vakmerőség és világbatörő bátorság erőtere sem hiányozhat az életből. Már Balassi, s később a kuruc kalandozók, de olyan felföldi jelenségek is mint Benyovszky Móric – 1741-ben született Verbón –, bizonyítják. A lengyelek oldalán harcol a szabadságért, az oroszok elfogják és Kamcsatkára száműzik, de megszökik, Párizsba kerül, ahonnan gyarmatot alapítani Madagaszkárra küldik és 1776-ban a sziget királya lesz. Voltak másféle “kalandorok” is. Gondoljunk Vámbéry Árminra, Dunaszerdahelyen született 1833 március 19-én, Kőrösi Csoma Sándor mellett a másik nagy orientalistánk és utazónk, akit Bokharában talán jobban tisztelnek és többet tudnak róla, mint Budapesten. Ám maradjunk a magyar írás hűségeseinél! Emlékezzünk Rimaszombat szülöttjére, Petőfi barátjára és számos felföldi tájvers és moda költőjére, a hűséges hanvai papra, Tompa Mihályra! Ő szerzette volt a Bach-korszak magyar zsoltárát, A gólyához című versét, két zárósora lelkünkbe égetve él: “Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy-volt! az is elveszett!” A tájon s a lelkekben úgy váltják egymást a reménykedő, majd nyomott hangulatok, mint a változékony történelmi időjárás kedve és szertelenségei. A régió évszázadaira visszatekintve úgy érezzük, mintha valamilyen módon Reviczky Gyula – született Nyitra megyében Vitkócon – fájdalmas melankóliája és reménykedő életigenlése borítaná kósza felhőként a táj egét.
Mintha korokon át vajúdna itt az elemi kérdés: Mi a magyar? De valahogy a fel nem tett kérdésre adott választ fogalmazva! Mintha a nemzeti eszme létfilozófiai tételként munkálna az életben, ahogy Petőfinél az Alföld – már-már kérkedő – vállalása, alkotói cél s egyben erkölcsi mementó! Olyan ember tudat, amelyet a táj sugall! Jókaiban munkál tovább, majd Mikszáthban: A “nagy palóc” megidézi a Jó palócok-ban, majd a Tót atyafiak-ban, megjeleníti annak létélményét és lélektanát, majd a szepességi városok emberi értékrendjét és törvényeit bogozva A fekete város-ban, az Új Zrínyiász nemes iróniájában és a Különös házasság finom gúnyában. Szklabonya fia Pesten is, az Országházban is a Felföld embere, más mint a többi, dühösen vitázó kritikus elődök plebejus és bölcs szellemi utóda. Jó, hogy a német beőtésű Szepességet említem! Hiszen Krúdy Gyulát semmiképp nem feledhetem. Honnan nála a melengető múltélmény, a felemelő és megszépítő emlékező hajlam? Honnan a familiáris kisnemes és múltbanéző polgár költői realizmusa? Bizony, hogy ide, a felföldi tájba s a szepességi városok hangulatába gyökerezik! Bár “csak” néhány gyermekévét tölti Podolinban, írói vénája innen táplálkozik Annyira megfogta a téridő varázsa, befolyásolja látomásait és álmait, életvitelét is, hogy ne találjuk véletlennek, inkább törvényszerűnek az ebből formálódó Szindbád a hajós alakját! Hogy sok év múltán, mint Krúdy is, visszatérjen a régi szép világba, lássa Podolint, Murányt és Kézsmárkot és találkozzon a bájos múlttal, Podolin kíséreteivel. Szerelmes földrajzunk vége felé járva, melyik városunk is lehetne utolsó állomása, mint Kassa, a “keleti metropolis”, Rákóczi fejedelem és a Dóm városa. Ahol Fábry Zoltán is otthonosan érezte magát, fel-feljőve a mánták földjéről Stószról, hogy irodalmi levegőt szippantson és szellemi felfrissülést lélegezzen magányához, és ahonnan Márai Sándor indult nagyszerű világirodalmi útjára?! Ahová is mindenüvé magával vitte a város bűvöletét és megálmodta a “kassai polgár” alakját és teremtő erkölcsét. Ez aeszmény már akkor is halódó hőse a történelemnek, ám annál nemesebb illúzió, kemény és gyémánttiszta művészi igazság, fejezetünk tanúságát és tanulságát példázhatná, mint a felföldi emberi és szellemi értékek (egyik) aranyfedezete!
A jelenben
Fábry Zoltán Trianon után katonaság híján fekete szalaggal gyászolta az utcán a feldarabolt országot és szétszaggatott nemzetet. Be is kísérték őt az új csehszlovák hatóság emberei, de – mint írja – “egy emberséges cseh bíró hazakergette.” A váratlan hazátlanság élménye hihetetlen és döbbenetes. Azelőtt a hazáért mindig küzdeni kellett, de nem veszhetett el. A hódoltság állapota is más természetű, a kisebbségi léthelyzet új a magyarság számára. A haza elveszett, a nosztalgia is hiába! Az idősebbek sosem nyugodtak bele, a fiatal nemzedékek súlyos törvényként számolnak vele. Már a háborúban a frontélmények, a tizenkilencedik századvég “esztétikai gyönyörökben” felnőtt ifjainak, ezen “széplelkeknek” drasztikus találkozása az oktalan öleléssel és elállatiasuls emberrel, a “gyilkos élményö (Fábry) tragikus előkészítői a huszadik századi kataklizmának. Lelkükben a múlt visszatérésének illúziójával élnek s lassan kihalnak az öregek, a fiatalok – Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Szalatnai és Peéry a Rezsők, a Dobossyak – apáikkal szembe fordulva új identitást keresnek, korszerűbb nemzeti tudatot fogalmaznak, mely más, mint apáikém ám nem kevésbé magyar! Az alkalmazkodó korszerűség – korparancs! A belföldi szellemi múlt és az írásbeliség hagyományainak természete minden bizonnyal segítségükre voltak ebben a folyamatban. De abban sem kételkedhetünk, hogy egyrészt a magyar kisebbségek puszta léte, huszadik századi valóságuk, másrészt ezek szellemi útkeresése, önmagukra találásuk értékei és gondolkodásuk európaiasan demokratikus vonásai az egyetemes magyar nemzettudat fejlődésére is hatottak. Kulturális és politikai értelemben! Különösen hangsúlyoznám ez alkalommal a Felvidék hozzájárulását a magyar tudat gazdagodásához, annál is inkább, mert erről általában, Erdéllyel ellentétben, kevesebb szó esik. A háború utáni nehéz években elűzött, nagyrészt Budapestre kerülő értelmiségünk jelentős részt vállalhatott a demokratikus gondolkodás és toleráns politikai szemlélet kialakításában. A Felföld özenete a magyar közgondolkodásba épült. Első köztársaságbeli irodalmunk alighanem többet hitt, mint bizonyított, lelkesebben dolgozott, mint valóban “alkotott”, sajátos helyzetéből következően kedvelte a jóhiszeműen fennkölt s ezért naiv, szépen hangzó erkölcsi fogalmakat, hittel teli jelszavakat. Abban az időben Illés Endre írt róluk súlyosan elmarasztaló ítéletet, erősen alábecsülve a szlovenszkói írás értékét, talán hitelesebb lehetett volna, ha azt mondja: megüti a pesti középkor mértékét s egyes vonásaiban eredetien felfigyeltető! Mert megütötte, mert felfigyeltető volt! (Itt most csupán Fábry Zoltán magyarság-védő munkáit említem, amelyek időtállóak és rendkívüliek!) Ezért tűnhet fel Fábry látlelete elfogadhatónak, bár talán elfogultan túlzónak: “Halott centrum. Tehát: éledő perifériák.”
Cs. Szabó László a “szerelmes földrajz” fogalmazója és Szabó Zoltán, annak általánosítója szenvedélyes utazók, amikor a világot járják, a “hazából” keltek útra és oda térnek vissza. Ahol élnek, ott van a haza, s ott él a magyar nemzet! Akik azonban elszakadtak, nem utazhatnak úgy, ha egyáltalán utaznak, tudják, hogy a haza nem ott van, ahol ők, hanem valahol máshol. Sokat megéltek s még többet gondolkodtak, hogy meghatározzák létük összetevőit és tudatosítsák sorsukat. Hogy önazonosságukra találjanak. Kijussanak a huszadik századi csapdából, a magyar süllyesztőből kiutat találjanak. Hogy új nemzeti értékeket és európai lehetőségeket leljenek. A felföldi történelem szellemi mintákat és patrióta életérzést kínált számukra, közvetlenül nyújtva a népekkel való együttélés hiteles tapasztalatait s mindez a magyar sorskérdések szélesedő és mélyülő átélését jelenthette. Amikor a második világháború után újjászülető irodalmunk megtartó és célmutató értékeket keresett, nem véletlenül lelte meg az anyanyelv és a szülőföld emberközelségét. Természetesen érezte meg a falu és a táj érzelmi és értelmi jelentését. Miközben egyre óvatosabb a haza és a nemzet fogalma iránt! Tőzsér Árpád első kötetében számos olyan négysorost, helyi képet és lírai utalást találunk, amelyek egy-egy tájelemet költőivé emelnek és metaforává nemesítenek, szinte filozófiai értékké avatva – mint Ozsvald is – köti költészetét a valósághoz.
A kezdet kezdetén a szlovákiai magyar költő önmaga szerény “pátriáját” építgeti. Törekvései gyökérzetét valóban egészen Balassinál kereshetjük. Meggyőződésem, hogy a felföldi szellemiség gondolata nem csupán nemes illúzió, hanem igaz gondolat is! Alkalmas kutatásokkal bizonyítani lehetne! Régiónak természetes és emberi vonásai örökletesek lehetnek, amennyiben a jelent a múlt is formálja, és a táj s történelem meghatározza az embert. Felemelő élményünk, hogy őseink emlékét, erényeik és hibáik üzenetét megidézhetjük! Kissé talán merészen ilyen kérdést is feltehetünk: miért ne lennének a ájnak “génjei”, amelyek, áthagyományozódva az utódokra – örökletesek?!
Mintha az idő ilyen feltételezéseknek jobban kedvezne, mint azelőtt. Mintha reményeinkre a kor alkalmasabb lenne! Első verseinkben a haza fogalma inkább eszmeként jelent meg, kevésbé érzésként, s az eszmék, tudjuk, fellángolhatnak, majd hamvukba halnak. A fizikai valóság is darabolhatónak tűnik fel, ám a szellemi lét mintha maradandóbb lenne, a kulturális közösség egysége szilárd maradhatna! Valamilyen módon és minden akadályok ellenére is közös dolgainkat, identitástudatunkat és önismeretünket láthatatlan hajszálerezet köti össze, mintha a nyelvi-szemléleti dolgok transzcendens jellegűek, metafizikai természetűek lennének. Mint minden hitteli és érzésbeli önazonosság! Hasonló ontológiai egységnek és teljességnek fogható fel az egyetemes magyar lélek! Nem is a történelem teszi talán, nem is csak a nyelv és önértékelés, hanem valamilyen mély értelmű léterő, az életfenntartó munkával rokon ösztön. Határoktól nem függ, sem hatalmi eszméktől, netán politikai jelszavaktól, csupán az emberi élniakarás benső tartalékaitól. Olyan működő és elolthatatlan atommáglya lehet, amelyet annak idején a nagy Herder is alábecsült!
|
